Szekér Zsuzsa: Föld napja

Ma van a Föld napja,
fogd meg a kezem,
emeld jó magasra,
én is ezt teszem.
Örüljünk a Földnek,
ne gyötörjük agyon,
szeressük, óvjuk,
vigyázzunk rá nagyon.

Fagyi mondóka

Fagyi, fagyi, finom fagyi,
(két öklünket összeütjük felváltva)
eper, málna, citrom, csoki.
(tapsolunk)
Mindet megeszi,
(kezünket a hasunkra tesszük)
aki szereti.
(körzünk a kezünkkel a hasunkon)

Forrás: daisy-music.blogger.hu

Verseghy Erzsébet: Sarjad a fű

Mély álmából felébredve
Nyújtózkodik a vén medve,
Unatkozik barlangjában,
Izzad már a nagybundában.
S ágaskodva, hogy jól lásson,
Kikukucskál a nyíláson.
Csodálkozik szeme mit lát:
Megváltozott kint a világ!
Sejlő rügyet dajkál az ág,
Sarjadó fű közt hóvirág,
Kizöldül az erdő lombja,
S a vén medve azt brummogja:
Hosszan aludtam a télen,
Táncoljunk a jövő héten!

Zelk Zoltán: Ki kelti fel a tavaszt?

- Hegytető, te hófehér,
mondjad, meddig tart a tél?

- Megmondom én azt néked:
Míg a tavasz föl nem ébred…

- Szürke téli fellegek,
Hol alszik a kikelet?

- Túl az óperenciákon,
Ibolyából vetett ágyon…

- Zúzmarás ág, mondd meg azt,
Ki kelti fel a tavaszt?

- Három szellő keltegeti,
Másik három öltözteti,
Rózsafából a szekere,
Margaréta a kereke,
Ha elindul, olvad a hó,
Szalad előle Télapó!

Gazdag Erzsi: Fecskehíradó

-Csivitt – csivitt, zeng a szó,
szól a fecskehíradó.
Tegnap óta hallgatom;
Behallik az ablakon.
Hajnal óta rákezdte
A fészekben két fecske.
Csak ezt fújja: csitt-csivitt,
Itt a tavasz, itt van, itt!

Gazdag Erzsi: A cinke és a szél (mese)

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél.

Fázott.

- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!

- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.

- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz,

aztán megöregszel időnap előtt.

Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.

- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy

jobban hallhassa a cinege meséjét.

- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép

napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett.

Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát

s elhullatta.

A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta,

milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"

- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok

semmiféle tollakra, ha repülni akarok!

- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől.

Nem hallottad a vakond esetét?

- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen

elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.

- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor

töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy

megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart

lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét

két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak

a nyakára, és csak nehezen menekült meg.

- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?

- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem

vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.

- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a

öld alá, de minden ág közé bebújsz.

Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában?

Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva

fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony

tölgyfán.

Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb

kirándulásokra.

No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.

- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam

itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba,

vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve

elszáguldott.

Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült

kicsikét.

A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit,

szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen

besötétedett.

- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta

vidáman.

Miért sós a tengervíz​?

Japán mese

Élt réges-régen, ősidőkben két testvér. Az idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre: elment hát a bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal találkozott. Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is. Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt:
-Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kőmalmocskát kéred érte cserében.
Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak:
- Ez a kézimalmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért.
Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.
A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt: - Rizst! Rizst! Rizst kívánok!
És a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt. Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát.
Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt:
- Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!
Így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt:
- Sót! Sót! Sót kívánok!
Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul.
A kézimalmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe.

Gazdag Erzsi: A pisztráng és a patak

Hol volt, hol nem...Erdő alján,domb tövén fakadt egy kis forrás.Addig-addig mozgolódott,nyújtózkodott,míg erecskévé nem cseperedett.Akkor meg elkezdett gőgicsélni,mint az apróka emberfiak:

"Csepp-csepp,csobogó,
ugrándozni jaj,de jó!"
Ugrándozott,csacsogott,de beszédéből a csobogáson kívül semmi értelmeset nem tudtak kihámozni az emberek.Bezzeg megértette a pisztráng,aki egy napon egyenesen az égből pottyant az erecske lába elé,s azon nyomban beszédbe ereszkedett vele:
"Kérlek,kérlek erecske,
fogadj be az öledbe!"
Meglepődött az erecske,de megis ijedt egyben.Tanakodott magában,miként fogadhatná be a halacskát,amikor maga is olyan picinyke?Így válaszolt hát a pisztrángnak:
"Kicsi vagyok magam is.
Kicsi még az ölem is.
De,ha elférsz idebe,
Kicsi pisztráng,gyere be!"
Nagyot ugrott örömében a pisztráng,és máris ott lelkendezett az erecske ölében.
-Honnan kerülsz hozzám?-kérdezte az erecske.
-Jaj,ne is kérdjed!- válaszolta a pisztráng.Az aranyos patakban laktam én anyámmal és testvéreimmel.Ott táncoltunk kristálytiszta vizében ma is,amikor egy sötét árnyék hirtelen elfogta előlünk a napot.Nagy csobbanást hallottam,utána fájó szorítást éreztem.Rémülten döbbentem rá,hogy régi ellenségünk, Hosszúláb szorít a csőrében.Kiszakított otthonomból.Láttam még,amikor a víz kapuja összezárult utánam. Hosszúláb meg felreppent velem a fullasztó világba,a levegő tengerébe.Sírva fuldokoltam,kapkodtam az édesvíz után,már majdnem halálra vártam,amikor még nagyobb árnyék suhant fölénk.Suhogás,csattogás támadt körülöttünk.Ekkor megnyikkant hosszúláb, egész testében megremegett,fájdalmában kitátotta hosszú csőrét,én meg kiestem halálos szorításából.Most már tudom,hogy a sas szabadított meg engem.A sas,akinek árnyéka oly sokszor lebbent át az aranyos patak felett.Most lecsapott a rabló gólyára,és így estem én ide a te lábaidhoz.
-Milyen hosszú történeted van!-sóhajtott az erecske.
-Látod,én nem tudok semmit sem mesélni.Egész nap csak itt ugrándozok,botladozom,s közben versikéket mondok,de senki sem figyelt rám,rajtad kívül.Te vagy az egyetlen,aki megértettél,ezért is szerettelek meg mindjárt.
-Megszeretni valakit még nem minden!-mondta a pisztráng-,de barátokká válni és együtt maradni mindig, mindig... Ez az élet valódi értelme.
-Milyen szépen beszélsz!-mondta az erecske.-Beszélj csak olyan jó hallgatni szavaidat...
-No várj csak!Nem elég a beszéd,tennünk is kellene valamit!Most már ketten vagyunk,induljunk el együtt és keressük meg rokonainkat!
-A rokonainkat?-ámult el az erecske.
-Igen,a rokonainkat.Tán nem rokonod-e az Aranyos patak? Míly nagy lenne mindkettőtök öröme,ha egymásra találnátok!És akkor én is meglelném enyéimet.
-De hogyan?Miképpen?Elgondolni sem tudom-válaszolta az erecske csüggedten.
-Fogd meg a kezemet,vezetlek.-És máris nyújtotta egyik uszonyát.
-Jöjj velem bátran!Útközben figyelj!Figyeld meg,milyen hideg vízszagot hoz felénk a szél.Az Aranyos patak illata az,s ha meglegyinti az arcodat,akkor már hamarosan odaérünk.A hangját is meghalljuk.Messzire elhallatszik,amint a köveket csörgeti és kacag.Menjünk mindig a szél elébe, már nem lehet messze légy türelemmel!
-Vezess hát,szívesen megyek veled!-mondta az erecske.
Elindult a két jóbarát.Három nap,három éjjel mind csak az utat keresték.Útközben meg-meg pihentek.El is fáradtak s énekeltek:
"Addig megyünk,addig járunk,
míg patakra nem találunk.
Mi a neve?-Aranypatak.
Ott laknak az aranyhalak."
Közben elállt a szél.No,most mi történjék?-Kérdezte az erecske.
-Éppen itt száll egy lepke.Megismerem két szárnyáról.Ott lakik az Aranyos patak partján.Mindjárt megkérdezem tőle merre térüljünk,merre forduljunk.
A lepke nem kérette magát sokáig.Jókedvű lepke volt,versben felelt a pisztrángnak:
"Ott ahol a füzet látod,
hol a páfrány lehajol,
ott szalad az Aranypatak,
oda tartok,ott lakom.
Jer utánam fürge pisztráng!
Jer utánam kicsi ér!
Rövid az út már odáig,
Fáradságtok kicsit ér."
Megörült a pisztráng,még jobban az erecske.Útnak is eredtek nagy vidáman a lepke után.Vígságukban újra dalba kezdtek,akárcsak a kiránduló gyermekek,amikor céljukhoz közelednek.
"Csipp-csepp csobogó,
gyalogolni jó!
Addig megyünk,
míg nyomunkban
elolvad a hó!"
Meg kell mondanom,hogy csak a rím kedvéért énekeltek a hóról.Hiszen a hó már rég eltűnt.Szép zöldellő tavasz volt,s javában nyílott a nefelejcs az Aranyos patak partján,amikor megérkeztek.A lepke mindjárt leszállt egy nefelejcsre.Ott pihente ki az út fáradalmait.A pisztráng se szó,se beszéd,gyönyörű szaltóval vetette magát a patak habjai közé.Az erecske meghatottságában majdnem sírva fakadt.Susogott valami köszönésfélét barátainak,aztán fáradtan és boldogan hajtotta le fejét a patak ölébe.