A kis fűszálak sóhajtoztak:
- Jaj, de szomjasak vagyunk.
A virágok is egyre csak azt mondogatták:
- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!
A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:
- Ó, csak esne egy kis eső!
Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel:
- Felhő, felhő!
Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak. Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.
- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik.
De a másik sértődötten mondta:
- Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet?
S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek.
- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk.
De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:
- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra!
Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.
- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő.
- Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd.
Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:
- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket!
- Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten.
Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:
- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk!
- Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak.
Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.
- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak.
Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.
- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el.
- Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik.
- Valóságos illatbarlang a belseje.
Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket. Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.