2016. március 14., hétfő

Kányádi Sándor: Faragott versike

Volt egy fa-katona.
Fából volt a lova;
kengyele, kantárja
a kádár munkája,
fából a patkója:
fa-kovács patkolta;
fából volt faragva
a föld is alatta.

Fa-huszár, fa-vitéz,
hadd látom, mennyit kérsz.
Százat adj lovamért,
ezeret magamért.

Csapj oda, csapj bele,
égjen a tenyere!


László Noémi: Kérdezgető

Rigómadár, merre szálltál,
kertem alján merre jártál?
Egyszer itt, egyszer ott,
szürcsöltem a harmatot,
egyszer ott, egyszer itt,
elszédültem egy kicsit.

Rigómadár, merre jártál,
kertem alján merre szálltál?
Először csak mélyen,
ágak sűrűjében,
azután csak magasan,
fényben fürdött a hasam.

Rigómadár, merre jártál,
kertem alján mit találtál?
Egyszer ezt, egyszer azt,
megláttam a hűs tavaszt,
egyszer azt, egyszer ezt,
ahogy lassan táncba kezd.

László Noémi: Március

Ébred a földben a búza. 
Ébred a domb, nem didereg, 
napfény koszorúzza. 

Ébred a tópart, ébred a sás, 
ébred a zúgás, surrogás, 

pitypangbolyhosan szusszan a rét, 
rázza az erdő friss üstökét, 

futkos a pajkos hajnali szél: 
ébresztő, ághegyen alvó levél!

Móricz Zsigmond: A huszár

Nyerges Mihály huszárt az ezredese levéllel Gyarmatra küldötte. A huszár átadta a levelet a bírónak. Látására sokan egybesereglettek a bíró házában. Mindenkinek volt katona fia vagy testvére, gondolta, hátha látta a huszár, vagy hallott róla.

– Hát Tóth Sándor huszárról, az én fiamról hallott-e valamit, vitéz uram? – kérdezte egy anyóka.

– A gyarmati Tóth Sándorról? Az a legjobb pajtásom. Nagyon kitüntette magát Isaszegnél. Az ezredes fontos üzenettel küldötte Klapka tábornokhoz – folytatta. Ebben a percben berohant egy fiú.

– Huszár uram, vasas németek jönnek! Meneküljön!

A huszárnak a szeme pillája sem rezdült meg.

– Hányan vannak? – kérdezte.

– Hárman.

– No, háromtól nem ijedünk meg! Hol vannak?

– A kiserdőnél.

– Hát akkor még ráérünk.

Ezzel folytatta a történet elbeszélését:

– Tóth Sándor megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott. Egyszerre egy sor német baka állta az útját. Sándor azonban nem ijedt meg. Kikereste, merre áll ritkábban az ellenség, s mint a szélvész, úgy rontott rajta keresztül. Jobbrul-balrul szólt a puska, száz golyó repült feléje, de Sándor nem törődött vele. Újra fölrántották az ajtót, s egy asszony bekiáltott:

– Katona uram, a vasasok már az ér hídján is átjöttek!

– Akkor is ráérünk még – mondta nyugodtan a huszár, s folytatta beszédét:

– Nyargalt Sándor Klapka hadteste felé. Hát egyszerre bumm-bumm, megszólal az ágyú! Az út mentén egy domb volt, annak a tetején muzsikált három osztrák ágyú. A német tüzérek, hogy észrevették a huszárt, feléje fordították az ágyúkat. Gyáva ember visszafordult volna, de Sándornak eszébe sem jutott. Az ablakon bekiáltottak:

– Huszár uram, a vasasok már a falu szélén vannak!

A huszár erre felkelt az asztaltól, fölpattant a lovára, és elvágtatott egyenesena vasasok elé. A falu szélén találkozott velük. A vasasok meghökkentek, mikor a huszár egyszerre előttük termett. Nyerges Mihály nem sok időt engedett nekik. Két mestervágással kettőt levágott; a harmadik megfutamodott. Nyerges Mihály pedig visszatért a bíró házába, letelepedett az asztalhoz, s mintha mi sem történt volna, folytatta Tóth Sándor vitézi tetteinek elbeszélését:

– Két dragonyos rugaszkodott Sándor után.

Mikor már jó messzire értek az ellenségtől, Sándor megfordította lova fejét, és nekik támadt. Egymaga megverekedett két némettel. Az üzenetet pedig átadta Klapka tábornoknak. Nincs is annál különb az egész seregben! A bíró közbeszólt:

– Vitéz uram mégis különb huszár, mert Sándor csak két német katonát vágott le, vitéz uram pedig hármat! A huszár a fejét rázta:

– Amit én tettem, az kicsinység ahhoz képest, amit Sándor tett. – Így szólt, és ezzel bebizonyította, hogy igazi hős volt. Mert az igazi hős a maga tetteivel nem dicsekszik.

A medve és a huszár

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, barna medve. Ez a medve olyan kíváncsi volt ám, hogy nem akart tanulni sem apjától, sem anyjától, hanem saját szemével kívánt látni mindent. Egy szép napon híre jött, hogy lent a völgyben él egy félelmetes állat, aki két lábon jár, szőr helyett ruházatot visel, és minden más állatnál erősebb és hatalmasabb. 
– Nocsak – mondta a kíváncsi medve fönt a hegyen –, ejszen, lemegyek a völgybe, s megnézem ezt a különös állatot. Hiába próbálta lebeszélni apja, anyja, hiába óvták a testvérei, nem mentek semmire vele. 
– Én vagyok a legerősebb állat a világon – mondta a medve –, megyek, s megbirkózom ezzel az idegen állattal. Azzal elindult lefele a hegyről. Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rigóval. 
– Le ne menj a völgybe – figyelmeztette a rigó –, maradj fent a hegyen, s nem esik bántódásod! De a kíváncsi medve nem is ügyelt a rigó szavára. Egy idő múlva összetalálkozott a gerlicével.
 – Jaj, barna medve, térj vissza, térj vissza! – búgta a gerlice. – Bajba kerülsz odalent! De a kíváncsi medve csak folytatta az útját lefelé. Mikor leért a völgybe, összetalálkozott a rókával. 
– Róka koma – fordult hozzá a medve –, mutasd meg nekem az utat, mely ahhoz az állathoz vezet, amelyik két lábon jár, és szőr helyett ruházatot visel! 
– Nagyon szívesen – vigyorgott rá ravaszul a róka –, nagyon szívesen. Azzal levezette a medvét egy széles, kitaposott útra. – Itt most meghúzódunk egy bokorban – mondta a róka –, s megvárjuk, míg erre jön az, akiről beszélsz. Elbújtak hát egy bokorban, s vártak. Kis idő múlva egy iskolából hazatérő gyerek jelent meg az úton. 
– Ez az az állat, amelyikről azt mondják, hogy a legerősebb a világon? – kérdezte a kíváncsi medve.
 – Nem – felelte a róka –, ez még nem az. Nemsokára egy vénember jött az úton, botra támaszkodva. – Ez az? – kérdezte izgatottan a medve. 
– Nem – rázta a róka a fejét –, ez csak volt egyszer, de már nem az. Vártak hát tovább. Kis idő múlva arra jött egy huszár. Olyan cifra ruházatot viselt, hogy a kíváncsi medve majdnem kiesett a bokorból kíváncsiságában. 
– Ez az, akit keresel – suttogta mellette a róka –, ez a legveszedelmesebb állat világon! Erre aztán kilépett a kíváncsi medve a bokorból, s ment egyenesen a huszár felé, morogva, dohogva, hogy megnézze közelről a furcsa állatot. De a róka bizony már nem várta meg a többit, hanem nyakába kapta a lábát, s iramodott föl az erdőnek, hogy minél messzibbre kerüljön a huszártól. Hát, ahogy ott szalad, egyszerre csak hall nagy szuszogást a háta megett. Néz vissza ijedten, s hát kit lát rohanni, mint akinek a szemét vették? Bizony a kíváncsi barna medvét. 
– Mi a baj, medve koma? – kérdezte futás közben a róka. – Hát nem te vagy a legbátrabb állat a világon? – Szégyen a futás, de hasznos – lihegte a medve –, ez a kétlábú állat bizony rettenetes ám! Még meg se nézhettem jól magamnak, s hát csak kihúzta az egyik bordáját, s úgy megcsapott valami puffanó gombóccal, hogy kilukadt a bőröm nyomban tőle, s még a csontom is belefájdult! Aztán előhúzta a lábcsontját, s összevagdosott vele úgy, hogy cafatokra szakadozott a bundám! Bizony, igaz, amit mondanak, hogy ez a földkerekség legveszedelmesebb állatja! Minek nevezik ezt a szörnyűséget? 
– Ezt bizony huszárnak – nevetett a róka a pórul járt medvén. 
– Ez még az emberek között is a legveszedelmesebb! Megtanultad, ugye? Nem is felelt a medve a csúfolódásra, csak szaladt vissza a hegyre, ahogy a lábai vitték, s ameddig csak élt, nem is jött le onnan soha többet!

Mátyás király huszárja

Volt Mátyás királynak egy huszárja a sok közül, akin nem tudott senki kifogni. Büszke is volt rá Mátyás.

Egyik alkalommal a Burkus mondja Mátyásnak:

– Én bizony túlteszek a te huszárod eszén!

– Azt már nem!

– Hát fogadjunk!

S a két király fél országát tette igazának. Abban egyezkedtek, hogy a huszár megy el a Burkus királyhoz a nagy próbára. Volt egy nagy hiba. Burkus nem tudott magyarul, a huszár meg burkusul. A király ugyancsak törte az eszét, amivel tőrbe csalja a huszárt.

Megérkezik a huszár Burkus dísztermébe. Keményen megáll és várja a következendőket. A király jelekkel értekezik a huszárral. Jobb kezét felemeli és hüvelykujjával egyet mutat. A huszár ugyancsak válaszol, és kettőt mutat. Erre a király kitárja két karját. A huszár válaszol: felemeli ökölbe szorított kezét. A király felemel egy nagy törvénykönyvet az asztalról, a huszár erre hüvelyéből kivonja a kardját, és négyfelé vág a levegőbe véle.

Ezzel megfelelt a király kitűzött három jelére, s győzött a huszár. Tarisznyáját mindjárt arannyal tömték meg és hazabocsátották egy levéllel, amit Mátyásnak küldtek.

Az örömmel olvassa a levelet, melyben Burkus üzeni: Jobb kezemmel mutatok egyet, hogy egy Isten van. Ő kettőt mutat, hogy ne felejtkezzünk meg a Szentháromság másik két személyéről sem. A másik: Tárt karokkal mutatom: de kár, hogy a keresztények szétszórtan élnek. Ő ökölbe szorított kézzel mutatja, hogy összetartsanak. A harmadik: felmutatom a törvénykönyvet, amelyben az ország minden törvénye foglaltatik. A huszár kivonja kardját, hogy ő karddal képes azt megvédeni.

Mosolyog magában Mátyás.

– Nem hiszem, hogy ilyen egyre gondoltak ezek!

Kérdi a huszárt: hogy volt?

– Hát, felséges királyom, testemet-lelkemet kezedbe ajánlom, beérkeztem, és a király mindjárt mutatja ujjával, hogy kinyomja az egyik szemem. Azt már nem. Inkább én neked mind a kettőt, mutatom neki. Majd két kézzel fenyegetődzött, hogy kidob. Erre én is ökölbe szorítottam a kezem: gyere csak közelebb, összetörlek! Erre fog a király egy vastag könyvet, hogy hozzám vágja. Én kihúztam a kardomat, hogy felé vágtam. Erre a király megijedt, abbahagyta a fenyegetést, és hazaküldött.

– Tudtam – felel mosolyogva Mátyás király.

Mátyás király és a huszár

Mátyás király idejében történt, amit most elmesélek. Az ő híres fekete seregében volt egy huszár, aki erősen szerette az itókát. Hiába húztak rá hol huszonötöt, hol ötvenet, hogy az eget bőgőnek nézte: nem tudott leszokni az ivásról. Az ám, a bort nem unta meg az ebadta, de megunta a botozást, egyszer aztán – uccu neki, vesd el magad! – megszökött a seregből.

Már napok óta bujdokolt a huszár erdőkön-mezőkön, egyszer aztán egy éjjel rengeteg nagy erdőbe ért, s ott messzire gyenge világosságot látott. Gondolta magában, hátha szállást talál, ment egyenest a világosság felé. Addig ment, mendegélt, míg egy nagy házhoz ért, ott aztán nem sokáig gondolkozott, benyitott az ajtón. Csak egy öregasszony volt a szobában, más senki.

– Jó estét, öreganyám! – köszönt a huszár. – Ad-e szállást s vacsorát?

– Se szállást, se vacsorát – mondta az asszony. – Jobb lesz, ha továbbállasz, ha kedves az életed, mert van nekem tizenkét fiam, zsivány mind a tizenkettő, s ha itt találnak, vége az életednek.

„No – gondolta magában a huszár -, jó helyre találtam beállítani.” De nem ijedt meg, s kérdezte az asszonyt:

– Hát aztán hogy híják a kend fiait, öreganyám? S hol vannak most?

Az öregasszony sorba megnevezte a fiait, s azt is megmondta, hogy most éppen a pincében vannak.

– No, akkor az isten áldja meg, öreganyám! – búcsúzott el a huszár, de csak úgy tett, mintha elmenne, ment egyenest a pince ajtajához, ott sorba kiszólította a zsiványokat, s ahogy azok kidugták a fejüket, levágta a kardjával. Azzal visszament az öregasszonyhoz, s azt mondta:

– Meggondoltam a dolgot, öreganyám, mégiscsak itt maradok. Hát csak elé azzal a vacsorával!

– Nono, csak lassabban, mert mindjárt hívom a fiaimat – fenyegetődzött az asszony.

– Hiszen szólíthatja kend, én már a másvilágra szólítottam őket.

Bezzeg hogy lett egyszeribe vacsora, de még milyen! A király is megnyalhatta volna a száját utána.

Hanem amint javában falatoznék a huszár, nyílik az ajtó, s belép egy vadászember, köszön illendőképpen, s mondja, hogy vadászni volt Mátyás királlyal, de valahogy elszakadt a társaitól, s nem találja az utat az erdőből kifelé.

– Sose búsulj azon, komám – mondta a huszár -, ülj ide mellém, s egyél-igyál.

A vadász nem is kérette magát, leült, aztán vacsorázás közben beszéltek erről-arról, s közben a huszár elbeszélte, hogy mért szökött meg a seregtől. Vacsora után lementek a pincébe, s haj, uram teremtőm, szemük-szájuk elállt a csodálkozástól: kádastul állt ott az arany meg az ezüst!

– No, komám – mondta a huszár -, ez a sok pénz a királyt illeti, igaz-e?

– Hát hiszen illeti, illeti – mondta a vadász -, de gondoskodjunk magunkról is. – S ahogy ezt mondta, belemarkolt az aranyba.

– Visszatedd mindjárt, ilyen-olyan adta – rikkantott a huszár -, mert különben kettéhasítom a fejedet!

– No – mondta a vadász -, csak próbára akartalak tenni. Látom, hogy becsületes ember vagy. Ne félj, mert jelentem ezt a királynak, s tudom, nem marad el a jutalmad.

Volt a zsiványoknak szekere, marhája temérdek, a tenger aranyat s ezüstöt mindjárt szekerekre rakták, s vitték Budára. Ahogy a palota elé értek, a vadász mondta a huszárnak, hogy csak maradjon kint, ő bemegy a királyhoz, s jelenti a dolgot.

Bement a vadász, de csakhamar ki is jött, mégpedig ragyogó fényes ruhában.

Bezzeg hogy a huszár nem ismert a vadászra.

– Hát te mit ácsorogsz itt? – förmedt Mátyás király a huszárra. Mert mondanom se kell tán, hogy ő volt.

Még szót se szólhatott a huszár, Mátyás király bement, aztán csakhamar újra kijött, de most vadászruhában, s biztatta a huszárt, hogy csak legyen békés türelemmel, mert nagy úr ám a király, nem lehet vele csak úgy egykettőre beszélni.

Azzal bement, s egy kis idő múlva megint abban a fényes ruhában jött ki, s erősen ráripako­dott a huszárra, hogy mit ácsorog a palota előtt, takarodjék ki.

Hiszen éppen elég volt ennyi a huszárnak, megfordította a szekereket, de mikor indulóban volt, kijött a király vadászruhában.

– Hó, megállj, huszár, jere be, hívat a király!

Megy a huszár a vadász után, s ahogy belépnek, mondja a vadász:

– No, fiam; elég volt a tréfából, hát tudd meg, hogy én vagyok Mátyás király. Merthogy olyan becsületes voltál, ihol ez a kutyabőr: mától kezdve nemesember vagy, s mert hallottam vitézségedről, előléptetlek generálisnak.

Ott mindjárt felöltöztették a huszárt generálisnak, s mikor az ebédnek vége volt (mert bezzeg hogy a királlyal evett egy tálból a huszár), aranyos hintóba fogatott Mátyás király, s úgy küldötte vissza a huszárt a seregéhez.

Hej, örült a huszár, majd kiugrott a bőréből! Hanem mikor annak a falunak a szélére ért, ahol az ő ezrede táborozott, mit gondolt, mit nem, levette a generálisruhát, s közlegény ruhában állított be a faluba.

– Hej, te szerencsétlen – fogadták a pajtásai -, minek jöttél vissza! Most karóba kerül a fejed.

Hát csakugyan jöttek a főtiszt urak, s mindjárt parancsolták, hogy kötözzék meg a huszárt, de a huszár kirántotta a zsebéből a kutyabőrt, s azt mondta:

– Ohó!

Nagyot néztek a főtiszt urak, de még csak akkor bámultak nagyot, amikor megtudták, hogy a szökött huszárból generálist csinált a király. Bezzeg hogy most megbecsülték. No, meg is becsülhették, mert attól kezdve mértékkel itta a bort. Nem vallott szégyent vele Mátyás király.

A három hazug huszár


Három huszár baktatott az úton hazafelé. Megkapták az obsitot, hát jókedvükben fütyörésztek.

Amikor elfáradtak, egy öreg odvas fűz alá heveredtek. Ahogy körülnéztek egy kicsit, találtak egy zacskó aranyat. Igen megörültek neki, de hát hogyan osztozzanak rajta? Elaprózni nem akarták, így hát megegyeztek, azé legyen az arany, aki nagyobbat tud mondani. Az egyik rá is kezdte:
– Az én öregapám földjén akkora óriási káposzta nőtt, hogy egy regement is jóllakhatott volna belőle.

A másik megtoldotta:

– Nálunk meg van egy akkora üst, hogy egy napba tellett, mire körüljártam.

A harmadik sem akart alulmaradni:

– Nekem olyan öreganyám volt, hogy hátulról volt szeme.

Ezen aztán mind a hárman jót kacagtak. Az első megkérdezte:

– Mit csináltatok azzal az irdatlan nagy üsttel?

– Megfőztük benne a te káposztádat – felelte a második.

– Hát azt meg ki látta? – kérdezte a harmadik.

– Az a te vén, hátulról néző öreganyád! – felelték rá mind a ketten.

Dőltek a nevetéstől. Az aranyon meg igazságosan megosztoztak.

Hogyan lett a huszárnak lova?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huszár. Délceg huszár, híres vitéz hírében állt, de nagy volt a bánata, mert nem volt neki lova. Mégiscsak nagy szégyen, hogy egy huszár gyalog járjon! Azon tanakodott egyre, hogyan szerezzen lovat magának.

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy lovardába, ahol nem pénzt kér a munkájáért, hanem lovat.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

– Munkát vállalnék.

– Örömest felfogadnálak, de bizony úgy leszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok fizetni.

– Nem is kérek más fizetséget, mint egy lovat.

– Egy lovat? De hát az én lovaim mind betegek, mind gyengék. Aszottak, soványak, hálni jár beléjük az élet!

– Egyet se féljen gazduram! Meggyógyítom én őket!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Bizony elszorult a huszár szíve a beteg lovak láttán. Egyik gyengébb volt, mint a másik.

„Ezeknek jó étel kell és jó gondozás!” – gondolta. Hozzálátott. Kitakarította az istállót. Lecsutakolta a lovakat. Megkefélgette a szőrüket. Készített nekik egy szép tágas kinti karámot, ahol a napfényben jó nagyokat sétálhattak. Mert ezek a lovak mindig az istállóban voltak. Nem takarították, nem sétáltatták őket annakelőtte. A huszár tudta, hogy mi kell a lónak.

„Erőre kapnak, ha adok nekik jó ennivalót!” – gondolta. „Kaszálok nekik friss füvet, azzal etetem őket.” A fű jól esett a lovaknak, de csak nem erősödtek.

„Hát, bizony, zabra lenne szükségük. De a gazda szegény. Nem telik neki zabra.”

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy aratásba, ahol nem pénzt kér a munkájáért, hanem a learatott zabból néhány zsákkal.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

– Munkát vállalnék az aratásban.

– Örömest felfogadnálak, mert sok a munka. De bizony, úgy elszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok neked fizetni.

– Nem is kérek más fizetséget, mint néhány zsák zabot.

– Zabot? Hát azt szívesen adok!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Beállt a huszár az aratásba. Keményen dolgozott. Sok kéve gabonát lekaszált. Meleg volt, izzadt, de nem lankadt. Egyre csak a lovakra gondolt, amiknek nagy szüksége van a zabra, hogy megerősödjenek. Látta ezt a gazda. Elégedett volt a huszár munkájával. A nap végeztével adott neki öt zsák zabot.

Örömmel vitte a zabot a lovakhoz a huszár. Megetette őket. A lovak a zabtól úgy jóllaktak, hogy kikerekedett a hasuk, megfényesedett a szőrük, visszatért az erejük. Örült a huszár. Elégedett volt a gazda. Megajándékozta a huszárt egy szép barna lóval. Felpattant rá – amúgy huszárosan! – és délcegen nyargalt a mezőben! Jól gondját viselte! Ápolgatta, szeretgette. A lova is szerette a huszárt, mert jó gazdája lett. Óvta, vigyázta őt minden csatában. Párja sem volt annak a lónak az egész huszárezredben!

Tóth Ágnes: Hétfőtől hétfőig

Mit csinálunk hétfőn?
Ugrálunk a lépcsőn.
Mit csinálunk kedden?
Fényesítjük kedvem.
Mit csinálunk szerdán?
Rajta ütünk Terkán.
Mit csinálunk csütörtökön?
Gurulunk majd sütőtökön.
Mit csinálunk pénteken?
Felszállunk egy éneken.
Mit csinálunk szombaton?
Jót bulizunk, mondhatom.
S mi történik vasárnap?
Jó lesz, mint egy basának.
Délig alszunk, iszunk, eszünk,
Hétfőre már frissek leszünk.

László Gyula: Csodahét

Hétfőn hajnalban
sárkányokkal játszottam.

Kedden kedvemben
száz bukfencet vetettem.

Szerdán szekéren
kocsikáztam az égen.

Csütörtökön csak
pöttyös labdám volt a nap.

Pénteken pajtásom
repült szárnyas lóháton.

Szombaton szuszogva
medve szállt az orromra.

Vasárnapi viharban
bőrig ázva napoztam.

Juhász Magda: Dal a szeretetről

Ha a szeretetből
olyan sok teremne,
mint a réten a fűszál,
jaj de jó is lenne.

A kis köténykémet
teleszedném véle,
és mindenkinek adnék,
aki tőlem kérne.

Janicsák István: Feleselő


- Jössz játszani? - Nem megyek.

- Fára mászni? - Nem merek.

- Árkot ásni? - Nem lehet.

- Kútba nézni? - Leesek.

-Messze menni? - Elveszek.

- Táncot járni? - Szeretek!

- Kivel járod? - Teveled.

Kovács András Ferenc: Békazene

Parti berekben brekken a béka:
rezzen a nádas barna taréja.
Békazenére ringnak az árnyak:
tó puha fodrán vadkacsaszárnyak.
Egy tavirózsán brekken a béka:
sárgul a félhold kajla karéja.
Békazenére, békazenére
csillagok ülnek az éj peremére. 
(részlet)