Nyikitka vadászik

Csarusin elbeszélése, Szőllősy Klára fordítása

Nyikitkának van fából faragott tigrise, falovacskája, gumikrokodilusa meg egy elefántja.

Az elefánt rongyból van, a belseje vatta.

Meg aztán zsinege is van Nyikitkának.

Egyszer eldugta a tigrist az ágy alá, a krokodilust a pohárszék mögé, az elefántot az asztal alá.

- Megálljatok - azt mondja. - Mindjárt megvadászlak benneteket!

Fogta a lovacskát, lyukat fúrt a homlokába, és abba beledugott egy nagy szöget. Valóságos orrszarvú lett belőle. Az orrszarvú a szék alatt tanyázott.

A zsinegből pedig kígyó lett. Az is a szék alatt ütött tanyát, ott kígyó­zott.

- Kezdődik a vadászat! — jelentette be Nyikitka.

Megtöltötte a puskáját, vállára vette a hálót, amivel piacra járnak, és kúszva megindult.

Kúszott, kúszott, kúszva közelítette meg a tigrist.

A tigris meg elbődült félelmetesen:

- Rrrr, hrrr, hrrr!

Azután meg nyávogott, mint a macska:

- Miau, miau!

Persze nem a tigris bőgött, nyávogott, hanem Nyikitka.

Most azt kiáltotta Nyikitka:

- Piff-puff!

Ez természetesen a puskalövést jelentette. Elejtette a vadász a tigrist. Hálójába tette és kúszott tovább. Kúszott, kúszott, míg a vad elefánt tanyájához nem ért. Ott áll a vad elefánt, agyarát előreszegezve, és az or­mányán át trombitál:

- Tru, trarár! Trrr-rará!

Persze Nyikitka trombitál helyette.

- Piff-puff!

Elejtette Nyikitka az elefántot, azt is bedugta a hálóba, és kúszott to­vább. Addig-addig kúszott, míg a krokodilus tanyájához nem ért. A krokodilus a fogát csattogtatja és bőg, mint a bika. Nyikita a papájától tudta meg, hogy a krokodilus tehén módra bőg.

- Piff-puff! — A krokodilusnak vége.

- Piff-puff! - Az orrszarvú is a fűbe harapott.

- Piff-puff! — Az óiráskígyónak is befellegzett.

Lelőtte valamennyit. Mind belegyömöszölte a hálóba, nehéz lett a háló. Nyikitka maga után vonszolta a padlón, és fennszóval hirdette:

- Lám, micsoda vadász vagyok én! Nem félek semmitől. Minden álla­tot agyonlövök!

Eljött a nyár, kimentünk a nyaralóba, sétálni indultunk.

- Mért nem hozod a puskádat, Nyikituska? — kérdem tőle. — Hisz te nagy vadász vagy!

- Igaz ám, majd elfelejtettem - feleli Nyikitka.

Hazaszalad, az ágy alól előkotorja a puskáját, vállára veszi, s úgy lép­ked mellettem nagy peckesen.

Megyünk a réten át, fehér kamillavirágok között, mindegyik virágnak sárga gombocska a közepe.

A virágokról tarka pillangók röppennek fel. Szöcskék ugranak félre minden lépésünk elől.

Egyszer csak mit látunk? Szarkafiókát! Szakasztott olyan, mint a felnőtt szarka, fekete-fehér a tolla, csak a farka rövídebb, s az egész teste kisebb.

Ugrándozik a fűben, szökne előlünk, szárnyával verdes, de még nem tud repülni.

Elugrál egy berkenyebokorig, elbújik benne, onnét les.

Nézek, hát Nyikitka, a nagy vadász, négykézlábra áll, ő is lesben. Sut­togva kérdi:

- Papa, papa, lelőhetem?

- Hogyne, lődd le - mondom én. - Azért vagy vadász!

Nyikitka a fűben odakúszik a szarkafiókához. Soká kúszik, puskája kezében. Egészen közel ér hozzá. Megcélozza, s felkiált torkaszakadtából:

- Piff-puff!

A szarkafióka kiugrik a bokor alól, és ő is elkiáltja magát, hogy vissz­hangzik az erdő:

- Sakkeraka-sakkrak-sakerakka!

Nyikitka földhöz vágja a puskáját, és rohan vissza hozzám. Szalad, megbotlik, elesik, szalad tovább.

Látom, a szarkafióka is kereket old—csakhogy a másik irányba. így me­nekülnek egymás elől: a kicsi szarka az erdőbe, Nyikitka meg hozzám.

- Mi lelt, nagy vadász? Mitől ijedtél meg?

- Hogyne ijedtem volna meg! - mondja Nyikitka. - Az a buta szarka miért kiált saját maga? Mért nem hagy engem?

Elefántmese

Szudáni népmeséből átdolgozta Rónay György

Az állatok munkába akartak állni. Az antilop azt mondta:

- Gyertek az én házamba dolgozni.

Az elefánt meg azt mondta:

- Nem, az én házamba gyertek.

- Jól van, akkor megzavarom a munkát — jelentette ki az antilop. Fogta a hárfáját, kiült vele az útfélre, és hárfázni kezdett.

Az állatok, ahogy az úton jöttek, mind körülállták, s elkezdtek táncolni meg énekelni.

Miután kitáncolták magukat, letelepedtek az antilop köré, s eszükbe sem jutott, hogy dolgozni menjenek.

Így aztán attól a naptól fogva abbamaradt a munka.

Jön az elefánt, s kérdi:

- Mi történt? Miért nem jöttök dolgozni?

- Azt mondtam: gyertek énhozzám dolgozni — szólt az antilop. - De te azt mondtad: nem. Ezért zavarom meg a munkádat.

- Az igaz — dünnyögte az elefánt.

Attól fogva az állatok soha nem dolgoztak többet.

Itt a vége, fuss el véle!

A szelek szigete

Német meséből átdolgozta Fazekas László

Réges-régen, öreg időkben a szelek még mind-mind együtt laktak egy kis szigeten, valahol a végtelen világóceán közepe táján.

Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csó­nakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok emberi erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljuk­hoz.

Néhány dúsgazdag kereskedő azonban - hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta kikötőből kikötőbe — hallott valamit a szi­geten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.

Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.

Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vi­dám szélforgataggal meg egy könnyelmű forgószéllel.

Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.

Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.

A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepő volt, hogy az enyhe, lágy szellőcskék is olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.

Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. így éberek és józanok tudtak maradni. Az ősöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.

Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munká­hoz! - és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.

A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hajó, messze távol szigetüktől.

Nagynehezen kidörgölték az álmot szemükből, és éktelen dühvel ven­déglátóikra vetették magukat.

Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban.

A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik.

Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tombolnak dühükben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásuk­ban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!

Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.

Egy karácsonyfán

Ludvik Askenazy meséje, Bojtár Endre fordítása

Volt egyszer egy kert - tavasszal rózsaszínű, nyáron zöld. Ősszel aranyló, tarka, télen meg fekete-fehér. Csendes, egyszerű, elkerített kert. Sok fa nőtt benne, de mindegyikről nem mesélhetek. A mesék egy, két vagy há­rom, legfeljebb tizenkét fáról szólnak.

Az egyik fa diófa volt, s a déli oldalon, a fal mellett virágzott, a másik meg almafa, s ez a nyugati oldalon nőtt. Szintén a fal mellett. Ez a két fa elvarázsolt kellett, hogy legyen, mert mindegyikükön csak egy gyümölcs termett. Az almafán egyetlen sápadtzöld almácska. Ezüstös dér fátyolozta be, s inkább keserű volt, mint édes. A dió, mint a diók általában, úgy né­zett ki, mintha szeplős lenne, s mintha ez egy kicsit bántaná. A szeplőket a pettyes héja szolgáltatta.

S ott volt még ebben a kertben a szél is. A szél szeret a fákkal beszélgetni, mert hát kivel is beszélgetne? Mindig átadta a dió üdvözletét az almának, s az almáét a diónak. Vagy zöld csókot vitt egyiknek a másiktól, vagy hogy valaki nagyon vágyódik valaki után; vagy hogy a dió alma szeretne lenni, s az alma meg dió. Különböző üzeneteket szállított. Időnként meg eltűnt a nagyvilágban.

Nagy világfi volt.

De aztán hirtelen újra megjelent, s nemcsak hogy közvetítette az üzene­teket, de egymáshoz is hajlította a két fát, a diót az almához, úgyhogy ajkaik összeértek. Nagyon tetszett a dolog mindkettőjüknek. A szél dél­ről jött, naptól és égkéktől terhesen, narancsillatot hozva. Rögtön az almafához sietett, hogy mit csinál, hogy a diófa rettentően szomorú, még a szeplői is bánkódnak.

Rettentően bánkódnak a szeplői.

Aztán meg a diófához röppent:

- Diófa úr, egy édes-keserű üdvözletei kell átadnom, egy röpke, bá­gyadt sóhajtást, egy magocska meghatottságát. S egy fakó színárnyalatot. Meg hogy maga igazi diófa, Diófa úr.

S átadta az ágak érintését is az alkony tüzében. A fák pedig boldogok voltak. Úgy tűni nekik, nem ketten vannak, hanem eggyé forrtak.

De a szél megint elröpült, s vele a boldogság. A fák kérdezgették a ma­darakat, mikor jön vissza. A madarak meg, hogy: „Ki tudja” és: „Talán hamarosan, de nem biztos. S ki tudja, mikor? Ismeritek a szelet.”

A fák a madarakkal üzengettek egymásnak. Teszem azt, ilyesmit: „Ma olyan csodás az éjszaka” vagy: „Szeretném, ha esne az eső, szomjazom” vagy: „Olyan bánatos a lelkem.” Vagy egyszerűen: „Hogy van, almafa? S mi újság a nyugati vagy a déli oldalon?” Vagy: „Hogy szolgál zöld koronájának az egészsége?”

Egy nap letépték őket a fáról, kosárba dobták, az almát az almák, a diót pedig a diók közé. Szörnyű érzés volt. Idegennek érezték magukat az övéik között. Átkiabáltak egymásnak a kosarakból:

- Hej, zöldhéjú, pettyesem!

Vagy:

- Én szeplőm! — És: - Levert dióm!

Vagy:

- Leszakított almám!

S mikor a szél elrepült felettük, a nappal és az égkékkel együtt, utána kiabáltak:

- Szél uram, Szél uram! - Az meg válaszolt:

- Gyerekek, melyik kosárban vagytok? — De keresni már nem kereste őket. Nem volt kedve. Aztán az osztályozóba vitték a diót meg az almát. Az osztályozó, amint tudjátok, osztályoz. A dió a dióosztályra került, az alma az almaosztályra. A dió megvált héjától, az alma hamvas fátylától, mert ezeket nem lehet eladni. Mindkettőjük összevissza verődött s egyre ütődöttebbek lettek. A diót egy kispesti fűszereshez szállították, az almát meg egy csepeli zöldségeshez. Tovább ütődtek. Ütődöttségük már feltűnő volt, de nyomorúságukban is volt valami vonzó.

Talán ezért is vette meg egy fiatalasszony a diót Kispesten, az almát Csepelen, s vitte haza őket táskájában. Egymás mellett feküdtek, anélkül, hogy erről sejtelmük lett volna, mert már semmit sem éreztek, csak a ma­guk összevertségét.

Másnapra a diót bearanyozták. A nagy, aranyló fényesség közepette bánat fogta el. Az almácskát kifényesítették, zöldesen csillogóra. Két szép karácsonyfadísz. Ugyanarra az ágra aggatták fel mindkettőjüket. S hiszi­tek-e, meg sem ismerték egymást?

- Ön kicsoda? — kérdezte az alma.

- Dió vagyok - felelt a dió.

- Én is dió vagyok - felelte az alma. Mert most egy fán nőttek. Csakhogy annak nem volt gyökere, s úgy hívták: lucfenyő. S a dió meg az alma maga elé suttogta, mint mély álomban: „Én levert dióm” és: „Ó, leszakított almám” meg: „Szeplőm...”

Itt nem fújt a szél, hogy összeérhettek volna. Az a behavazott ablak mögött nyargalászott. Kertek kifakult illatát hordozta a hátán.

Festett villámok

Ludvik Askenazy meséje, Bojtár Endre fordítása

Volt egyszer...

Vagy ne így?

Ámbár mért ne? Volt egyszer egy kislány, s az a világon a legjobban a vihartól félt. De ugyanakkor nagyon tetszett is neki a vihar. Még az a féle­lem is tetszett neki. Nemegyszer alig győzte kivárni vihart. Várta egész nap, de az éjszaka tört ki.

Akkor aztán felkelt, s fehér hálókabátkájában mezítláb az ablakhoz fu­tott. A villámok meg: csitt! csatt! A kislány nem tudott betelni a látvánnyal, s próbált a vihar lelkére beszélni. A kis villámoknak azt mondogatta: „Mi hasznod az egészből?” Vagy: „Maradj már nyugton!” Amikor meg egy kamasz villám csattan fel vagy egy óriás, tiszteletteljesen: „Tessék olyan szíves lenni...”

Mikor aztán nem segített a rábeszélés, toppantott egy mérgeset: „Abba­hagyod végre? A mennydörgős mennykőbe!”

Néha célt ér mindezzel, néha nem.

Mikor iskolás lett, megértette, hogy az égiháború- természeti jelenség, a kislányok édeskeveset tudnak ezen változtatni. Hová legyen az az elektromosság, ha már egyszer van?

Néha, amikor már elviselhetetlenné fajult a vihar, megpróbálta a száj- harmonikájával túlharsogni.

Volt úgy, hogy sikerült, volt úgy, hogy nem.

Aztán felnőtt, s mivel éjszaka annyira félt, természetesen festőművész lett belőle.

Rögtön az első nap a főiskolán odament a híres Szárazerdősi professzorhoz, s kertelés nélkül megkérdezte:

- Professzor úr, kérem, villámokat lehet festeni?

- Azért van a főiskola - mondta Szárazerdősi professzor —, drága gyer­mekem, villámokat nemhogy lehet festeni, hanem egyenesen muszáj. Olyan nincs, hogy valaki kijárja az iskolát, és ne tudjon villámokat festeni.

- Professzor úr—mondta a leányzó —, de én egészen másként gondolom. Én nem villámokat akarok festeni, hanem értse meg, villámokat kifesteni. Kifesteném az egyik villámot borsózöldre, a másikat narancssárgára, sze­retnék ibolyaszín villámokat is, professzor úr, meg csíkosakat vagy pöty- työseket. Meg cinóbervörösöket vagy ultramarin színűeket és így tovább.

— Nem utolsó ötlet—válaszolt Szárazerdősi professzor. — Honnan szedi magát ilyesmi a fejecskéjébe, gyermekem? Ilyen kis pöttömöt, mint maga, rég láttam.

- Mert mi hasznuk a gyerekeknek egy ilyen viharból, professzor úr, mondja meg nekem. Villámlik egyet, dörög egy nagyot, s a gyerekben semmi nyoma nem marad, még arra a kis képzőművészeti ízlésfejlesztésre sem jó... De képzeljen el, professzor úr, egy festett vihart, de egy gyönyö­rűen kipingáltat, amely olyan, mint a tűzijáték, olyan, mint egy mozaik. A gyerekeknek szörnyen tetszene, s talán még némely felnőttnek is, isme­rek egypárat.

— Hát ha olyan nagy kedve van hozzá — mondta meghatottan Száraz­erdősi professzor —, akkor csak vágjon bele, kedvesem. Tanulja meg fel­dobni a színeket, és lásson hozzá. Persze nem lesz egyszerű. Még tanácsot is adok, hogy kezdjen neki. A főiskola kölcsönad magának egy helikop­tert, egy villámhárítósat, s csinálhatja. Tessék, dobja fel a színeket. Előre örülök a festett viharnak.

Mindez egy hete történt, s azóta még nem volt vihar. De a helikopter fent van, s minden készenlétben áll.

Ha majd láttok a fejetek felett egy helikoptert, integessetek a villámok festőnőjének.

Consuelának hívják. Copfban hordja a haját.

Arról beszélgetett a macska a rókával

Lev Tolsztoj elbeszélése, Aprily Lajos fordítása

Arról beszélgetett a macska a rókával, hogy lehetne megszabadulni a ku­tyáktól.

Szólt a macska:

- Én nem félek a kutyáktól, mert van egy jó cselem, és az megment tőlük engem.

- Hogy lehet egyetlenegy csellel megmenekülni a kutyáktól? - kérdezte a róka. - Nekem hetvenhét fogásom s hetvenhét fortélyom van.

Amíg beszélgettek, vadászok érkeztek, s a kutyák megtámadták a be­szélgetőket. A macskának egy fogása volt: felugrott a fára, s a kutyák nem tudták elkapni; a róka is elővette fortélyait, de ő nem tudott kibújni: megfogták a kutyák.

A legérdekesebb játékok

Német meséből átdolgozta Fazekas László

Ismerek egy gyereket, semmi játékszere nincs, mert a szülei nagyon szegé­nyek. Mégis mindene megvan, ami csak kell a jó játékhoz.

Van szája, szeme, füle, haja, orra, nyaka, karja, keze és lába. Ezekkel el tud játszani naphosszat nagy vidáman, és el nem unja.

Haja táncol a szélben, füle mindent meghall, mindenre fülel: a mada­rakra, a harangszóra, a patakcsobogásra. Orra beszívja a virágok illatát. Keze egy pillanatra sem nyugszik, két lába ugrál, dobog, szökdel, táncol ide-oda, föl és alá. Szeme a mennybolton sétál, bejárja a föld tájait, min­dent látnia kell, mindent megcsodál. Szája fecseg, kérdez és nevet, és éne­kel is szakadatlanul.

Hát nem csupa játék ez?

Ha a nap lenyugszik, és odakint minden nyugovóra tér, amikor a csilla­gok pislogni kezdenek, és feljön az égre a szép hold, elhallgat a száj is, nem nevet, nem kérdez, nem beszél, nem hall már a fül sem, a nyak sem tartja már a fejecskét, nem forgatja jobbra-balra, a kar sem mozog már, a haj mozdulatlanul terül szét a párnán, a kéz összetéve pihen. A láb elfáradt, nem ugrál, nem táncol, és lassan-lassan a szemek is lecsukódnak.

Elalszanak mind, összeölelkezve nyugovóra térnek: a szem, az orr, a nyak, a kéz, a kar, a láb, a fül, a száj. Összeölelkezve alszanak el, és szépe­ket álmodnak reggelig.

A veréb és a fecskék

Lev Tolsztoj elbeszélése, Áprily Lajos fordítása

Álltam egyszer az udvaron, s figyeltem a fecskefészket az eresz alatt. Amíg ott álltam, elrepült a fecskepár, és üres maradt a fészek.

Amíg távol voltak, odaszállt egy veréb a fedélről, ráugrott a fészekre, körülnézett, repesett a szárnya, s besurrant a lyukon; aztán kidugta a fej ét a fészekből, s csiripelni kezdett.

Nemsokára visszaszállt az egyik fecske. Bedugta a fejét a fészekbe, de mihelyt meglátta ott a vendéget, sivítani kezdett, egy helyben repdesett, aztán tovaszállott

A veréb meg benn ült a fészekben, és csiripelt.

Egyszer csak egy egész fecskeraj érkezett: valamennyi fecske a fészek­hez repült - mintha meg akarta volna nézni a verebet, és elrepült újra.

A veréb nem félt, forgatta a fejét, és tovább csiripelt.

Most a fecskék ismét odaszálltak a fészekhez, ott valamit mesterked­tek, s megint elrepültek.

Nem is céltalanul szálltak el a fecskék: mindegyik sarat hozott a csőré­ben, s rendre tapasztgatták a fészek nyílásához.

Megint elrepültek, s megint visszaszálltak, s egyre több sarat tapasztot­tak a fészekre, s egyre szűkebb lett a nyílás.

Egy darabig látszott még a veréb nyaka, aztán csak a feje látszott, aztán csak a csőre, végre nem látszott belőle semmi: a fecskék teljesen bezárták a tapasztással a fészekbe, aztán elrepültek, s csivitelve kerengtek a ház körül a levegőben.

A veréb

Csarusin elbeszélése, Szőllősy Klára fordítása

Egyszer Nyikitka sétálni ment a papájával. Sétálgat, sétálgat, egyszer csak hallja — valaki csiripel:

- Csirip-csirip!

- Csirip-csirip!

- Csirip-csirip!

És látja Nyikitka, hogy egy csepp kis veréb ugrándozik az úton. Felfújja magát, olyan, mint egy tollgombóc. Rövid a farkincája, sárga a csőre, es nem repül el sehová. Úgy látszik, még nem tud repülni.

- Nézd, papa! — kiált fel Nyikitka. - Ugye, az a veréb nem igazi?

A papa pedig azt feleli:

- Dehogynem, Nyikituska, igazi veréb az, csak még kicsi. Kiesett a fészkéből a verébfióka.

Nyikitka odaszaladt, hogy megfogja a verebet.

Meg is fogta.

Hazavittük, és nálunk lakott kalitkában. Nyikitka etette - léggyel, kukaccal, tejben áztatott zsömlével.

Szóval ott lakott Nyikitkával a kisveréb. Egész idő alatt kiabált, enni kért. És milyen falánk! Mihelyt reggel felsüt a napocska, a kisveréb rá­kezdi a csiripelést, fölébreszt mindenkit.

Azt mondja Nyikitka:

- Megtanítom repülni és elengedem.

Kiveszi a verebet a kalitkából, a padlóra teszi és oktatja.

- így csinálj a szárnyaddal - mondja neki, és a karjával mutatja, hogyan kell repülni.

A veréb pedig bebújt a pohárszék alá.

Még egy napig etette Nyikitka a madárkát. Aztán újra kiültette a pad­lóra, és tanította repülni. Karjával hadonászott, a kisveréb meg a szárnyá­val. Fölrepült!

Átrepülte a ceruzát.

Azután átrepülte a piros tűzoltóautót. De mikor a játékcicán akart át­repülni, beleütközött és leesett.

- Még nem tudsz elég jól repülni — mondta neki Nyikitka. — Még egy napig etetlek.

Etette, etetgette még egy napig, másnap pedig a kisveréb átrepült Nyikitka zsámolyán.

Átrepült a széken.

Átrepült az asztalon, amin rajta állt a tejesköcsög. De a pohárszéken még nem bírt átrepülni - beléütközött.

Úgy látszik, még egy napig kell etetni.

Másnap Nyikitka kivitte a kertbe a verebet, ott kieresztette.

A kisveréb átröpült egy téglán.

Átrepült egy fatuskón.

Megpróbált átrepülni a kerítésen, de beleütközött és leesett.

De másnap már átrepült a kerítésen.

Átrepült a legmagasabbik fán.

Átrepült a házon.

Elrepült egészen Nyikitkától.

Ilyen jól megtanult repülni a kisveréb!

A kismadár

Lev Tolsztoj elbeszélése, Aprily Lajos fordítása

Szerjozsának nevenapja volt, sok mindenféle ajándékot kapott: búgócsi­gákat, lovacskákat, képecskéket. De mindegyiknél értékesebb ajándékkal örvendeztette meg a nagybátyja: egy hálót vett neki, hogy madarat fog­jon vele.

A hálót úgy szerelik fel, hogy a keretéhez kis deszkalapot erősítenek, és a hálót visszahajtják. Magvakat szórnak a deszkalapra, s kiteszik az ud­varra. Odarepül a madár, rászáll a deszkalapra, ez megbillen, s a háló összecsapódik. Megörvendett Szerjozsa, odafutott az édesanyjához, hogy megmutassa neki a hálót. Az anyja ezt mondta:

- Nem jó játékszer ez. Minek neked a madár? Miért akarod kínozni?

- Kalitkába teszem. Énekel majd, én meg etetem.

Szerjozsa magot szerzett, reászórta a deszkalapra, s elhelyezte a hálót a kertben. Aztán csak állt, csak állt, és várta, hogy odaszálljanak a mada­rak. De a madárkák féltek tőle, s nem szálltak a hálóra. Elment Szerjozsa ebédelni, s otthagyta a hálót. Megnézte ebéd után, hát a háló összecsukó­dott, s alatta egy kismadár vergődik. Szerjozsa megörvendett neki, meg­fogta a madarat, s vitte haza.

- Mama! Nézze csak, madarat fogtam, mégpedig fülemülét! Hogy do­bog a szíve!

Az anyja így felelt:

- Ez csíz. Vigyázz, ne kínozd, inkább ereszd el.

- Nem eresztem, etetgetem, itatgatom.

Betette Szerjozsa a csízt egy kalitkába, két napig szórta neki a magot, vízről gondoskodott, s kitakarította a kalitkát. A harmadik napon elfeled­kezett a csízről, s nem adott neki friss vizet.

Anyja figyelmeztette:

- Látod, megfeledkeztél a madaradról, jobb lesz, ha elereszted.

- Nem eresztem én el, nem feledkezem meg róla, rögtön friss vizet adok neki, s kitakarítom a kalitkáját.

Bedugta Szerjozsa a kezét a kalitkába, s elkezdte tisztogatni, de a csíz megriadt, s vergődni kezdett a kalitkában. Szerjozsa kitakarította, azután elment vízért. Az anyja látta, hogy elfelejtette bezárni az ajtót, s utána kiáltott:

— Szerjozsa! Zárd be az ajtócskát, különben kirepül a csízed, s összetöri magát!

Alighogy kimondta, a kis csíz meglelte az ajtónyílást, megörvendett, szétnyitotta szárnyát, s átrepült a szobán az ablakig, de nem látta meg az üveget, nekiütődött, s leesett az ablakpárkányra. Odafutott Szerjozsa, megfogta a madarat, s vitte vissza a kalitkába. A kis csíz élt még, de a begyén feküdt, leeresztette két kis szárnyacskáját, s nehezen lélegzett. Szerjozsa nézte, nézte, és sírva fakadt.

- Mama! Most már mit tegyek?

- Most már semmit sem tehetsz.

Szerjozsa egész nap nem mozdult el a kalitka mellől, csak nézte a csízt, a csíz pedig csak feküdt a begyén, mint addig, s nehezen és gyorsan léleg­zett. Mikor Szerjozsa aludni ment, a csíz még élt. Szerjozsa sokáig nem tudott elaludni; valahányszor behunyta a szemét, mindig a csízt látta: hogy fekszik ott, és hogy piheg. Reggel, mikor Szerjozsa odament a kalit­kához, látta, hogy a csíz a hátán fekszik, felhúzta a lábát, s megmereve­dett. Ettől kezdve többé nem fogott madarat Szerjozsa.

A világjáró cica

Angol gyerekvers, Tótfalusi István fordítása

Merre jártál, merre jártál,

cica lelkem?”

„Londonban a királynőnél

viziteltem.”

,Akadt-e ott, akadt-e ott

jó falat?”

„Elcsíptem egy egérkét a

trón alatt!”

A gombák háborúba mennek

Orosz népmeséből fordította Rab Zsuzsa

Varga Vargánya, a gombák királya, tölgye alatt ülve végigtekint népén, s parancsszóval mondja:

- Jösztök, csiperkéim, háborúba vélem?

De a csiperkék nem akarnak menni.

- Nemesasszonyok vagyunk, mi bizony nem harcolunk!

- Jösztök ti, galócák, háborúba vélem?

A galócák nem akarnak menni.

- Gazdag parasztok vagyunk, mi nem háborúzunk!

- Jösztök, rizikóim, háborúba vélem?

- Úri szakácsnék vagyunk, mi nem háborúzunk!

- Jösztök, szegfűgombák, háborúba vélem?

- Vékonyka a lábunk, harcba mi nem szállunk!

- Jösztök, galambicák, háborúba vélem?

- Mi, galambicák, összefogunk, ha kell, hát harcolunk!

Ez akkor volt, mikor Borsó cár haddal támadott a gombák népére.

A mi autónk

Ela Peroci meséje, Bodrits István fordítása

Messze lakunk a várostól, a házak itt olyanok, mint a virágok a zöld réten. Az egyik sárga, a másik piros, de van fehér meg kék is. Mi, gyerekek, egész nap az utat bámuljuk, amely kígyózva halad a város felé, autó autó után száguld rajta szakadatlanul, mintha sohase akarna vége lenni. Mi csak nézzük, nézzük az autókat, és néha úgy érezzük, mintha mi magunk is utaznánk, de sajnos, nem jutunk el soha sehova.

Reggel néhány gyerek mégiscsak elmegy a városba. Autóbuszon utaz­nak. Iskolába mennek.

Mi otthon maradunk nagymamával, mert apa, anya már korán elmen­tek a városba dolgozni. Nagymama csak egy van, édesanyánk édesanyja. A szomszéd gyerekek is mind átjönnek hozzánk. Nagymama vigyáz ránk, nagyon szeret bennünket.

Nagyokat játszunk együtt, és ha elunjuk a játékot, kimegyünk virágot szedni. Nagymama ilyenkor szüntelenül azt mondogatja:

- Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az útra ki ne menjetek! Kicsik vagytok, még elgázol benneteket valamelyik autó. Nem szabad kimenni az útra!

Nem is megyünk, pedig szeretnénk nagyon. Fölülnénk az autóbuszra, és bemennénk a városba. Vennénk valamit. Édesapám zsömlét szokott hozni a városból, anyám cukrot, az iskolások színes papírt. Rágógumit nem hoz senki.

Nagyon szeretnénk rágógumit venni. Pénzünk is van rá. Megtakarítot­tuk.

Tudja mindenki, hogy szeretjük a rágógumit, de nem hoznak. Anya azt mondja, látni se akar bennünket, amint rágjuk, apa azt mondja, hogy a gumi piszkos. Az iskolások nem mondanak semmit, de iskolából jövet ők is gumit rágnak.

Nagymama néha vigasztalni akar bennünket:

- Ha én bemegyek a városba, egészen biztosan hozok nektek rágógu­mit.

- Mi is elmehetünk veled? - kérdezzük ilyenkor, de nagymama nem válaszol. Szívesen magával vinne bennünket, de már nem lát jól, hallása is gyönge, no meg hogy is vihetne magával ennyi gyereket ilyen veszedel­mes úton? Hiszen még ő maga sem lenne biztonságban.

- Mit vennél magadnak a városban, nagymama? - kérdezgetjük tovább.

- Autót.

Fillérenként rakosgatta össze a pénzt. Régi vágya teljesül majd, ha be­megy a városba. De mikor lesz az? „

Néhány iskolás rendőr-egyenruhát kapott az iskolában meg fehér kesztyűt. Ők már jól ismerik a közlekedési szabályokat. Átvezetik a kicsiket, örege­ket az úton, megállíthatják az autókat, nehogy valakinek baja történjék.

- Vigyél el a városba iskola után - kérleltem bátyámat. Neki is van egyenruhája meg fehér kesztyűje, s én nagyon büszke vagyok rá.

- Jól van. Elviszlek - ígérte.

Este sokáig nem tudtam elaludni az izgalomtól. Bátyám előbb álmosodott el. Amikor elaludt, fölpróbáltam a rendőrsapkáját meg a kesztyűjét.

Bátyám másnap valóban elvitt a városba bennünket. Nagymama is ve­lünk jött. Legszebb ruháját vette föl, a fejére selyemkendőt kötött. Mi is megmosdottunk, megfésülködtünk, és a kezünkben szorongattuk a pénzt - rágógumira.

Először autóbuszon utaztunk, aztán gyalog mentünk a városban.

Ha át akartunk menni az úton, a bátyám intett, megálltak az autók meg a kerékpárok. Még a troli is megállt. Szép nyugodtan, biztonságosan mentünk át a másik oldalra.

Bementünk egy boltba. Rágógumit vettünk. Szép színes papírba volt csomagolva.

Körülvettük nagymamát. Rágcsálva kérdeztük:

- Veszel autót, nagymama?

- Veszek.

Mindnyájan bementünk vele az üzletbe, odaálltunk a pult elé.

- Kérek egy autót - mondta nagymama -, olyan kulcsosat, amit föl lehet húzni, és sokáig szalad.

- Sárgát vagy kéket te

- Sárgát kérek - felelte nagymama, és ránk nézett.

A kiszolgálónő becsomagolta az autót, és odaadta nagymamának. Azt hitte, odaajándékozza valamelyikünknek.

Nagymama azonban a táskájába tette az autót.

Az utcán várt ránk a bátyám.

Neki is vettünk rágógumit.

Azt mondta, hogy stramm fickók vagyunk.

Most újra itthon vagyunk, de tudjuk, hogy akármikor újra bemehetünk a városba, mert a bátyám diákrendőr. Nagyon büszkék vagyunk rá. Rágjuk a rágógumit.

Nagymama fölhúzza a sárga autót, leteszi a ház előtt a sima földre. Az autó szalad, fordul. Körülüljük, és mi is benne utazunk.

Utakat rajzolunk a földre, jelzőtáblákat állítunk.

Nagymama csak ül a karosszékben, és mosolyog.

Este elteszi az autót, de tudjuk, hogy másnap újra ideadja.

Nagymamát nagyon szeretjük, ki sem tudná mondani, hogy az autó csak az övé.

- A mi autónk — mindig így mondja.

Lesz majd nekünk igazi autónk is, akkor majd mindennap bevisszük nagymamát a városba. Lehet, hogy a mi autónkat is megállítja majd egy diákrendőr. Ilyenkor megállunk, megvárjuk, amíg a gyerekek biztonságo­san átmennek a túloldalra. Aztán rágógumit rágva vígan továbbhajtunk. A kis házak mellett pedig, amelyek olyanok, mint a virágok a mezőn, még egy virág nyílik akkor ki: a mi autónk garázsa.

A gömböc, a szalmaszál meg a bocskor

 Orosz népmeséből átdolgozta Rab Zsuzsa

Volt egyszer egy gömböc, egy szalmaszál meg egy bocskor.

Egy napon kimentek az erdőre fát vágni. Patak állta útjukat, megálltak a partján, törték a fejüket, hogy keljenek rajta át.

Azt mondta a bocskor a gömböcnek:

- Hallod-e, gömböc, hadd ússzunk át rajtad!

- Azt már nem, te bocskor! Feküdjék keresztül a patakon a szalmaszál, mi majd átsétálunk rajta.

Keresztbe feküdt a szalmaszál, a bocskor megindult rajta, de alig lépett egyet, a szalmaszál eltörött alatta. Vízbe pottyant a bocskor.

A gömböc meg nevetett, hahotázott, míg csak szét nem pukkant.

A ládikó

Benedek Elek meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú.

Szörnyen unta magát, elindult hát világot látni. Amint ment, mendegélt az országúton, összetalálkozott egy szamárral. A szamárnak hiányzott a fél füle.

A kisfiú azt gondolta:

„Szegény szamár, egy füle van, pedig kettő jár neki. Ugyan hol lehet a másik?”

És így szólt:

- Gyere velem, megkeressük a füled párját.

A szamár szót fogadott.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak egy kicsi patakhoz értek.

A patak fölött volt egy keskeny palló, a palló végiben meg egy elhullajtott ostormadzag.

Megállt a kisfiú, nézte:

- Szegény ostormadzag, ugyan mire lehet használni téged? Gyere ve­lem, zsebre raklak, megkeressük a hozzád való ostornyelet.

Az ostormadzag megörült, szépen befészkelődött a kisfiú zsebébe. Aztán mentek, mendegéltek megint.

De alig mentek egy kicsit, a kisfiú megbotlik, és néz-néz a lába alá. Hiszitek, nem hiszitek, egy ládikóba botlott!

Ez ám csak valami - gondolta magában. — Ebben bizonyosan valami holmi van!”

És mindjárt a vállára vette, úgy bandukolt tovább.

Bandukolt, bandukolt, pedig már nagyon fáradt volt. El is határozta,hogy leül, pihen egyet.

Hát amint a fűbe telepedett, érzi, hogy valami hegyes böki a nadrágját. Nézi, hogy micsoda. Hát egy kicsi kulcs! Nem is kicsi, icipici!

 „Ejnye- gondolja-, tán csak nem a ládikóhoz való kulcs ez?” Mivelhogy a ládikón volt egy icipici kulcslyuk is.

Fogta mindjárt a kulcsot, jót füttyentett rajta, aztán bedugta a kulcs­lyukba.

Mit gondoltok, mi történt?

Azt mondta a zár, hogy „kitt-katt” - és máris kinyílt a ládikó fedele. Huj, de mi volt benne! Találjátok ki!

Egy szamárfül meg egy ostornyél... A kisfiú menten visszarakta a fület a helyére, a madzagot a nyélre, aztán - gyí, szamár! - meg sem állt hazáig, szamárháton vágtatott, az ostorral meg pattogtatott.

Ha a ládikóban egyéb is lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A verébfióka

Gorkij meséje, Szőllősy Klára fordítása

A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél; a felnőtt verebek rop­pantul unalmasak, és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárga csőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Csirip. Egy fürdőház ablaka fölött lakott az eresz alatt, csepűvel, mohával meg egyéb puha anyaggal kibélelt, jó meleg fészekben. Repülni még nem próbált, de már verdesett a szárnyával, és mindegyre kikukucskált fészkéből: minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulaj­donképpen a nagyvilág, és alkalmas hely-e az ő számára.

- Csitt csak, csöndben csücsülj! - intette őt verébmamája.

Csirip megrázta a szárnyát, és a földre nézett.

- Csúnya, csupasz, csúnya, csupasz! — csipogta.

Hazaérkezett a verébpapa, finom bogárkát hozott Csiripnek, és elhencegett vele:

- Ugye, csuda csemege? Csuda?

- Csuda, csuda! - helyeselt a verébmama.

Csirip pedig bekapta a bogarat, és azt gondolta magában: „Lábas kuka­cot hoztak - be furcsa csuda!”

És mindegyre kihajolt a fészekből, kipislogott a földre.

- Csitt, csöndben ülj — nyugtalankodott az anyja. — Még kibukfencezel innen!

- Micsoda, micsoda? - kérdezte Csirip.

- Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska, és fölfal — magya­rázta az apja, aki éppen vadászatra indult.

Így éltek, éldegéltek, de Csirip szárnya csak nem akart kinőni. Egyszer fújt a szél:

- Micsoda? Micsoda? — kérdi Csirip.

- Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből, és ledob a földre, a macskának eledelül - magyarázta az anyja.

Csiripnek ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte:

- Miért himbálóznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mind­járt eláll a szél...

S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Csirip nem akarta elhinni; szeretett mindent a maga módján megmagyarázni.

Arra megy egy ember, karját lóbálja. Csirip kész a magyarázattal:

- A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg!

- Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! - mondta verébmama.

- Miért?

- Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ug­rálnak, érted?

- Miért?

- Mert ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet.

- Csitt! — méltatlankodott Csirip. — Csitt, csacsiság! Mindenkinek kell hogy legyen szárnya. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd ha nagy leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni.

Csirip nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki.

Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra:

Ej, szárnyatlan emberek,

gyalogosan jártok!

Megesznek ám a legyek,

akármit csináltok!

Inkább ilyen kicsi legyek,

s mégis én egyem a legyet!

Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A veréb­mama utána vetette magát, de máris ott termett a macska.

Megijedt Csirip, kitárta szárnyacskáját, erre-arra billegett vékonyka szürke lábacskáin, és azt csipogta:

- Van szerencsém, van szerencsém...

A verébmama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének...

- Hess, hess! Repülj, Csirip, repülj fel az ablakra, repülj...

A rémület erőt adott a verébfiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette szárnyát, egy-kettő - és felröppent az ablakra!

Anyukája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál na­gyobb boldogsággal; leült melléje, tarkón legyintette, megszidta:

- Mi volt ez?

- Ugyan mi? - feleselt Csirip. - Nem lehet mindent egyszerre meg­tanulni.

A macska odalenn ült, mancsáról tisztogatta a verébtollat, és fel-fel- pislantott rájuk csúnya zöld szemével:

- Mi-lyen finom a húsa a verébfiókának, mi-intha egérke lenne, mi­lyen kár!

Így minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.

A sánta kiskacsa

Orosz népmeséből átdolgozta Rab Zsuzsa

Élt egyszer, éldegélt egy apóka meg egy anyóka. Kimentek az erdőbe gombát szedni, s ott egy kiskacsát találtak. Sánta volt a kiskacsa. Fogták az öregek, és hazavitték.

Másnap reggel felkeltek, kimentek újra gombáért, a kiskacsának meg pihetollból puha fészket készítettek.

Alighogy elmentek, a kiskacsa leánykává változott, sürgött-forgott, kisöpört, vizet hozott, lepényt sütött.

Hazatér az apóka meg az anyóka, megkérdik:

- Hát itt ki szorgoskodott?

Azt mondják a szomszédok:

- Itt járt egy sánta leányka, vizet húzott a kútból.

Az apóka meg az anyóka másnap megint felkerekedett, de nem mentek Kérdőbe: elbújtak a kamrába. A kiskacsa megint leánykává változott, és fogta vödröt, ment a kútra. Előugrott a két öreg, felmarkolta a kiskacsa tollát, kemencébe vetette. Mind egy szálig elégett.

Hazatért a leányka, sírva fakadt nyomban. Kért az apókától meg az anyókától egy színarany rokkát. Lekuporodott a tornácra, csepűt kezdett Hát egyszer csak vadlúdcsapat húzott el a ház fölött. Felkiáltott:

- Édes, kedves ludaim, adjatok egy tollat!

Azt felelték a ludak:

- Mögöttünk a társaink, majd azok adnak!

Újabb csapat repült el a ház fölött.

- Édes, kedves ludaim, adjatok egy tollat!

- Mögöttünk a társaink, majd azok adnak!

Egy magánosán szálló vadlúd leejtett neki egy tollat. A leányka újra kiskacsává változott és elrepült.

Sírt az anyóka, sírt az apóka, de hiába: többé sose látták.

Hajnalban, hajnal előtt...

Móra Ferenc meséje

Hol volt, hol nem volt, Dorogon túl volt. Ürögön innen volt, volt egyszer Iregen egy bíró, annak volt egy kisfia meg egy kis kakasa. Hát ahogy a kis kakas egyszer a szemétdombon kipérgél-kapirgál, talál egy fületlen gom­bot. Nosza, felugrik vele az ól tetejére, s elrikkantja magát hét határ halla­tára:

- Kukurikú, Kelemen! Mit leltem a szemeten!

Az iregi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.

- Nézem csak, kis kakas, mid van neked? - kérdezi tőle.

- Nem tudom, micsoda, nem is adom oda — feleselt a kis kakas, s nagy hirtelen beugrott a sövény közé. De Kelemen is utána eredt ám, s az iregi bíró fia úgy megbúbolta az iregi bíró kakasát, hogy biz az szegény feje egyszeribe eleresztette a fületlen gombot.

- Kukurikú, Kelemen, ezt már el nem szenvedem; megbántottad a kis kakast, majd megbánod még te azt! - sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:

Hej, iregi kakasok, 

gyorsan ide szálljatok!

Egy kukurintásnyi idő se telt bele, már akkor mind ott voltak az iregi kakasok. Öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa - több kakas nem volt Iregen.

Mit tanácskoztak, mint nem, azt csak az a szemfüles cserebogár tudná megmondani, amelyik éppen a fejük fölött repült el, ha az iregi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a cserebogarat. Elég az hozzá, hogy egy nagy fejű veréb az eperfaágról odacsiripelt a kakasgyűlésnek:

- Hej, iregi kakasok, mi újság van nálatok?

- Kerek fejű Kelemen, bosszút állunk Iregen! - felelték a kakasok.

- Hosszú taraj, rövid ész! - csúfolódott a veréb.

- Bizony, a fele se tréfa ennek! - meresztették a tarajukat az iregi ka­kasok. - Nem kel föl többet a nap Iregen, mert nem kukorékolunk neki.

- Az iregi kakasok rettenetes okosok! - nevetett a veréb, továbbröp­penve egy házzal. A kakasok pedig nem mentek aludni, hanem keményen megrázták egymásnak a taraját.

- Kakas tesz fogadást, huncut, ki nem állja! - annyit jelent ez kakas­nyelven. No pedig még javában húzták a bőrt a fagyon az iregiek, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:

- Kukurikú, virradóra, éjfél után három óra!

Nosza, egyszerre talpon volt az egész Ireg, s mérgében majd lenyelte a fejét az iregi kántor kakasának.

- Hát ez a kakasbecsület? - verte össze a sarkantyúját mérgében. - Ki a faluból a kántorék kakasával!

Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig az iregi torony ellátszott. Akik pedig otthon marad­tak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik többé kakasszó Iregen. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.

Hát, uramfia, a fél szeme még csukva volt a harangozó kakasának más­nap, mikor már rágyújtott a nótára:

- Kukurikú, emberek, hajnallik már, keljetek!

Az lett biz ebből, hogy a harangozó kakasát is kiüldözték Iregről mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, ki az igazi kakas, akik ott­hon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa. Kisbíró kakasa állta is a fogadását másnap hajnalig, hanem már akkor nem bírt magával:

- Kukurikú, kelj, kelj, piros hajnal, serkenj!

Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.

- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! - sipított a kisbíró kakasa, s úgy világ­nak ment bújában, hogy még tán ma se állt meg.

Nem maradt már egyéb kakas Iregen, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurintsa magát valahogy.

„Jaj neked, Kelemen - gondolta magában-megfizetsz a füleden gom­bért! Jaj, neked, Ireg, sose látod többet a szép piros hajnalt, nem lesz, aki felköltse!”

Néz, néz a sötétségbe az iregi bíró kakasa; hát egyszer csak megpirul az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik is:

- Tudom ám én az időt kakasszó nélkül is!

- Kukurikú, ilyen szégyen engem többet sose érjen! - rikkantotta el ma­gát az utolsó iregi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.

Azóta Iregen nincsen kakas, s az iregi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.

Minden nyugovóra tér

Német meséből átdolgozta Fazekas László

Most minden elcsendesedik odakint, minden, ami egész napon át hangos volt, eleven és vidám.

A nap lenyugodott, a virágok észrevétlenül bezárják illatozó kelyhüket, és elalszanak: a fehér százszorszépek és a vörös rózsák, a kék harangvirá­gok és a sárga oroszlánszájak mind-mind elalszanak. A fű meg a gabona is nyugovóra tér.

A mezőkre lenge fátyol terül, olyan lágyan, mint a lehelet. A madarak is abbahagyták az éneklést, csendben ülnek a fészekben, szárnyuk alá dugott fejjel. A vidám halacskák békés öblöt keresnek a sötét, áradó vizekben. A kis patak néha még loccsan, csobban egyet álmában, aztán elcsendese­dik. Már a szorgalmas méhecskék sem zümmögnek a kertben, alszanak ők is az illatos lépben. A barna csikó, mely egész nap ugrándozott, az istállóban pihen, kis fehér nyuszink sem ugrándozik már a fűben.

Egy-egy eltévedt szélroham néha még átszalad az utcákon vagy a ház­tetők felett. Itt-ott megrázza az ablaktáblákat, másutt meg a vadszőlő levelei között susog. Hamarosan ő is elcsendesedik a völgyben. Már csak a kutyák vannak ébren, néha-néha felugatnak, főként mikor feljön a hold, vagy egy késői járókelő léptei kopognak az utcán.

Az egész világ csöndes, egyre csöndesebb. Sötét és néma. Az égen ezer csillag pislákol, a hold puhán önti fényét a földre le. Nem tart már soká, a gyerekek is mind elalszanak szobácskáikban, szépet álmodnak, és mo­soly bujkál rózsaszín arcocskáikon.

A pók

 Orosz népmeséből átdolgozta Rab Zsuzsa

Réges-régen, öreg időkben, szép tavasszal, sugaras nyáron esett olyan szé­gyen, olyan nyomorúság - szúnyogok kikeltek, bögölyök születtek, em­bert csípni, meleg vért szívni.

Született egy hasas pók - igen vitéz híre volt. Hát ez a pók nekilátott, sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, legyek, szúnyogok út­jában.

Arra röppent egy legyecske — a mi pókunk csak ezt leste, hálójába kerí­tette, nekiállt, ütötte-verte, nyomorgatta, fojtogatta. Könyörgött a le­gyecske:

- Ne üss engem, pók bátyám, ne veszíts el, pók bátyám! Sírnak szegény árváim - udvarokban röpdösnek, lompos kuvaszt csipdesnek!

Eleresztette a pók.

Iszkolt a legyecske, elrepült a szúnyogokhoz, elrepült a bögölyökhöz, vitte a hírt nékik:

- Jaj nektek, szúnyogok, jaj nektek, bögölyök! Fussatok, szálljatok, nyárfakéreg alá bújjatok! Született egy hasas pók, nekilátott, sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, bögölyök, szúnyogok útjában.

Felkerekedtek, messze röpültek, nyárfa kérge alatt meglapultak, ott fe­küdtek, mint a holtak...

Elindult a hasas pók - találkozott a tücsökkel, találkozott a csótánnyal s a mezei poloskával.

- Ülj fel, tücsök, egy buckára, gyújts pipára; te meg, csótány, húzd el a nótám; te, poloska, mássz föl a dombra, nyárfakéreg alá siess, vidd el oda gyászhíremet: vége, vége lett a póknak, vége a híres vitéznek - vitték Kazany városába, Kazany város főterére, annak fejvesztő helyére, fejét vették, felnégyelték, kerékbe is törték!

Felült a tücsök egy buckára, rágyújtott egy pipa dohányra, hallgatta a csótányt, hogy húzza a nótát; a poloska felmászott a dombra, nyírfakéreg alá bújt, megvitte a nagy hírt:

- Miért lapultok, mért kuporogtok? Elvitte az ördög a pókot! Vége már a nagy legénynek, vége a híres vitéznek — vitték Kazany városába, Kazany város főterére, annak fejvesztő helyére, fejét vették, felnégyelték, kerék­be is törték!

Örültek a szúnyogok, táncoltak a bögölyök, felkerekedtek, elrepültek, pókhálóba keveredtek.

A pók így kiáltott:

- Gyertek, szúnyogok, legyek, vendégeim legyetek!

Kicsi mese

Angol népmeséből átdolgozta Bartócz Ilona 

Az erdőben, bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. „Mit csináljak így magamban - búslakodott -, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok.” Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokrok ár­nyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött a harmadik, és megkérdezte:

- Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?

- Unatkozunk - mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most már hár­man unatkoztak. Aztán egyszer csak megszólalt az első kicsi medve:

- Építhetnénk egy házikót!

- Építsünk! - mondta a második kicsi medve.

- Szép, nagy házat építsünk! — mondta a harmadik kicsi medve.

És ekkor az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az első kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fűrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszká­kat; aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erővel föl­épített egy takaros kis házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, a három kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egy kicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházi­kónak így hát sok-sok ablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindig besüssön a nap. No de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fűteni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi med­ve rakott a három szobácskába három kályhát. Aztán kimentek fát gyűj­teni télire. Az egyik kicsi medve összegyűjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé.

- Mi most unatkozunk? - kérdezte az egyik kicsi medve.

- Igen, mi most unatkozunk - mondta a második kicsi medve.

- Bizony, nagyon unatkozunk - brummogott a harmadik kicsi medve.

- Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? - töprengett az egyik kicsi medve.

- Nem is tudom, mitévők lehetnénk - mondta a második kicsi medve.

- Unatkozni rossz - mondta a harmadik kicsi medve.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta:

- Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz nekünk, sohasem unatkozunk!

Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve, otthagyták a takaros házikót az erdő közepén. A házikó azóta magányo­san búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, há­rom kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsi unat­kozó, csacsi medve.