Vége felé járt már az ősz, s az erdő lakói a hideg tél fogadására készülődtek. Meleg kuckókat raktak, odukat hordtak tele élelemmel. Némelyik állat még bundát is váltott. Dús, meleg, téli bundát. Látva ezt, a kis sün nagyon elszomorodott.
– Csak nekem nincs téli bundácskám! Szörnyen festek ebben a fekete, tüskés kabátban. Ezt hordhatom életem végéig! – panaszkodott anyukájának.
– Ebből is láthatod, hogy elnyűhetetlen – válaszolta sünmama. – A tüskék pedig megvédenek minket ellenségeinktől, méltóságot kölcsönöz nekünk, és ez egyben a díszünk is. Na és ha összegömbölyödsz, mint egy labda, felszurkálhatod a lehullott faleveleket. Versenyezz a testvéreiddel, ki tud több levelet gyűjteni! Úgysem sokáig játszhattok már, hamarosan itt a tél. Meg aztán minek nekünk téli gúnya, mi úgy is átalusszuk a telet – vigasztalta fiacskáját sünmama. – De most menj! Hívd haza a nővéreidet, nekem sok még a tennivalóm. Segítek sünpapának a vacokkészítésben.
Elindult a kis sün az erdei úton a sűrű levélesőben.
– Lám, még a fák is levetik megunt ruhájukat, hogy tavasszal újat, szebbet öltsenek…
Így morgolódott magában, amikor egyszer csak lógó gomborrára egy gesztenye koppant. Felugrott a kis sün fájdalmában, ekkor meg valami tüske szúrta meg a lábát. Már éppen duzzogni akart, amikor megpillantotta az avarban a tüskés gesztenyehéjat.
– Nahát! Eldobta a gesztenye a kabátkáját. Milyen szép zöld és néhol barna foltos, és ezek a tüskék is csodálatosak rajta! – lelkendezett. Összegömbölyödött, felszúrta saját tüskéire, és elégedetten nézegette magát az erdei tó tükrében.
– Végre nekem is van téli gúnyácskám!
Arra repült szarka néni, s meglátván az ugrándozó süngyereket, kikacagta.
– Micsoda dolog ez?! Más tollával ékeskedni… – csörögte.
– Kár, kár – károgott rá egy csapat varjú, akik inni jöttek a tóhoz. – Kár, hogy a régi gúnya kilátszik alóla!
De a kis sün örömét nem tudták elrontani. Most már vidáman folytatta útját. Mire megtalálta nővérkéit, már alkonyodott. Azok észre sem vették kisöccsük új ruháját. Mindnyájuknak tele volt a tüskéje fakéreg darabokkal. Elhullott madártollal, nagyobb falevelekkel, mohával, amiket a vacokrakáshoz gyűjtöttek. Csak sünmama vette észre, amikor hazaérkeztek a nagy tölgy alatti odúba.
– Milyen kár, hogy tavaszra elfonnyad, így senki sem láthatja majd a szép, új kabátod. De azért meg kell hagyni, nagyon csinos! – tette hozzá vigasztalva.
Sünpapa rövidlátó szemeivel csak most vette észre, s a fejét csóválva morgott a bajusza alatt.
– Ugyan, semmire sem való, haszontalan dolog. Aztán majd ha álmodban viszket a tüskéd töve, nehogy megszúrja a kis csülköcskéidet! Munkára, gyerekek, reggelre el kell készülnünk a kuckórakással! Kertek alatt már a fagy. Érzem is minden porcikámban.
Valóban: reggelre leesett az első hó, s a süncsalád befészkelte magát a jó meleg odúba. De alighogy elhelyezkedtek, a süngyerekek máris fészkelődni kezdtek.
– Szúr a kabátod! – nyafogta az egyik.
– Nem tudok hozzád bújni! – így a másik.
– Fázom! – rikkantotta a harmadik.
– Én is, én is! – visongták a többiek kórusban.
– Talán lyuk van valahol a kuckó falán? – tűnődött sünmama.
– Itt van, ni, a kánya fogja meg! – bosszankodott sünpapa. – Nem valami jó már a látásom – fogta be a lyukat mellső lábaival. – Most aztán mivel tapasztjuk be?
Ahogy körbe járatta rövidlátó szemeit gyerekein, egyszer csak felkiáltott:
– Az ám! A gesztenyehéj gúnya! Éppen akkora, mint a lyuk. Csak hát – nézett megszeppent fiácskájára –, mi fog akkor téged melegíteni, és mi takarja el majd el undok, fekete tüskéidet?
– Majd melegítenek a testvérkéim… és nem is olyan csúnyák ezek a fekete tüskék – mondta a kis sün.
Az igazság az volt, hogy már neki sem tetszett az új bunda. Viszketett is alatta, húzta is a tüskéjét, ahogy száradt össze, nem is tudott tőle jól összegömbölyödni. Így hát örömmel segített betömni vele a lyukat.
A süncsalád kuckójába most már béke és nyugalom költözött.
A kis sün félig lecsukódó pillái alól még azt rebegte:
– Azért mégis csak jó lett valamire a gesztenyehéj kabátkám!
