2018. július 20., péntek

A galamb

Albán mese, Rab Zsuzsa fordítása.

Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy leánya. Ez a leány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. De hiába volt olyan szép, sohasem ment ki a palotából, mindig csak benn ült a szobájában. Kötött, hímzett, varrt. Sokszor mondotta neki az anyja:
 — Leányom, leányom, hát te mit gondoltál? Mindig csak bent ülsz a szobában. S jönnek érted a királyfiak, hercegek, s egyiknek se akarsz a felesége lenni. Mit gondoltál? De a leány folyton csak azt mondotta:
 — Nem gondoltam én semmit, édesanyám, csak itt maradok szépen a palotában, kötök, hímezek, varrok, s nem megyek én férjhez. 
Telt-múlt az idõ. Egyszer, amint a szobájában ült a királykisasszony, s mint rendesen, kötögetett, egy galamb szállott az ablakra, s minthogy az ablak nyitva is volt, hirtelen beröppent a szobába, egyenesen a hímzõrámára. 
Hej, de megörült a királykisasszony! Szép gyengén megfogta a galambot, cirógatta, édesgette, aztán eleresztette. A galamb ismét visszaröppent hozzá. Megint cirógatta, édesgette, babusgatta a galambot. Egyszerre csak megszólal a galamb:
 — Szeretsz engem? 
Felelt a leány:
 — Ó, istenem, hogyne szeretnélek!
Mondotta a galamb: 
— Hát ha csakugyan szeretsz, holnap reggelre készíts egy tál tejet, s akkor meglátod, hogy férfi vagyok én. Többet nem szólt a galamb, kiröppent az ablakon, s úgy elrepült, mintha a föld nyelte volna el. Másnap reggelre a királykisasszony hozatott a juhásszal egy nagy dézsa tejet, azt beleöntötte egy tálba, s várta, hogy jöjjön a galamb. Hát csakugyan jött is, beröppent az ablakon, s ahogy meglátta a tál tejet, egyszeribe beleszállott, a tejben megfürdött, s ím, egyszeribe deli szép legénnyé változott. De olyan szép legénnyé, hogy a királykisasszonynak elállott a szava a csudálkozástól. Csak nézte, nézte, gyönyörködött benne, aztán hirtelen megölelte s megcsókolta. 
Mondotta a legény: 
— Hallod-e, királykisasszony, ne csókolj engemet, amíg az én föltételeimet sem ismered. Az pedig az én elsõ föltételem, hogy a szüleidnek el ne áruld: ki s mi vagyok én. A második föltételem pedig az, hogy várj rám három esztendeig. Akkor jövök vissza hozzád igazi képemben. De ha el találsz árulni, akkor hiába! Ne is várj engem!
 — Ne félj — mondotta a királykisasszony —, el nem árullak, hanem három esztendeig hûségesen várlak ! Azzal gyûrût váltottak, a legény megfürdött a tejben, ismét galambbá változott s elröpült. Attól kezdve a legény mindennap eljött galamb képében; a királykisasszony édesgette, babusgatta, aztán a galamb elröpült ismét, de legénnyé nem változott. Így telt-múlt az idõ. 
Eltelt egy esztendõ, eltelt két esztendõ. Közben jöttek a királyfiak, a hercegek; annyian voltak, hogy alig fértek el a palotában. Mind a szép királykisasszonyért jöttek. De hiába beszélt apja, anyja, egynek sem akart a felesége lenni. 
— De hát mit akarsz, édes leányom? — mondotta az anyja. — Kire vársz? Megfordultak a palotánkban a leghíresebb királyfiak, a leggazdagabbak, a legszebbek, te egyikét sem akarod. Addig beszélt a királyné, hogy végre is a királykisasszony nem tudta megállani, elárulta a titkát. 
Azt mondotta: 
— Ne búsulj, édesanyám, ne epeszd magadat, van nekem már võlegényem, deli szép legény; olyan szép, akinek párja nincs e kerek világon! Ahogy ezt mondta a leány, attól az órától fogva többet a galamb nem jött el hozzá. Várta egy nap, várta másnap, aztán telt hét hét után, hónap hónap után, de hiába várta, hiába epekedett: nem jött el a galamb. Nem bizony, mert elárulta a titkát. Hej, szegény királykisasszony mindennap szomorúbb, szomorúbb lett. Olyan volt már, mint a tetszhalott, úgy járt, mint az árnyék. Nem evett, nem ivott, szavát nem lehetett hallani, mosolygását nem lehetett látni. Faggatta az apja, faggatta az anyja, addig faggatta, míg egyszer aztán megmondotta: — Édesapám, édesanyám, ne haragudjatok. Én egy galambocskát szeretek, s ha azt meg nem találom, meghalok nagy bánatomban. 
— Ó, mit gondolsz, édes leányom! — mondotta az anyja. 
— Hogyan szerethetsz te egy galambocskát? Mikor annyi szép királyfi kéri a kezedet, esekedik utánad, hogyan lehetsz te szerelmes egy galambocskába? Vesd ki a fejedbõl ezt a bolond gondolatot. 
— Nem, nem édesanyám! Vagy a galamb, vagy a halál! Csináltass nekem egy pár vascsizmát, három vaspálcát, megyek világgá, s addig meg nem nyugszom, míg a galambocskát meg nem találom. Hej, nagy volt a szomorúság a királyi palotában! Mit tudjanak csinálni? Eresszék-e a leányukat, ne eresszék? Végre is azt határozták: eleresztik, semhogy itt szemük láttára elhervadjon, szomorú halállal meghaljon. Csináltattak neki egy pár vascsizmát, három vaspálcát, s keserves könnyhullatások között útnak eresztették. Elindult a királykisasszony, ment hegyeken, völgyeken, erdõkön, mezõkön által. Három teljes esztendeig folytonosan ment, amerre járt, s ahol kivel találkozott, minden embert megkérdezett: nem láttak-e egy ilyen meg ilyen galambocskát? De bizony senki sem látta az õ galambocskáját, senki útba nem tudta igazítani; nagy szomorúan visszafordult, hazament az apja palotájába. Mikor a királykisasszony elment hazulról, a király nagy bújában-bánatjában gyászfeketébe húzatta az egész palotát, s mire meg õ hazatért, úgy lesütötte a nap, hogy a szülei nem ismertek reá. Úgy le volt gyengülve, úgy le volt soványodva, hogy alig tudott betámolyogni a palotába. 
De ahogy hazaért, azt mondotta az apjának:
 — Édesapám, építtess egy nagy fürdõházat, s adasd hírül az egész országban, az egész világon: szegény ember, gazdag ember jöhet ide bátran, fürödhetik ebben a fürdõben, nem kell fizetni semmit, csak mindenki, aki megfürdik, mondjon el nekem egy történetet! Hiszen építtetett a király, hogyne építtetett volna! Mindent megtett volna az õ egyetlen leányáért. Építtetett olyan nagy, olyan szép fürdõházat, hogy csudájára jártak az emberek. Aztán jöttek is egymás után gazdagok, szegények; mind, akik megfürödtek, felmentek egymás után sorban a királykisasszonyhoz, s elbeszéltek neki egy-egy történetet. Volt a király városában egy szegény öregasszony s annak egyetlenegy leánya. Ez is szeretett volna megfürödni a csudaszép fürdõházban. Mondotta az anyjának: 
— Édesanyám, eressz el engem! Hadd fürödjem meg ottan!
— Ó, leányom — mondotta az öregasszony —, ne menj te oda! Ilyen szegény leányt be sem eresztenek. — Dehogynem — mondotta a leány —, hiszen gazdagnak, szegénynek, mindenkinek szabad ottan fürödni. Eressz el hát engem, lelkem édesanyám! Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az anyja elengedte. De mielõtt a fürdõházba ment volna, elõbb elment a kútra egy korsóval, hogy vigyen vizet az édesanyjának; hadd legyen vize, amíg õ távol lesz a háztól. Amint ment, mendegélt a kút felé, egyszerre csak elébe lép egy kakas. Annak a kakasnak facipõ volt a lábán. Mikor a leány meglátta a kakast s a lábán a facipõt, szörnyen elcsodálkozott. Mondotta magában: „Már csak megnézem, utána megyek, hova megy ez a kakas.” Ment szép csendesen a kakas után, s ím, az belépett egy kertbe. Volt abban a kertben rengeteg gyümölcs, mindenféle vetemény. Gyümölcsbõl, veteménybõl szedett, amennyi csak belefért a kosárba, mert hát kosara is volt a kakasnak. Mikor aztán teleszedte a kakas a kosarát, kijött a kertbõl, s ment tovább. Ment egyenesen hazafelé, a leány meg utána. Besompolygott a kakas házába, s ottan elrejtõzött. Körülnéz a házban is, s ím, látja, hogy a közepén van egy nagy tál. Az a tál tele volt tejjel, s lám, egyszerre csak a nyitott ablakon beröppen tizenegy galamb, leszállnak a tejestálba ottan megfürödnek, s a tizenegy galambból lett tizenegy deli szép legény. Egyik szebb a másiknál. Aztán egyszerre csak leszállott egy galamb újra, ez volt a tizenkettedik, ez nem fürdött meg a tejben, hanem nagy szomorúan leült a tál mellé. A többi meg gúnyolódni kezdett vele: 
— Lám, lám, hogyha megházasodtál volna, most te is velünk fürödhetnél, de bezzeg a menyasszonyod kifecsegte a titkodat, s most már nem változhatsz át férfivá! 
— Igen, igen! — mondotta a galamb. — A menyasszonyom elárulta a titkomat, de az is igaz, hogy három teljes esztendeig keresett engemet, s az is igaz, hogy õmiatta gyászfeketébe húzták az egész királyi palotát. Ahogy a leány ezt a beszélgetést hallotta, szép csendesen kisompolygott a házból, nagy örömében elfeledte telemerni a korsaját, szaladott haza, ott az üres korsót letette, s mondotta az anyjának: 
— No, édesanyám, hallottam egy gyönyörû szép történetet: lesz, amit elmondjak a királykisasszonynak! — s meg sem állott, szaladott a palotába. Ottan megfürdött elõbb a nagy fürdõházban, aztán felment a királykisasszonyhoz, s mondotta neki: 
— Felséges királykisasszony, eljöttem én is tehozzád, hogy elmondjak neked egy szép történetet, amelyet épp most hallottam. 
— Beszélj, leányom, beszélj — mondotta csendesen a királykisasszony —, hadd hallom! Erre a leány elbeszélte, elejétõl végig, hogy mit látott, mit hallott. S mikor vége volt az elbeszélésnek, arca-szeme felragyogott a királykisasszonynak, s mondotta szertelen nagy örömmel: 
— Ó, édes leányom, kedves leányom, nem is tudod, mekkora örömet szereztél nekem! Gyere, gyere! Vezess engemet abba a házba, ahol a galambokat láttad! Ment a leány elõre, a királykisasszony utána. Aztán bementek a házba, ott a királykisasszony elrejtõzködött az ajtó mögé, s várta, míg a galambok újra eljönnek. Hát csakugyan jött is a tizenegy galamb, beröppent az ablakon, egyenesen bele a tejestálba. Ottan megfürödtek, s egyszeribe deli szép legényekké változtak. Aztán beröppent a tizenkettedik galamb is, de ez nagy búsan leült a tál mellé. A többiek pedig gúnyolták: 
— Látod, látod! Most te is fürödhetnél, s te is ilyen deli szép legénnyé változhatnál, ha a menyasszonyod el nem árulta volna a titkodat! Ahogy ezt hallotta a királykisasszony, egyszeribe elõugrott a rejtekébõl, megfogta a galambocskát, megölelte, csókolta, édesgette, babusgatta, s ím, abban a pillanatban a galamb ismét deli szép legénnyé változott! Aztán szépen kézen fogta a legényt, felvezette a palotába. Még aznap megtartották a lakodalmat. Éltek boldogságban, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

A kőtörő

Japán mese, Fazekas László fordítása.

Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymás után fejtette ki a hatalmasabbnál hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában, aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették tőle a városiak, s ő úgyahogy, szegényesen megéldegélt a mesterségéből.

Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember, nem irigyelte mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is folyhatna másként.

Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s mit gondolt, mit nem, nem tudom odatelepedett arra a sziklára, ahol a szegény ember dolgozott serényen, s elkezdett beszélgetni vele. Összevissza beszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal, s olyan gazdaggá teszi, amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt, nem tetszett neki ez a különös dolog, s otthagyta a szellemet.

Ment be a városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, amint ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak álmában sem látott.

Ettől a perctől fogva olyan nehéznek s olyan szegényesnek tűnt fel sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak felsóhajtott:

- Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek ezüstös függönye van, aranyrojtok lógnak le róla!

Egy hang szólalt meg a feje felett:

- Meghallgattam a kívánságodat, és ezentúl gazdag ember leszel!

Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajon ki szól hozzá, de sehol senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához. Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó helytt, amiben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott. Benyit a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember rögtön belé is feküdött, jól aludt, reggelre még azt is elfelejtette, hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap; sétált les fel egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a napját. Erősen unalmas volt biz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.

Egyszer nagy, forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy hátha egy kis friss szellőcske fújna arrafelé, s ím éppen akkor robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy aranyos napernyő tartott árnyékot.

- Ó, bár én herceg lehetnék – sóhajtott fel a kőtörő -, s lenne egy ilyen gyönyörű fogatom meg ilyen aranyos napernyőm!

- Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is – hangzott ismét a hang -, légy ezentúl herceg!

Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből, skarlátpiros ruhás, aranysújtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt a kőtörő a hercegségére, de amint így kocsikázott keresztül-kasul városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégiscsak keresztültörtek azon is a nap sugarak, s napról napra feketébb lett az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégiscsak nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:

- A nap mégiscsak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!

A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:

- Meghallgattam a kívánságodat, te lész ezután a nap!

Úgy is lett, s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre, perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott, s ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.

- Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen. – Nos, akkor felhő akarok lenni!

- Kívánságodat teljesítem – hangzott ismét a szellem hangja.

Rögtön felhővé változott a kőtörő, s ezentúl ott lebegett a nap és a föld között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldell minden a nagy forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elöl semmi sem menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:


Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!

Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:

- Teljesítem kívánságodat, légy szikla!

Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem zavarhatta, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon. Ám egy reggel nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymás után a kődarabok. Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:

- Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!

- Légy hát emberré, ha úgy kívánod – szólt ismét a szikla szelleme.

Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, ami; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt, fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Sokszor hallgatódzott azután is, hogy vajon nem szólítja-e meg ismét a szikla szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.

Az okos leány

Szicíliai mese, Végh György fordítása.

Volt egyszer két testvér, az egyiknek hét fia volt, a másiknak hét leánya. Ha a hét fiú apja találkozott a testvérével, mindig gúnyolódott, csúfondároskodott.

- Hej, testvér, - mondogatta neki - neked hét virágcsereped van, nekem pedig hét kardom!

Szörnyen bosszankodott emiatt a hét leány apja, s valahányszor hazament, mindig igen szomorú, mindig igen bosszús volt. Egyszer aztán a legkisebbik leánya, aki csudaszép volt s amellett igen okos, igen ravasz volt, megkérdezte az apját:

- Édesapám, miért olyan szomorú mindig?

- Ó, leányom, ne is kérdezd, - mondotta az apja - az én testvérem, valahányszor találkozunk, mindig csúfolódik velem. Mert hogy neki hét fia van, nekem meg hét leányom, folyton azt mondja: - Hej testvér, testvér, neked hét virágcsereped van, nekem pedig hét kardom.

Mondotta az okos leány:

- Édesapám, egyet se bosszankodjék emiatt. Ha még egyszer a testvére csúfolódik, mondja neki: »Hiszen jó, jó, neked hét fiad van, nekem meg hét leányom. De az én leányaim okosabbak, mint a te fiaid.« Fogadj vele: mondjad neki, küldje ki a legkisebbik fiát, te is kiküldöd a legkisebbik leányodat, s majd meglátjuk, hogy melyik hozza el a királyfi koronáját.

- Jól van, - mondotta az apja - úgy is teszek, ahogy mondod. - S amint először találkozott a testvérével, s az megint csúfondároskodott, mondotta neki: - Jó, jó, igaz, hogy neked hét fiad van, s nekem hét leányom. De az én leányaim okosabbak ám, mint a te fiaid. Ha nem hiszed: próbáljunk. Indítsuk útnak egyszerre, én a legkisebbik leányomat, te meg a legkisebbik fiadat. Menjenek el a királyfihoz. Hadd lám: melyik tudja elhozni a királyfi koronáját.

- Helyes, - mondotta a testvér - próbáljuk meg! - Azzal elindították a legkisebbik fiút, s a legkisebbik leányt: azok mentek is együtt szép csendesen, addig mentek, mendegéltek, amíg egy folyócskához értek. De abban a folyócskában sok víz volt ám, nehéz volt átmenni rajta. A leány nem gondolkozott sokáig: leült a földre, a cipellőit lehúzta, a szoknyáját fölfogta s szépen átment a vizen. A fiú is leült szépen a patak partjára, de gondolta magában: »Hát aztán minek áztassam én a lábamat? Várok, amíg a víz mind lefoly.«

Úgy tett, ahogy gondolta. Leült, közben kikotorászott a zsebéből egy mogyorót, azt felvágta s annak a héjával kezdette meregetni a vizet. S ahogy meregette: szépen öntötte ki a homokba. »Majd elfogy ez a víz«, gondolta magában.

Ezalatt a leány már rég általment a patakon s amint ment, mendegélt, találkozott egy paraszt fickóval.

- Hallod-e, fickó! Add ide nekem a ruhádat, én meg neked adom az enyémet! Cseréljünk!

A fickó szívesen ráállott a cserére, a leány férfiruhába öltözött, aztán meg se állott, amíg abba a városba nem ért, ahol a királyfi lakott. Ahogy a palota elé ért, ott fel s alá sétált. A királyfi éppen künn állott az erkélyen, meglátta a szép fiút, egyszeribe szólott neki, felhívta s kérdezte, hogy ki s mi ő.

- Az én nevem, - mondotta a fiú - Giovanni. Idegen vagyok itt, szeretnék szolgálatot találni.

- Bizony, ha szolgálatot szeretnél találni, gyere hozzám, légy az én titkárom, - mondotta a királyfi.

Giovanni azonnal a királyfi szolgálatába állott, s bizony jól folyt a dolga: csak írta, irogatta a leveleket, amiket a királyfi diktált neki, annak pedig napról-napra jobban megtetszett a fiú. Hanem, amint írta, írogatta a leveleket, a királyfinak folyton a Giovanni kezén volt a szeme. Nézte, nézte, gyönyörködött benne, mert hogy gyönyörű szép fehér keze volt Giovanninak. Mondotta magában a királyfi: »Hej, hej, nem férfikéz ez! Bizony mondom, hogy leány ez a Giovanni!« Mondotta is az anyjának a királyfi egyszer:

- Édesanyám, hiszi-e, hogy az én titkárom leány?

- Ugyan ne bolondozz! - mondotta a királyné - már hogy volna leány?

- De bizony mondom, hogy leány az én titkárom, s nem férfi, mert férfinak nincsen olyan szép fehér keze.

Fehér a keze, gyöngyszem az írása.
Leányos a tartása.
Bizony mondom, halálos betege vagyok én
az én íródeákomnak!

Mondotta a királyné:

- Fiam, fiam, ne beszélj ilyen bolondokat, nem leány az! De ha éppen meg akarsz bizonyosodni, hogy fiú-e, vagy leány, hívd le a kertbe. Ha aztán szegfűt szakít a kertben, akkor bizonyosan leány; de ha rózsát szakít, bizonyos lehetsz benne, hogy férfi.

Még aznap lehívta a királyfi Giovannit a kertbe, s amint ott mentek, sétáltak, Giovanni egyszerre leszakított egy szép rózsát.

- Ej, ej, - mondotta a királyfi - hát miért szakítsz te rózsát, mikor itt ilyen szép szegfűk vannak?

Mondotta Giovanni:

- Miért szakítanék én szegfűt? Nem vagyok én leány!

Akkor felment a királyfi az anyjához, elbeszélte, hogy mi történt, az meg mondta:

- Látod, látod, hogy igazam van!

- Nem, nem, édesanyám! Ismételten mondom: leány Giovanni, s nem fiú!

Finom a keze, gyöngyszem az írása stb.

- No jó, - mondotta a királyné - mondok neked mást. Vidd el a tengerre, mondjad neki: »Gyere, Giovanni, fürödjünk meg!« Akkor bizonyosan megtudod, hogy fiú-e vagy leány.

Még aznap mondotta a királyfi Giovanninak:

- Hallod-e, Giovanni, gyere velem a tengerre; fürödjünk meg! Megfürdesz-e?

- Miért ne fürödnék, - monda a leány.

Azzal elindultak, a tengerig meg sem álltak. De mikor a tengerpartjára értek, egyszerre csak megszólalt Giovanni:

- Felséges királyfi, otthon feledtem a törülköző kendőt. Engedd meg, hogy visszaszaladjak. Egyszeribe itt leszek!

Azzal felszaladt a palotába, ment egyenesen a királynéhoz és mondta:

- Felséges királyné, a királyfi azért küldött vissza, hogy vigyem el neki az arany koronáját, mert fel akarja tenni a fejére. - A királyné nem gondolt semmi rosszat, odaadta neki az arany koronát, a leány pedig hirtelen egy cédulára ezt írta:

Leány voltam, mikor jöttem,
Leány vagyok, mikor mentem.
Becsaptalak ám, királyfi,
Nem vagyok én Giovanni!

Ezt a cédulát felszegezte az ajtóra, aztán hirtelen rápattant egy lóra, s a koronával sebes szélnél sebesebben elvágtatott. Mikor a folyócskához ért, a rokona még mindig ott ült a partján, meregette a vizet a mogyoróhéjjal. A leány pedig nagyot nevetett, mutatta neki az arany koronát, s mondta:

- Hát nem mondotta az apám, hogy mi okosabbak vagyunk, mint ti?! - Azzal átugratott a patakon s nagy vígan hazalovagolt.

Eközben a királyfi csak várta, várta Giovannit, de bizony ő nem jött. Végre is elszakadt a türelme fonala, hazament, de már messziről látta a palota ajtaján a cédulát. Szaladt oda, olvasta, s hej, elszomorodott kegyetlenül! Futott az anyjához:

- Látod, anyám, látod! Ugye megmondottam, hogy Giovanni leány? De most nincs is itthon maradásom: megyek utána, s addig meg nem pihenek, amíg feleségül nem veszem!

Azzal lovat nyergeltetett, felpattant rá s elvágtatott. Amint vágtatott, ahány emberrel csak találkozott, mindeniktől megkérdezte, hogy nem láttak-e egy ilyen meg ilyen szép fiút, aki arany koronát vitt magával. De bizony nem látta senki. Aztán elérkezett a patakhoz, s hát ott volt a legény, meregette a vizet mogyoróhéjjal. Megkérdezte ezt is:

- Hallod-e, fiú, nem láttál-e erre lovagolni egy fiút, akinek a kezében arany korona volt?

- Dehogy nem láttam! - mondotta a legény - az én unokatestvérem volt az. Eddig bizonyosan hazaért.

- Hát vezess a házukhoz! - mondotta a királyfi s együtt mentek a leány házához. Azalatt a leány ismét felvette az igazi ruháját s ahogy meglátta a királyfi, szeme-szája elállott a csudálkozástól, mert most még százszorta szebb volt, mint annakelőtte. Mondotta is egyszeribe:

- Na, Giovanni, tudtam ám, hogy leány vagy: nem csalódtam! De bizony enyém is vagy te ettől a pillanattól fogva! Te az enyém, én a tied!

Azzal felkapta a paripájára, elvágtatott vele a palotájába. Még aznap megtartották a lakodalmat, aztán elvitték a király palotájába a leánynak az apját is, a többi leánytestvéreit is. Volt nagy öröm, volt nagy boldogság!

Még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Tóth Eszter: A mi utcánk

Aki éppen most megy az óvoda felé, annak hangos füttyszó üti meg a fülét. Aki éppen most megy az óvoda felé, az Gabi. De ki fütyül? A járda szélén magas, szines torony áll, amögül jön a hang. Most veszi csak észre Gabi, hogy ezt a tornyot ő már sokszor látta, mégsem látta még soha. 
Hiszen ez egy magas, szines torony! 
Közelről kiderül, hogy tarka képek vannak rajta, mint a könyvekben. Mögüle pedig kilép egy legény, az fütyürészik. Hogyne fütyörészne! Mikor vastag ecsettel egy vödör vízben pacsmagolhat! 
Aztán megkeni az ecsettel egy nagy papiros hátát, és a papirost rátapasztja a torony derekára. 
Ezen a papiroson is kép ékeskedik.
 - Nézd csak, öcsi! - mutatja barátságosan a legény. - Ki ez a szép lány a képen, körülötte meg a hét kis szakállas? 
- Hófehérke a törpékkel! - örvendezik Gabi. 
- Látom, kiismered magad - bólint a legény. - Hát azt tudod-e, miért csirizeltem ide Őket? Nem, ugye? No, azért, mert láthatók lesznek a bábszínházban. A képük alá ki van nyomtatva, hogy hol és mikor. Akit érdekel, leolvashatja innen. Erre való a hirdetőoszlop. 
- Szóval ezt a tornyot hirdetőoszlopnak hívják - szögezi le Gabi -Miért? 
- Mert a ráragasztott plakátok, vagyis ezek a szines papirosok kihírdetik, hogy mi látható a színházban - magyarázza a legény. - Most például az Opera plakátját ragasztom fel, így ni! Látod, van, aki csak ránéz az ilyen plakátra, és már hallja is az ismerős énekeket, mintha csak a hirdető oszlop muzsikálni kezdene, hogy "Torreádor, a gáááátra... " És a legény fütyüli, gyönyörűen a dallamot, amelyet Gabi ismer a rádióból. De nem érhet véget a dallam, mert a legény közben befejezte a munkáját, és tovább kell állnia. Elbúcsúznak hát, s ki-ki megy az útjára. 
Gabi még vissza-visszanéz a hírdetőoszlopra. Úgy tetszik: a képesmuzsikás toronyról utána integetnek Hófehérkéék, s a félbehagyott dallam is végigfütyülődik. Utána pedig mintha egész más nótát hallatta Gabi -ilyenfélét: 
Hol van az a csudaszép 
oszlop, ami csupa kép, 
ami annyi mulatságot: 
muzsikát és törpe bábot 
kihirdet és megígér? 
Itt van, itt a Pipitér 
utcán! 

Forrás: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény · Bauer Gabriella (szerk.) Tk. Kiadó, 1989. 405.o.

Weöres Sándor: Karimás fa-odú

Karimás fa-odú
nagy fekete mélység,
kivonul, bevonul
csigabiga-népség.

Bükkfa ága himbál,
sötét varju hintál,
föltekint, letekint,
csak ő tudja, mit vár.

Weöres Sándor: Van két fürge





Van két fürge kicsi szem,
széjjel-nézeget idebenn.

Van két fürge kicsi láb,
végig-lépdeli a szobát.

Weöres Sándor: Falu végén





Falu végén van egy mély kút,
ottan fürdik három szép lúd.
Falu végén van egy mély tó,
abban gázol három szép ló.

Weöres Sándor:Kacsaúsztató





Tó vize, tó vize csupa nádszál,
egy kacsa, két kacsa oda-császkál,
sárban ezer kacsa bogarászik,
reszket a tó vize, ki se látszik.

A macska mint szakács

(Német népmese, Rónay György)

Nagy bajba jutott az oroszlán, egyik napról a másikra faképnél hagyta a szakácsa. Azonnal hirdetést tett közzé, jó fizetést ígért, de egyetlen állat sem akadt, aki be mert volna szegődni hozzá. Végül is elszalasztott a macskáért.

- Mi lenne a dolgom? - kérdezte a cirmos az oroszlántól.

- Összeállítani az étrendet, friss és naponta friss ebédet, vacsorát főzni.

- És a beszerzés? - aggályoskodott a macska.

- Arra nekem megvan a külön személyzetem - mondta az oroszlán. - Te csak megmondod, mit kell hozni: a többiről már ők gondoskodnak.

A cicának tetszett a konyhafőnökség: elszegődött hát szakácsnak az oroszlánhoz. Csak azt kötötte ki, hogy amikor süt-főz, senki ne lábatlankodjék a konyhában, mert az őt idegesíti.

Kérdi másnap a farkas, mert aznap ő volt a soros a bevásárlásban:

- Mit kell hozni? Mi lesz az ebéd?

- Máj! Máj! - mondta a cirmos, és ment a farkas májat szerezni. Hozott is gyönyörű, finom, zsenge borjúmájat. Átadta a cicának, a cica meg fölkötötte a szakácskötényt, fejére tette a fehér szakácssapkát, s azt mondta a farkasnak:

- Most aztán tágíts innét, s addig be ne gyere, míg nem szólítalak!

A farkas ült a konyha előtt, hallotta odabentről az edénycsörömpölést, zsír sercegését, víz bugyogását. Egyszer csak szólítják, és a szakács már nyomja is kezébe a tálat.

- Viheted.

Az oroszlán megette az ebédet, de nagyon különös ízűnek találta. Mégse akarta mindjárt mérgelődéssel, szidással kezdeni, így szépen, szelíden kérdezte a cirmostól:

- Mi volt az ebéd?

- Máj! Máj! - mondta a cirmos.

- Életemben ilyen krumpliízű májat még nem ettem - csóválta fejét az oroszlán.

- Máj mezei módra - mondta kurtán a macska.

Az oroszlán megijedt, hogy megsértődik a macska, s ez a szakács is faképnél hagyja: így hát belenyugodott a mezei módra készült májba.

Másnap a róka volt a soros, kérdi, mit hozzon, mi lesz az ebéd.

- Máj! Máj! - mondja megint a macska.

Meghozza a róka a májat: őt is kitessékelik, aztán neki is nyújtják a kész tálat. Az oroszlán keservesen nyeli az ételt, s kérdi ebéd után megint a macskát, mi volt ez.

- Máj! Máj! - hangzik a válasz. - Máj kertész módra.

No, nem szaporítom a szót: harmadnap, negyednap megint hozatja a macska a májat, kezdi sütni a konyhán az ebédet. Az oroszlán benyit a konyhába. Hát ül a cica az asztalnál, eszi nagy vígan a nyers májat, a tepsiben meg ott szortyog valami kotyvalék.

- No, megállj, gazfickó, adok én neked májat! - hördült föl az oroszlán, és nagyot csapott a cica felé.

De már csak hűlt helyére csapott: a szakács idejében kiugrott az ablakon.

Zelk Zoltán: Születésnapi ajándék

A körtefa öreg volt, a legöregebb a kert fái között, mégis ő ébredt leghamarabb, ha nem is az első, de a második kakasszóra. Fölébredt, aztán nyújtózkodni kezdett, ahogy az öregek szoktak, s a földre dobott néhány puhára érett körtét. Szívesen ringatta volna ugyan még őket, de Tisza, a sárgásfehér kuvasz mégis azt hitte, hogy az ő bosszantására dobta le a megérett gyümölcsöt. Más is így hihette volna, ha legmélyebb és legszebb álma közben az orrára koppan egy jókora körte. Mert a Tiszával ez történt. Miután elvégezte éjszakai munkáját, elénekelte a holdnak a legbánatosabb kutyanóta néhány strófáját, megkergetett két macskát, megszidott három részeg embert, s minden órafordulón világgá kiáltotta: „Róka, farkas rettegjen, kertünkben ne settengjen!” – mondom, miután becsülettel elvégezte a kuvaszok éjszakai munkáját, lefeküdt a körtefa tövébe, és elaludt. Így történt aztán, hogy legjava álma közepén orrára koppant egy jókora körte.

Azt mondjátok, egy kuvasznak lehetne annyi esze, hogy gyümölcsérés idején ne feküdjön körtefa alá. Én mégis azt mondom, hogy ez a Tisza nagyon okos kuvasz volt, olyan okos, hogy olvasni tudott az emberek tekintetéből, kitalálta a gazdája gondolatát. Hogyne tudta volna hát azt is, hogy a megérett körte lepotyog a fáról. Mégis álló hónapja minden hajnalban a körtefa alatt aludt, éspedig azért, mert kincset őrzött ottan. A kincset ő maga ásta el egy hónappal ezelőtt. Mert nemcsak okos volt, hanem olyan nagyon okos, hogy azt is tudta, mikor van a születésnapja. Ezért ásta el a kincset, egy jókora csontot, arra készülve, hogy az lesz a születésnapi lakomája. Úgy féltette, vigyázta ezt a csontot, hacsak tehette, mindig ott ólálkodott a körtefa tövében, aludni pedig a világért sem aludt volna máshol, nehogy vala226melyik arra csavargó kutya kiássa. Mégis kiásták, mégis elvitték. Méghozzá a Tisza legjobb cimborája, a szomszéd udvarban élő Sajó. Sajó is kuvasz volt, ő is sárgásfehér színű, és ő is okos, talán még okosabb a Tiszánál. Olyan nagyon okos, hogy nemcsak a maga, hanem legkedvesebb barátja, Tisza születésnapját is számon tartotta. Törte is a fejét, mivel ajándékozhatná meg, s éppen ezen tűnődött akkor is, amikor átment látogatóba a Tisza lakta kertbe. Ekkor történt, hogy a körtefa alatt csodálatos szag ütötte meg az orrát, persze hogy nem nyugodott addig, míg meg nem találta s ki nem ásta a csontot.

„No hiszen, megvan a születésnapi ajándék!” – gondolta örömmel. Azzal aztán szájába kapta a csontot, hazaszaladt, s elásta ő is, de a maguk kertjének körtefája alatt.

A többit már egy veréb is kitalálhatná, de még egy akármilyen bogár is. Eljött a születésnap, és a Tisza már hajnalban nekiállt kiásni a csontot. Képzelhetitek, mit érzett, amikor hűlt helyét találta. Még a pirosló hajnali eget is feketének látta bánatában, de még a felkelő napot is, és arra gondolt, legjobb lenne világgá menni, egy percig se maradni abban a faluban, ahol ilyen csúfság érheti minden házőrzők legkülönbjét, a kuvaszt.

De ebben a pillanatban átugrott a kerítésen, és előtte termett Sajó. Hozta fogai közt a drága kincset, a Tisza elásta, Sajó kikaparta csontot, hozta mint születésnapi ajándékot, hozta olyan baráti szívvel, olyan fénylő, tiszta jósággal, hogy ez a szeretet és jóság ott csillogott a szemében, az orra hegyén, de minden szál szőrén is. Ez a csillogás volt az, ami rögtön eloltotta a nekikeseredett Tisza haragját. Úgy tett, mintha most látná először a kívánatos csontot, és három nevetőset vakkantva, így szólt:
– Köszönöm, hogy jó szívvel vagy hozzám, hogy nem feledkeztél meg születésnapomról, hogy ilyen szép ajándékot hoztál. De az már csúnya dolog lenne, ha egyedül lakomáznék. Láss neki te is, fele az enyém, fele a tiéd…

Így aztán ketten ették meg a jóízű csontot, s utána, mikor már szájukat nyalogatták, a körtefa is lehajított eléjük két szép piros gyümölcsöt. Hogy megették-e, azt nem tudom, mert nem tudom, hogy esznek-e a kutyák csont után körtét. Ha nem esznek, elég bolondok, mert kevés gyümölcsnek van olyan jó íze, mint a kívül piros, belül vajszínű körtének.

Mentovics Éva: Aranybúza - mezők éke

Aranykalász, aranybúza…
kössed, kössed koszorúba!
Búzavirág legyen éke,
pipacs nyíljon közepébe!

Melengető napfény járta,
szél simított dús hajába,
megcsodálták erdők, rétek,
dísze volt a messzeségnek.

Megőrölve, megszitálva
langyos vízzel teszik tálba,
megkelesztve, megdagasztva
pihen kicsit a damasztba’,

majd kemence szája várja,
hogy pírt süssön orcájára.
Aranybúza - mezők éke -
vártunk már az új kenyérre!

Zeneszerző, ének, stúdiómunkák: Juhász Katalin Zeneszerző, hangszerelés, hangfelvétel és stúdiómunkák: Leslie Lamar