Elrepültek a
cinegepajtások a városba.
Nem tudta meg
mondani senki, még az Öreg Veréb sem, ki lehet a láthatatlan haramia, akitől se
éjjel, se nappal nincs biztonságban se kicsi, se nagy.
– Itt ne féljetek –
nyugtatta őket az Öreg Veréb. – Itt a városban nem kell tartani semmiféle
láthatatlan ellenségtől. Még ha ide merészkedne is, lelövik az emberek.
Maradjatok itt velünk. Megkezdődött már az új hónap, az esztendő farkacskája
vége.
Decembernek hívják.
Itt a tél. Ínséges és veszedelmes most az élet a mezőn, a folyón, az erdőben.
De az emberek
között mindig jut nekünk, apró madaraknak, menedék is, élelem is.
Picinyke persze
örömmel ráállott, lelkére beszélt Cicellének is: telepedjenek le a városban.
Cicelle eleinte
húzódozott, berzenkedett, hetykén kiabálta:
– Minek? Minek? Nem
félek én senkitől! Senkitől! Elbánok a Láthatatlannal is!
Azt mondta
Picinyke:
– Nem is azért
mintha félnél. De nemsokára itt az új esztendő. Nemsokára újra ki-ki tekint a
nap, mindenki örül neki. És itt, a városban senki se tudja énekkel köszönteni.
A verebek csak csiripelni tudnak, a varjak csak károgni, a csókák csikogni.
Tavaly én énekeltem itt az első kis tavaszi éneket a napnak. Most te is
énekelsz neki.
Ez más beszéd volt.
Tetszett Cicellének.
– Így igen! Igaz!
Maradok, itt, itt! Énekelni, azt tudok. Erős a hangom, szépen zeng, hallja majd
az egész város.
Elindultak lakást
keresni. Nem volt könnyű.
A város nem erdő:
itt télen is foglalt minden odú, seregélydúc, fészek, még a falrepedések, eresz
alatti zugok is. Abban az ereszalji verébfészekben, ahonnan tavaly az újévi
fenyőfát leste meg Picinyke, most egy fiatal verébcsalád lakott.
Megint az Öreg
Veréb segített Picinykén. Azt mondta neki:
– Röpüljetek el
ahhoz a házhoz, ni, ahhoz a piros tetős házikóhoz. Láttam ott egy kislányt,
vésővel babrált egy fatuskón. Nézzétek meg: hátha cinkeodút faragcsál.
Elsuhant nyomban
Picinyke meg Cicelle a piros tetős házikóhoz. Mit gondoltok, kit láttak a
kertjében? Azt a félelmetes, szakállas vadászt, aki majdnem agyonlőtte
Cicellét.
A vadász éppen
fölkapaszkodott egy fára. Kalapács, szög meg egy faragott faodú volt a kezében.
Hozzáillesztette az odút a fatörzshöz, és lekiáltott:
– Jó lesz itt?
Lentről Masenyka
felelt neki:
– Jó, éppen jó!
És a szakállas
vadász erősen odaszögezte az odút a fatörzshöz, aztán lemászott a fáról.
Picinyke meg Cicele
mindjárt bekukkantott az odúba. Megállapították, hogy soha életükben nem láttak
még kényelmesebb lakást. Masenyka jókora üreget fúrt a fatuskóba, ki is bélelte
puha meleg tollal, pihével meg gyapjúval. Észrevétlenül repült el a hónap.
Senki nem háborgatta a cinkéket, élhettek kedvükre. Masenyka reggelente
megterített nekik ágra szögezett asztalkájukon.
Újév táján még egy
fontos esemény történt, az utolsó eseménye. Masenyka apja, aki néha elment a
városból vadászni, egy különös madarat hozott haza. Össze futottak csudájára a
szomszédok.
Hófehér tollú,
hatalmas bagoly volt, olyan fehér, hogy mikor a vadász ledobta a hóra, alig
lehetett meglátni.
– Ez a mi gonosz
téli vendégünk – magyarázta a vadász Masenykának meg a szomszédoknak –, a sarki
bagoly. Éjjel nappal egyformán jól lát, és nem menekül karmai közül se egér, se
fogoly, se nyúl, de még a mókus se a fán. Nesztelenül repül, és szinte
láthatatlanul. Nézzétek csak, észre se vennénk a havon!
Picinyke meg Cicele
persze egy szót sem értett a szakállas vadász magyarázatából. Mégis tudták mind
a ketten, kit ölt meg a vadász. Cicelle elkiáltotta magát:
– Itt a
Láthatatlan! Itt! Itt! – És a tetőkről fákról nyomban odagyűltek a városi
verebek, varjak, csókák, megbámulni a szörnyeteget.
Estére fenyőfát
díszítettek Masenykáék, a fenyőfa körül gyerekek ugrándoztak, zsivajogtak, de a
cinegék cseppet sem haragudtak érte. Most már tudták, hogy a gyertyákkal,
játékokkal feldíszített fenyő az újévet hozza e nekik, az új esztendő pedig
visszaadja majd a fényt, meleget, a vidám élet sokféle örömét.
