Fésűs Éva: Tündérmese

Mese után jártam. Fűnél-fánál hallgatóztam. Hát, egyszer csak ezt hal­lottam: 

— Édes-mézes jó napot, Mackó bácsi! 

— Jó napot, te kis miaszösz! Hát téged mi szél hozott erre? 

— A tavaszi. De nem Miaszösz a nevem, hanem Icinke-Picinke tündér! 

— Nohát, az Icinkét elhiszem, sőt még a Picinkét is, de hogy tündér vol­nál, te mákszemnyi kislány...? 

— Márpedig az vagyok! Nézz csak meg jobban! 

Arcocskám rózsaszirom selyme, hajam holnapi pitypang pelyhe, szavam patakvíz fodrözása, 

könnyű lépésem szél futása. 

Ingemet napsugárból szőtték, belehímezték füvek zöldjét, 

árnyékkal szegték, fénnyel varrták, piros hajnalon kivasalták! 

— Ezt nevezem! Brumm! De hát a többi? 

— Miféle többi? 

— Ami még kell a tündérséghez. Például jó szem! 

— Ó, nagyon jó szemem van! Ha akarod, megmondom, hogy száz lépés­nyire innen otthon van-e a csigabiga! 

— Nem úgy értettem, hanem ... nézd csak! Már kora hajnal óta vesző­döm azzal, hogy kifésüljem a gubancos bundámból ezt a sok bogáncsot, de a hátam közepét sehogyan sem érem el. 

— Kár is vele vesződni! Inkább vágj le nekem egy szép vesszőt a patakra hajló fűzfáról! 

— Azt ugyan minek? 

— Varázspálcának! 

— Dehogyis vágok! Hiszen a fűzfa csupa bolyhos barka, arany méhecskék raja zümmög rajta!

— Ej, hát nem érted, Mackó bácsi? Ha meglesz a varázspálcám eet suhintok, és máris minden bogáncs kipotyog, minden gubanc kisimul bundádból! 

— Nem lehetne inkább ezzel a tobozfésűvel . . . ? 

— Mit képzelsz? Egy tündér sohasem vesződik, csak varázspálcával dol­gozik ... No, ugye levágod? 

— Sajnálom. Szó sem lehet róla. 

— Nahát, milyen mogorva, csúnya medve vagy! Megyek, keresek másva­lakit, aki barátságosabb! .. . 

— Napfényes jó napot, mókuska! 

— Lehet, hogy neked napfényes, pajtikám, de bezzeg nekem beborult: — Nem vagyok pajtikám, hanem Icinke-Picinke tündér. 

— Csakugyan? Soha jobbkor nem találkozhattunk volna. Nézd, most jö­vök az evetkebereki vásárról, ott vettem ezt a rengeteg diót, de kátyúba szaladt a talicskám kereke, és egyedül nem bírok vele. 

— Ne is erőlködj, inkább vágj le nekem egy vesszőt erről a mogyoró­bokorról! 

— Ilyenkor? Hiszen csupa rügy! Minek az neked? 

— Varázspálcának. Megsuhintom jobbra, megsuhintom balra, azt mon­dom közben, hogy: abrakadabra! ... és máris fut tovább a talicskái. mókuska! 

— Kérlek, inkább segíts megemelni! Ha ketten nekirugaszkodnánk...

—Tündér létemre? . . . Hogy képzeled! No, vágd azt a vesszőt, gyorsan!

— Eszemben sincs! Hogy kevesebb legyen ősszel a mogyorótermés? Rü­gyező ágat lemetszeni vétek.

— Nahát, milyen irigy mókus vagy! Megyek is tovább. Tudd meg, hogy varázspálca nélkül nincs varázslat!

— Szövögetős-kötögetős jó napot, Pók néni!

— Ej, nem lesz abból semmi, te kis fityfiritty!

— Nem vagyok Fityfiritty, hanem Icinke-Picinke tündér.

— Tündér? . . . Akkor segíts rajtam! Elszakadt a fonalam, és elgurult a gombolyagom, oda le, valahová a fűbe. Nem tudom folytatni a munkát, pedig olyan szép hálómintát eszeltem ki.

— Ne is folytasd! Inkább messél nekem ott fent egy vadrózsaágat!

— Dehogyis metszek, hiszen csupa új hajtás ez a gyöngeszép vadrózsa­bokor! Nem látod?

— Látom, de nekem várázspálca kell a tündérségemhez. Akkor csak su­hintanék hármat, és máris előkerülne az elveszett gombolyagod.

— No, ha így véled, kár a szóért. Ilyen tündérnek megteszi egy száraz ág is!

— Jaj, milyen szívtelen vagy, Pók néni! Meg is mondalak fűnek-fának! Még a pataknak is megmondalak, ha addig el nem pityergem magamat . hüpp-hüpp-hüpp!

— Jaj de jó, megjött az eső! Brekeke!

— Elhallgass, kotnyeles béka! Ez neked eső? Sose láttál még tündér­könnyeket?

— Azt nem, te Icinke-Picinke, de hallottam, hogy árulkodtál a pataknak.

— Nem árulkodtam, csak panaszkodtam. Varázspálca nélkül sosem lehet belőlem igazi tündér.

— Ó, ha tudtam volna! . . . Éppen Ina reggel faragtam ki egy holdlátta nád árnyékát varázspálcának!

— Igazán? Hol van?

— Sajnos, az a csibész erdőszéli szellő elragadta tőlem.

— Hová vitte?

— Fűbe ejtette, kátyúba hempergette, de az is lehet, hogy a medve bun­dájába rejtette. Ha nem vagy rest, szép sorjában utánanézhetsz!

— Fűbe... kátyúba medvebundába . ? Hiszen én tudom, hol vannak ezek! De ha becsaptál, zöldfejű béka, jaj neked! 

— Attól nem félek, brek-brek-brek! .. . 

— Nini, hát visszajöttél, Icinke-Picinke! Hiába, nem kapsz rózsaágat! — Nem is kérek, Pók néni! 

— Hát mégis van már varázspálcád? 

— Nincs, pedig már az egész füvet átgereblyéztem érte. Hanem a fonala­dat megtaláltam. Kapd el, kérlek! 

— Hopp! . . . Milyen ügyes vagy! Nagyon köszönöm, tündérke! — Nincs mit, Pók néni. Biztosan a kátyúban lesz az a pálca! 

— Nini, mókuska, te még mindig itt szomorkodsz? 

— Senki sem jött erre, aki segíthetett volna! 

— No, akkor emeljük meg ketten azt a talyigakereket. Hó-rukk! 

— Köszönöm, hogy mégis megesett rajtam a szíved, tündérke. Fogadd el ezt a néhány szem diót! 

— Nem dió kell nekem. Én a varázspálcámat keresem, de lám, ebben a mélységes mély kátyúban sem lelem. Most már csak a medvebundában lehet . . . Megengeded, Mackó bácsi? 

— Már hogyne engedném, Icinke-Picinke, kivált, ha közben a bal lapoc­kám tájékát is megvakargatod! Ott, ott! Ejha, de jól esik! ... És milyen ügyesen bánsz ezzel a tobozfésűvel, meg se húztad a gubancaimat! 

— De a te vastag bundádban sem találom a varázspálcámat! 

— Hát persze hogy nem, amikor ott van a pirinyó kezedben! 

— Ne tréfálj, Mackó bácsi! Én nem látom. 

— Azért, mert láthatatlan. 

— Akkor te hogyan láthatod? 

— Éreztem, mert varázsoltál vele. Egykettőre rendbe hoztad a bundámat. 

— Ez igaz . .. de hát ez varáislat volna? 

— Nálad a varázspálca, te tudod! 

— Csakugyan igazad lehet, mert az előbb Pók néne, meg a mókus is már tündérnek neveztek! 

— No látod! Azoknak is varázsoltál? 

— Nem . . . azazhogy... csak éppen segítettem egy kicsit. De hiszen ezt máskor is megtehetem, bárkinek! 

— Mégiscsak okos kislány vagy te, Icinke-Picinke! 

— És tündér! . . . Ugye, most már te is elhiszed? 

— Brum . . . brum . brum . 

Akárhogy hegyeztem a fülemet, a szél elvitte Mackó bácsi válaszát. Csak azért nem futottam utána, mert úgyis mackóul mondta.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: A lámpás titka

Olyan szép, verőfényes nyári reggel volt, hogy a nyúl alig hitt a tulajdon tapsi fülének, amikor a vadrózsabokorból panaszos hangot vélt hallani. Kinek lehet ilyenkor bánata, amikor az egész világ csupa virágillat és bol­dog zümmögés? 

Közelebb merészkedett a bokorhoz, s hát csakugyan sírdogált ott egy jánosbogár, az egyik viruló ághegyen. 

— Miért sírsz, Jánoska? — ágaskodott fel hozzá a tapsifüles. 

— Hogyne sírnék-rínék, amikor elveszítettem a lámpásomat! — zokogta a kis szürke bogár. — Tegnap este még megvolt, egész éjjel tündökölve világí­tott, de hajnalra nyoma veszett. Mi lesz velem, ha estig sem kerül elő? El fogok tévedni a sötétben. 

A nyuszi répáért indult volna, de azt gondolta, ekkorra bajban csak nem hagyhatja magára ezt a bánatos bogarat. Barátságosan meglengette a fülét: 

— Tudod mit? Kukucskáljunk bele a virágok kelyhébe. Te elindulsz erre, én meg arra, és a kék virágú katángkórónál találkozunk! 

Úgy is lett. Kandikáltak, kukucskáltak mind a ketten, erre, arra, amarra, de a kék katángnál üres kézzel találkoztak össze. 

Jaj, hol lehet az a lámpás? Talán a föld nyelte el? 

A nyuszi hosszú fűszálakat kezdett dugdosni a földi lyukakba, de csak egy tücsök tüsszentett nagyot az egyikben, és morcosan dugta ki a fejét. Aludni akart, mert egész éjjel muzsikált, de amint meghallotta, mi történt, neki is megesett a szíve a síró jánosbogáron. 

— Hárman többet látunk! — mondta. — Ti nézzétek a fűben, én pedig min­den ismerősömhöz bekukkantok, minden csigaházba bekopogtatok. 

Úgy is tettek. Eljutottak egészen az erdő széléig, de a lámpást sehol sem lelték. 

Az erdőszéli avarban szembedöcögött velük a sün. 

— Jó reggelt, szúrós gombóc! — mondta a nyúl. — Nem láttál valahol egy jánosbogár-lámpát? 

— Szúrós gombóc csak akkor vagyok, ha kajlafülű idegenek felidegesíte­nek — felelte önérzetesen a sün —, és most éppen korai vadkörtéért indultam, de azért szívesen veletek tartok, hogy segítsek azt a lámpást meg­keresni. 

Most már négyen mentek tovább: a nyúl, a tücsök, a sün, no meg a szi­pogó, szepegő jánosbogár. 

A sün az egész tavalyi avart felforgatta, mégsem bukkant a lámpás nyomára. A nyúl minduntalan felágaskodott és fülelt, hogy nem hallja-e hírét valahonnan, de a méhecskék csak a várható méztermésről zümmög­tek, a madarak a fiókáikkal dicsekedtek, a szél pedig semmiségeket sut­togott. 

Azután találkoztak még az őzzel, a mókussal, akik mind segítettek a ke­resésben, és malackával, aki ügyes orrával feltúrta a földet, ki is fordított néhány sáros gyökeret meg egy nagy krumplit — csak éppen a lámpást nem találták. A jánosbogár úgy sírt, hogy egy rózsaszínű virágszirmot fel kellett szabniok zsebkendőnek. 

Ez éppen Mackó bácsi barlangja előtt történt. Ki is nézett a nagy szipá­kolásra, tanakodásra. 

— Ki bántott téged, jánosbogár? — kérdezte, mire a nyúl, a tücsök, a sün, a mókus, az őz és a malacka egyszerre kezdtek makogni, göcögni, cirpelni és visítani, amiből Mackó bácsi azt gondolta, hogy ez egy haszontalan, lár­más társaság, akik valamennyien bántották szegény Jánoskát. Fel is emelte nagy, barna mancsát, hogy közéjük csapjon, de akkor a jánosbogár odaült az orrára, és onnan kérte szépen, könyörögve, esdekelve, hogy ne bántsa ezeket a derék pajtásokat, akik mind segítenek neki az elveszett lámpást keresni. 

— Miféle lámpást? — figyelt fel Mackó bácsi a szóra. 

— Hát azt, amivel este világítok magamnak, hogy el ne tévedjek a sötét­ben. Egész éjjel megvolt, de mára virradóra nyoma veszett. 

Mackó bácsi akkorát nevetett, hogy minden foga látszott. Menekült is Jánoska rémülten a nyuszi bal füle mögé. 

— Gyere no, ne félj! — mondta a medve. — Meghívlak a pajtásaiddal együtt egy kis málnára, a barlangomba! 

— Köszönjük szépen — felelték azok egyszerre —, de mi inkább továb ke­ressük a lámpást, mert már dél van, és ha nem lesz meg estig, Jánoska eltéved! 

— Előbb gyertek be! ... Gyertek be, ha mondom, rontom-bontom, ne áll­jatok itt, mint a fatuskók!

Az őzike hiú volt, nem szerette, ha fatuskónak nevezték, belépett hát a hívásra. A többiek sem szabódtak sokáig, mert meglehetősen éhesek vol­tak, és természetesen akkor már a jánosbogár is utánuk röppent. 

Amikor már mind bent voltak a barlang sötétjében, és éppen kóstolgatni kezdték a málnát, egyszer csak felvisított a Malacka: 

— Nini, ott a lámpás! Megvan a lámpás! 

— Hol? — fordultak arra valamennyien. 

— Hát a Jánoskánál! Nézzétek, milyen szépen világít vele! 

No, el is ámult mindenki ezen a varázslaton, de legjobban maga a já­nosbogár. 

— Köszönöm, Mackó bácsi, köszönöm! — ismételgette boldogan. 

— Ne nekem hálálkodj, hiszen el sem vesztetted a lámpásod — felelte az öreg medve. 

— Ugye, most tréfálsz? 

— Eszemben sincs! Te magad vagy a lámpás. A potrohod világít a sötét­ben, de mihelyt jön a reggel, a nappali ragyogásban elhalványul a fénye. 

— Csodálatos! — álmélkodott az őzike. 

— Nagyszerű találmány! — bólogatott a sün. 

— Jaj, de muriiiiis! — visított malacka, és vele együtt ujjongott a mókus meg a tücsök is, csak a nyúl húzta fel kissé az orrát: 

— Hallod-e, Jánoska, te ugyan bolonddá tettél minket! Fél napig keresgél­tünk hiába, ahelyett, hogy a magunk dolga után jártunk volna. 

— Én nem hiszem, hogy bolondság volt — dörmögött közbe Mackó bácsi. — Sőt, most már az volna az igazi, ha ezt az egész szép napot vidáman együtt töltenétek! 

Úgy is tettek. Minden málnát megettek, utána a tisztáson táncra kere­kedtek. Akkor már a nyúl is bukfencezett örömében, és csak akkor hagyta abba, amikor száz meg száz jánosbogár fénye kezdett tündökölni a nyári alkonyatban.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Budavásár

Valamikor nagyon régen, amikor még híre sem volt nyusziprémnek vagy medvebundának, az állatok csupaszon áztak-fáztak a kerek erdő közepén. Az őzike sírva fakadt, hogy mi lesz, ha odaér a tél csikorgó hidege.

Megtudta a dolgot egy mesebeli kis szűcs. Nosza, nagyot gondolt! Ládáját felnyitotta: volt abban fényes szőrme, tündérkabátok puha bolyha. Majd ő varr az állatoknak bundát! Tüstént munkához látott. Ollója éjjel nappal csattogott, kezében ficánkolt a tű, látástól vakulásig. Amikor elkészült, szekérre rakta a temérdek bundát, és kihajtatott a kerek erdőre. Ott nagy hangon hirdetni kezdte:

– Megnyílott a bundavásár

tessék, őzek és nyuszik!

Annak jut a legszebb bunda,

ki keveset alkuszik! 

Van itt, kérem, mindenféle

nyusziködmön, rókaprém,

jó meleg a háta, ujja,

divatosra szabtam én.

Kifordítom, befordítom,

vállatokra igazítom,

mókus farka, medve mancsa,

nyuszi füle belefér!

Bújjék bele, aki fázik,

s nem ijeszti meg a tél!

Támadt is akkora tolongás, hogy a mókus nem találta meg az elejtett mogyorót. Az öreg medve tüstént odatoppant:

– Örülnék, ha nekem adnád 

ezt a szép, bozontos barnát. 

Lépesmézzel fizetek!

– Áll az alku – szólt a kis szűcs -, viheted!

Jött a róka:

– Jaj, de csinos 

ez a piros, sima, 

rám szabott kabát!

Adok érte egy kacsát!

Vette, vitte. És mögötte jött a többi. Tolakodtak, furakodtak, könyököltek, veszekedtek, igyekeztek, csak hogy mindnek jusson bunda. Az őz gombát hozott érte, s kapott egy szép, pettyegetett, barna prémet. Bokázott is, olyan szép lett!

Bundát vett a vidra, pocok, ürge, menyét meg a borz. A zsugori, mérges hörcsög jó sokáig válogatott, s nem akarta kifizetni tömött pofazacskójából a maréknyi búzamagot.

Annál jobban ugrabugrált örömében a kis mókus, amikor belebújhatott rozsdabarna kabátjába:

– Nem is ázom, nem is fázom,

olyan meleg a kabátom!

Felöltözött a farkas, a vaddisznó, a nyúl. A mesebeli kis szűcs boldogan látta, hogy pompásan sikerült a vásár. Már éppen hazafelé készülődött, amikor váratlanul megszólította egy félénk hangocska.

– Mesebeli kis szűcs, én is nagyon fázom.  Nem volna még egy bundácskád?

Nézi a kis szűcs, hogy ki az?… Hát, egy szegény sündisznó didergett a fűben. A nagy tolongásban az erősebbek minduntalan hátralökték, és neki nem jutott bunda.

– Ejnye – vakarta a füle tövét a kis szűcs -, miért nem igyekeztél, ügyeskedtél jobban? Már mindent eladtam. – Nézd meg, hátha mégis akad valami!

– Mondom, hogy semmim sincsen, hacsak…

– Hacsak???… – kérdezte reménykedve a sün, és apró szeme úgy csillogott, hogy a kis szűcs igazán megsajnálta. – hacsak ezt az ócska tűpárnát nem veszed a hátadra – mondta.

Mit volt mit tennie a szegény kicsi sünnek, annyira fázott, hogy a ronggyal bélelt tűpárnát azonmód magára vette. Beborította hátát, fejét.

Hát bizony, ezzel nem nagyon dicsekedhetett!

Legelőször a nyúl vette észre. És kacagva hátracsapta a fülét.

– Oda nézzetek, hogy néz ki a sün!

– Ó, te ostoba! Hogyan választhattál ilyen csúfságos bundát? - kényeskedett az őz. 

– Hiszen ez szúr!

– Mondhatom, jól megjártad! – kiáltotta hetykén a mókus, és mindjárt csúfolni kezdett: 

– Tüskés disznó! Tüskés disznó!Szegény kis sün, akármerre fordult, mindenütt csúfolódó, fintorgó

pofácskákat látott. De akkor ijedt meg csak igazán, amikor még a róka is eléje toppant, és szemtelenül kötekedni kezdett vele:

– Micsoda bunda! Hahaha!… No, hadd lássam legalább, hogy elöl vagy hátul gombos-e?

– Nem mutatom meg! – mondta a sün, és gyorsan összegömbölyödött ahogy csak bírt. Reszketett félelmében, hogy most mi lesz?

Róka koma meggondolatlanul odakapott.

– Hááá!… Aúúúú! – üvöltött is akkorát a következő pillanatban, hogy a cinegének torkán akadt a nóta. A rókát úgy összeszurkálta a sok kis meredező tű, hogy rémületében futásnak eredt, és a hetedik erdőig meg sem állt. A csúfolódók elnémultak a meglepetéstől. Maga a kis sün is alig akarta elhinni, hogy ő most legyőzte a ravasz, erős rókát.

– Ejha! – szólalt meg végre a mókus. – Mégiscsak ez ám a bunda!

– De az ám! – mondat mackó bácsi. – Derék fickó vagy, öcsém!

Az őz lesütötte a szemét, a nyúl bocsánatot kért, de a boldog kis sün nem haragudott senkire. Sokkal nagyobb volt az öröme!

Meg is hempergett a vadkörtefa alatt, s hát, képzeljétek, amint felállt, mind a hátára tűzdelődtek a lepotyogott kis körték. Mi mindenre lesz még jó ez a tüskés bunda!…

A sok körtét hazavitte. Nekem is adott belőle, én pedig megígértem, hogy ezt a történetet elmesélem nektek.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.