(Fordította: Tótfalusi István)
Macóka szomszédságában egy nagy morcos, mogorva medve lakott, úgy hívták, dr. Morgó Medve, és Macóka, ha csak tehette, nem is beszélt vele. Dr. Morgó magas sövénykerítést húzott a maga és Macóka kertje közé, úgyhogy nyáron, mikor mindketten kertjükben üldögéltek, nem is láthatták egymást. Macóka ugyan mindig megtudta, ha Morgó Medve a kertjében járt, mert ilyenkor szüntelenül zsörtölődött, morgolódott magában. Ha gödröt ásott egy új bokornak, Macóka hallotta, hogy ilyen szavakkal vágja ásóját a földbe:
- Neszel Nesze! Majd én megtanítlak!
Ha egy öreg fát vágott ki, azzal is így bánt. Minden fejszecsapásra így dörmögött:
- Neszel Nesze! neked, te vén fa!
Mintha mindent, de mindent keserűen gyűlölt volna. Nem csoda, ha Macóka elkerülte, amilyen messzire csak tudta. Egy téli estén aztán, már úgy karácsony felé, a szürke ég lassan feketébe borult, és megindult a havazás. Macóka a városban járt, bevásárolt karácsonyra. Fújt a szél, süvöltözött a távíródrótok között. A fák erra-arra hajlongtak, és lerázták a csupasz ágaikra telepedő hópelyheket. Macóka a csomagokat szorongatta a hófúvásban, és szedte kis lábait, ahogy csak tudta. Elment Morgó úr háza előtt, bekukkantott a fényesen kivilágított ablakon, és látta, hogy a rusnya nagy medve ott melengeti nagy kövér talpát a kandalló ropogó tüzénél.
Igaza is van - gondolta -, bolond, aki kinn mászkál ilyen kegyetlen hideg éjszaka. Besietett a kis kerti ajtón, és nemsokára ő is szobájában üldögélt, és kis talpát melengette a kandallója ropogó tüzénél. Aztán kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. De egyszerre csak felfigyelt. Odakintről a szél süvítésén át is jól hallatszott egy szánalmas hangocska. Segítségért kiáltott ez a hang.
- Mjau! Mjau!
Felült és fülelt. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és most tisztábban hallotta a kiáltást:
- Mjau! Mjau!
Egy kiscica lesz - mondta magában. Biztos eltévedt, és elkapta a vihar.
- Mjau! Mjau!
Most már biztos volt benne. Feltápászkodott kényelmes pamlagáról, felhúzta prémes csizmáját és télikabátját. Kiment. A hóesés elállt már, de olyan vadul vágott a szél, hogy fogai összekocódtak, és fájdalmasan bizsergett a füle hegye.
- Cicus! Cicus! - kiáltotta, és fürkészve meredt a sötétbe.
- Mjau! Mjau! - hallotta a magas kerítés felől. Sebesen átgázolt a mély havon.
- Mjau! Mjau!
A kerítés tövéhez ért és körülnézett, de sehol sem találta a kis cicát.
- Mjau! Mjau!
Most már rájött, hogy a kerítés túlfeléről jön a hang, dr. Morgó Medve kertjéből. Pillanatig sem habozott, tudta, mit kell tennie.
- Morgó úr! - kiáltott torkaszakadtából. Hangja a szél süvítésén is áthatott. Morgó Medve biztosan meghallotta. De válasz nem jött, és mert a baj nem jár egyedül, újra eleredt a hó.
- Mjau! Mjau!
Macóka továbbra is kiáltozott, hívta szomszédját, és felkapaszkodott a kerítésre. Átlesett fölötte, s látta dr. Morgó kivilágított ablakát. A szomszéd még mindig ott melengette nagy kövér talpát a kandallónál.
- Mjau! Mjau!
Most odapillantott, és látta, valami mozog a szomszéd almafája alatt.
- Morgó úúúúr! - Macóka akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért. Látta, hogy Morgó dühösen feltápászkodik, az ablakhoz cammog, egy rántással kinyitja, kidugja a fejét és kiüvölt:
- Mit akar? Hogy merészel ilyen késő éjszaka zavarni, maga huligán?
- Egy eltévedt kiscica van a kertjében, és halálra fagy! - kiáltott Macó. - Innen látom, már nyakig betemette a hó! Ott van az almafája alatt.
- No és, mit csináljak vele? - vágta oda Morgó nyersen. - Nem ácsoroghatok itt egész éjjel, hogy magával csevegjek! Halálra fázom.
- Csak a kiscicáért mondom - könyörgött Macóka, és kétségbeesetten kapaszkodott a kerítés tetejébe. - Nem lenne szíves szegény jószágot bevinni, és egy kis meleg tejet adni neki?
- Mjau! Mjau!
- Hallja szegénykét? Nem esik meg a szíve rajta? Egyre jobban havazik, nemsokára betemeti!
- No és, nem az én hibám - dörmögte Morgó Medve. - Én tehetek róla, hogy havazik? Jóccakát!
- Akkor hadd menjek át a kertjébe, én magamhoz veszem - kérlelte Macóka, és egyik lábát már át is tette a kerítés fölött.
- Egy tapodtat sem az én kertemben! - förmedt rá Morgó. - És lesz szíves leszállni a kerítésemről ebben a pillanatban, különben lelövöm!
- De szegény kiscica...
- Hallotta, mit mondtam? - üvöltötte Morgó, és felkapta puskáját. - Le a kerítésemről! Leszaggatja az örökzöldemet!
Macóka belátta, hiába könyörög szívtelen szomszédjának. Visszamászott hát, és lehuppant saját kertjébe. A hó nagy, kerengő pihékben hullt, és vastag fehér takaróba burkolt mindent.
- Mjau! Mjau!
Kesztyűs kezét összeütögette kissé, hogy melengesse elgémberedett ujjait, és törni kezdte a fejét, hogy is segíthetne a bajba jutott kiscicán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a patkányok még a tavasszal egy lyukat ástak a kerítés tövében. Megkereste, és félrekotorta mancsával a havat. Kicsi volt a lyuk, de arra elég, hogy egy kiscica átbújhasson rajta. Lekuporodott a lyuk felé, és átsuttogott rajta:
- Cicust Cicusl Hallasz engem?
- Mjau!
- Cicuskám! Gyere, ha tudsz, ide a kerítéshez, a lyukhoz! Nézd csak, ide átdugom a kezem, hogy mutassam az utat. Nézd, integetek! Gyere ügyesen, errefelé!
- Mjau! - A nyávogás egyre bágyadt, mintha a keserves hideg és a hó terhe ránehezedett volna.
De nem olyan cica volt, aki egykönnyen feladja, Macóka hallotta, hogy liheg és prüszköl, amint verekszi magát előre a mély hóban. Valóban úgy látszott, hogy a szegény pára hamarosan elér a kezébe. De jaj, apró lehetett a kis jószág, alig egyhetes. Egyre bágyadtabbak lettek a mozdulatai, aztán csend lett.
- Cicus! Cicus! Ne hagyd el magad! Csak egy kicsit még! Tarts ki egy kicsit!
De a hó egyre sűrűbb pelyhekben zúdult le a kertre. Még egy utolsó suttogó "mjau"-t lehetett hallani. Aztán csend lett, csak a szél süvített.
Macóka még szólongatta a cicát, de nem jött felelet. Az üvöltő szél rázta az ágakat, a vihar még vadabbul dühöngött. Szegény Macókát magát is fehér takaróba bugyolálta a hó, amíg a kerítés tövében kuporgott. Egész testében reszketett, és érezte, megfagy, megmerevedik, moccanni sem tud, ha nem megy be tüstént a melegre.
Felegyenesedett hát, szomorúan leverte magáról a hópelyheket, átgázolt a mély havon, és visszatért jó meleg szobájába. Melegvizes palackot készített, levetkőzött és ágyába bújt. De akármilyen finom Is volt hat gyapjútakaró alatt, lábánál a melegvizes palackkal elnyújtózni, csak nem jött szemére az álom. A szél süvített, és az ablaktáblákhoz csapkodta a hópelyheket. Fülelte, hogy recseg-ropog az ajtó minden eresztékében, és egyre a Morgó Medve kertjében eltévedt kiscicán járt az esze. És újra meg újra megfogadta, hogy holnap bejárja a várost, és mindenkinek elmondja, mit művelt Morgó Medve. És majd összeülnek, és példás büntetést gondolnak ki neki.
Lassan-lassan elnyomta az álom. Mikor reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt már a vihar. Szép csendes idő volt, még napkelte előtt, Macó kikecmergett az ágyból, belebújt meleg télikabátjába és szőrmecsizmájába, és kiment a kertbe. Térdig gázolt a hóban. A kerítéshez ment, és óvatosan mászott fel rajta, mint éjszaka. A tetejéről átlesett az almafához, ahol tegnap a kiscica feküdt, de most nem látott semmit, csak lábnyomokat az almafától Morgó Medve házának hátsó bejáratáig. Jókora lábnyomok voltak, aligha a cicától eredtek. Macóka nesztelenül átlépett a kerítés tetején, és lehuppant Morgó kertjében. Lábujjhegyen körüljárta a házat, végül a túloldalon a hálószobához ért.
Odanyomta orrát a fagyott ablaküveghez és bekukucskált. Morgó Medve hatalmas termetével békésen szundított a pamlagon. Előtte a padlón egy üres kistányér és egy ugyancsak üres tejesüveg. A tányér és az üveg mellett egy kis ágyacska, és benne finom gyapjútakarók alatt a kiscica aludta az igazak álmát.
Macóka szívét olyan melegség járta át e látványra, hogy ahhoz hasonlót soha nem érzett életében. Csendben visszamászott a saját kertjébe, és a havat gázolva így dünnyögött:
- Morgó Medve nem is olyan rossz mackó, mint gondoltam. Igazában nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Egyszer beszélgetnem kellene vele. Meghívom teára!
- Neszel Nesze! Majd én megtanítlak!
Ha egy öreg fát vágott ki, azzal is így bánt. Minden fejszecsapásra így dörmögött:
- Neszel Nesze! neked, te vén fa!
Mintha mindent, de mindent keserűen gyűlölt volna. Nem csoda, ha Macóka elkerülte, amilyen messzire csak tudta. Egy téli estén aztán, már úgy karácsony felé, a szürke ég lassan feketébe borult, és megindult a havazás. Macóka a városban járt, bevásárolt karácsonyra. Fújt a szél, süvöltözött a távíródrótok között. A fák erra-arra hajlongtak, és lerázták a csupasz ágaikra telepedő hópelyheket. Macóka a csomagokat szorongatta a hófúvásban, és szedte kis lábait, ahogy csak tudta. Elment Morgó úr háza előtt, bekukkantott a fényesen kivilágított ablakon, és látta, hogy a rusnya nagy medve ott melengeti nagy kövér talpát a kandalló ropogó tüzénél.
Igaza is van - gondolta -, bolond, aki kinn mászkál ilyen kegyetlen hideg éjszaka. Besietett a kis kerti ajtón, és nemsokára ő is szobájában üldögélt, és kis talpát melengette a kandallója ropogó tüzénél. Aztán kényelmesen elnyújtózott a pamlagon. De egyszerre csak felfigyelt. Odakintről a szél süvítésén át is jól hallatszott egy szánalmas hangocska. Segítségért kiáltott ez a hang.
- Mjau! Mjau!
Felült és fülelt. A szél egy pillanatra alábbhagyott, és most tisztábban hallotta a kiáltást:
- Mjau! Mjau!
Egy kiscica lesz - mondta magában. Biztos eltévedt, és elkapta a vihar.
- Mjau! Mjau!
Most már biztos volt benne. Feltápászkodott kényelmes pamlagáról, felhúzta prémes csizmáját és télikabátját. Kiment. A hóesés elállt már, de olyan vadul vágott a szél, hogy fogai összekocódtak, és fájdalmasan bizsergett a füle hegye.
- Cicus! Cicus! - kiáltotta, és fürkészve meredt a sötétbe.
- Mjau! Mjau! - hallotta a magas kerítés felől. Sebesen átgázolt a mély havon.
- Mjau! Mjau!
A kerítés tövéhez ért és körülnézett, de sehol sem találta a kis cicát.
- Mjau! Mjau!
Most már rájött, hogy a kerítés túlfeléről jön a hang, dr. Morgó Medve kertjéből. Pillanatig sem habozott, tudta, mit kell tennie.
- Morgó úr! - kiáltott torkaszakadtából. Hangja a szél süvítésén is áthatott. Morgó Medve biztosan meghallotta. De válasz nem jött, és mert a baj nem jár egyedül, újra eleredt a hó.
- Mjau! Mjau!
Macóka továbbra is kiáltozott, hívta szomszédját, és felkapaszkodott a kerítésre. Átlesett fölötte, s látta dr. Morgó kivilágított ablakát. A szomszéd még mindig ott melengette nagy kövér talpát a kandallónál.
- Mjau! Mjau!
Most odapillantott, és látta, valami mozog a szomszéd almafája alatt.
- Morgó úúúúr! - Macóka akkorát kiáltott, amekkora a torkán kifért. Látta, hogy Morgó dühösen feltápászkodik, az ablakhoz cammog, egy rántással kinyitja, kidugja a fejét és kiüvölt:
- Mit akar? Hogy merészel ilyen késő éjszaka zavarni, maga huligán?
- Egy eltévedt kiscica van a kertjében, és halálra fagy! - kiáltott Macó. - Innen látom, már nyakig betemette a hó! Ott van az almafája alatt.
- No és, mit csináljak vele? - vágta oda Morgó nyersen. - Nem ácsoroghatok itt egész éjjel, hogy magával csevegjek! Halálra fázom.
- Csak a kiscicáért mondom - könyörgött Macóka, és kétségbeesetten kapaszkodott a kerítés tetejébe. - Nem lenne szíves szegény jószágot bevinni, és egy kis meleg tejet adni neki?
- Mjau! Mjau!
- Hallja szegénykét? Nem esik meg a szíve rajta? Egyre jobban havazik, nemsokára betemeti!
- No és, nem az én hibám - dörmögte Morgó Medve. - Én tehetek róla, hogy havazik? Jóccakát!
- Akkor hadd menjek át a kertjébe, én magamhoz veszem - kérlelte Macóka, és egyik lábát már át is tette a kerítés fölött.
- Egy tapodtat sem az én kertemben! - förmedt rá Morgó. - És lesz szíves leszállni a kerítésemről ebben a pillanatban, különben lelövöm!
- De szegény kiscica...
- Hallotta, mit mondtam? - üvöltötte Morgó, és felkapta puskáját. - Le a kerítésemről! Leszaggatja az örökzöldemet!
Macóka belátta, hiába könyörög szívtelen szomszédjának. Visszamászott hát, és lehuppant saját kertjébe. A hó nagy, kerengő pihékben hullt, és vastag fehér takaróba burkolt mindent.
- Mjau! Mjau!
Kesztyűs kezét összeütögette kissé, hogy melengesse elgémberedett ujjait, és törni kezdte a fejét, hogy is segíthetne a bajba jutott kiscicán.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a patkányok még a tavasszal egy lyukat ástak a kerítés tövében. Megkereste, és félrekotorta mancsával a havat. Kicsi volt a lyuk, de arra elég, hogy egy kiscica átbújhasson rajta. Lekuporodott a lyuk felé, és átsuttogott rajta:
- Cicust Cicusl Hallasz engem?
- Mjau!
- Cicuskám! Gyere, ha tudsz, ide a kerítéshez, a lyukhoz! Nézd csak, ide átdugom a kezem, hogy mutassam az utat. Nézd, integetek! Gyere ügyesen, errefelé!
- Mjau! - A nyávogás egyre bágyadt, mintha a keserves hideg és a hó terhe ránehezedett volna.
De nem olyan cica volt, aki egykönnyen feladja, Macóka hallotta, hogy liheg és prüszköl, amint verekszi magát előre a mély hóban. Valóban úgy látszott, hogy a szegény pára hamarosan elér a kezébe. De jaj, apró lehetett a kis jószág, alig egyhetes. Egyre bágyadtabbak lettek a mozdulatai, aztán csend lett.
- Cicus! Cicus! Ne hagyd el magad! Csak egy kicsit még! Tarts ki egy kicsit!
De a hó egyre sűrűbb pelyhekben zúdult le a kertre. Még egy utolsó suttogó "mjau"-t lehetett hallani. Aztán csend lett, csak a szél süvített.
Macóka még szólongatta a cicát, de nem jött felelet. Az üvöltő szél rázta az ágakat, a vihar még vadabbul dühöngött. Szegény Macókát magát is fehér takaróba bugyolálta a hó, amíg a kerítés tövében kuporgott. Egész testében reszketett, és érezte, megfagy, megmerevedik, moccanni sem tud, ha nem megy be tüstént a melegre.
Felegyenesedett hát, szomorúan leverte magáról a hópelyheket, átgázolt a mély havon, és visszatért jó meleg szobájába. Melegvizes palackot készített, levetkőzött és ágyába bújt. De akármilyen finom Is volt hat gyapjútakaró alatt, lábánál a melegvizes palackkal elnyújtózni, csak nem jött szemére az álom. A szél süvített, és az ablaktáblákhoz csapkodta a hópelyheket. Fülelte, hogy recseg-ropog az ajtó minden eresztékében, és egyre a Morgó Medve kertjében eltévedt kiscicán járt az esze. És újra meg újra megfogadta, hogy holnap bejárja a várost, és mindenkinek elmondja, mit művelt Morgó Medve. És majd összeülnek, és példás büntetést gondolnak ki neki.
Lassan-lassan elnyomta az álom. Mikor reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy elállt már a vihar. Szép csendes idő volt, még napkelte előtt, Macó kikecmergett az ágyból, belebújt meleg télikabátjába és szőrmecsizmájába, és kiment a kertbe. Térdig gázolt a hóban. A kerítéshez ment, és óvatosan mászott fel rajta, mint éjszaka. A tetejéről átlesett az almafához, ahol tegnap a kiscica feküdt, de most nem látott semmit, csak lábnyomokat az almafától Morgó Medve házának hátsó bejáratáig. Jókora lábnyomok voltak, aligha a cicától eredtek. Macóka nesztelenül átlépett a kerítés tetején, és lehuppant Morgó kertjében. Lábujjhegyen körüljárta a házat, végül a túloldalon a hálószobához ért.
Odanyomta orrát a fagyott ablaküveghez és bekukucskált. Morgó Medve hatalmas termetével békésen szundított a pamlagon. Előtte a padlón egy üres kistányér és egy ugyancsak üres tejesüveg. A tányér és az üveg mellett egy kis ágyacska, és benne finom gyapjútakarók alatt a kiscica aludta az igazak álmát.
Macóka szívét olyan melegség járta át e látványra, hogy ahhoz hasonlót soha nem érzett életében. Csendben visszamászott a saját kertjébe, és a havat gázolva így dünnyögött:
- Morgó Medve nem is olyan rossz mackó, mint gondoltam. Igazában nem is ismerem, nem tudok róla semmit. Egyszer beszélgetnem kellene vele. Meghívom teára!
Megjelent Aaron Judah: Macóka régi és új meséi c. könyvben
Meghallgatható a mese Domján Edit előadásában:
Meghallgatható a mese Domján Edit előadásában:
