Kamrapolcon sajt, kerek,
földszint, három emelet,
ablakában virágszál:
jó paprikás kolbász áll.
Benne asztal: szalonna,
dunna — vajból — halomba,
mézeskalács-csuporban
mogyoró és dió van.
Lakója egy vén egér,
morcos, morgós mindenér,
csak a házát szereti,
föl-le sétál, figyeli.
Házőrzője, egy nagy pók
éjjel-nappal silbakolt,
nem is járt a kamrába
Mári néni macskája.
Nem járt, nem is nyivákolt,
rosszkedvű tán azért volt,
ezért dúlt-fúlt az egér
nagy morcosan mindenért.
2017. március 28., kedd
A papucsszaggató királykisasszonyok
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a
hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy
szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de
abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej,
sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije
sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott.
Azám, mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert
egyszer amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott,
csak előtte terem az öreg Szent Péter, s kérdi:
- Mi bajod, fiam? Mért sóhajtozol olyan erősen?
Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik,
mert hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy
bárányfarka sincs.
- Hát aztán mi kéne? - kérdezte Szent Péter.
Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani:
- Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával,
amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra
kanyarítom, senki sem lát a jó Istenen kívül.
- No bizony, ha csak ez kell, azt adhatok - mondotta Szent Péter, s a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát.
Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát
az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem
maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem
állott, míg a király városába nem ért.
A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt
öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a
palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott el. Hiszen volt a
királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a
papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol, merre
tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába
faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt
mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s mint kerülnek el hazulról, s
azt sem tudják, hol s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami
ördöngös lélek viszi el őket.
Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami
igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, és sem mondom, hogy láttam, amit nem
láttam: a király hiába állított strázsákat, százat is egyszerre, a
leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem
visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta őket, hogy
egyszeriben ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig: aludtak,
mint a fekete föld.
Mit volt mit nem tenni, a király kihirdette
ország-világ előtt, hogy annak adja a leányát, legyen akárki fia-borja,
aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy
királykisasszony. Hát hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de
ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak,
s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett.
Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a
királynál, s este, mikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is
velük ment a bundában, látatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de
éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi,
felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán Hirtelen felöltöztek a
legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot.
Így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a
juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, fölébresztette a
kicsi királykisasszonyt. Hej, megijedtek a lányok, most már mit
csináljanak? Ők bizony mézes-mázas szavakkal rávették a kicsi
királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az
ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s
hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is
megkente a maga vállát, s neki is szárnya nőtt egyszeriben. Abban a
pillantásban kinyílt az ablak, s huss! kirepült az ördöngös lélek, utána
a leányok, a leányok után meg a juhászlegény. Fölszálltak jó magasra, a
levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek
fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is
a közepében, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton tizenkét
rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a
poharakat visszatették a helyökre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a
tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is
tört egy ágat, s azt is a tarisznyájába tette. Hej de hogy a rézágat
letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott
véges-végig! Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a
testvéreinek:
- Jaj, Istenem, Istenem, miért jövék el veletek! Valaki itt van az erdőben s meglátott!
A nénjei nagyot kacagtak.
- Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk kívül!
Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az
ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút
köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az
ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is
legyen, letört egy ezüstágat.
Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi
királykisasszony majd kétségbeesett az ijedségtől, de a többiek csak
kacagtak rajta, s továbbrepültek.
Ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is
leszállottak, ittak az aranykutakból, s a juhászlegény tarisznyába dugta
az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is
akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt belé. A kicsi
királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri
valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedségén, s
továbbrepültek. Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek,
ott az ördöngös lélek arany vesszővel megsuhintott egy ajtóforma
sziklát, az egyszeriben fölpattant, a leányok be az ajtón, a
juhászlegény is utánok.
Hej, édes Jézusom, ne hagyj el! Hát oly szertelen
fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a
csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél
fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még
az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jő
a leányok elé tizenkét úrfi, csillogó-villogó gúnyában, kedvesen,
édesen pisolyogva, mosolyogva, mézesmázos szavakkal fogadják a
leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg
csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban
szólt volna, hipp-hopp! táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél;
repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupaselyem
papucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult: mást a helyébe,
van aki fizesse! Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor
aztán minden papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s
huss! szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon
szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna.
Na, elkövetkezik a reggel, s a juhászlegény fölmegy a királyhoz.
- Hát, fiam, tudsz-e valamit?
- Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen.
- Mondjad, fiam, mondjad!
A juhászlegény töviről hegyire elmondott mindent, akkor aztán a király behívatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta.
Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi
királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép
sorjában, a réz-, az ezüst- s az aranypoharakat, elé a réz-, ezüst- s
aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt,
ahogy a juhászlegény mondta: mit volt mit nem tenni, megadták magukat a
leányok.
Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az
sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a
leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje
még fele királyságát is.
Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a
juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az: hét puszta faluban nem
akadott párja.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)