Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe.
Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett.
– Istenem! – kiáltott fel Juliska. – Meghalt?
– Ki halt meg? – kérdezte Mariska.
– A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába. Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele. A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták, és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott. A leányok örvendezve állották körül.
– Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék. A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült gondolkozva, szótalanul.
– Most már eresszük el – szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
– Jaj, ne eresszük el – felelte Mariska -, ki énekel akkor nekem?
– Ejnye, te szívtelen – szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka.
– Hát jó – szólt Mariska -, eresszük szabadon!
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törölgette a szemét.
– Isten áldjon, kis madár – mondogatták a kendővel integetve.
– Isten áldjon – mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
