Fésűs Éva: Búvalbélelt király jókedve

Búvalbélelt király könnyei belepotyogtak a zöldséglevesbe, és a leves olyan sós lett, hogy ki kellett önteni a kutyáknak. Ugrálhatott a hoppmester, bókolhatott a bókmester, zörgethette tarka csörgőit Hacuka, az udvari bolond – Búvalbélelt király napról napra mogorvábban lógatta az orrát, és keservesen sóhajtozott:

- Hej, ha tudnám, hová lett a jókedvem!

Nincs annál borzasztóbb dolog, mint ha egy uralkodónak elmegy a jókedve. Mert akkor elmegy mindenkié.

Alighogy a rosszkedvű király rámordult valami csekélységért a miniszterére, az is rámordult az udvarmesterre. Az udvarmester tovább adta a mordulást a kincstartónak, a kincstartó a kulcsárnak, a kulcsár a főpohárnoknak, a főpohárnok az alpohárnoknak, az alpohárnok a szakácsnak, a szakács meg a kuktának, de úgy, hogy már a fogát is vicsorgatta hozzá.

A kukta ijedtében kiszaladt a folyosóra, ott véletlenül rálépett az aranyszőrű kandúrmacska farkára. A macska felnyivákolt – prr-nyaúúú! – vaktában nekiugrott Lódulj Marcinak, kisinasnak, aki éppen akkor vitt arra harminchárom porcelántányért, és megkörmölte az orrát. A kisinas az orrához kapott, és elejtette tányérokat. Bumm! . . . Támadt is csörömpölés, csetepaté, haddelhadd! Mindenki összeszaladt, a kisinast szidta-hordta, ilyen-olyan amolyannak elmondta, sőt az egyik lakáj még a fülét is megcibálta. 

Úgy állt ott szegény vérző orral, piros fülcimpákkal, amikor a zajra kikukucskált a szobájából a királykisasszony.

- Jaj nekem! – gondolta a kisinas, és gyorsan behunyta a szemét, mert szégyellte magát – de azért is, mert a királykisasszony olyan káprázatosan szép volt, hogy majd belevakult a látásába.

- Micsoda dolog ez? – csendült meg a királykisasszony hangja. – Lármáztok itt, ahelyett, hogy jódot, ragtapaszt hoznátok! Gyorsan, gyorsan! Hiszen vérzik a kisinas orra!

Megszeppentek a pergő nyelvű, kárörvendő léhűtők. Egymás sarkát taposták le, hogy teljesítsék a parancsot. Az inaska azt hitte, álmodik.

- Köszönöm a jóságodat, szép királykisasszony – hebegte, mialatt hősiesen tűrte, hogy a királykisasszony az orrához dörzsölje a jódos dugót. – Nem akartam ribilliót . . . Ssssz! . . . De mióta a felséges királynak . . . auuu! . . . elment a jókedve, azóta az én fülemet is . . . jujjj! mindennap megcibálják . . .

- Tudom – borult el a királykisasszony homloka. – Hiszen én is királyapám rosszkedvétől vagyok szomorú. Se mulatság, se muzsika nem lehet miatta. Három zsák aranyamat meg a kezemet is szívesen adnám annak, aki elveszett jókedvét visszahozná!

Alig mondta ki, futótűznél gyorsabban terjedt el az ígéret híre a palotán belül, a palotán kívül, országszerte. De még külországból is jöttek mindenféle bohócok, bűvészek és tudósok Búvalbélelt király jókedvét keresni. A jupiténi herceg háromszáz kopóval járt be ungotberket, hogy ráakadjon, de hiába!

Búvalbélelt király búsult, mint a kereke törött kocsis. Zsémbeskedett, sóhajtozott, udvari emberein töltve ki rosszkedvét, amit azok továbbadták egymásnak, mindig csak lefelé, egészen a kisinasig.

Hanem Lódulj Marci nem volt már a régi, ijedős, szepegős udvar utolsója, amióta a királykisasszony bejódozta az orrát.

- Megálljatok! – gondolta. – Megbosszulom én, hogy mindig rajtam csattan az ostor vége! Egy kora reggelen mindenkinek feltűnt a vidámsága. Úgy fütyörészett, mint akit szerencse ért. - Hát téged mi lelt? – kérdezte a kukta.

- Csitt! – súgta a kisinas. – Megtudtam, hogy hol a király jókedve! Több se kellett a kuktának, fülön fogta:

- Ha el nem árulod, kirázlak a bőrödből! 

- Megmondom, csak ne bánts! – adta a kisinas az ijedtet. – Az egyik fele benne van őfelsége fürdővizében, a másik fele meg a lisztesládában. De a jutalmat felezzük! 

- Az ám! – vigyorgott a kukta. – Enyém lesz az arany, tiéd lehet a királykisasszony! Azzal uccu neki. Elszaladt.

Lódulj Marci az oldalát fogta nevettében.

- Mit nevetsz? – mordult rá a szakács.

- Azt, hogy megvan a király jókedve!

- No, ha megvan, tüstént mondd meg, hol találom, mert különben kirázlak a bőrödből!

- Jajajaj, ne bánts! Az egyik fele benne van őfelsége fürdővizében, a másik fele meg a lisztesládában. De a jutalmat felezzük!

- Enyém az arany, tiéd a királykisasszony! – rikkantott a szakács, és elrohant.

Ezután még elárulta a titkot a kisinas az alpohárnoknak, a főpohárnoknak, a kulcsárnak, a kincstartónak, az udvarmesternek és a miniszternek, akik mind hasonlóképpen kívántak vele felezni, aztán sorban fejest ugrottak őfelsége hatalmas fürdőkádjába. 

Prüszköltek, lemerültek, prüszköltek, lemerültek – de mert semmit sem találtak, csuromvizesen tovább szaladtak a lisztesládához.

Túrtak, fújták, kaparták, markolászták a temérdek lisztet, az meg rájuk ragadt, a vízzel csirizzé vált, és amint hadonásztak, mind a nyolcan összeragadtak. Akkor olyan keserves óbégatást csaptak, hogy Búvalbélelt király felriadt álmából, és kijött megnézni, hogy mi történt. Hát, amint a lisztesládában gomolygó, jajveszékelő furcsaságot meglátta, aminek nyolc pár keze, nyolc pár lába egyszerre kalimpált, olyan nevetésre fakadt, hogy le kellet ülnie a kamra küszöbére. Ott zötyögött, göcögött, hahotázott, de akkorákat és olyan jóízűen, mint még soha életében, és a papucsával csapkodta a térdét. Hamarosan az egész palota zengett a kacagástól. - Édesapám! Drága édesapám! Csakhogy újra megvan a jókedve! – borult a nyakába a királykisasszony. – Ugye, soha többé nem veszíti el?

- Hahaha! Bruhaha! – nevetett a király. – Amíg élek, nem felejtem el ezt a mulatságot!

A királykisasszony mosolyogva körülnézett. - Csak azt nem tudom, kit illet a jutalom?

- Engem! – kiáltották egyszerre nyolcan a lisztesládából. - De a kezed engem, szép királykisasszony, ha vissza nem vonod – állt elő a kisinas. 

- Szó sem lehet róla! Száz botot érdemel, mert hazudott! – kiabált mérgében a kulimászos kukta. - Becsapott minket! – erősködött a csupa ragacs udvarmester. – Azt mondta, hogy őfelsége jókedve a fürdővízében meg a lisztesládában van, de mi egyikben sem leltük. - Nem bizony! – helyeseltek a többiek.

- Igazán? – kacagott a királykisasszony, és tapsolt is örömében. – Hiszen akkor napnál világosabb, hogy nem ti, hanem Lódulj Marci találta meg királyapám jókedvét! Övé a kincsem, övé a kezem, de még a szívem is, amíg ásó, kapa, nagyharang el nem választ tőle! 

Búvalbélelt király csak a fejével bólogatott nagyokat, mert a nevetéstől még mindig nem bírt szólni. Most már azon nevetett, hogy a pórul jártak hogyan püfölték egymást a lisztesládában.

A lakodalmon is olyan jó kedve volt, hogy tízszer járta el a szegedi kutyakopogóst. Nem is hívták soha többé Búvalbélelt királynak! Országában csupa vidámság lett az élet, de legvidámabb volt a királykisasszony meg a boldog kisinas, akik talán még ma is élnek.

Forrás: https://olvasovanevels.gportal.hu/gindex.php?pg=37199841&nid=6746833

Fésűs Éva: A csárdást járó csizma

Volt egyszer egy kis csizmadia, Jankó. Látástól vakulásig dolgozott a mesterművén, egy pár fényes csizmán.

Nagyban szögelte, kalapálta, amikor egyszer csak panaszos sírdogálást hallott a műhely ablakából. Csodaszép tarka lepke vergődött a párkányon, de csak egy szárnya volt.

- Segíts rajtam, csizmadia legényke – sírt a lepke -, keresd meg a másik szárnyamat a réten, különben meghalok!

- Hogyan keressem, hiszen olyan nagy a rét! – sóhajtott a legényke. – Holnap reggelre pedig be kell fejeznem a mestermunkát.

- Azon sose búsulj, bízd csak rám a munkát! – mondta a lepke.
"Már hogyan tudna egy lepke csizmát remekelni?" – gondolta a kis csizmadia, de annyira megesett rajta a szíve, hogy mégis elment megkeresni a szárnyát.

Meg is lelte egy vadtátika levelén, másnap hajnali harangszóra. Vigyázva felragasztotta a lepke hátára. A kis tarka pille hálálkodva libbent el a kék levegőben.
Annál búsabban fordult a munkája felé Jankó. S hát, amint odapillantott, azt hitte, káprázik a szeme! Készen volt a csizma, de még milyen szépen!

Vitte büszkén a mesterek elé. Álmélkodtak azok is, hogy milyen remek mestermunkát készített a kis csizmadia. Csak egy balkezes bocskortalpaló húzogatta irigyen a bajszát:

- Szép, szép, de fogadok, hogy nyomná a nagyujjamat!

- Próbálja fel kigyelmed, ha kíváncsi rá! – pirosodott el a legényke.

A bocskortalpaló nem kérette magát kétszer. Nagy szuszogva felhúzta a csizmát, s éppen még egy rossz szót akart szólni, de a vadonatúj csizmák abban a pillanatban elkezdték járni a friss csárdást. Táncoltatták az irigy embert, míg a víz nem verte. Kiabált, hadonászott, a mesterek meg csak nevették. Legjobban a kis csizmadia, akit most már mesternek neveztek.

Addig ugrált a bocskortalpaló, amíg egyszer Jankó azt nem találta mondani:

- Állj meg, csizma, kopp! Elég volt a hopp! - Most látta csak, hogy jótettéért milyen jutalmat kapott. El is indult vele mindjárt szerencsét próbálni.

Éppen egy rengeteg erdőn ment keresztül, amikor zengő énekszóra lett figyelmes. Arrafelé tartott, s látta, hogy gyönyörű szép leány szedi ott fehér kezével a csípős csalánt. Nagyon megsajnálta.

- Ejnye, édes húgom, kinek szeded a csalánt?

- Édesapám kacsáinak.

- Nem sajnálod gyönge két kezedet?

- Ha mostohám nem sajnálja, én hiába bánnám.

- Hol az a mostoha?

- Fent a palotában, királyapám mellett ül a fényes trónon!

- Hát akkor te miért jársz itt foltozott ruhában?

- Elfoglalta helyemet a mostoha néném.

- Talán szebb tenálad?

- Vajjal kenegetik, tejben megfürösztik, mégis világ csúfja!

- Szegény kis királylány, gyere el énhozzám! Igaz, semmim sincsen, de jobb dolgod lenne.

- Nem mehetek férjhez, amíg csúf nénémnek nem akad kérője.

- Akad elég herceg, aki maga sem szebb!

- Nincsenek ám itthon. Mind csatába mentek! Háborúban vagyunk a szomszéd királlyal. Holnap reggel lesz az utolsó ütközet.

Nagyot villant erre Jankó szeme. Tudta már, mit tegyen! Egyenesen felment a királyhoz. A király foga vacogott a félelemtől, mert a katonáinak puska helyett már csak kapanyél jutott.

- Azért jöttem, felség, hogy ne szomorkodjék! – mondta a csizmadia. – Elintézem én az ellenséget! Felséged csak fúvassa meg holnap reggel a trombitákat, és indítsa a seregét rohamra. Győzni fognak, fejemet adom érte!

- És ha úgy lesz, amint mondod, mit kívánsz jutalmul?

- Felséged leányát, édes, szép virágát!

Megígérte a király, és Jankó boldogan indult útnak. Pirkadatra odaért az ellenség táborához.

- Vigyetek a hadvezérhez! – mondta az őröknek.

Peckes Vitéz Vendel, hírneves hadvezér, ott állt már a serege élén és lóra kart szállni.

- Hát te mit akarsz itt? – förmedt rá Jankóra.

- Kigyelmed fényes hírneve hozzám is eljutott. Hoztam ajándékul egy pár csizmát. Dicső hadvezérnek ilyenben kell győztes csatába indulnia!

Pávánál hiúbb volt Peckes Vitéz Vendel. Torkán akadt a vezényszó, amint a remek csizmákat meglátta. Nem is késlekedett, nyomban felrántotta őket. No hiszen, bár sohase rántotta volna! Mert a csizmák vele is elkezdték járni a gyors csárdást. Rezegtették a térdét, megpörgették, megforgatták, nyilallott a talpa, de csak vitték bokáztatva, amerre nem is akarta!

A katonák kardot, puskát eldobáltak, földre hemperedtek, úgy nevettek! Felbomlott a csatasor, prüszkölt mérgében a hadvezér, de mindhiába. Jankó addig meg nem állította, a csizmától meg nem szabadította, amíg a másik sereg meg nem rohamozta őket. Puszta kézzel ejtették fogságba a kacagástól guruló ellenséget.

Volt nagy diadal! Vitték Jankót vállon, a király elé, akinek nem fért a fejébe, mit csinálhatott a kis csizmadia. Boldog volt Jankó! Most már övé lesz a szép királykisasszony!

Hát, uramfia! Kit vezetnek elébe? Mostoha királyné világcsúfja lányát! Legyező a füle, az orra uborka, amikor mosolyog, mintha görcse volna!

Fel is pattant Jankó:

- Nem jól van ez, felség! Én az édes lányát kértem feleségül!

Hanem a királynak még egy fél szó sem jutott, olyan hangosan lármázott a gonosz királyné:

- Vagy kell a menyasszony, vagy pedig fel is út, le is út, amíg szépen mondom!

"No, várj csak, boszorkány! – gondolt nagyot Jankó, hangosan pedig azt mondta":

- Jól van hát, nem bánom, legyen lakodalom, de csak úgy, ha a felséges királyné elfogad tőlem egy pár csizmát, s abban eljárja velem a nyitócsárdást.

Hogyne fogadta volna! Örült, hogy a lányát férjhez adja. Felhúzta a csizmát, s azok vele is tüstént megindultak. Rúgták a port, összeverték a bokáját. Sivalkodott a gonosz királyné, repült a szoknyája, kibomlott a kontya. A csizmák egyre szaporábban aprózták a csárdást. Vitték a királynét körbe, karikába, az udvari népnek nagy mulatságára!

Csizmadia Jankó pedig nevetve kérdezgette:

- Megkapom-e a király édes lányát?

Addig nem állította meg a csizmákat, amíg a királyné igent nem mondott. Ezután lett csak igazi lakodalom! De azon már nem táncolt az álnok királyné, mert a bokáját kellett borogatnia.

Annál szebben járta az igazi királykisasszony a derék kis csizmadia karján, akinek még ma is boldog felesége.

Forrás: https://olvasovanevels.gportal.hu/gindex.php?pg=37199841&nid=6746832

Fésűs Éva: Cérna Misi

Cérna Misi, a szegény szabólegényke világgá indult. Üres tarisznya a vállán, lyukas bocskor a lábán, előtte a nagyvilág, háta mögött pedig Nyisszantó Kelemen szabóműhelye. 

A tarisznya azért volt üres, mert Cérna Misi senkinek sem jelentette be, hogy világgá megy – bár ha bejelentette volna, akkor sem sütöttek volna neki útravalóul kakastejes kalácsot. Hét faluban híres, nevezetes szabómester volt Nyisszantó Kelemen. Gazdag embereknek szabta a nadrágot, hetyke vitézeknek zsinórozta a mentét. Titokban udvari szabóságra pályázott. 

Kevesen tudták, hogy a szép dolmányokon, drága mentéken mennyit dolgozott a legény, Cérna Misi. No de annál jobban tudta, s annál jobban félt a tulajdon inasa ügyességétől Nyisszantó Kelemen. Túlságosan eltanulta ez a legény a mesterséget! Mi lesz, ha felszabadul, és nagyobb hírnévre tesz szert, mint a gazdája? . . . Nyisszantó mester belesárgult az irigységbe. Ettől kezdve mindenféle durva munkát végeztetett Misivel, hogy elnehezedjenek az ujjai, és minél később szabadulhasson fel az inassorból. Pedig Cérna Misi nagyon szeretett volna mester lenni, mesebeli hercegeknek csodálatos ruhákat remekelni. Egyszer aztán merészet gondolt! Itt sohasem lesz belőle semmi, de a nagyvilágban talán szerencsét csinálhat. Útnak eredt hát egy hajnalon, s amint ment, mendegélt, fütyörészgetett, hogy ne hallja a tulajdon gyomra korgását. De ha kenyere nem is volt. Legalább vizet akart inni a patakból, hogy a szomját eloltsa. Amint a partra ért, egy fűzfához kötve hófehér paripát pillantott meg. Micsoda gyönyörű paripa volt az, gyerekek! . . . Gyémántszikrákat szórt a patkója, és valahányszor dobbantott, három mérföldnyire minden almafáról lepottyant egy aranyalma. 

- Ki lehet a gazdád? – nézett körül Misi, de csak egy kopott ruhás vadászt látott a patakparton búsan üldögélni. 

- Miért búsulsz, vadász? – lépett oda hozzá. 

– Ha nekem ilyen lovam volna, egy percig se lógatnám az orromat! 

- Hagyd el, legényke – intett szomorúan az idegen.

– Nem vagyok én vadász, királyfinak születtem, de semmi örömem sincs benne. 

- Királyfi? Ilyen ruhában? 

- Éppen ez a baj! Vadászni jöttem erre a vidékre. Vadat nem találtam, de megláttam Pipereváralján Ruhateszi királykisasszonyt az ablakban. Szempillantás alatt beleszerettem, és belehalok, ha nem vehetem feleségül! 

- Aztán miért ne vehetnéd? – csodálkozott Misi. 

- Mert ebben a kopott vadászgúnyában pillantott meg engem. Kigúnyolt, kicsúfolt, három kosarat is utánam hajított. Ruhateszi királykisasszonynak olyan a szeme, mint a tündértavak tükre, olyan a mosolya, mint a májusi rózsanyílás, de mindene a cicoma, és csak a szép ruhás emberekkel áll szóba. Szegény öreg királyapja is hiába bánkódik miatta! . . Igazat beszélt a királyfi. Pipereváralján még a kiskutyák is azt ugatták, hogy sohasem esznek ők lakodalmi csontot, mert Ruhateszi királylánynak egyik kérője sem elég szép ruhás. Cérna Misi szívből megsajnálta a királyfit, és mindjárt kieszelte, miképpen segíthetne rajta. . 

– Ki kell fognunk azon a hiú királylányon! Adj nekem annyi selymet, bársonyt, aranysujtást, amennyit kérek, és műhelyt, ahol munkához láthatok. A királyfi semmit sem tagadott meg tőle, csak segítsen rajta a legényke. Héttornyú várának hétablakos szobájában hét nap, hét éjjel szabott, varrt Cérna Misi. Olyan káprázatosan szép ruha került ki a keze alól, hogy a nap megállt az égen, amikor meglátta. A királyfi is odavolt a gyönyörűségtől, és mindjárt fel akarta venni, de Cérna Misis elébe állt.

 - Nem neked varrtam ezt, felséges királyfi! 

- Nem-e? . . . Hát ugyan kire pazaroltak a sok selymet, bársonyt? Misi kimutatott az ablakon át a mezőre: - Arra a szalmafejű madárijesztőre, ott ni! Kérlek, hozasd be, hadd öltöztessem fel, te pedig csak maradj a kopott vadászgúnyádban és ülj le a patakparton, majd meglátod, mi lesz! Csodálkozott a királyfi, de azért megtette, amit Misi kívánt. A legényke ráadta a ruhát a madárijesztőre. Még azon is jól állt, alig kellett egy kis szénát-szalmát beletömnie. Díszes süveget nyomott a fejébe, azután beleültette a királyfi legszebb hintajába, ő maga felült a bakra, és elkezdett körbekocsikázni Piperevár körül. Nem sok idő telt belé, a királykisasszony egyszer csak észrevette a káprázatos ragyogást az ablakból, és összecsapta a kezét: 

- Ninini! Ez az a szépruhás, kire mindig vártam, nincs nála ékesebb hetedhét határban! Összefutott a palota apraja és nagyja. Minden ablakból a ragyogó öltözetű idegent bámulták. Ruhateszi királykisasszony kidobott egy rózsaszálat az ablakból. 

- Hatalmas úr lehet, hogy ide se biccent! - súgták egymás fülébe az udvarhölgyek. A királylány azonban nem várt semmiféle biccentésre, szaladt az öreg királyhoz, hogy nyissák ki a palota kapuját, fúvassák meg az összes trombitát, öljenek csirkét, pulykát, mert ilyen szépruhás vendég még sohasem volt Pipereváralján! Mindenki díszbe vágta magát, ég a kutyákra is fodros nyakravalót adtak. Örült a király, hogy végre valaki tetszik a lányának! Kiüzent hát, hogy fáradjon beljebb az idegen, ne csak a várat kerülgesse, hiszen szívesen látják. 

- Hétmező királya kegyesen elfogadja a meghívást! – adta meg a választ Cérna Misi, azután nagy harsona és trombitaszó mellett kiemelte madárijesztőt a hintóból, és betámogatta a palotába. Tudjátok, úgy történt a dolog, hogy a nagy hódolattól mindenki hétrét görnyedt előttük, és orrával a padlót érintette, ezért nem vették észre, hogy a nevezetes vendégnek szalmából van a feje. Az öreg király meg erősen rövidlátó volt, és amikor eléje léptek, éppen a pápaszemét keresgélte. Mielőtt azonban megtalálta volna, a királykisasszony rátekintett a madárijesztőre, és akkorát sikoltott, hogy még a rézmozsár is megrepedt a konyhában. Addigra az öreg király is feltette a pápaszemét, és csak úgy göcögött a nevetéstől, amikor a díszes madárijesztőt meglátta. 

- No, fiam – mondta Cérna Misinek -, te alaposan megleckéztetted a lányomat. De hát ne, félsz-e, hogy fejedet vétetem ezért a tréfáért? 

- Nem én, uram, királyom – felelte Misi bátran -, csak várja ki felséged nyugodtan a végét! A vége pedig az lett, hogy Ruhateszi királykisasszony egészen a patakapartig futott. Ott elbújt fűzfák alatt, és sírt, rítt keservesen. Egy kismadár ült az egyik ágon, annak zokogta el hangosan a bánatát: 

- Ó, milyen csúful jártam! Ó, milyen ostoba voltam! Mennyi derék vitézt elkergettem, mert csak a ruhájukat néztem! Nem is vesz már engem senki feleségül. . . Erre aztán előlépett a fák közül a vadászruhás királyfi. 

- Dehogyisnem, szép királykisasszony! 

- Ó, te? – csodálkozott a kis Ruhateszi. 

– Hiszen téged is kicsúfoltalak, ország-világ előtt kinevettelek! 

- Talán igaz se volt? ! – mosolygott a királyfi. 

– Hiszen egészen megváltoztál! Nekem így nagyon tetszel! 

- Igazán? – szipogott a királylány. 

– Akkor nem is leszek soha többé olyan, mint voltam. Három nap múlva lakodalom volt Pipereváralján. De a királyfi akkor már azt a szép ruhát viselte, amit Cérna Misi remekelt, a madárijesztőt pedig kitették a kertbe, hogy elriassza a verebeket. Cérna Misis is nagy kanállal evett azon a szép napon, utána meg udvari szabó lett belőle. Olyan ruhákat remekelt, hogy hét országból csodájára jártak. Amikor Nyisszantó Kelemen megtudta a dolgot, menten megsárgult az irigységtől, de nem sajnálta senki.

Forrás: https://olvasovanevels.gportal.hu/gindex.php?pg=37199841&nid=6746830

Fésűs Éva : A kíváncsi királykisasszony

Irgum-burgum vaskalap!

Tudjátok-e gyerekek, ki mondta ezt?... No, ha nem tudjátok, megsúgom!

Egyedem-Begyedem országának királya mondta, amikor egy harmatos hajnalon felébredt az aranyozott lábú ágyában.

Mérges volt a király, hogy vége az éjszakai nyugodalomnak, és megint elkezdődik egy nap, amikor azt sem tudja, hová meneküljön egyetlen lánya elől.

Ugye, csodálkoztok, hogy miért félt a király a tulajdon lányától? Talán arra is gondoltok, hogy csúnya volt a kicsi királykisasszony.

Ó, nem! Szebb volt az, mint a tavasz, üdébb, mint a rózsa, karcsúbb, mint a nádszál. Csakhogy kora reggeltől késő estig egyfolytában kérdezősködött, úgy fúrta az oldalát a kíváncsiság. Az egész palotában senkinek sem hagyott békét. Alig ébredt fel a király, máris felhallatszott hozzá a kertből a királykisasszony fáradhatatlan csacsogása:

“Udvarmester!

Miért van már megint reggel?

A tulipán mit csinál a harmatcseppel?

És a szöcskék ide-oda miért ugrálnak?

A százlábú hol vesz papucsot magának?...”

- Jaj a fejem, szegény koronás fejem! – nyögött a király kétségbeesetten. – Kezdődik!...

És inkább éhes maradt, de nem mert odaülni a reggelizőasztal mellé, mert előre tudta, hogy a kíváncsi királykisasszony tüstént kérdezősködni fog:

“Királyapám!

Mitől keserű a kávé?

Mondd meg nekem,

Miből van a csokoládé?”

Nem, hát ezt nem lehet tovább bírni! Valamit tenni kell, mert maholnap megszöknek az udvarhölgyek, felmond a szakács és sírógörcsöt kap a királykisasszony öltöztetője, amikor már hetvenhetedszer kérdezik meg tőle, hogy:

“...mitől vet a szoknya ráncot?

Hogy csinálják 

az ékköves nyakláncot?

Az ingvállat 

milyen takács, mikor szőtte?

Kemény kövön 

miért kopog a cipőcske?...”

Össze is hívta a király okos tanácsadóit, és kihirdette, hogy fél országát adja ajándékba annak, aki egyetlen lányát megszabadítja a gyötrő kíváncsiságától.

Másnap még alig pirkadt, máris akkora tolongás támadt a palota kapujánál, hogy majdnem feldöntötték az ajtónállókat. Sorban próbáltak szerencsét a szépséges királykisasszonynál ifjak és vének, tudósok és doktorok, varázslók és vitézek.

Voltak, akik szépen kérték, és ajándékokat hoztak neki, csak hogy ne kérdezősködjék többet. A doktorok megnézték a torkát, megnézték a nyelvét, megkopogtatták a hátát, mint egy betegnek, és csodálatos orvosságokat írtak, hogy elmúljék tőle a kíváncsisága – de bizony adhattak a kis királykisasszonynak keserűt, savanyút, édeset – mindhiába! Még jobban pörgött a kérdező nyelvecskéje, még kíváncsibban csillogott a szeme.

Egy mérges hadvezér már odáig merészkedett, hogy előrántotta fényes kardját, és azzal ijesztgette a királykisasszonyt, hogy lefarag a nyelvéből, ha tovább keseríti a világot rettenetes kérdéseivel. A királykisasszaony egy cseppet sem ijedt meg, hanem csodálkozva nézett rá:

“Ugyan mitől lettél mérges?

Illik ez egy hadvezérhez?

Mondd el inkább,

A csatákat hogyan vívják?

Mitől szól nagyot az ágyú,

A sok huszár 

miért olyan görbe lábú?...”

A hadvezér a haját tépte, a király a kezét tördelte. Estére bált rendeztek a királykisasszonynak, de még a legandalítóbb muzsikaszó mellett, a legdélcegebb táncosa karján is szünet nélkül kérdezősködött:

“Mire jó a cica farka?

Miért van a fűzfán barka?

A pillangó miért tarka, 

S ha nem tarka, mért nem az?

Miért kerek a mosdótál?

A napocska éjjel hol jár?

Mi feketébb a hollónál, 

s miért piros a pipacs?

Miből nőnek a kalászok?

Hogy kelesztik a kalácsot?

Honnan jönnek a hullámok

nyári szélben a vízen?

A szivárványt mivel festik?

Rózsabimbó miért feslik?

Miért tart egy nap csak estig,

S mitől dobog a szívem?...”

A deli hercegek elsápadtak és kereket oldottak. Már csak a legelszántabbak maradtak a palotában. A királykisasszony édesdeden rájuk mosolygott, és sorban tovább faggatta őket:

“Mivel kormozzák a füstöt?

Hogy csinálják az ezüstöt?

Miről ciripelnek a tücskök?

Ki fújja a szeleket?

Ki gyújt csillagot estére?

És a magot – monddd meg végre ! –

Hogy teszik a cseresznyébe,

van-e erre felelet?”

- Borzasztó! – jajdultak fel a harcedzett vitézek, és úgy inaltak kifelé, mintha a török császár serege üldözte volna őket. Erre aztán a király legbölcsebb tanácsadója feltette a szemüvegét, és így szólt:

- Felséges királyom, nincs más hátra, be kell zárni a királykisasszonyt a legmagasabb toronyba. Egyedül kell hagyni három hétig, és ott, a magányban majd leszokik a kérdezgetésről!

Bárhogy szerette is leányát az öreg király, már ebbe is beleegyezett volna, ha abban a pillanatban el nem kiáltja magát a palota sarkánál egy kis pékinas:

- Ne bántsátok a királykisasszonyt! Tudom én, mi a baja!

- Ugyan mi, te inci-finci pereces? – hajolt ki a király az ablakon.

- Hát az, hogy buta! – válaszolt vidáman a legényke.

- Hijnye azt a!...Mit mindtál? – hördült fel a király, és majdnem riadót fúvatott.

Hanem a pékinas csak kacagott:

- Az bizony! Buta! Hiszen azért kérdez annyit, mert semmit sem tud. Írassa be felséged az iskolába, majd ott megokosodik!

A sok udvari tudósnak leesett az álla. Lógó orral bámultak egymásra a csodadoktorok.

- Nahát, hogy ez nem jutott eszükbe!

A király örömében tüstént kézen fogta a lányát, és gyalog szaladt vele az iskolába. Szép, piros palástja csak úgy lobogott utána! Ott mindjárt beültették a királykisasszonyt a harmadik padba, és eléje tették az ábécéskönyvet, a király pedig boldogan felsóhajtott:

- No, édes lányom, itt majd megfelelnek minden kérdésedre, én meg végre-valahára nyugalmat lelek!

Úgy is lett. A kíváncsi királykisasszony szép sorjában megtanult mindent az iskolába, és most már nemcsak szép volt, hanem okos is. Öröme telt benne az öreg királynak, büszkesége lett az egész Egyedem-Begyedem országnak.

Hanem a kis pékinast, aki a jó tanácsot adta, hiába keresték, soha többé sehol meg nem lelték, mert amikor megtudta, hogy a király hálából egy fél országot akar a nyakába varrni, úgy megijedt, hogy meg sem állt a hetvenhetedik falu határáig.

Most is ott lakik, süti a kiflit, perecet. Tegnap ettem a kenyeréből is. Úgy ízlett, hogy nektek egy morzsányit sem hagytam belőle!...

Forrás: http://sasovimano.blogspot.com/2015/05/fesus-eva-kivancsi-kiralykisasszony.html

Fésűs Éva: Toppantó királykisasszony

Ez a mérges királykisasszony annyit toporzékolt, hogy mindennap elszaggatott egy pár aranyhímes cipellőt. Az öreg király naponta új cipőt csináltathatott a lányának. Bizony, ez drága mulatság volt, és a királyi kincsesláda tartalma kezdett apadni ...

A királykisasszonyt pedig nem bírták leszoktatni a sok toppantásról. Olyan mérges, csúnya

természete volt, hogy csak úgy szikrázott a két szeme!

Végül a király kidoboltatta az országban, hogy feleségül veheti a lányát az, aki olyan cipőt készít neki, amelyet nem bír elszaggatni.

Várták a palota kapujában, hogy majdcsak jön valaki, de bizony nem jött senki, mert mindenki jobban félt a mérges Toppantó királykisasszonytól, semhogy feleségül kívánta volna venni.

Akkor a király kihirdette, hogy országa felét odaadja annak, aki elhozza Toppantónak az elszakíthatatlan cipellőt. Ez már jobban tetszett az embereknek, és a merész vállalkozók kezdtek tódulni a palotába.

Jöttek hercegek, vitézek, szerencsét próbáló vándorlegények, és mind szebbnél szebb cipőket hoztak. Vargák, csizmadiák, valamennyien megpróbálták megvarrni a legszebb és legerősebb topánkát, de alig húzta fel azokat a királykisasszony, mindjárt toppantani kezdett, és egy nap leforgása alatt mindegyiket ronggyá toporzékolta.

Meghallotta az esetet egy szegény kis suszterinas. Törte kicsit a fejét, azután fogta magát s beállított a palotába.

– Mit keresel itt, te Csiriz Berci? – förmedt rá az udvarmester.

– Bíz' én mértéket akarok venni a királykisasszony lábáról! Akkor aztán készítek neki olyan cipőt, hogy örök életére leszokik a toporzékolásról.

– Elmenj innét, inci-finci suszterinas! – háborodott fel az udvarmester. – Nagyobb legények is pórul jártak már itt!

Hanem a király meghallotta Csiriz Berci szavait, és nem engedte elzavarni.

– Gyere csak, fiam! Hátha éppen te tudsz segíteni rajtunk.

A királykisasszony durcásan nyújtotta oda a lábát a suszterinasnak. Az alaposan megméricskélte, majd hátat fordított és hazament. Rá sem pillantott a királykisasszonyra!

No, a Toppantó királykisasszony annál jobban megnézte a suszterinast, és lángoló orcával vette észre, hogy az ormótlan csirizes kötény mögött milyen deli, barna legényke rejtőzik.

A suszterinas pedig munkához látott, és három nap, három éj alatt gyönyörű cipellőt varrt, sündisznó bőréből – de úgy ám, hogy a tüskék belül voltak. Kívülről nem is lehetett látni a turpisságot!

Nem vette észre a királykisasszony sem, mert az bizony egyre csak a Csiriz Berci fekete szemét bámulta, amikor eléje állt.

– Engedd meg, hogy lábadra adjam az elszakíthatatlan cipőt, szép királykisasszony! – szólt Berci, és már húzta is fel neki a topánkákat, jó erős csattal rá is csatolta a bokájára.

Toppantó királykisasszony lépett egyet a szép, új cipőben, és nagyot sikoltott:

– Hiszen ez szúr! Vedd le hamar!

– Nem veszem én! – nézett rá hetykén Csiriz Berci. Ezt szaggasd el, ha bírod!

Mérges lett a királykisasszony, és toporzékolni akart, de nem bírt ám, mert a tüskék beleszúrtak a talpába. Haragjában a cipő csatját is hiába tépte, mert az olyan furfangos szerkezet volt, hagy csak a kis suszterinas tudta kikapcsolni. Kénytelen-kelletlen viselnie kellett hát a sündisznóbőr cipőt. Az öreg király elfordult, úgy mosolygott nagyokat a bajusza alatt.

Toppantó királykisasszony sírt mérgében, de aznap egyetlenegyet sem toppantott. Másnap már égett, fájt a lába a cipőben. Üzent a suszterinasnak, hogy vegye le – az meg visszaüzent, hogy még ráér.

Harmadnap megint üzent neki a királykisasszony, hogy ha nem veszi le a lábáról a sündisznóbőr cipőt, hát úgy megharagszik, hogy leütteti a fejét.

Csiriz Berci azt válaszolta, hogy akkor a királykisasszony szép lábát is le kell vágni, mert nem lesz, aki megszabadítsa a tüskés lábbelitől, és a tüskék beledagadnak a rózsaszínű talpába.

Látta már a királykisasszony, hogy méreggel nem megy semmire. Negyednapra szépen megszelídült, és aranyhintaján maga ment el a suszterinasért.

Rámosolygott, mint a tavaszi napsugár, és szép szóval kérte, hogy húzza le a cipőjét, mert ő soha többé nem fog toporzékolni.

Több se kellett Csiriz Bercinek! Nyomban letérdelt a királykisasszony elé, kikapcsolta a csatokat és így szólt:

– Most már látom, hogy megváltoztál, és nem vagy többé kiállhatatlan, mérges királykisasszony!

A királykisasszony pedig lerúgta a szúrós cipellőket, és örömében mezítláb kezdett táncolni.

Odaérkezett addigra az öreg király is. Úgy örült, hogy még a korona is ugrált a feje tetején! Megölelte Csiriz Bercit és így szólt:

– Édes fiam, tiéd a fél országom, de még a másik felét is szívesen néked adnám!

– Felséges királyom, nem kell nékem egy talpalatnyi sem az országodból – felelte a suszterinas –, csak Toppantó királykisasszonyt add hozzám feleségül!

Úgy is történt, mert a királykisasszony abban a szempillantásban megcsókolta Csiriz Bercit, akit azután szép ruhába öltöztettek, és olyan daliás vőlegény lett belőle, hogy mindenkinek megakadt a szeme rajta.

Kivilágos-kivirradtig tartott a nagy lakodalom. A sündisznó-cipőt pedig kitették egy fényes kirakatba, és ha akadt olyan kislány abban az országban, aki mérgesen toporzékolni akart, hát elég volt rápillantania, és mindjárt elment a kedve tőle.

Forrás: http://old.ujhajtas.net.ua/?option=com_content&view=article&id=581:fess-eva-toppanto-kiralykisasszony&catid=45:2014-4-szam-xix-evfolyam

Fésűs Éva: Cinege Miki

Tegnap egy kékfejű cinege szállt az ablakomra.

- Csin-csitt! Csin-csitt! - szólt be kedvesen. - Cinege Miki vagyok, és azért jöttem, hogy meséljek valamit. Meghallgatod-e?

- Hogyne hallgatnám, cinegemadár! Be is eresztelek, napraforgómaggal meg is kínálllak.

- Jó, de akkor előbb küldd ki a cicát, mert attól nagyon félek. Tavaly télen borzasztó kalandom volt egy cirmossal. Széttépett volna, ha nincs ott Sanyika!...

Így tudtam meg Cinege Mikitől, hogy van valahol egy szöszke fejű, nagyon jószívű kisfiú: Sanyika. Ez a kisfiú annyira szereti a madarakat, hogy télen tökmagot fűz fonálra, fél diócskákat kötöz zsinegre, és kiakasztja nékik a faágra. Így a torkos verebek nem férnek hozzá, de a hasznos cinegék, mint megannyi ügyes, szárnyas tornász, hintázva is megeszegetik az eleséget.

Sanyika gondoskodása nélkül nagyon sanyarú sorsuk lett volna. A hó minden nekik való élelmet elborított. Sokan majdnem éhen pusztultak, a dermedt kis Cinege Mikit pedig macska körme szaggatja szét, ha Sanyika idejében meg nem menti.

Később, amikor már tavaszi napsugár bontogatta a bimbókat, és a madarak fészekrakásra gondoltak az erdőben, Cinege Mikinek eszébe jutott, hogy ő most is meglátogatja Sanyikát. Felkerekedett hát, és vidáman röppent az ablakára. Huncutkodva kocogtatta meg az üveget, de a házból csak a doktor bácsit látta kijönni!

- Jaj! - dobbant meg a szíve. - Itt valami baj történhetett!

- No, azért nem kell megijedni! - mondta a doktor bácsi Sanyika édesanyjának. - Most már meggyógyul a kisfiú. Hanem a nyáron nagyon sok piros almát kell ennie, hogy megerősödjék!

Milyen szerencse, hogy éppen almafa áll a kertjükben!

Cinege Miki elégedetten látta, hogy már nem kopárak az almafa ágai.

Duzzadó rügyecskéket ringatott rajtuk a tavaszi szél. Az iménti ijedség után rá is szállt a fára tollászkodni, s hát, uramfia, egyszer csak mit hallott!?

Halk mozgolódás támadt a bomladozó levelek között. Ezernyi zöld hernyó kezdett nyüzsögni az ágak hajlásaiban, és egy repedésből kikukucskált a csúf, kövér vezérhernyó.

- Támadás! - sziszegte. - Megkopasztjuk az almafát!

- Megkopasztjuk! - adták tovább egymásnak az alattomosan neszező hangocskák.

Cinege Miki azt hitte, káprázik a szeme, cseng a füle.

- Jaj - gondolta, még ha egy nap ezer kukac fér is a begyembe, akkor sem győzöm őket egyedül megenni. Márpedig Sanyika almafáját tönkretenni nem hagyom!

Megfordult hát, és szélsebesen repült vissza az erdőbe, fellármázni az egész cinege-rokonságot. Csak el ne késsenek!...

Az almafán már megindultak az öreg araszolók felmérni, hogy milyen hosszúak az ágak, és nyomukban gyűrűzni, hemzsegni kezdett a falánk hernyósereg. Sokan fonálon ereszkedtek alá a kiszemelt rügyecskékre, s nem maradt tenyérnyi hely, amit el ne leptek volna. Szegény almafa tehetetlenül sóhajtott.

A vezérhernyó hátán úgy meredeztek a szőrpamacsok, mint megannyi harci bokréta.

- Rágni! - vezényelte, azután eleresztette magát, és rápottyant a legdúsabb ágra. Csámcsogva akarta bekapni az első rügyfalatot, amikor hirtelen éles kis madárcsőr koppant a hátán. A következő pillanatban egész felhőnyi cinege csapott le az almafára. Kékcinegék, barátcinegék, kedves kis búbosok, mind eljöttek!

Lett is haddelhadd! A vezérhernyó bevándorolt Cinege Miki begyébe. A szemfüles madarak minden hernyót nyakon csíptek. Még a fakéreg alá is benéztek, hogy hírmondó se maradjon belőlük. Bújt az ellenség, ahogy csak tudott! Összezsugorodtak, zöld rügynek, összesodródott falevélnek álcázták magukat, de a cinegék elől így sem menekülhettek meg. Néhány óra alatt megtisztították az almafát a veszedelmes kártevőktől.

Így hálálták meg Sanyika jóságát, aki a nehéz, téli időben sem feledkezett meg róluk.

Termett is a nyáron annyi piros alma azon a fán, hogy még nektek is jutott volna belőle egy kosárral!..