Kajlatapsi olyan lusta volt, mint az útszéli kő. Az sem mozdult, csak ha valaki odébb lökte. Kajlatapsi is naphosszat feküdt volna a zizegő vetés gyöngeszép árnyékában, ha szomszédai oldalba nem bökik:
— Hé, Kajlatapsi, indulás! Megyünk répát egyelni!
Kelletlenül tápászkodott fel, és beállt a sor végére, egy nagyothalló öreg nyúl mögé, aki mindig az előtte haladókat figyelte, és nem vette észre, amikor Kajlatapsi az egyik fordulóban lemaradt.
Mindjárt befeküdt egy lapulevél alá, és édes, ropogós répáról kezdett álmodozni, amit a többiek éppen most húzkodnak ki nehéz munkával a földből. Sebaj, csak huzigálják, jut abból őneki is!
Amikor a nyulak befejezték a répaegyelést, ami tapsinyelven annyit jelentett, hogy minden egyes répát felszedtek, ami csak útjukba került a veteményeskertben — hazafelé indultak. Ki talicskán tolta, ki zsákban cipelte a répát, s közben pödörgették a bajuszukat, és beszélgettek a zöldségtermésről meg az időjárásról.
Amint közeledtek, Kajlatapsi elkezdett torkaszakadtából sírni. — Hát téged mi lelt? — állt meg a tapsifüles menet.
— Jaj, jaj nekem, kiraboltak! — siránkozott Kajlatapsi. — Én is erre vittem haza a répámat, de ebben a fordulóban nekem támadt Kucu néni fekete malaca, és mind elvette!
A nyulak annyira felháborodtak az eseten, hogy elmentek, és mielőtt egyet is visíthatott volna, jól elnáspángolták a fekete malacot, azután kárpótlásul mindegyikük adott egy-egy falat répát Kajlatapsinak.
Ez volt hétfőn.
Kedden salátalevélért mentek a nyulak. Kajlatapsi felbuzdulva előző napi sikerén, hasonlóképpen cselekedett. Csakhogy most azt kiabálta a gazdag salátarakománnyal hazafelé tartó nyulak elé:
— Jaj, jaj nekem, annyi salátalevelem volt, hogy alig bírtam, de jött az izgága gúnár, rám ijesztett, és mind elvitte a ludainak!
A nyulak megint felhorkantak, elmentek, és mielőtt egyet gáginthatott volna, jól megtépázták az izgága gúnár tollazatát. Azután annyi salátalevelet adtak Kajlatapsinak a sajátjukból, hogy alig győzte elropogtatni.
Szerdán egy káposztáskert volt soron, oda mentek a nyuszik, káposztatorzsáért. Ez volt a legnehezebb munka, mert a sok levelet előbb minden fejről le kellett rágniok, hogy hozzájussanak a torzsához. De mire a közeli madárijesztő észbe kapott volna, már tele puttonyokkal ballagtak hazafelé.
Kajlatapsi nyöszörögve várta őket a kanyarban.
— Jaj nekem, jaj, drága füles társaim! Olyan gyönge, finom káposztatorzsám volt három zsákkal, mint a vaj, de szembejött velem a Menyhért kecske, megrúgott, elvette tőlem és mind megette!
Több se kellett a nyulaknak! Micsoda dolog ez? Mentek, és mielőtt egyet is mekkentett volna, jól elagyabugyálták a Menyhért kecskét, azután megvendégelték Kajlatapsit a káposztatorzsa javával, hogy egy kicsit megvigasztalódjék.
Csütörtökön Kajlatapsi meg sem várta, hogy hívják. Magától beállt a sor végére, még azt is elfelejtette megkérdezni, milyen munka lesz ma soron. No, de sebaj, majd kiderül!
Most is nagyot aludt a lapulevél alatt, azután, amikor közeledett a vidám, tapsifüles társaság, visítani kezdett:
— Segítség! Segítség! Megtámadtak! Ellopták tőlem egész napi munkám gyümölcsét!
— Miféle gyümölcsét, te Kajlatapsi? — állt meg előtte csodálkozva a vezér nyulambulam.
— Hát azt — makogta Kajlatapsi —, amiért együtt fáradoztam veletek. — Velünk? — néztek össze a nyulak. — Te velünk voltál?
— Bizony, ott dolgoztam, görnyedtem, fáradoztam a sor végén, egy percig sem pihentem, minden erőmet e nemes munkába fektettem, akárcsak az elmúlt napokban a répáért, salátáért, káposztáért — de lám, mint akkor, most is kifosztottak!
Erre a nyulak akkorát nevettek, hogy az oldalukat fogták. Hanem aztán szúrós lett a vezér nyulambulam bajsza, de bökött a többié is, akár a tüske!
— Mi az esetről a véleményetek? — fordult hozzájuk, mire azok válasz helyett nekiestek Kajlatapsinak, és úgy elagyabugyálták a haszontalant, mint a malacot, a gúnárt és a kecskét együttvéve.
Kajlatapsi csak később tudta meg, hogy a nyulak aznap egyik veteményeskertben sem jártak, hanem bukfencversenyt tartottak a domboldalon.
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.
