2016. április 24., vasárnap

Szalai Borbála: Édesanya becéz engem

Így nevez, így becéz
édesanya engem:
„Galambom!
Csillagom! Édes pici lelkem!
Bogárkám!
Violám!
Harmatos virágom!…
Ilyen szép,
kedves név
nincs több a világon!
Töröm a fejemet,
Hátha akad mégis…
Ha meglelem,
becézhetem
édesanyát én is…

Mentovics Éva: A legszebb ünnepen

Oly fénylő a pillantásod,
mint égen a csillagok.
Felém nevet kedves arcod,
ha megjöttem, itt vagyok.

Úgy ölel át féltő karod,
mint dombok a völgyeket,
melengető, kósza szellő
a májusi zöld gyepet.

Kacagásod oly gyöngyöző,
mint erdőn a kispatak,
amikor a lombok közül
csörgedezve kiszalad.

Hangod bársony melegével
kényezteted lelkemet,
pihentető meséd után
minden álmom szebb lehet.

Fürgébben ver most a szívem,
úgy lüktet, és kalapál…
ő is tudja, nincs szebb ünnep,
e májusi szép napnál.

Minden egyes dobbanása
jóságodat köszöni,
az én édes, tündérlelkű
jó anyámat köszönti.

Mentovics Éva: Az én anyukám

Szemed tükre mint a gyémánt,
úgy tündököl, úgy ragyog…
elmondtad már milliószor:
legszebb kincsed én vagyok.

Mesét mondasz lefekvéskor,
simogatsz, ha felkelek,
s hogyha néha úgy visítok,
hogy az ég is megremeg,

kifürkészed, mi a gondom,
megtörlöd a szememet,
hiszen tudod, mindent megold
az anyai szeretet.

Elnézted, ha céklalével
pacáztam az ebédnél,
s éjjel, hogyha lázas voltam,
borogattál, meséltél.

Ápolgattál, pátyolgattál,
így telt sorra napra nap…
most már tudom, hogy az anyák
éjszaka sem alszanak.

Te vagy az én őrangyalom,
hogyha hívlak nem késel.
Tudod anyu, úgy szeretlek…
nem mondhatom elégszer.

Kányádi Sándor: Májusi mese a fecskéről, a kecskéről,a reggelről meg az estéről

- Fityfiritty! - köszöntötte a fecske a kecskét, amikor azt pitymallatkor az ólból kieresztették.
- M-e-ek - köszönt vissza álmosan a kecske, miközben a gazdasszony fejte.
- Fityfiritty!
- M-e-ek.
Így beszélgettek. A fecske fecsegett. A kecske mekegett. A tej meg langyosan, habosan csurrant a mázos edénybe.
- Így ni - mondta a néni a fejéssel végezve. Ekkor történt a baj. A tejszagra előóvakodott a macska.
A fecske fölröppent. A kecske az edénybe lépett. S a finom habos tej már a kecske hasa alatt futott, fehérlett.
- Hogy vinne el az ördög! - mérgelődött a néni, s a kecskére olyat vágott, hogy az a legelőig meg sem állott.
A macska meg nyalhatta napestig a száját, mert ami kevéske tej maradt az edényben, azt a kelő nap első sugara itta meg.
Aztán eltelt a nap, este lett. Hírli a fecske, hogy megjött a kecske. Éppen most fejik. De nem úgy, mint a reggel, hanem szigorú őrizettel. Ketten fogják a szarvát, hárman az edényt tartják.


Már a fecske sem fecseg,
A kecske is hallgat;
Csak a tej csurog.
Neszez a harmat.

Bartócz Ilona: Anyák napja

Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk. Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.

Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.

Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:

- Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!

- Brummm … Hallottam ám rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!

- Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?

- És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?

- Nem bújtam én sehová! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.

- Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál …, mesélt csak erről!

- - Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”

- Brummm … - mondta a Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!

- Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.

- Brummm – mondta az erdő legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.

Fésűs Éva : Májusi mese

Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak. 
Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék. 
Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:
– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!
– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.
– Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.
– Nekem van! – mondta Dönci komoran.
Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:
– Hol szerezted?
– Útközben.
– Rettenetes!
– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.
– Oszd meg velem.
– Mit?
– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.
– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:
– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?
– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.
– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?
– Már nem töröm. Már kitaláltam.
– Akkor meg mi a baj?
– Mégsincs meglepetés.
– Ez érdekes!
– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!
– Hol vetted?
– Rigó bácsinál.
– Finom ajándék!
– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.
– És te?
– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.
– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.
– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.
– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!
– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.
– És hol a dió?
– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!
– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.
– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.
– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.
– A rókával! – bökte ki Dönci.
– Csak nem bántott a beste?
– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.
– No és?
– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!
– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.
– Miből?
– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.
Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.
– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!
Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.
– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?
Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:
– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!
– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!

Forrás: http://m.szuloklapja.hu/

A tengerszem titka

Magyar mese nyomán írta Bartócz Ilona


Van a Székelyföldnek egy titokzatos völgye, ahol a madárfüttyön és az örökké csevegő zuhatagon kívül semmi sem töri meg a csöndet. Itt nem irtja fejsze a százados fákat, a vadat nem hajszolja vadász.

A kidőlő fák helyén új fák sarjadnak, nyújtózkodnak a sziporkázó csillagok felé, soha senki nem veszi őket számba.

A völgy fölé magasló kerek hegy tetején vörösbarna bozontú fű nőtte be a földet; sötétzöld moha közül sarjadzott ki, fehér indájú halovány virágok tekergőznek rá. Aki a mohára lép; hogy szakítson egyet a különös virágokból, annak a lába alatt megsüpped a föld, mert hiszen nem is föld az, hanem víz tükrén ingadozó sűrű szövevény, mely, zöld szakállú hálós hínárkötelekkel feneketlen mélységbe rántja a vakmerőt, s az úgy eltűnik, hogy még buborék sem száll fel utána.

Ha valaki a túlsó hegy ormáról nézi a kerek hegyen vöröslő veszélyes mezőt, úgy látja, mintha száz meg száz kéken ragyogó szem pillantana rá: a csalóka mezőn száz meg száz aprócska tengerszem csillog.Túl az erdőn, túl a hegyen, óriás hegyektől körülvéve van egy másik tengerszem, a Szent Anna-tó. Hajdan ez a tó is meg az a másik is, ott fenn a kerek hegy tetején, a vízitündérek országa volt.

A zöld szakállú vízikirály gyékénytutajon kievezett a partra aranyhajú lányaival, és a hüvelyknyi tündérkék egész délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényben hintáztak a faleveleken, elbújtak a harangvirágok kelyhében, onnan kukucskáltak elő, hősi csatákat vívtak a harcias tücskökkel, meglovagolták a pávaszemes pillangót, csigahéj fésűkkel fésülgették aranyhajukat, harmatban fürödtek, nefelejcsszirommal törülköztek, és olyan szépen daloltak, hogy hallatára még a madárkák is elcsöndesedtek, hogy tanuljanak tőlük.

Egyszer azonban emberek érkeztek a tó partjára. Erős hangjuk, kíméletlen léptük fölverte a tavi csendet.

Templomot építettek a tó mellé, erős szavú harangot húztak fel a toronyba, és a harangzúgás elriasztotta a zöld szakállú vízikirályt és aranyhajú tündérkéit. Mióta megszólalt a harang, a tündérkék nem mertek kiszállni a Szent Anna-tó partjára, hogy ott játszadozzanak, az öreg vízikirály gyékénytutaja sem szállt fel többé a tófenékről; az öreg zöld szakállú a tündérlánykákkal együtt elvándorolt a Szent-Anna-tó vizéből, valamennyien fölhúzódtak a kerek hegy tetején levő tóba. De mert a harangszó oda is fölhallatszott, a tündérkék apró vízigyökerekből, hínárból, folyondárból sűrű takarót szőttek a tó tükrére: A szövedék évrő1 évre vastagodott, moha benőtte, fű fölverte, lassanként olyanná lett, mint a mező, csakhogy a füvek gyökerei a víz mélyébe ágaztak le. A csodálatos szövevényen itt is, ott is gömbölyű ablakokat nyitottak a szorgos tündérkék, hogy időnként mégis kikandikálhassanak a világba, és hogy a napsugár átmelegíthesse a vizet. Ezeket az aprócska ablakokat sohasem nőtte be a vörösbarna bozontú fű, úgy csillognak a napfényben, mint megannyi tiszta kék szem.

A kisegér nagy utazása

Alaszkai népmese, fordította Rab Zsuzsa

Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.

Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggeltől egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.

- Hej, öreganyám! - kiáltotta már a küszöbön. - Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig. 
- Aztán hogyan tudtad meg? - kérdezte az egéröreganyó.
- Hát az úgy volt - kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és átúsztam. Magam is csodálkoztam; milyen jól úszom.
- Hol van az a tenger? - kérdezte az öreganyja.
- A lyukunktól napkelet felé.
- Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt meg a víz.
- Hallgasd csak tovább! - folytatta a kisegér. - Megszárítkoztam a napon és továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani. 
- Azt a hegyet is ismerem - bólintott az öreganyó. - Vakondtúrás van a szarvasnyom tengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.

Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:
- Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük rontottam, és egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!
- Ismerem azokat a medvéket is - felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a másik a légy.

Erre már sírva fakadt a kisegér.

- Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?

Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:
- Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb, és a legvitézebb kisegér az egész vidéken.

Az állatok viszálya

Lessing meséje, átdolgozta Rónay György 

Egyszer régen viszályt tört ki az állatok közt. Azon viszálykodtak, ki előkelőbb, s ki hátrább való, kinek mi a rangja. 

A ló békét akart teremteni köztük, azt ajánlotta: 

- Kérjük föl döntőbírónak az embert. 

De a vakondok közbeszólt: 

- Föltéve, ha van benne elég éleslátás és értelem ahhoz, hogy ítéletet formáljon rólunk. 

- Úgy van! - helyeselt a hörcsög is meg a sün is: de a ló rájuk szólt: 

- Egy szót se! Tudjuk, mindig az vonja kétségbe a bíró ítélőképességét, akinek a legrosszabbul áll az ügye. 

A vakondok, a hörcsög és a sün elhallgattak, a ló pedig fölkérte bírónak az embert. 

Az ember éppen bíráskodni akart, mikor megszólalt az oroszlán: 

- Várjunk csak egy szóra! Mielőtt ítélkezel, szeretném tudni, milyen szabály szerint határozod meg, melyikünk mit ér. 

- Milyen szabály szerint!? - méltatlankodott az ember. - Hát mi más szerint, mint aszerint, mennyi hasznom van belőletek! 

- Úgy! - mondta az oroszlán. - Mondhatom, szép szabály, derék mérték! Eszerint a rangsor elején a szamár lépked, én pedig ott kullogok valahol a végén. Köszönöm, nem kérek az ilyen bíráskodásból! 

Az ember tehát elment. 

- Látod, te ló - mondta gúnyosan a vakondok is, a hörcsög is, a sün is. - Nem megmondtuk, hogy az ember nem alkalmas a bíráskodásra? Az oroszlánnak is ugyanez a véleménye. 

Az oroszlán pedig így szólt: 

- Ha jól meggondolom, ez az egész rangviszály ostobaság, és méltatlan hozzám. Bánom is én, minek tartotok: elsőnek-e vagy utolsónak-e. Az a fontos, hogy én magam tudom magamról, ki vagyok, mi vagyok: és ez nekem éppen elég. 

Azzal büszkén otthagyta a viszálykodó állatokat. 

- Az oroszlánnak igaza van - mondta a bölcs elefánt, és ő is elcammogott. 

Ugyanígy tett a bátor tigris, a komoly medve, az okos róka és a nemes ló is: valamennyi állat, amelyik jól tudta magáról, mit ér, és nem volt szüksége rá, hogy ezt mások megerősítsék. 

Végül már csak ketten maradtak: a majom és a szamár. 

A majom nézelődött egy darabig, de aztán úgy gondolta, igazán semmi dicsőség nem származhatik a szamárral való vetélkedésből: így hát ő is elkullogott. 

A szamár látta, hogy egyedül maradt: azt gondolta, az állatok mind megfutamodtak, mert nem mertek kiállni versenyre vele. 

" Eszerint én vagyok a legelső!" - gondolta, és örömében rettentőt kiáltott. 

De úgy megrémült saját hangjától, hogy hanyatt-homlok elmenekült ő is.

A szegény ember lisztje

Román népmese, Belia György fordította

Élt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény volt, hogy még órája sem volt. Egy messzi uradalomba járt napszámba az a szegény ember, a gróf földjére. Egyszer is megy a legelőn keresztül hazafelé. Délfelé járhatott az idő, de az ember nem tudta, hány óra van, mert nem volt órája. Pedig jó lett volna tudnia, mert mit lát? A legelőn tündérlányok táncolnak, mulatnak. Köszönne nekik tisztességgel, de nem tudja, jó reggelt mondjon-e vagy jó napot: Ehelyett ezt mondta hát: 
- Isten tartsa meg a kedvetek, és mulassatok jól! 
- Neked meg az isten szaporítsa meg a lisztet a zsákodban! - köszöntek vissza nevetve a tündérlányok.

Ez jó kívánság volt, mert a szegény ember zsákjában egy sütet lisztet ha össze lehetett kaparni. Azt is megsütötte az asszony, hogy az ember hazaért. Üres lett a zsák.

Eltelik egy-két nap, megint kellene kenyeret sütni.

- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől - zsörtölődik az ember. 
- A semmiből süssek tán? 
- Abból nehéz volna. Lisztből inkább - így az ember. 
- Beszélni tudsz, követelőzni tudsz, lisztet hozni nem! - mérgelődik az asszony. 
- Ne pörölj már, hanem süsd azt a kenyeret!

Az asszony bement a kamrába. Az volt a szándéka, hogy kapja a zsákot, és az emberéhez vágja, hadd lássa, igazán üres. De bizony nem volt az üres! Liszt volt abban, éppen egy sütetre való.

- Honnan hoztad ezt a lisztet, te ember? Csak hozod a lisztet, nekem nem is szólsz? 
- Te csak süsd a kenyeret, ne faggass!

Mert majd elfelejtettem megmondani: a tündérlányok azt is utána kiáltották akkor az embernek, meg ne mondja senkinek, hogy a liszt magától szaporodik a zsákban, mert akkor már nem szaporodik többet. Elfogyott ez a kenyér is. Az ember megint mondja:
- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől. - A semmiből süssek tán? 
- Abból nehéz volna, lisztből inkább.

Az asszony megint bement a kamrába, újra csak ott volt a liszt.

- Te, ha meg nem mondod, honnan van a liszt, bizony megkarmolászlak, vagy nem is tudom, mit csinálok veled!

Megijed az ember, mert az asszony csakugyan karmolászni kezdte. Megmondta, s el is fogyott a liszt örökre, nem szaporodott tovább.

Akkor meg azért esik neki az asszony: 
- Miért mondtad meg, mi? Nem kellett volna megmondanod! - És jól megtépázta az embert.

Bizony ilyenek az asszonyok. Ha nem mondják meg nekik, az a baj, ha megmondják, az a baj. Vagyis mindig baj.

Miért rágják a fák kérgét a nyulak?

Japán népmese

A régi-régi időkben egy szép őszi napon találkozott egymással a teknősbéka és a nyúl.

A nyúl így szólt a teknősbékához: 
- Hova, hova, teknősbéka? 
- Gyönyörű az idő, sétálni indultam, de ha már ilyen szerencsésen összetalálkoztunk, emlékezetessé tehetnénk egy kis lakomával ezt a szép őszi napot.

Fogták hát a mozsarat, hogy rizslepényt készítsenek. A nyúl azonban közben azon törte a fejét, hogyan szedhetné rá a teknősbékát, mert az egész lepényt egyedül akarta felfalni. Ezért aztán így szólt a teknőshöz: 
- Gyere csak, teknősbéka, gurítsuk itt le a hegyről a mozsarat, és szaladjunk utána. Amelyikünk előbb utoléri, legyen azé az egész lepény.

A teknős először semmiképpen sem akart beleegyezni a dologba, mert tudta, hogy a gyors lábú nyúl mindenképpen legyőzi őt a futásban, de mivel a nyúl hallani sem akart semmiféle kifogásról, végül is beleegyezett. Annál inkább, mert remek csel ötlött az eszébe. Amikor a nyúl nem nézett oda, hirtelen vizet öntött a mozsárba, hogy a lepény ne ragadjon hozzá a falához.

A nyúl aztán felvitte a mozsarat a hegyre, legurította, maga pedig szélsebesen rohant a nyomában. Olyan eszeveszetten vágtázott, hogy nem vette észre, amikor a lepénytészta kiesett útközben a mozsárból, és egy fatuskóra ragadt.

A teknősbéka lassacskán mászott a hegyről lefelé, elérte a fatuskót, és eszegetni kezdte a lepényt.

Amikor aztán a nyúl utolérte a mozsarat, bosszankodva látta, hogy üres. Gyorsan visszarohant, félúton megpillantotta a teknősbékát a fatuskónál, amint jóízűen falatozik.

A nyúl tudta, abban állapodtak meg, azé legyen az egész lepény, aki előbb éri utol, így hát nem volt mit tennie. Inkább könyörgőre fogta a dolgot, és így szólt: 
- Drága teknőském, edd csak meg te a felső részét, de az alsót, kérlek, hagyd meg nekem...

A teknősbéka azonban közbevágott: 
- Felső része, alsó része... Az egész lepény nagyon ízlik nekem!

Ezzel-aztán fel is falta az egész lepényt, és torkig jóllakott vele. Aztán így szólt: 
- Kedves nyúl uram! Ez igazán pompás kis lakoma volt, nagyon köszönöm a szíves vendéglátást. Jövőre is megismételhetjük.

Ezzel aztán haza is tért a barlangjába. A nyúl meg közben csak a nyálát nyelte, s mivel nagyon éhes volt, megrágta a fatuskót, amelyen a tészta fennakadt volt, mert látta, hogy van még rajta egy kevés ráragadt lepénymaradék.

Azóta rágják meg a nyulak a fák kérgét, ha nagyon éhesek.

Cinegenaptár - Április

Bianki meséje, Minden napra egy mese c. könyvből

Elszállt a cinke, elszállt Picinyke a folyóra.

Mezők fölött repült, rétek fölött, mindenütt erek, patakok csörgését hallotta. Erek csörgedeztek, patakok futottak, mind a folyó felé igyekezett.

Elért Picinyke a folyóhoz, félelmetes volt a folyó: kékre vált rajta a megvékonyodott jég, a partok mentén előbuggyant a víz.

Látta Picinyke: napról napra több ér, patak szakad a folyóba. Észrevétlen gyűlnek-gyülemlenek a kis patakok a hó alatt, beleömlenek egy-egy szárazérbe, vízmosta árokba, onnan aztán fejest a folyóba! Sok-sok erecske, patak, csermely ömlött a folyóba, s elbújt a jégtakaró alatt.

Fekete-fehér, karcsú madárka termett Picinyke előtt. Fürgén szaladgált a parton, billegette hosszú farkát, köszöntötte a cinkét: 
- Civi! Civi!
- Mit civikelsz? - kérdezte tőle Picinyke. - És mért billegeted a farkadat? 
- Civi!-felelte a karcsú madár, - Hát nem tudod, hogy hívnak engem? Barázdabillegető. Megbillegetem a farkamat, rákoppintok vele a jégre, akkor meghasad a jég, és zajlani kezd a folyó. 
- Hiszi a piszi! - hitetlenkedett Picinyke. - Csak hencegsz! 
- Nem hiszed? Ide nézz! - kiáltotta a karcsú madárka. 
- Civi! És még jobban billegette a farkát.

Akkor valahol, följebb, akkorát durrant a folyó jege, mintha ágyút sütöttek volna el.

A barázdabillegető fölrebbent, s ijedtében olyan sebesen elröpült, mintha ott se lett volna.

Picinyke meg mit látott: meghasadt a jég, mint az üveg. Az erek, patakok, amelyek folyóba futottak, s a jég alá bújtak, nekiveselkedtek, feszítették alulról a jeget, addig feszítették, míg hangos durranással megrepedt. Megrepedt, és kisebb-nagyobb táblákra hasadozott.

Megindult a folyó. Zajlott, rohant, most már senki-semmi nem tudta feltartóztatni. Táncoltak, kerengtek, billegtek rajta a jégtáblák, egymásra csusszantak, meg-megpördültek, ki-kivágódtak a partra.

Egyszerre ott termett a sokféle vízimadár, mintha valahol a közelben meglapulva várták volna ezt a pillanatot. Ott keringtek mind: a vadkacsák, a sirályok, a hosszú lábú sárszalonkák. Lám csak, visszatért a barázdabillegető is, ott tipegett föl-alá a parton, hosszú farkát billegette.

Csipog, csárog, csirreg, vijjog, fütyül, pityeg, csattog, cserreg a sok madár. Az egyik a víz alá bukdosva halászik, a másik az iszapot túrja- csőrével, a harmadik muslincákat kapkod a parton.

- Nyitnikék! Fut a jég! Fut a jég! - zendített rá örvendezve Picinyke is. És röpült az Öreg Verébhez, elmondani neki, mit látott a folyón.

Az Öreg Veréb így tanította: 
- Láthattad: először a mezőre érkezik meg a tavasz, aztán a folyóra. Jegyezd meg jól: április a neve annak a hónapnak, amelyik eltakarítja a jeget a folyókról.

Most pedig röpülj vissza az erdőbe, meglátod, mi vár ott.

És Picinyke egykettőre elröppent az erdőbe.


Szűcs Imre: Cinke, cinke, cinege

- Cinke, cinke,
cinege,
tavasz jöttét
hiszed-e?
- Hiszem is
meg  várom is,
a kert alatt s a
fákon is.
Ha moccan a
fű, az ág,
vidámabb lesz
a világ.
Derűsebb és
derekabb -
csak jönne már
hamarabb!

Szücs Imre: A mi utcánk

A mi utcánk
olyan kicsi,
aki látja el sem hiszi.
Egy lépés a járda széle,
két lépés a
világ vége.
Ott nyüzsögnek a csodák,
Meg a vidám cimborák.
El se férünk mind,
ezért vagyunk
két váltásban-
délelőtt is délután is kint!

Baglyos mondóka

Baglyocska hunyorog, (kacsintunk) 
fatönkön kuporog, (guggolunk) 
nagy fejét forgatja, (fej forgatás) 
hol erre, hol arra, (újra) 
izeg-mozog, toporog, (felállunk) 
tipi-topi, top, top, top. (helyben topogás gyorsan)



Forrás: http://csoppkeblog.hu/