Fésűs Éva: Az erdei kalapos

Erdő, mező vidám kis manója: Kukkantó, nagy fába vágta a fejszét a nyáron.

Nem, gyerekek, nem csapott fel favágónak — ezt nem is azért mondtam, csak éppen így beszélünk arról, aki valami rendkívül nagy dologra hatá­rozza el magát.

Kukkantónak eddig nem volt semmi gondja. Pókfonálon hintázgatott, pillangókkal fogócskázot, vagy az erdőben barangolt és ide is, oda is be­kukkantott, mert szó ami szó, nagyon kíváncsi kis manó volt. Azért is ne­vezték Kukkantónak.

Egy napfényes reggelen aztán rettentő komoly arcocskával tekintett be minden zugba, mohos faodúba.

— Miben sántikálsz, te huncut? — kérdezték a pintyőkék.

Kukkantó gondterhelten ráncolta a homlokát:

— Azt nézem, hogy kihez szegődjem el inasnak? A mókusok szűcsmeste­réhez-e, vagy a százlábúak bocskortalpalójához?

No, támadt erre kacagás! Ki hallott ilyet? .

Kukkantó azonban tovább nézelődött, és hirtelen megakadt a pillantása egy nyírfakéreg táblácskán:

„TÖRPE HUGÓ, ERDEI KALAPOS"

Ninini! Ugyan, ki visel az erdőn kalapot? Bóbitát hordanak madarak, virágok, de kalapot?... Kíváncsian bekopogtatott.

— Bújj be! — kiáltott egy mogorva hang.

Kukkantó belépett.

— Jó napot kívánok! Kukkantó manó vagyok, innen a szomszédból! . A tágas odúban egy öreg, szakállas törpe dolgozott, görnyedt háttal. Fes­tette, formálta, kicsi állványokra aggatta a rengeteg gombakalapot.

— Persze! A gombák! — ütött a homlokára Kukkantó. — Erre nem gon­doltam.

Tüstént meghajtotta magát, és mielőtt az öreg törpe szóhoz jutott volna, már elő is állt a szándékával:

— Nagy kéréssel jöttem. Tessék engem felvenni inasnak!

— Micsoda? — csapta össze tenyerét a törpe. — Egy manót inasnak? Hi­szen erdőn, mezőn minduntalan csak galibát csináltok!

— De én tudok komoly is lenni, Hugó bácsi — erősködött Kukkantó. — És úgy szeretném megtanulni ezt a mesterséget!

A törpe megenyhülten simogatta a szakállát.

— No ... hát ami azt illeti, elkelne egy kis segítség. Rengeteg a munka, nehezen bírom már egyedül.

— Ha pici vagyok is, tudok segíteni! — húzta ki magát a manócska. Hugó mester hümmögött még valami olyasmit, hogy nem Kukkantó szokta-e összecsomózni a pókhálókat, de aztán így szólt:

— Nem bánom, no! Felveszlek! . . . Hanem aztán embereld meg magad, mert különben hátrakötöm a sarkadat!

Kukkantó igazán nem szerette volna, ha hátrakötik a sarkát, ezért in­kább derekasan munkához látott. Mindjárt olyan divatosra igazított egy kucsmát, hogy a kucsmagombák királya is a fejére tehette volna. Törpe Hugó mester elégedetten látta, hogy a kis manó kezében jól halad a mun­ka. Sok volt az eső, temérdek gombának kellett a kalap, így aztán a festést is hamarosan rábízta.

Boldog volt a mi kis barátunk! Fürgén dolgozott reggeltől estig! Zöldbe, pirosba, sárgába mártogatta az ecsetet, azután a piros kalapokra fehér pettyeket is festett.

— Ni, milyen szépek! — kurjantott vidáman, mire Törpe Hugó bácsi is el­mosolyodott.

— Jól van, fiacskám, mostanáig nem csalódtam benned. Már csak egy próba van hátra, s ha azt is kiállod, te is kalaposmester leszel.

Odakint éppen zivatar volt. Az égzengés elnyomta Kukkantó örömkiáltá­sát, de az eső nemsokára elállt, és az öreg törpe egy nagy vödörrel útra készülődött.

— Én most elmegyek a szivárvány tündérhez festékért. Sietnem kell, ne­hogy felhúzzák a hidat az orrom előtt. Addig rád bízom a boltot. Senkit be ne engedj, mert a kalapokat csak holnap reggel fogjuk eladni!

Kukkantó csodálkozva látta, hogy az öreg, nagy szakállú törpe milyen fürgén tűnik el a napsugár-ösvényen.

Amint egyedül maradt, fél lábon körülugrálta a műhelyt, és tapsikolva mondogatta:

— Én vagyok a kalapos!. Én vagyok a kalapos! .. .

— No, ha te vagy, akkor szolgálj ki bennünket! — szólalt meg mögötte vá­ratlanul egy hangocska.

Kukkantó meglepetten hátrafordult. Hát, képzeljétek! Az odú előtt egy­más után bújtak ki a nedves földből a gombák. Amelyik legelöl állt, az szó­lította meg az imént. Kukkantó elpirult zavarában.

— Sajnos, ezt nem tehetem.

— Hahaha! — csendült fel innen is, onnan is a csúfondáros kacagás —, ak­kor nem is vagy te kalapos! Különben nem néznéd el, hogy kalap nélkül álldogáljunk itt, mint a pöfetegek!

Kukkantónak leesett az álla.

— Mint a ... micsodák?

— Pöfetegek! ... Még azt sem tudod, hogy azoknak nincs kalapjuk? Hazudtál, te incifinci, sose voltál kalapos!

A kis manót elfutotta a méreg. Még hogy ő incifinci?! Még hogy ő nem kalapos?!

— Ide nézzetek ostobák! — kiáltotta, és kitárta az odú ajtaját. — Ezt a kala­pot is én formáltam ilyen szép, harang alakúra ... ezt is ... ezt is! Amazt is!

Erre a gombák még jobban lármázni kezdtek. Egy erőszakos gomba­asszonyság előrefurakodott.

— Hát akkor meddig várjak még a kalapomra? Ide vele! Galócáné a ne-Nem, és nagyon mérges Nagyok!

— Én is! Én is! — nyújtózkodtak a többiek.

Kukkantó gondolt egy nagyot. Ugyan, mi baj lehet abból, ha ő már most eladja a kalapokat? Még örülhet is Hugó bácsi, hogy holnapra nem marad gondja. Ezeknek pedig azért is megmutatja, hogy ő kalapos!

— Tessék, tessék! — rikkantotta. — Ez öt krajcár, ez itt három! Ki ad töb­bet érte?

Több se kellett a gombáknak! Kapkodták a kalapokat, a fejükre illesztet­ték, azután tetszelegve nézegették magukat az eső utáni tócsa-tükröcskék­ben. A mérgesek tolakodtak a legjobban.

Nem telt belé egy tündérnegyedóra sem és kiürült a bolt. Szétszéledtek a gombák, erdőre, mezőre, Kukkantó pedig büszkén támaszkodott az ajtó­nak. Így talált rá Törpe Hugó mester, amikor megérkezett a szivárványszí­nekkel teli vödörrel.

— Uramfia! Mi történt itt? — kapott a fejéhez, amikor az üres odút meg­látta.

— Mindent eladtam! — ragyogott Kukkantó. — Tessék nézni, mennyi kraj­cárunk. van!

Hugó bácsi azonban rá se hederített a pénzre. Rémülten kérdezte:

— Kinek adtad a kalapokat?

— Annak, aki többet fizetett érte! ... Azt a szép, piros fehérpettyest Galócáné vitte el. Előkelő asszonyság lehet, mert légyölő a férje. A 

gyönyörű olajzöldet eladtam a rokonának! A rózsaszínűt az őzlábgombá­nak, mert olyan finom neve van! ...

— Ó, te ostoba! — sápadt el Hugó mester. — És a kis csiperkék? És a var­zránva?

Kukkantó érezte, hogy baj van. Lefelé görbült a szája.

— Az is volt itt, özvegy Vargányáné. Egyszerű barnát adtam neki, gondol- 

özvegynek jó lesz ... A csiperkék meg a sok kicsi fehéret kapták, 

amire már nem jutott festék

No, a kis görbe törpe úgy elkezdett kiabálni, hogy a fészkekben megre­pedeztek a madártojások.

— Lári-fári, szedte-vette! Engedetlen haszontalanja! Nem megmondtam, hogy ki ne nyisd a boltot? Most mind az ehetetlen, mérges gombák viselik a szép, mutatós kalapokat, ahelyett, hogy a jóknak adtad volna! Ó, ó, ó, micsoda világraszóló galiba!

Felkapott egy fűszálakból font kis törpekötelet, hogy hátrakösse a kis manó sarkát, no de Kukkantó sem volt rest! Úgy kiperdült az odú ajtaján, mintha soha ott se lett volna! Szaladt, amíg bírta szusszal, arcocskája égett a szégyentől. A mezőn aztán ráborult egy fehér csigaházra, és elsírta csiga­biga néninek az ő nagy bánatát. Csigabiga néni csendesen nyújtotta a szar­vacskáit:

— Látod, látod, kis manó! Hiába az ügyesség, hiába a fürgeség, engedet­len kisinasból sohasem lesz okos mester!

A gombák pedig azóta is úgy viselik a kalapjukat, ahogyan a hebrencs kis manó összekeverte. Vigyázzatok, ha az erdőn jártok, be ne csapjanak benneteket!

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Róka koma öröksége

Róka komát kifüstölték. Ki bizony, a gyönyörű várából! Alig bírta meg­menteni az irháját egy vészkijáraton át. 

Hogy honnan tudom? .. . 

A cserfes szajkó tudtára adta országnak, világnak, mert ő mindig, min­dent kikiabál, ami a rókával történik. Magas ágról figyeli a fűben sompoly­gót, aztán hangos szóval riasztja az erdő népét. Róka komának nem egy vadászata ment már füstbe a szemfüles szajkó miatt, érthető tehát, hogy nincsenek valami meleg barátságban egymással. 

De Róka komának még sohasem esett ilyen rosszul a szajkó tapintatlan­sága, mint most, amikor füsttől könnyező szemmel, sebesülten és kárval­lottan lógatta megpörkölt farka végét a patakba. Mert ezúttal nem csala­fintaságában pórul járt ravaszdi volt, hanem álmában szakadt rá a balsze­rencse. Mélyebben elszundikált a kelleténél, amikor váratlanul rátörtek a kutyás emberek. Nem szép a szajkótól, hogy egyszerre egy húron pendül az ellenséggel, s elfelejti, hogy az öregapját kalitkába zárta egy madárke­reskedő. De lám, még a kajla fülű nyulak is bukfenceznek örömükben a ré­ten, mintha bizony őrájuk sohasem vadásztak volna csaholó kutyákkal. 

— Ostoba, képmutató népség! — morogta magában Róka koma, miközben egyre nyilalló, bal hátsó lábát nyalogatta. — Lesántultam, de csakazértis megtáncoltatlak benneteket! 

Meglapult a parti bokrok alján, amíg erdő-mező el nem csendesült. Másnap pedig botra támaszkodva kisántikált a mécsvirágos tisztásra, leült a fatönkre, és ingatni kezdte nagy búsan a fejét: 

— Hej, szánom-bánom! Hej, szánom-bánom! 

Jól számított! A szajkó most is mindjárt észrevette. 

— Mit beszélsz? — röppent közelebb, mert azt hitte, rosszul hallott. 

— Én csak azt, hogy szánom-bánom amit rosszul tettem — sóhajtozott a róka, és még egy könnycseppet is kipréselt a szeméből. 

— Ugyan, mi ütött beléd? — próbált szemtelenkedni a szajkó, de azért meglepődött.

— Váramat feldúlták, engem halálosan megsebeztek, és nemsokára vé­gem! — siránkozott tovább Róka koma. 

— Csalánba nem üt a mennykő! Meggyógyulsz te egykettőre! 

— Soha! Legfeljebb újholdig viszem. Már bele is törődtem, mert ilyen nyomorultul nem kívánok élni, csak az bánt, hogy nem tudom, ki legyen az örökösöm. 

— Örökösöd? ... Hát nincsenek fiaid? 

— Ki tudja, hová lettek! Valaki mást kell kiválasztanom, aki megérdemli az örökséget. De ki legyen az? . . 

Uccu világ! ... több se kellett a szeleburdi szajkónak. Nem telt belé egy falevélhullásnyi idő, máris mindenütt elújságolta, hogy Róka koma a végét járja, s hogy éppen most keres a vagyonára méltó örököst. 

No, össze is hajoltak a tapsifüles fejek a lucernásban, izgatottan totyog­tak-kotyogtak a fogoly- és fácántyúkok a fűben. Még borzék is összedugták a fejüket, mert a rókát megvetették ugyan a bolhás bundája miatt, de hát az örökség egészen más dolog! 

Nem kellett sokáig várnia őkelmének, hogy az első látogatók elébe top­panjanak. Jött az üregi nyulak küldöttsége: 

— Mindig őszinte tisztelőid voltunk — hajlongott nagyokat a vezérnyúl. —Csakis ez a mélységes tisztelet késztetett arra, hogy nagy ívben kitérjünk az utadból. De most ... 

Nem tudta befejezni, mert eléje tolakodott egy kiálló fogú mezeinyúl asszonyság. Egész sereg gyerekét hozta, és mondókát mondatott velük ar­ról, hogy milyen derék négylábú a róka, gyöngék támasza, vigasztalója. 

Róka koma alig bírta visszatartani a nevetését. Ezer szerencse, hogy a vadgalambok hangosan turbékoltak a feje felett. Azok is azt búgták, mennyire szeretik. 

De már jött is a borz, pereputtyostul, és valósággal félresöpörte a nyu­lakat. 

— Senki sem tudja jobban, kit veszít veled az erdő, mint éppen mi, akik mindig jó szomszédaitok voltunk! 

— Áhá! — gondolta a róka —, csak éppen vén bolhásnak csúfoltatok, és amikor egyszer elrontottam a gyomromat, még a savanyú szőlőt is sajnáltá­tok tőlem! 

Hangosan persze nem szólt. Hagyta, hogy körülhízelegjék, foglyok, fácá­nok körültipegjék és elsopánkodják, hogy mi is lesz ezután a fészkeikkel, ha nem lesz, aki látogassa. Ó, ó! ... Akkora szemforgatást, komédiázást csaptak, amilyet még a százéves tölgyfa sem látott. No és a szajkó? A haszontalan egész nap a róka érdemeit sorolta, fűnek-fának.

Hanem a róka egyszer csak szomorút legyintett a megperzselt farkával: 

— Elég, elég, drága tisztelőim! Jólesik a szép szó, de nem segít rajtam. Hagyjatok sorsomra, mert róka létemre igazán nem kívánhatom, hogy bár­melyikőtök is halálom napjáig hajlékába fogadjon, megetessen, megitas­son, megápoljon, és utolsó óráimat bearanyozza. 

— Dehogynem! — kiáltott fel a borz. — Költözz csak be az én váramba, érezd magad otthon! Mi majd összehúzzuk magunkat arra a kis időre. 

— Köszönöm — rebegte a róka. — Már ez is nagy segítség, de sajnos, te bogyóevő vagy! 

— Majd mi ellátunk tojással! — lelkendeztek az ostoba foglyok és fácánok. — Legfeljebb kevesebbet költünk ki, úgyis sokan vagyunk! 

A nyulak sem akartak háttérbe szorulni. Az üregiek elvállalták, hogy mindennap hordóban szállítják a rókának a legfrissebb gyöngyharmatot, amíg kificamodott lábán a mezeinyúl asszonyság cserélgeti a patakvizes borogatást. S végül a szajkót arra vette rá az agyafúrt ravaszdi, hogy bun­dájából a temérdek bolhát kiszedegesse. 

Régen volt ekkora futkosás az erdőn! Hét nap, hét éjjel versengett egy­mással a díszes társaság. Róka koma úgy élt, mint egy kiskirály: virágból volt a derékalja, egymást érték a látogatói. Meg is gyógyult a lába, szép kerekre megnőtt a pocakja a sok finom madártojás rántottától, naphosszat való lustálkodástól. 

Mire az újhold sarlója megjelent az égen, minden búját, baját kiheverte. De már akkor körül is vették az ápolói. Izgalmukban a saját lábukat tipor­ták, hiszen mindjárt eldől, hogy ki lesz az örökös! A nyulak majd kitépték a bajuszukat, a borz a mellét verte, hogy ki, ha ő nem?! 

— Hogy érzed magad? — kérdezte sírós hangon a mezeinyúl asszonyság, mire Róka koma elvigyorodott: 

— Kitűnően! Fürgébb vagyok, mint rókalegény koromban, és ezt mind nektek köszönhetem, mert olyan haszonlesők voltatok, hogy még az eszete­ket is otthon felejtettétek. 

— Micsoda? — pattant fel dühösen a borz. — Becsaptál minket? 

— Jaj nekünk, talán még örökség sincsen? — visítoztak a nyulak. 

— Dehogyis nincsen! — nevetett a ravaszdi. — Tudom én, mivel tartozom nektek. Tanuljátok meg, hogy bajban még nagyobb róka a róka! Ezt az arany tanácsot hagyom mindannyiotokra, hiszen valamennyien megérde­meltétek! 

S uccu! — mielőtt azok felocsúdtak volna, villámgyors surranással eltűnt a bozótban. 

Azt hallottam, hogy más vidéken épített várat magának. De ezt már nem a cserfes szajkó mesélte, mert erről a furcsa esetről még ő is inkább hall­gat...


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Mackó-tréfa

Mackó néni három bocsa nagyon szeretett mókázni. Barlangjuk tája mindig jókedvtől zengett, és amikor Harkály doktor belefáradt a fakopog­tatásba, idejött felvidulni. 

— Na, mókamester — kérdezte Dörmikétől —, ma milyen tréfát eszeltél ki? 

Dörmi büszke volt a mókamesteri címre, és igyekezett megtartani, ezért aztán majdnem minden napra kieszelt valami vidám huncutságot. 

Egy szép erdei estén Brumcsit is beavatta a tervébe. Lomposka elmerül­ten nézte az esti mesét a barlang-tévében, Mackó mami pedig átment a szomszédba valami mézes pogácsa receptért. Dörmi és Brumcsi ismerték az esti mesét, ezért hát szép csöndesen ellopakodtak Lomposka mellől, és összesúgtak. Lomposka olyan elmerülten csodálta a mesét, hogy semmit sem vett észre a háta mögötti sürgés-forgásból, a hálóbarlangból kihallat­szó, sok kis elfojtott kuncogásból. 

Mire a mesének vége lett, odabent is minden elcsöndesedett. A két bocs­testvér aludni ment, javában fújta a kását. Igaz, szokatlanul erősen szu­szogtak, de Lomposka nem fogott gyanút. Inkább ő is gyorsan követni akar­ta a jó példát, mire Mackó mami hazajön. 

A hálóban félhomály volt, mert a jánosbogár lámpát beborították eper­levéllel. Máskor ez is Mackó mami dolga. Lomposka ásított, nem volt ked­ve azon gondolkodni, hogy ma miért történt másképpen. Odaballagott a kis ágyához, hogy belebújjék. És akkor . . . nahát! Azt látta, hogy a kis ágyban már fekszik valaki. Az ő kis ágyában! 

Lomposka megdörzsölte a szemét. Nem, nem káprázott! 

— Ne butáskodj, Dörmi, eredj a helyedre! — mondta. 

— Tessék? — hallatszott álmos mormogás Dörmi fekhelyéről. 

— Akkor eredj innen, Brumcsi! — helyesbített zavartan Lomposka, de a következő pillanatban Brumcsi is a saját ágyából brummogott vissza. Hát akkor ki ez itt? 

— Egy idegen fekszik a kis ágyamban! — villant át Lomposka fején, és kis­sé megszeppenve lépett hátrább.

— Ki vagy és hogy kerülsz ide? — kiáltott rá elszántan. 

Semmi válasz. Az idegen aludt, mint a tej. 

— Hé, te idegen! — emelte fel a hangját még jobban Lomposka. — Hogy merted elfoglalni az ágyamat? 

A betolakodó meg se moccant. Lomposkát elfutotta a méreg, fogta a pap­lan sarkát és lerántotta róla. 

— Na, megállj, majd én felébresztelek! 

A következő pillanatban nagy nevetés harsant a háta mögött. Az alsó bocstestvérek egyszeriben úgy fölélénkültek, mint a májusi rigók. 

Lomposka meg csak állt, tágra nyílt szemmel, és nézte az „idegent", aki­nek egy összegöngyölt takaró volt a teste, szép, kerek görögdinnye a feje, rajta Dörmike kackiás ellenzős sapkájával. 

— Hurrá! Hurrá! Sikerült a tréfa! — ujjongott Dörmi, és mire Mackó ma­mi hazatoppant, már mind a három bocs egymás nyakába borulva kaca­gott. Mackó mami is elnevette magát, aztán meglékelték az illatos dinnyét, — amit Dörmi vásárolt a zsebpénzén —, és jóízűen mind megették. 

Másnap Harkály doktornak is elmesélték a mókát, Lomposka azonban elhatározta, hogy visszaadja a kölcsönt a testvéreinek. Ő is lesz mókames­ter, nemcsak mindig Dörmi! 

Sokáig járkált fel-alá a vadgesztenye sorban, és törte a fejét, míg egy­szer csak a földre pillantott és felcsillant a szeme! . .. 

Aznap este tévét sem nézett, pedig „A mézesbödön titka" című mesét adták. 

— Álmos vagyok — füllentette, és jókor besurrant a hálóbarlangjukba. Most ő előzte meg Dörmit és Brumcsit, és tett úgy, mintha az igazak álmát aludná. 

A bocsok a mesét tárgyalták halkan, vetkőzés közben, és majdnem egy­szerre bújtak be az ágyukba. 

Először Brumcsi sikított fel panaszosan, azután Dörmi jajdult nagyot. 

— Mi történt? — nyitott be ijedten Mackó mami. 

Lomposka úgy pattant fel, mint a gumilabda, és ugrándozva, kacagva ki­abálta: 

— Hurrá! Hurrá! Én is megtréfáltam őket! 

Várta, hogy mindenki nevessen. 

Ehelyett Brumcsi elpityeredett. 

— Ez neked tréfa? Nézd, hogy megszúrt ez a vacak!

Mackó néni három bocsa nagyon szeretett mókázni. Barlangjuk tája mindig jókedvtől zengett, és amikor Harkály doktor belefáradt a fakopog­tatásba, idejött felvidulni. 

— Na, mókamester — kérdezte Dörmikétől —, ma milyen tréfát eszeltél ki? 

Dörmi büszke volt a mókamesteri címre, és igyekezett megtartani, ezért aztán majdnem minden napra kieszelt valami vidám huncutságot. 

— Engem is! — vádolta nyögve Dörmi. — Az én ágyamba is tüskés vadgesz­tenyét dugtál!

— Ejnye! — mordult fel Mackó mami, de akkor már Lomposka szája széle is remegett. Oltalmat keresve fúrta a fejét Mackó mami ölébe:

— Én igazán csak tréfálni akartam!

— Nem sikerült — mondta komolyan Mackó mami. — A tréfa csak úgy jó, ha mindenki nevet rajta. Ők pedig sírnak. Látod? Ez rossz tréfa volt, Lomposka. Máskor ne tégy ilyet.

Lomposka hevesen bólogatott. Nem akart ő senkinek sem fájdalmat okozni, hiszen szerette a bocs-testvéreit. Váratlanul érte a csalódás, hogy a jónak vélt móka így végződött. Ezután okosabb lesz!

Mackó mami ezen az estén is egyforma puszit adott mindhármuknak, és egy dünnyögős medvealtatóval enyhítette a történteket. Mielőtt elaludtak volna, Lomposka még súgva kérdezte:

— Ugye, mami, ezt nem mondod el senkinek?

— Ha csak a cinegék hírét nem viszik, én szívesen titokban tartom — vá­laszolt Mackó mami —, bár igazán nem ártana, ha megtudnák a gyerekek.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.