2016. január 22., péntek

Hazug mese

(Benedek Elek meséje)


Két ember útnak indult egy órában s egy percben: az egyik indult keletről, s ment nyugatnak; a másik indult nyugatról, s keletnek tartott. No, már azt is megmondom, hogy az egyik Brassóból in­dult, a Cenk tövéből, a másik meg Pest mellől, a Rákos mezejéről. A Királyhágónak a tetős tetején találkoztak. - Adjonisten, földi!

- Fogadjisten, földi! Hová? Hová?

- Én - mondja a brassói - Pestbudának tartok, merthogy hallot­tam: akkora híd van a Dunán, hogy csudájára jár az egész világ.

- No - mondja a pesti ember -, én is afféle járatban vagyok, mint kigyelmed. Azt hallottam, akkora káposzta van Brassóban, hogy nagyobb a templomnál. Már csak megnézem. Hanem tudja mit, kend, minek fárad azért a hídért Pestre? Nem muszáj azt látni, elmagyarázom én kigyelmednek anélkül is, mekkora az a híd. Hát tudja kigyelmed, olyan magas az a híd, hogy most egy esztendeje egy ember leesett róla, s még amikor eljöttem Pestről, folyton esett lefelé, s még mindig nem csubbant a Dunába. Ez már csak híd, mi?
Mondotta erre a brassói ember:

- No, az már szent igaz, hogy szörnyű nagy híd lehet ez a pesti híd. De a brassói káposzta se kutya ám!

- Látta tán kigyelmed?

- Már hogyne láttam volna, mikor brassói ember vagyok! No de merthogy kigyelmed elmagyarázta nekem, mekkora a pesti híd, én csakugyan meg is fogadom a tanácsát, s nem megyek oda, hanem én is azt tanácsolom kigyelmednek, forduljon vissza, kár azért a káposztáért Brassóba fáradni.

- Már mért volna kár?

- Azért volna kár, mert a jövő esztendőre úgyis akkorára nő az a káposzta, hogy Pestről is kényelmesen megláthatja kigyelmed.

- No, ha úgy, akkor én is visszafordulok. Isten áldja!

-De meg én is. Isten áldja!

Azzal szépen visszaballagott mind a kettő a saját hazájába.

Az öt kismacska

(Lett népmese, Rab Zsuzsa feldolgozása)


Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.
Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek - de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, se fát, se bokrot, de még a bajuszukat se.
- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! - sóhajtozott az öt kismacska. - És üres kézzel baktattak haza.
Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek – akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze semmi sem volt, így azután nem tudtak ebédet főzni.
Mit tehettek mást - megint csak kimentek az erdőre fát vágni.
Elindultak délben, este megpihentek - s mire a nap kisütött, reg­gelre megérkeztek.
Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is!
Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították - s mikor kimelegedtek, egymást írogatták.
Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltá­juk, s úgy kínlódnak a fával…
Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát.
Mikor ez is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.
Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és meg­főzték a kását.

Farkastanya

(Magyar népmese, Kolozsvári Grandpierre Emil feldolgozása)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tojás. Ez a tojás elindult világgá. Görgött, görgött, s egyszer találkozott egy rucával. Azt kérdi tőle a ruca:

- Hova-hova, tojás koma?

- Megyek világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt.

A tojás görgött, a ruca totyogott. Addig görögtek-totyogtak, mígnem egy kakassal találkoztak. Kérdezte a kakas:

- Hova-hova, ruca koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt.

A tojás görgött, a ruca totyogott, a kakas futott. Addig görög­tek - totyogtak-futottak, mígnem találkoztak egy varrótűvel. Megkérdezte a varrótű:

- Hova-hova, kakas koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt.

A tojás görgött, a ruca totyogott, a kakas futott, a varrótű siklott. Addig görögtek-totyogtak-futottak-siklottak, mígnem talál­koztak egy rákkal. Megkérdezte a rák:

- Hova-hova, kis tű koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt.

A tojás görgött, a ruca totyogott, a kakas futott, a varrótű siklott, a rák mászott. Addig görögtek-totyogtak-futottak-siklottak-másztak, mígnem egy lóval találkoztak.

- Hova-hova, vén rák koma?

- Megyünk világgá.

- Én is megyek, menjünk együtt.

A tojás görgött, a ruca totyogott, a kakas futott, a varrótű siklott, a rák mászott, a ló vágtatott. Addig, görögtek-totyogtak-futottak-siklottak-másztak-vágtattak, mígnem találkoztak egy ökörrel.

- Hova-hova, szép ló koma?

- Megyünk világgá!

- Én is megyek, menjünk együtt.

A tojás görgött, a ruca totyogott, a kakas futott, a varrótű siklott, a rák mászott, a ló vágtatott, az ökör cammogott. Addig görögtek-totyogtak-futottak-siklottak-másztak-vágtattak-cammogtak, mígnem rájuk esteledett.

Láttak egy kis házat, betértek megpihenni. Ki-ki a helyére feküdt. A tojás a tüzes hamuba.

A ruca meg a kakas felröppent a kemence tetejére. A rák bemászott a dézsa vízbe. A tű beleszúródott a törülközőbe. A ló lefeküdt a szoba közepére, az ökör meg a pit­varba.

Az a kis ház tizenkét farkasé volt. Éjjel megjött a tizenkét far­kas. A legöregebb jó előre intette a testvéreit:

- Idegen szagot érzek. Ki mer bemenni?

Volt közöttük egy hányaveti, hetyke farkas. Azt mondta, be­megy ő, még ha ezer ördög is táncol odabent, nem fél ő semmitől. Övék volt a ház, tudta hát, hol mi áll. Először a kemencéhez ment gyújtóért, hogy világot gyújtson, a kakas meg a ruca ráijesztett. Akkor a hamuba nyúlt parázsért - elpukkant a tojás. Megijedt.

Szaladt a dézsához mosakodni - ott a rák csípte meg. Kapta a törülközőt - beleszúrt a tű. A szoba közepére ugrott - belerúgott a ló. Rohant kifele - az ökör úgy megdöfte, hogy az udvar közepére esett.

Ott aztán ordított, üvöltött torkaszakadtából, s szaladt a társai­hoz.

- Égszakadás! Földindulás! Akárhány ördög, mind bent van! Fussunk, fussunk, testvéreim!

Nyúlok a hamuba, 
meglőnek puskával.

Szaladok dézsához, 
megvágnak ollóval.

Kapkodok kendőhöz, 
banya szúr tűjével, 
Futok ajtó mellé, 
kilöknek lapáttal.

Szaladok pitvarba, 
vesznek vasvillára!

Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!

Akkor nagyot estem,

bezzeg jaj volt nekem!


Szaladt a tizenkét farkas. Még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

Macóka és a vekker

(Aaron Judah meséje, Tótfalusi István feldolgozása)

A kis Macóka nagyon izgatott volt. Holnap kirándulásra megy mackóbarátaival, és korán kell kelnie. A pályaudvaron lesz a találkozó, még napkelte előtt. Macóka szíve repesett az örömtől. Milyen jó lesz futkározni a réten, tocsogni a patakban, mézes-vajas kenyeret enni és limonádét inni!

Az ám, de volt egy bökkenő: a korai felkelés. Macóka ugyanis hétalvó volt, és egyedül élt egy kis házikóban, így aztán félt, hogy nem ébred fel idejében. Lármás vekker, ébresztőóra kellett volna neki.

Szerencsére szomszédja, Fürge Fürj úr szívesen kölcsönadta a magáét. Nagyon kedves volt, be is állította, hogy ötkor csengessen, még fel is húzta, átadta Macókának, és jó utazást kívánt. Macóka a füléhez illesztette.

Tik-tak, tik-tak - mondta az óra. Macóka megköszönte szépen az órát, és hazavitte. Az elemózsiát meg a két üveget bepakolta a hátizsákjába, és a másnapra való ruhákat is kikészítette. Lassan besötétedett. Odaállította a vekkert az éjjeliszekrényére, és lecsavarta a lámpát. Bevackolta magát a puha ágyba, és fülére húzta a takarót. Ezek után behunyta a szemét, és úgy képzelte, már alszik is.

Csakhogy valami zaj ütötte meg a fülét: tik-tak, tik-tak!

"Ez az óra - gondolta. - Majd megszokom, ha erősen behunyom a szememet, és nem figyelek oda." De bizony nem volt szerencséje. Macóka hasra hemperedett, és fülét a párnába dugta. Azon törte a fejét, hogyan halkíthatná el a ketyegést, és egyszeribe ragyogó ötlete támadt.

Fogta a vekkert, bepakolta egy cekkerbe, és az egész pakkot beledugta a bal bakancsába. Az óra halkabb lett. Így szólt: tik-tak, tik-tak! Azért még mindig hallotta.

"Sebaj - gondolta -, lassacskán csak megszokom." De bizony nem szokta meg. Forgott, mocorgott, és igyekezett elképzelni, hogy alszik. Végül kiugrott az ágyból, fogta a bakancsba-cekkerbe tett vekkert, bepakolta egy kofferba, és rácsukta a fedelét. Lefeküdt, behunyta a szemét és fülelt.

Még mindig hallotta. Sokkal halkabban, de azért jól hallhatóan szólt: tik-tak, tik-tak! Most már mérgesen ugrott ki az ágyból, fogta a kofferba-bakancsba-cekkerbe tett vekkert, és gyorsan bedugta egy még nagyobb kofferba, majd berakta a nagyszekrénybe, és rázárta az ajtót. Aztán visszafeküdt és fülelt, s lassan-lassan mély álomba merült.

Egy óra lett, két óra, aztán három, végül négy óra. Pontban öt órakor a szekrénybe-nagykofferba-kiskofferba-bakancsba-cekkerbe tett vekker harsány csörömpölésbe kezdett. De Macóka olyan alaposan bebugyolálta a tiktakot, hogy a csöngetés nem hallatszott ki a szekrényből.

Odakünn a nap kibukkant a város fölé, és belesett a házak ablakain. De Macóka csak aludt tovább. Vonat sikkantott a pályaudvaron, így: huuuuuuhuuuup, és türelmetlenül pöfékelt. De Macóka csak aludt, mint a bunda. Ekkor hirtelen nagy hangosan szólította valaki az ablak alól. Macóka fölneszelt. Kivágódott a kuckó ajtaja, és Brúnó, Macóka barátja rontott be kifulladva.

- Macó, Macó! - rázta meg a vállát. - Te még alszol? Elkésel a kirándulásról! Egy perc, és indul a vonat!

- Micsoda? - kiáltotta Macóka, már pattant is ki az ágyból, és lélekszakadva kapkodta magára a ruháit.

- Hadd adom fel közben a bakancsodat! - szólt rá Brúnó. - Gyerünk! Itt az egyik bakancs, de hol a másik?

- Ahol a cekker! - vágta rá Macóka.

- És a cekker?

- A kiskofferban!

- Hát a kiskoffer?

- A nagykofferban!

- De a nagykoffer?

- A szekrényben!

- No de mi az ördögnek?... - hápogta Brúnó elképedve.

- Mert tiktakolt.

- Tiktakolt?

- Igen, a vekker tiktakolt, és erre bepakoltam. - Brúnó nagy szemet meresztett, úgy érezte, hogy zúg a feje.

- Az ég szerelmére, siess már egy kicsit! - kiáltotta. - Még elmegy a vonat! Legföljebb fél bakancsban jössz. - Azzal usgyi! Ki a házból, le az utcára, elviharzottak az állomás felé. Már a peron kövén rohantak.

Brúnó lába így tett: klapp-klapp, klapp-klapp! Macóka lába pedig így: klapp-püff, klapp-püff! Alig hagyták el a pénztárablakot, a vonat megindult. A többi mackó a vonatablakból leste őket. Örömmel integettek, mikor észrevették a két fújó, lihegő, nyelvét lógató barátot.Gyors kezek segítették őket a kocsiba. Meglódult a vonat, ők pedig az ülésre huppantak, és kiszuszogták magukat. Már messze jártak, mikor a barátok észrevették, hogy Macóka fél bakancsa hiányzik.

- Mi az Macó? - kérdezték. - Hol maradt a másik bakancsod? - Macóka még mindig szuszogott.

- Brúnó, meséld el nekik!

- Hát, amennyire emlékszem, valahogy így volt: a tekker vikk-vakkolt, akkor a pekkert a cakkancsba bakkolta...

- Ó, nem - mondta Macóka szelíden és türelmesen. - A vekker tiktakolt, akkor cekkerbe pakoltam, a cekkert a bakancsba, a bakancsot a kiskofferba, a kiskoffert a nagykofferba, a nagykoffert a szekrénybe.

- És mindent elmesélt töviről hegyire, hogyan kérte kölcsön Fürge Fürj szomszéd ébresztőóráját, és hogyan próbálta bebugyolálni a hangos ketyegést. 
Csak úgy dőltek a mackók a nevetéstől.
- Remek, hogy így mulatsz rajta, Macóka - mondta Brúnó - , de hogy fogsz felébredni legközelebb, ha kirándulni megyünk?

- Nem tudom - ismerte be Macóka. - Nehéz eset vagyok.

- Majd érted megyek - ajánlotta barátja.

- Mindnyájan érted megyünk, Macóka - ígérték a többiek is.

Telt-múlt az idő, a vonat megállt, és ők egymás hegyén-hátán bucskáztak le a lépcsőn. Néhány perc, és már kinn is voltak a szabadban, és egész nap játszottak erdőn-mezőn. Macóka pedig éppolyan jól szórakozott, mint a társai, mert egy hiányzó fél bakancs, ugyebár, nem nagyon zavarja a kismackót, amikor kirándulni megy...