RÓKÁNÉ BECSAPJA TIGRIS ŐFELSÉGÉT

Mit is meséltem én a múltkor Rókáné komámasszonyról? Hogy a vadász meglőtte? Meg ám, de csak madárseréttel. Kutya baja sem lett a komámasszonynak, csak egy kicsit vakarózott, s azzal továbbállított. Meg sem állott, míg egy másik erdőbe nem ért. No jó helyre került! Ebben az erdőben lakott Tigris őfelsége, akitől a többi vadnak nem volt se éjjele, se nappala. Cudar természete volt Tigris őfelségének. Akár éhes volt, akár nem, amely vad útjába került, kegyetlenül széttépte.

                Hát azt senki ne csodálja, hogy szegény vadak megunták őfelsége garázdálkodását, s nagy népgyűlést hívtak egybe, hadd hányják-vessék meg a dolgot. Egyik erre beszélt, másik arra beszélt, volt okos beszéd, bolond beszéd, mikor aztán mind jól kibeszélték magukat, Rókáné kért szót.

Atyafiak, én azt javallom, hogy minden nap húzzunk sorsot, s akinek a neve kijő, jelentkezzék őfelségénél: itt vagyok felség, egyen meg.

                Az egész népgyűlés helyeselte Rókáné komámasszony indítványát, mindjárt meg is írta az instanciát a farkával Nyuszi íródeák, azt egy deputáció nyomban el is vitte őfelségéhez.     

Ohó, nem oda Buda − mondotta őfelsége, mikor az írást elolvasta − hát mit csináljak a fogaimmal meg a körmeimmel, ha kényem-kedvem szerint nem marcangolhatlak titeket?

                De a deputáció addig könyörgött, hogy Tigris őfelségének meglágyult a szíve, s nagy kegyesen megengedte, hogy ezentúl minden délben jelentkezzék egy vad az ő kegyes színe előtt, s ő azt majd nagy kegyesen fel fogja falni. Mondanom se kell, hogy a deputáció lelkes vivátot kiáltott, s nagy örömmel vitte a hírt a gyűlésnek.

                Ettől kezdve aztán minden délben jelentkezett egy vad, s őfelsége nagy kegyesen bekapta. Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy Rókáné nevét húzták ki.

− Hm, hm − hümmögött a komámasszony, −mégis szebb az élet a halálnál. Nem ettem bolondgombát, hogy jelentkezzem őfelségénél.

                Hej, lett erre nagy sokadalom! Micsoda dolog ez? Hát ez a becsület? Ő indítványozta a sorshúzást, s még ő nem akar menni! De a komámasszony mindenféle csalafintasággal úgy elhúzta az időt, hogy már késő délután volt, mikor mondta:

− Na jó, ne mondjátok, hogy csaló vagyok. Megyek!

                El is indult, s úgy uzsonnakor meg is érkezett. Őfelsége már ott állott a barlang előtt, szikrázott a szeme a haragtól meg az éhségtől, szörnyen ordított:

−Mit! Hát erre a sovány dögre kellett várnom idáig?!

−Ó, felséges királyom, én vagyok a hibás. –mondotta a komámasszony – A bátyámon volt a sor, aki jó kövér róka. El is indult, de útközben találkozott egy másik Tigris őfelségével, az a bátyámat felkapta s elszaladt vele.

− Ú-úgy? − ordított őfelsége − hol van a cudar, hadd ölöm meg!  Vezess utána!

                Rókáné komámasszony nagy alázatosan előre ment, de közbe-közbe ijedten meghökkent, fülelt jobbra, balra, mintha valamitől félt volna erősen.

− Mitől félsz? − ordított őfelsége.

− Jaj, hogyne félnék, mikor mindjárt a másik őfelsége barlangjához érünk.

− Ej, te gyáva! Ülj a hátamra!

                Rókáné komámasszony felült őfelsége hátára, s úgy mutatott jobbra, balra. Addig-addig mutogatott, mígnem egy rettentő nagy szakadéknak a szélére értek. Annak a szakadéknak az aljában volt egy mély tó.

− Nézzen oda felséged, nem látja? Ott van a barlang, ni! Nem tetszik látni a másik őfelségét? No lám, ott van a bátyám is!

                Bezzeg, hogy ott volt a másik őfelsége meg a komámasszony bátyja is a tóban. Mármint hogy az ő képük. Nosza több se kellett Tigris őfelségének, nagyot ordított, s úgy megrázta magát, hogy a komámasszony hanyatt vágódott, ő meg leugrott a tóba. Rókáné asszony felkelt a földről, s kacagva utána kiáltott:

− Szerencsés utat, felség!

RÓKÁNÉ KOMÁMASSZONY BUJDOSÁSA

Igen rosszra fordult egyszer rókáné komámasszony dolga.
Három éjjel s három nap nem akadt ám egy falat. Üres gyomra folyton morgott, folyton korgott. Fülét, farkát leeresztette, magát búnak eresztette. Mit gondolt, mit nem, azt gondolta magában: elmegy messzire, akár a világ végire.

 Addig megy, meg se áll, míg pecsenyét nem talál. Ment, mendegélt nagy búsan. Aki látta megsajnálta, olyan szomorú volt. Egyszerre csak szembe jő vele kakas úrfi s kérdi:

- Hová, hová, komámasszony?

- Ne is kérdezd, kakas úrfi - felelt komámasszony. - Elbujdosom a világ végire, hogy ne legyek senkinek terhire.

Mondta a kakas:

- Oh, oh, szegény komámasszony! Ha elvinnél, mennék veled! Hátha tán hasznodra lennék!

- Velem? Ilyen szerencsétlen teremtéssel? - csudálkozott komámasszony. - Hát jere, ha van kedved. Ülj a hátamra. Legalább nem megyek magam.

Kakas úrfi felröppent komámasszony hátára, nagyot kukorékolt, szárnyát összecsattogtatta. Hej: hogy az útnak rossz vége lesz, bizony, nem gondolta.

Tovább mentek, mendegéltek, szép búzaföld mellé értek. Ott repdesett két galamb. Hej, hogy megijedtek szegény galambocskák! Felrepültek, hagyták a magocskát!

- Oh, oh - szenteskedett komámasszony - ne féljetek, én nem bántalak. Vége már a ravaszságomnak, bujdosója lettem a világnak.

- Oh, szegény rókáné komámasszony - búgtak, burukkoltak a galambok. - Fáj a szívünk, majd meghasad. Ugyebár üres a hasad? Veled megyünk, vigy magaddal!

- Hát jertek, van hely a hátamon nektek is - mondta komámasszony, s nagyokat sóhajtott.

Tovább mentek, mendegéltek, egy kerek tó mellé értek. Ott úszkált egy kácsa. Kérdezte ez:

- Háp, háp, hová, komámasszony?

Mondjam tovább, ne mondjam? A kácsának is kedve kerekedett, rókánéra telepedett. Tovább mentek, mendegéltek s egy barlanghoz értek.

- Na, itt álljunk meg - mondotta komámasszony. - Egy nagy tengeren kell átmenjünk. Mielőtt átmennénk, mindenki gyónja meg a bűnét. Te kezded a gyónást, kakas úrfi.

- Mi a bűnöd, kakas úrfi? - kérdezte komámasszony.

- Kikeriki, kukuriku! Nincsen nekem semmi bűnöm!

- Dehogy nincs! - mondotta komámasszony. - Hát az nem bűn, hogy hajnalban kukorékolsz s nem hagyod aludni az embereket?

Egy szóval sem védekezhetett kakas úrfi, komámasszony egy-kettőre felfalta.

Akkor kiszólt:

- Jöjjetek be, galambok! Nos, mi a bűnötök?

- Nincs nekünk semmi bűnünk! - feleltek a galambok.

- Nincs? Hát a veteménymagvakat ki szedi ki a földből, mielőtt kikelnének? Borzasztó nagy bűn ez!

Szegény galambocskák többet nem szólhattak. Őket is bekapta komámasszony.

Most a kácsát hívta be:

- Mi a bűnöd? Mit mondasz? Semmi sincs? Dehogy nincs! Hát nem loptad el a király koronáját? Ott a fejeden! Tagadod?

- Tagadom! Nem igaz! - mondta a kácsa. - Várjon csak kend komámasszony, mindjárt tanút hívok.

- Hát, csak hívjon! - gondolta komámasszony. Már úgyis jól megvacsorázott s a tanút majd másnap eszi meg.

Kiment a kácsa a barlangból s ahogy kiment, mindjárt találkozott egy vadásszal.

- Jere, vadász, jere - szólította meg a kácsa. - Róka van a barlangban.

Egyszeribe a barlanghoz mentek s ott a kácsa bekiáltott:

- Háp, háp, jöjjön ki, kedves komámasszony! Itt a tanú!

Rókáné komámasszony nagy örömében kidugta az orrát, a vadász meg, durr! meglőtte komámasszonyt.

Ha a vadász a komámasszonyt le nem lőtte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

RÓKÁNÉ SZÁLLÁST KERES

Megint csak Rókáné komámasszonyról mondok mesét, hallgassatok ide. Ment, mendegélt az úton Rókáné komámasszony, s találkozik Farkas komával.
– Adj’ isten, koma! Hogy vág a bajusz?
– Rosszul, komámasszony, rosszul. Itt a tél, s nincs házam.
– Hát ez baj? Nekem sincs. No, ne búsulj, építek én egyet majd!
Még jóformán ki se mondta, építésbe fogott. Magának épített fakéregből, Farkas komának meg jégből.
Mindjárt beköltözött ki-ki a maga házába. Az ám, de elmúlt a tél, s egyszer csak azon veszi észre magát Farkas koma, hogy volt ház, nincs ház: a nap elolvasztotta. Haj, szörnyű haragra lobbant Farkas koma. Szaladt át Rókáné komámasszonyhoz.
– No, te csaló, most felfallak! Hogy mertél megcsalni?
– Ohó – mondta Rókáné komámasszony -, nem oda Buda!
A sors dönti el, hogy melyik falja fel a másikat.
Azzal elindultak az erdőben, s ott egy nagy, mély gödörhöz értek.
– Ugorj, komám! – biztatta Rókáné komámasszony. – Ha átugrod a gödröt, felfalhatsz. Ha nem: én fallak fel.
Farkas koma nagyot ugrott, de szépen belepottyant a gödörbe.
– No, koma – kacagott Rókáné komámasszony -, most csak csücsülj a gödörben. Mulass jól!
Azzal továbbment, s vágott magának egy botocskát, úgy ment be a faluba. Ott egy ház előtt megállott, kopogtatott az ajtón a botocskával.
– Ki kopog? – kérdezte belülről a gazda.
– Én kopogok, Rókáné komámasszony. Adjon szállást éjszakára, gazduram.
– Bár magunk férjünk – szólt ki a gazda. – Künn tágas, benn szoros!
– Eresszen be, gazduram. Nem kell nagy hely nekem. Lefekszem a padkára, a farkamat magam alá dugom, botocskámat meg a padka alá.
Erre a gazda beeresztette. Reggel jókor felkelt Rókáné komámasszony, a botocskát a tűzben elégette, s mikor a háznépe fölkelt, elkezdett sopánkodni:
– Ó, istenem, istenem, vajon hová lett az én drága botocskám? Megért volna egy szépen szóló, aranytarajas, gyémántlábú kakast.
Mit volt, mit nem tenni, a gazda Rókáné komámasszonynak adta az egyetlen kakasát. Nem volt ugyan a kakasnak aranytaraja, gyémántlába, de Rókáné komámasszony hosszú kérlelésre ezzel is megelégedett.

Rókáné komámasszony továbbment nagy vígan, s ezt dúdolta:
Volt nekem egy botocskám,
Hej, huj, botocskám!
Kakast kaptam érte ám,
Hej, huj, kakast ám!

Estére egyházhoz ért, ott is bekopogtatott.
– Kint tágas, bent szoros! – kiáltott a gazda. De Rókáné komámasszony azt mondta:
Elférek én a padkán,
Padka alatt kakaskám.

– No, ha el, gyere be! – s ajtót nyitott a gazda.
Bezzeg hogy jókor reggel fölkelt Rókáné komámasszony, a kakaskát hirtelen megette, s elkezdett jajgatni:
– Jaj, jaj, hová lett a kakaskám? Nem adtam volna egy libáért!
Mit tehetett a gazda: adott neki egy libát, csak hogy be ne pörölje. Továbbment Rókáné komámasszony, s most mind azt dúdolta:
Volt nekem egy botocskám,
Hej, huj, botocskám!
Kakast kaptam érte ám,
Hej, huj, kakast ám!
Nincsen immár kakaskám,
Hej, huj, kakaskám,
De van érte libácskám!

Estére megint egy házhoz ért, bekopogtatott, s addig rimánkodott, hogy ott is szállást kapott. Mondjam, ne mondjam? Felkelt reggel jó korán, a libácskát megette, s jajgatott szörnyen:
– Jaj, jaj, hová lett a libácskám?
Megfenyegette a gazdát, hogy megy a királyhoz, s bepanaszolja, ha cserébe a kicsit lányát neki nem adja. Mit tehetett a gazda? Odaadta a kicsi lányát, Rókáné komámasszony bedugta egy zsákba, s azzal továbbment nagy vígan. Egész úton ezt dúdolta:
Volt nekem egy botocskám,
hej, huj, botocskám.
Kakast kaptam értem ám,
hej, huj, kakast ám!
Megettem a kakaskát,
hej, huj, kakaskát.
Kaptam érte libácskát,
hej, hej, libácskát!
Most már nincsen libácskám,
hej, huj, libácskám,
De van egy kis lányocskám,
hej, huj, lányocskám!

Aközben este lett, s ismét bekopogtatott egy házba. Nagy nehezen beeresztették, Rókáné komámasszony lefeküdt, elaludt, úgy elaludt, hogy csak akkor ébredt fel, mikor hasára sütött a nap. Bezzeg hogy a gazda hamarább kelt fel.
„Vajon mi lehet a zsákban?” – kérdezte magában. Nosza kioldotta a zsák száját, s át, uram teremtőm, egy kislány van benne!
No megállj – mondta a gazda -, megtréfállak, komámasszony!
Kibújtatta a kislányt, s helyébe egy kiskutyát dugott. Rókáné komámasszony aztán fölkelt, megköszönte a szállást, felkapta a zsákot, s ment tovább. Ahogy ment, mendegélt, egyszerre csak visszaszólt a „lányocskának”.
Hallod-e, kis leányocskám,
gyönyörű szép virágocskám!
Tegnap mind én énekeltem,
most te énekelj helyettem!

Hiszen nem kellett sok bíztatás! A kutya rágyújtott:
Hom, hom, hom, hom, hom, hom!
Komámasszony, szaladjon!

Ennyiből állt a kutya nótája, de ráadásul még jól az inába harapott Rókáné komámasszonynak. Bezzeg ledobta a zsákot Rókáné komámasszony, s vissza se nézett, úgy elszaladt.

Ha el nem szaladott volna,
Mesém tovább tartott volna,
Úgy bizony!