2019. augusztus 21., szerda

Fésűs Éva: A kacorlaki macskák

Az öreg, kormos kémény saját füstös fülével hallotta, hogy miről beszélgettek a háztetőn a kacorlaki lusta macskák. Azok bizony arról beszélgettek, hogy nem érdemes egerészni. Igaz, még nem is próbálták, mert eddig mind a hárman játékos kölyökmacskák voltak, de mától kezdve üres a csupor, üres a tál — csak az kap enni, aki egérlesre jár! 
Márpedig Micurkának, a szép cicának piszkos lesz a hófehér bundája, ha lehasal az egérlyuk elé. Pucorkának, a folyton éhes tarka macskának kár lenne a fáradságáért, mert egy vacak egér a fél fogára sem elég. A leglustábbik pedig, a fekete Kacor, az egész egerészést roppant elavult és ósdi szokásnak tartotta. Elvégre vannak már egérfogók! 
— Prinyaú! — nyávogta —, igazságtalanság, hogy az emberek csak az egerésző macskát becsülik! Ha mi kedvesen dorombolunk és az ablakukban mosakszunk, az semmi? Ezért miért nem adnak enni? 
— Miaú! Miért nem? — panaszkodott Micurka is. — Bezzeg a rúgós lovacskát abrakolják, a lassú tehénkét illatos szénával etetik! 
— És Röfi, a coca? tódította Pucorka. — Valóságos kiskirály az ólban! Egész nap heverészik, mégis annyit kap enni, amennyi csak belefér! 
— Prinyaú! Ez még mind semmi! De legádázabb ellenségünk, a kutya külön lakásban lakik, és minden pecsenyének lerágja a csontját! 
— Nyaú-nyaú, miaú! — nyávogták nekikeseredve —, az egész világon mi, macskák vagyunk a legmostohábbak! 
A nagy panaszkodásra egy énekesmadár is felfigyelt, és a faágon hintázva, trillázva nagyot kacagott. — Oda nézzetek! — fújt nagyot Pucorka. — Az ott egész nap csak dalol az ágon, mégis úgy szeretik az emberek, hogy télen madáretetőket készítenek neki! 
— Felháborító! — borzolta fel a szőrét Micurka. — De hát ha csak ez kell az embereknek, ezt mi is megtehetjük! Hárman a csalogányt is lepipáljuk! 
— Prinyau! Miaú! Úgy van! — ujjongtak mind a hárman. — Mi leszünk a dalnok macskák, a dédelgetett énekművészek! 
— Töpörtyűzáporban fogunk dalolni! — lelkendezett Pucor. — Sohasem ér véget a füstölt kolbász! És az emberek majd felállítják télen a macskaetetőket! 
Hiába füstölgött az öreg kémény, hiába írta intelmét a kéklő égre, a csacska macskák nem tudták elolvasni, mert csak a macskakaparást ismerték. Ezért mindjárt elindultak, és elkezdték a hangversenyezést. No, támadt is a nyomukban felfordulás Kacorlakon! Hajnalban, délben, késő éjszaka, hol itt, hol ott jajdult fel a macskanóta, miákolva, nyivákolva, egyszer nyöszörgősen, máskor könyörgően, váltakozva prüszkölve, fújva, mindig újra meg újra, mert a lusta macskák nem adták fel a reményt, hogy macskazeneértő fülekre találnak. 
Pucorkának korgott a gyomra, mégis felmászott a legmagasabb fára, onnan dalolta: 
— Nyaúú! Miaúú! Prinyaúúú! A másik kettő pedig igyekezett túlnyivákolni, hogy minél zengőbb legyen a zenebona. Ki is nyíltak az ablakok, de csodálatosképpen töpörtyű helyett sodrófa repült, füstölt kolbász helyett söprűnyél süvített. Az emberek befogták a fülüket, és Kacorlakon három napig senki sem aludt. Mérgükben hasztalan célozták kövekkel a macskákat, azok egyre feljebb másztak, és holdas éjszakákon a tetőn sem hagyták abba. 
Összedugták a falubeliek a fejüket, hogy mit tegyenek. Addig tanakodtak, míg egyszer csak felpattant a falu tűzoltója, és így kiáltott: 
— Várjatok csak! Majd én eloltom a nótás kedvüket! Fogta a tűzoltófecskendőjét, és a leggyönyörűbb macskadal közepén olyan hideg zuhanyt zúdított a dalnokokra, hogy azok prüszkölve menekültek. Egy istállóban leltek menedéket az emberek haragja elől. Ott reszkettek összebújva, csuromvizesen a szénaszagú csendben, amíg meg nem nyugodott a falu népe. 
— Miaú! — mozdult meg elsőnek Micurka. — Nem értem az egészet. Hiszen csak azt csináltuk, amit az énekesmadár. 
— Nono! — szólalt meg mellette egy mély hang. — Talán bizony lehernyóztátok a gyümölcsfákat is? — Lehernyózni? — ámultak el a macskák. — Minek az? 
— Hát, mert a madárnak az a dolga. Azért hasznos, és azért becsülik.
 — Nem a daláért? 
— Az csak kellemes. Hanem a tiétek . . . ? Brrr! A három lusta összenézett. 
— És a tehén? És a rúgós lovacska? Meg a kutya? 
— A tehén tejed ad. A ló nekifeszülve húzza a kocsit. A kutya pedig házat őriz,nyájat terel, a gazdájának hűséggel fizet. 
— No és te? 
— Én csak egy ökröcske vagyok, de annyit én is tudok, hogy a világon mindenkinek meg kell tennie a maga dolgát, ha meg akar élni. 
— Prinyaú! — lázadozott még mindig a fekete Kacor —, hát akkor Röfi, a coca, miért kap enni? — Azért, mert őt is megeszik! — felelte az ökör. 
Ettől a három macska úgy megijedt, hogy hanyatt-homlok futott a helyére. Egyik a padlásra, másik a kamrába, a harmadik meg a magtárba —de mindegyik az egérlyuk elé! Nem is telt bele sok idő, kiváló egerésző lett a szép Micur, a kényelmes Kacor meg a folyton éhes Pucorka. Mert a macskának ez a dolga — még Kacorlakon is!

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Weöres Sándor: Őszi erdő


Kopaszok a fák, a bokrok
Erdő, erdő, hol a lombod?
Kopasz erdő kopasz fája
Szomorúan felel rája:
- Nemsokára itt a tél,
Lombomat viszi a szél.

Palotai Gyöngyvér: Ősz és tél




Sárga levél, piros levél
Hull a fáról, viszi a szél
Viszi az őszt nagy kosárban
Szőlőt, diót teli tálban
Hozza a Telet bundában
Csikorgó hóban, csizmában.