2020. november 26., csütörtök

Gazdag Erzsi: Itt a tél














Hull a hó és száll a dér:
itt a tél! Itt a tél!
Cinkemadár útra kél,
s enni kér, enni kér!














„Adj magot, te jó mező,
éhezem, éhezem!“
„Kezem fedi hófedő,
érezem, érezem!














Lábam fogja jégbilincs,
megfagyott! Megfagyott!
Búzám, magom nekem sincs,
elfogyott! Elfogyott!“














„Kérj a fától, adjon ő!
Neki van! Neki van!
Őt nem fedi hófedő,
s karja van! Karja van!“














Száll a cinke szaporán:
„Cini-cin, cini-cin!“
Így kopog a körtefán:
„Cini-cin, cini-cin“



„Adj körtét, te jóbarát!“
„Elfogyott! Elfogyott!
Mind elvitték a javát
rokonok, rokonok…“



Száll a hó, míg fúj a szél.
Havazik,havazik.
Kicsi cinke útrakél
s könnyezik, könnyezik.
















Gazdag Erzsébet: A cinke és a szél


Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy – mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron – felelte a szél. – Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj – mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? – kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta.
A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: “Kár, kár, kár!”
- Milyen ostobaság – süvöltötte a szél. – Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! – kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá.
Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet – visította a szél. – Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! – kiáltott a cinege – te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában?
Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
Node erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad!
S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát – suttogta vidáman.