2016. március 30., szerda

Három medve

Lev Tolsztoj meséje, Aprily Lajos fordítása

Egyszer egy leányka elment hazulról az erdőre. Eltévedt az erdőn, s keresni kezdte az utat hazafelé. Nem találta, de egyszer csak elérkezett egy házikóhoz.

Az ajtó nyitva volt, benéz az ajtón, látja, hogy senki sincs a házikóban, s bemegy.

Három medve lakott ebben a házikóban. Egyik volt az apa, Mihail Ivanics, nagy volt és borzas. Másik volt az anya. Ez kisebb volt. Nasztaszja Petrovna volt a neve. Kis medvebocs volt a harmadik, úgy hívták: Misutka.

A mackók nem voltak otthon, elmentek sétálni az erdőre.

Két szobája volt a házikónak. A leányka bement az első szobába, s három tányért látott az asztalon, leves volt bennük. Az első tányér nagy volt, Mihail Ivanics tányérja, a másik, a kisebb, Nasztaszja Petrovnáé, a harmadik, kis kék tányérka, a Misutkáé. Mindegyik tányér mellett kanál is volt: egy nagy, egy közepes, meg egy kicsi.

A leányka kezébe vette a nagy kanalat, kanalazott vele a nagy tányérból, azután fogta a közepes kanalat, kanalazott vele a közepesből, azután fogta a kis kanalat, kanalazott vele a kicsi kék tányérból. Misutka levese esett a legjobban neki.

A leányka szeretett volna leülni, s három széket látott az asztal körül: egy nagyot, a Mihail Ivanicsét, egy kisebbet, a Nasztaszja Petrovnáét, s egy harmadikat, egészen kicsit, kék párnácskával, a Misutkáét.

Felmászott a nagy székre, de leesett róla; azután ráült a középső székre, de kényelmetlen volt neki, azután ráült a kicsi székre és elnevette magát - olyan jólesett az ülés rajta.

Térdére vette a kék kistányért és enni kezdett. Megette mind a levest és elkezdett a széken himbálódzni.

A kis szék eltört, s a leányka leesett a földre. Felkelt, felemelte a kis széket s bement a másik szobába. Ott három ágyat látott; az egyik nagy volt: Mihail Ivanics ágya, a másik közepes: Nasztaszja Petrovnáé, a harmadik - Misutkáé.

A leányka belefeküdt a nagy ágyba - túlságosan tágas volt neki; belefeküdt a közepesbe - túlságosan magas volt neki; belefeküdt a kis ágyba - beleillett, mintha neki szabták volna, s el is aludt benne.

Hazajöttek a medvék nagy éhesen; s hozzá akartak látni az ebédhez.

A nagy medve vette a tányérját, belenézett, s elbődült rettenetes hangon: - Ki evett az én tányéromból?

Nasztaszja Petrovna megnézte a tányérját, s elordította magát, ha nem is olyan dörgő hangon: - Ki evett az én tányéromból?

Misutka pedig meglátta az üres tányért, s így sipítozott cérnahangon: - Ki evett az én tányéromból, és ki ette meg egy cseppig a levesemet?

Mihail Ivanics ránézett a székére, s elordította magát rettenetes hangon: - Ki ülhetett a székemen, s ki mozdíthatta el a helyéről?

Nasztaszja Petrovna ránézett a székére, s elordította magát, ha nem is olyan dörgő hangon: - Ki ülhetett a székemen, s ki mozdíthatta el a helyéről?

Misutka ránézett az eltört kicsi székre, s ezt sipította: - Ki ülhetett a székemen, s ki törhette el a lábát?

Aztán bementek a másik szobába.

- Ki feküdt az ágyamon, s ki gyűrte össze? - bőgte Mihail Ivanics rettenetes hangon.

- Ki feküdt az ágyamon, s ki gyűrte össze? - bőgte Nasztaszja Petrovna, ha nem is olyan dörgő hangon.

Misutka pedig odatolta a kicsi széket az ágyhoz, felmászott az ágyába, s ezt sipította cérna-hangon:

- Ki feküdt bele az ágyamba?

S egyszerre meglátta a leánykát s olyat visított, mintha a húsába hasítottak volna.

- Itt van! Fogják meg! Fogják meg! Ajajaj! Fogják meg!

És meg akarta harapni a kislányt.

A leányka kinyitotta szemét, megpillantotta a medvéket s az ablakhoz rohant.

Nyitva volt az ablak, a leányka kiugrott rajta és elmenekült. A medvék pedig nem érték utol.

A becsapott óriás

Német meséből átdolgozta Fazekas László


Ringel írországi óriás volt. De Skóciában élt egy másik óriás is, s ez hall­hatott valamit Ringelről, mert így szólt:
- Ki ez a Ringel? Meglátogatom, mert látni szeretném.
Egy szép napon aztán át is lábalt az Ír-csatornán, és partra lépett Ír­országban.
Mikor ezt Ringel meghallotta, megijedt, mert tudta, hogy a skót óriás egy fejjel nála is nagyobb.
De már jött is az óriás látogatóba, közeledett Ringel otthonához. Az ír óriás, amilyen gyorsan csak tudott, berohant a konyhába, és így szólt a feleségéhez:
- Asszony, az óriás skót itt lesz hamarosan. Én az ágyba bújok, és ha kérdi, ki fekszik az ágyban, mondd, hogy a gyereked.
Ezzel Ringel ágyba is bújt, és alighogy a felesége rádobta a takarót, már be is állított a skót.
- Hol van az a vadállat Ringel?! - üvöltötte vérszomjasán. - Azonnal mutasd meg, hova bújt, alaposan el akarom látni a baját!
- Pszt! Pszt! - suttogta az asszony. - Még felébreszted a gyermekemet.
- A gyermekedet? Miféle gyermekedet? — üvöltötte az óriás.
- Ringel gyermekét-felelte az asszony, és fejével az ágyban fekvő óriás test felé intett.
- Ó, te magasságos mindenható - kiáltotta az óriás -, már itt sem va­gyok! Ha ez a gyermeke, mekkora lehet maga Ringel?!
Ezzel hanyatt-homlok kirohant a házból, amilyen gyorsan csak tudott. Se evett, se ivott, amíg haza nem ért, és újra biztonságban nem érezhette magát.
Ringel pedig felkelt az ágyból, és jóízűet nevetett, hogy ilyen pompásan sikerült becsapnia a másikat.

Teli vödör méz

Ela Peroci meséje, Bodrits István fordítása


Enyhe tél volt. Havazott is, meg esett is egyszerre. Csupa locspocs volt a város. Otthon kellett ülnünk naphosszat.
Néztük, hogyan dagasztja édesanya a kenyeret.
- Mikor jön a nagybácsi, anya? — kérdeztük.
- Egy óra múlva itt lesz.
- Mit hoz a nagybácsi, anya?
- Mézet.
- Sokat?
- Egy teli fazékkal.
Anya türelmesen válaszolgatott a sok kérdésre. Tudta, hogy minden gyerek nagyon izgatottan várja a messzi idegen országból érkező nagy­bácsit.
Szép lehet az a messzi idegen ország! A fű zöld, a virágok pirosak, a lep­kék tarkák, a kék mennybolton pacsirták énekelnek, a méhecskék mézet gyűjtenek a virágokon. Van-e édesebb a méznél? Bizony nincsen. A nagy­bácsi azt írta messzi idegen országból, hogy a méhecskék minden évben egy teli vödör mézet gyűjtenek.
- Egy nagy vödör méz!
- Egy vödör teli mézzel!
- Hárman is alig bírják fölemelni!
Már a gondolatra is nyalogattuk az ujjunkat, aztán az ablakhoz szalad­tunk, a párkányra támaszkodva lestük, jön-e már a nagybácsi.
- Vonattal jön?
- Repülőgépen?
- Robogón?
- Talán biciklivel.
- Lehet, hogy gyalog.
- Pszt! Pszt! Jön valaki!
Kopogtak a léptek, de elhaladtak az ablak alatt. Az üveg megharmatosodott az odanyomott orrok leheletétől.
- Anya, milyen a nagybácsi?
- Magas és sovány.
- Van bajusza?
- Nagy fekete bajusza van.
Hosszú karú, hosszú lábú bácsit rajzoltunk a párás ablaküvegre, bajuszt is kanyarítottunk neki, aztán kórusban énekelni kezdtünk:

Jön a bácsi, nagy a bajsza, 
olyan, mint egy karcsú harcsa.


Az idő egyre nőtt, hosszabbodott, már betöltötte az egész konyhát, nem is fért bele, széttolta a falakat. A négy gyerek akkora volt benne, mint négy kicsi pontocska. Jókedvében a falióra is egészen meghízott, mind a négyen egyre csak az órát bámultuk. Sárgaréz ingája ide-oda bólogatott, mindig egyformán, és egyre ugyanazt mondogatta:
- Tik-tak-tik-tak-tik-tak...
Lehunytuk a szemünket, már nem beszélgettünk, nem is hallottunk semmit. Másodpercek, percek, órák, napok... Olyan gyorsan múlnak, mint a villám cikázik, vagy olyan soká tartanak, mint az örökkévalóság.
Aki vár valamit, annak hallgatnia kell az idő múlását:
- Tik-tak-tik-tak-tik-tak...
Minél türelmetlenebbek vagytok, minél nyugtalanabbul várjátok, hogy már itt legyen, annál hosszabb a dala:
- Tik-tak-tik-tak-tik-tak...
Az idő még mindig csak nőttön-nőtt, mi, gyerekek, meg még mindig egyre apróbbak lettünk. A legkisebb Annácska volt, ő szinte már el is veszett az örökkévalóságban.
Az utolsó pillanatban elkiáltotta magát:
- Anya! Anya!
— Itt vagyok. Mosakodjatok meg! — felelte anya, és behozott egy nagy lavór vizet.
Anya mosolya nyomán az örökkévalóság véget ért, mi apró pontocs­kákból újra gyerekek lettünk, a konyha falai közelebb kerültek egymás­hoz. Meleg kávé, friss kenyér illata szállt a konyhában. A nyelvünk is meg­oldódott, a fülünk is kinyílt.
- Adjátok ide a szappant! - kiáltotta Annácska. Azonnal odaadták neki, mert ebben a házban mindenki a legkisebbnek és leghangosabbnak fogadott szót.
Sorra szépen megmosakodtunk, anya felöltöztetett és megfésült ben­nünket. Aztán leültünk a padra. Csak úgy ragyogtunk a tisztaságtól!
Szép gyerekeim vannak - örült nekünk édesanyánk -, ideje, hogy jöj­jön már a nagybácsi, és lássa őket. - Tiszta kötényt kötött maga elé, meg­állt egy percre a tükör előtt. - Remélem, a bátyám nem veszi majd észre, hogy megöregedtem. -'Aztán leült a fásládára.
Hallgattuk a csendet.
- Tik-tak-tik...
A falióra azonban most nem ért mondókája végére, az előszobában lép­tek koppantak, halk kopogtatás az ajtón, belépett a nagybácsi.
Akkora nagybácsi volt, mint - a kisujjam. Kezében egy csöppnyi fazék méz.
- Kóstoljátok meg. Jó édes - mondta.
Fáradt volt nagyon, de ez nem is csoda, hosszú utat tett meg, annyira elálmosodott, hogy el is aludt az asztal mellett, mielőtt még anya oda- tehette volna eléje a kávét meg a kenyeret.
A gyűszűnyi méz Annácska ujjára kenődött. Lenyalta. Nekünk nem is jutott belőle.

A "Hapci" hajó

Láng Etelka meséje

Gyorsan siklott a kis fehér hajó a Dunán, az oldalára Hapci törpét festet­ték teljes törpenagyságában. A fodros hullámok folyvást locsogtak, mint­ha Hapcival beszélgetnének, miközben simogatták hosszú szakállát. Ő meg boldogan hagyta, hogy a játékos hullámok piros sipkája hegyéről bukfen­cezzenek vissza a vízbe.
Pityu a nyitott ablaknál ült, és ő is izgett-mozgott, akárcsak a habok. Minduntalan kikukucskált, és azt kérdezte:
— És Vidor miért nincs itt? És Kuka hol van?
A felnőttek mosolyogták Pityu kérdéseit, de mintha az ő szemük elé is nagy süvegű törpék baktatnának elő valahonnan.
Egy öreg hajós bácsi, akinek napszítta a bőre, és szürke a szeme, akár a Duna vize, Pityu mellé telepedett, és barátságosan kérdezte:
- Hallom, tudni szeretnéd, mi van Vidorral..., Kukával... meg a töb­biekkel ... No, ide figyelj!

Egyszer, nem is tudom, mikor, Hófehérke és a törpék otthagyták a mese­erdők unalmas csendjét, mert igazi élet után vágyakoztak. Vidor rázta fel őket:
- Elég volt ebből a félrevonult életből! Tegyünk már mi is valamit, ami­től szebb lesz az életünk. Keressük fel az embereket, és ajánljuk fel szol­gálatainkat.
Tudor erre bölcselkedve helyeselt:
- Nem rossz ötlet, de nem valami könnyű. Sok hibánk van, és sok a rossz tulajdonságunk. Hogy fogunk azokkal boldogulni? Hm?!
De Vidor most is mosolygott, mint mindig, és így felelt:
- Nézzétek, Szundi most is alszik éppen..., Hapci most is tüsszentett éppen..., és Kuka fél fülét hegyezi szokása szerint... Morgót is halljátok: brummog ő, ha kell, ha nem.., .mégis azt mondom, le kell küzdenünk hibáinkat, csak akarni kell. Próbáljunk szerencsét, és induljunk útnak. Így történt, hogy eljöttek Hófehérkével együtt az emberek közé. 
Az volt a kívánságuk, hogy a hajók oldalán lehessenek, és a gyerekek láthassák őket. A kis hajókat, vízibuszokat pedig róluk nevezzék el. Az embereknek tetszett az ötlet, és azóta egész nyáron jön-megy a Dunán a sok vízibusz. Egyiknek az oldalán Kuka csimpaszkodik, a másikon Vidor mosolyog, a harmadikon Hófehérke néz mindenkire kedvesen. A gyerekek boldogok, hogy láthatják őket, ők pedig meg vannak elégedve az új, szép élettel. 
Megváltozott az életük, és megváltoztak ők is. Egész nap viszik-hozzák a sok utast, gyereket, és csodák csodája, Szundi nem álmos! Sürög-forog napestig. Még csak ásítani sem látta senki sem. Szende nem süti le a sze­mét, bátran néz széjjel. Inkább azt figyeli, mikor telik meg a hajó, mikor lehet újra siklani a Dunán. Kuka figyelmesen tekinget körül, minden ér­dekli, és az ujjain számolgatja, hány gyerek kiáltja el magát: „Jé, a Kuka!“ 
Morgó olyan boldog, hogy nem zsémbelődik semmiért. És morgolódni is elfelejtett talán. Hapci pedig, az aranyos, folyton tüsszentő, úgy meg­edződött, hogy még egyet sem tüsszentett. A nap, a víz, a jó levegő hasz­nált neki. Tudor nem tagadja meg magát. Gyűjti a benyomásokat, és ta­nul folyton. Vidor, a kedves, életvidám, majdnem elrikkantja magát a hajó oldalán, mintha mondaná: „Fő a jókedv, és minden szép, ha örülni ­tudunk!” 
És Hófehérke? Ő csendes volt mindig, kedves és gyönyörű szép. Most boldog, hogy hajókázik a Dunán, azon a szép, nagy folyón, amelyiknek egyik oldalán Pest van, és a másik partján Buda. És boldog azért is, hogy láthatják őt a gyerekek, és hogy úgy örülnek neki, amikor meg­pillantják.

Az oszlopember

Német meséből átdolgozta Fazekas László

Van Párizsban egy magas oszlop. Vendôme-oszlopnak hívják. Talpazatában van egy ajtó, ha azon belép az ember, csigalépcsőt talál, mely mindig körbe-körbe haladva felvezet az oszlop legtetejére. Onnan föntről, a négyszögletes erkélyről aztán Párizs tetőit, kéményeit és az utcán tülekedő emberek feje tetejét vagy kalapját lehet látni.
Még feljebb azonban, fönt, fönt, a négyszögletes erkélynél is magasabban, egy ember áll éjjel-nappal, és le nem jön onnan soha.
Este, éjszaka is ott áll, mikor felkel a hold.
A hold csodálkozva szólítja meg:
- Ejnye, te oszlopember, még mindig itt állsz? Miért nem mész már aludni?
- Nem, nem — felel az oszlopember —, én nem tudok mozdulni, hiszen vasból vagyok.
- Vagy úgy - szól a hold, és továbbhalad égi útján.
Aztán jönnek a csillagok, és rácsodálkoznak:
- Ejnye, te oszlopember, mit csinálsz itt? Nem vagy fáradt?
- Nem, nem — feleli az oszlopember —, nem vagyok fáradt, hiszen vas­ból vagyok.
És csak áll, áll egész éjszaka.
Ha esik, az esőcseppek a fején kopognak:
- Oszlopember, nagyon megázol. Ugorj csak le az erkélyre, menj be az ajtón. ott fedél alatt leszel.
- Nem, nem - feleli az oszlopember —, nem ugorhatok le innen, mert ide erősítettek, hiszen vasból vagyok.
- Ó, te szegény, szegény oszlopember! - mondják az esőcseppek, és lefolynak a testén, úgyhogy tetőtől talpig átnedvesedik, és csillogóan fénylik.
Aztán meg a jégeső jön, mogyorónyi jegek kopognak az oszlopember fején, arcán, orrán, hátán, mindenütt. Ratatatata így kopognak rajta, mint a géppuskagolyók, de ő nem érzi, nem moz­dul.
-Miért nem szaladsz el, oszlopember? - kérdik a mogyorónyi jegek.
- Föl sem veszem - feleli az oszlopember -, hiszen vasból vagyok.
Mikor aztán a villám jön, sisteregve szólítja meg:
-Ha még soká itt állsz, te oszlopember, belevágok a fejedbe, akkor aztán egyszer s mindenkorra véged!
- Megteheted — feleli az oszlopember közönyösen —, nekem nem árthatsz, vasból vagyok. Különben ha belém vágsz, rögtön lerohanhatsz a tornyon, le, le, egyre mélyebbre a földbe.
- Milyen jól tudod! - sistergi dühösen a villám. - Egyébként nekem senki sem parancsolhat! - És már ott se volt.
Utána a mennydörgés dördült meg:
- Hát akkor a mennydörgős mennykő vág beléd, te hóbortos alak!
 A dörgés ugyanis mindig a villámlás után lohol félelmetes hangjával, de nem bánt senkit, csak fenyegetőzik.
Neki már nem is felel az oszlopember.
Mikor azonban az öreg télanyóka rázni kezdte a dunyháját, és a pihék az oszlopember fejére szálltak, minden megváltozott. Az oszlopember fehér kucsmát tett a fejébe. Aztán a vállát is ellepték, akkor már fehér bunda volt rajta. Most már a két keze következett, fehér bundakesztyűt húzott rájuk, és végül a lábára telepedtek, ekkor fehér szőrcsizmát húzott.
Ó, milyen gyönyörű!
Jöttek a varjak, és rákárogtak:
- Ejnye, oszlopember, milyen szép lettél!
- Igen - felelte az oszlopember mosolyogva -, úgy látszik, én is meg­szépülhetek.
Amikor aztán tetőtől talpig bepólyálta a fehér bunda, lehunyta a sze­mét és álltó helyében elaludt.
Jó éjszakát, jó éjszakát, oszlopember!

A kecskegida és a farkas

Német mese nyomán írta Rónay György


Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának:
- Jól figyelj rám gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízletesebb tejet kapsz tőlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg oda járok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!
Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:
- Még egyszer mondom: ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót.
- Hess, csúnya farkas! – mekegte az ablak mögött a gida. – Hess, csúnya farkas!
Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót.
Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:
- Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan!
A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.
- Beengedlek, hogyne engednélek – mondta -, csak előbb hadd halljam a jelszót!
- No, ha csak az kell! – dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a jelszót:
- Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!
A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?
Azt mondta:
- Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat szeretném látni.
- A lábamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lábamat látni?
- Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg – mondta a gida, kikandikálva a résen —, a tiéd meg, úgy látom, barna.
Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!
A farkas látta, hogy fölsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

Darázs Endre: Csupa sár

Most az utca
csupa sár, csupa sár,
Sári néni
kiabál, kiabál.
„Hallottad-e,
te macska, te macska,
Vigyázzál
a talpadra, talpadra!”


Ám, a macska
hiába, hiába:
beugrott
a szobába, szobába.


Sári néni
kiabál, kiabál:
„Jaj, a szobám,
csupa sár, csupa sár!”

Kányádi Sándor: Veréb

Hipp-hopp,
itt vagyok,
azt eszem,
amit kapok.
Ha nem kapok:
csip-csirip!
Koldulgatok
egy kicsit:
morzsát, maradék
kenyeret,
megrakom jól a
begyemet !

OSVÁT ERZSÉBET: Szivárvány

Napsugár 
sok esőcseppel 
találkozott kora reggel. 
És ennek az örömére 
övet szőttek, 
övet szabtak 
a bús, szürkeruhás égre. 
Lám, hogy feszül most is rajta! 
Hét színből van 
szőve-szabva. 
Ott ragyog az ég ruháján, 
ott tündököl – a szivárvány.

Szilágyi Domokos: Csigabiga-palota

Csigabiga-palota, (háztetőt mutatsz a fejed felett)
nosza, hol az ajtaja? (ajtóra mintha kopognál) 
Ajtaja nincsen,(nemet mutatsz) 
ablaka sincs.(nemet mutatsz) 
Sehol egy lyuk, (széttárod a kezed) 
hogy békacsints, (kezedből távcsövet formálsz és a szemed elé tartod)
kukk!