A rakoncátlan kisgida

(Angol népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Gidus, a kicsi szürke kecske, a földkerekség legfurább állatkája volt. Görbe szarva fülét verte, kurta farka pen- deredett, a szakálla hegyes, selymes, mint valami öreg tudósé, körme pedig oly hatalmas, hogy mulatság volt ránézni.
Hát még milyen rakoncátlan volt! Elrágcsált üres konzervdobozt, kerítéscölöpöt — de ez még hagyján — megette asszonykája ingét, harisnyáját is a szárítókötélen. Néha leszegte a fejét, megöklelte a villany póznát vagy a fatörzset, sőt, ha szerét ejthette, nekiment az embereknek is.
Egyszer éppen a saját gazdáját öklelte fel, hogy hanyatt esett a jóember.
Máskor pedig, hogy gazdája fia kicsi szekerébe fogta, nagyot ugrott a huncut Gidus, s a fiúcska almástul-szeke- restül a gyepre huppant.
— Te vagy a földkerekség legbutább kecskéje — nyöszörgött a fiúcska, amint mérgesen szedegette össze a szétgurult almát. De Gidus csak rázogatta a szakállát (mert mint tudjuk, szép, tudós szakálla volt neki), s vicsorgottvigyorgott apró fogaival.
Történt egyszer, hogy gazdája vadonatúj szalmakalapját felakasztotta az almafára. Gidus lopva odasettenkedett, felágaskodott, s a gazdája háta mögött szépen körülrágcsálta a drága kalapot, hogy csak a teteje maradt meg.
— Ez a világ leggonoszabb állata! — mordult fel a gazda, s fölkapott egy karót. De Gidusnak már csak a nyomát üthette. Mérgében azon törte a fejét, hogyan szabaduljon meg a rakoncátlan kecskétől.
Egy szép napon különös formájú autó állt meg a ház előtt; de az utasai voltak még csak igazán különösek! Elő ször is egy hosszú, sovány férfiú szállt ki belőle. Ruhája kockás, mint a sakktábla, kalapja likacsos, mint valami szűrő, a lábán kunkori orrú sárga cipő. A hölgy kicsi, s vastag fején olyan cifra kalap, mint egy virágoskert; még egy kitömött madárka is ékeskedett rajta.
A fiúcska nadrágjának egyik szára hosszú volt, a másik rövid, egyik lábán cipő, a másikon semmi.
A leányka haja négy fonatban táncolt, s mindegyik copf végén más színű szalag.
— Hallottuk, hogy van itt egy huncut, kicsi kecske — mondotta a hosszú, sovány férfiú. — Éppen ilyen kellene a mi cirkuszunkba.
— Olcsón adjuk — felelte a gazda.
— Nem adjuk drágán — toldotta meg a felesége.
— Ingyen is odaadjuk, csak vigyék — kiáltotta a kisfiú.
Gidust meg sem kérdezték; se szó, se beszéd, betették az ütött-kopott kicsi autóba, új gazdái mellé.
Új gazdái sorra bemutatkoztak Gidusnak, illendőképpen.
— Kokó Dudus vagyok — mondta a felemás-nadrágszárú fiúcska.
— Meee — válaszolt Gidus, s méltóságteljesen biccentett azzal a szakállas-szarvas fejével.
— Kokó Titi vagyok — mondta a négycopfos kisleány. S a kecske rámekegett.
— Kokó Konrád vagyok — emelte meg likacsos kalapját a sakktáblaruhás férfiú, és Gidus neki is mekegett egy cifrát.
— Kokó Konrádné vagyok — mondta a kövér asszonyság, de már kapta is el a fejét, mert Gidus most nem mekegett, hanem barátságosan beleharapott abba a virágoskertbe, melyet Kokóné a kalapján viselt.
Elindultak. Az autócska vígan pöfögve vitte, vitte őket a girbe-gurba, kacskaringós úton, hegyen át, völgyön át, míg egyszer csak meg nem állt a világ legfurcsább házikója előtt.
Olyan volt ez a házikó, mintha bolondok építették vo lna. Eleje a hátulján volt, a hátulja az elején. A zongora künt volt a tornácon, s a kutyaketrec bent a szobában. A méhek a kéményen jártak ki s be, a kakas a rádión kukorékolt.
— Megérkeztünk — kiáltotta egyszerre a Kokó család.
Gidusnak egy ketrecben adtak szállást. Kidugta a fejét a rácson s megelégedetten mekegett:
— Meee! Kedves nekem ebben a ketrecben! Me-ee! — S vidáman rázogatta a szakállát.
Eljött a vacsoraidő; Gidus már éppen a rácsot kezdte rágni, amikor jött Dudus és Titi, s — milyen szörnyű csalódás! — szamártövist hoztak neki. 

— Meee! — tiltakozott Gidus. — Nem kell nekem ez a keserves eledel! Meee!
— Ma már késő van, nem tudok mást adni — magyarázkodott Titi.
Mire Gidus olyan mérgesen szegte le a fejét, s a szemét oly bőszen forgatta, hogy a két gyermek jobbnak látta eltakarodni. Másnap Gidust kicsapták a kertbe, a ház mögé. Ehetett volna, amennyi beléje fér, füvet, zöld levelet — de egyszer csak olyasmit látott, amitől rögtön elment az étvágya. Kokóék disznója turkált egy fa tövében — és láss csudát világ — kék volt, mint a búzavirág.
— Hát veled mi történt? — fordult a disznóhoz nagy ijedten.
— Jaj nekem — nyöszörgött a disznó —, szép kicsi malac voltam valaha, de Kokóék kékre festettek.
Gidus nemsokára megpillantotta Kokóék zöld tehenét is.
— Fehéret, feketét, pirosat, tarkát, tehénben eleget láttam, de zöldet, amióta az eszemet tudom, még soha — ámuldozott Gidus.
— Szép piros borjú voltam valaha — felelte sírva a szegény pára —, de ezek a Kokóék zöldre festettek!
Messzebb, a sövény mellett, búsan legelészett Kokóék rózsaszínű lova.
— Fehéret, feketét, sárgát, szürkét, még tarkát is eleget láttam, de rózsaszínű lovat még soha! — hüledezett Gidus.
— Szép fehér csikó voltam — zokogott a ló —, de ezek a Kokóék rózsaszínűre mázoltak.
S akárhova nézett Gidus, mindenütt egy-egy szokatlan színű állat tűnt a szemébe: tyúk, réce, pulyka, házinyúl
— egytől egyig valami lehetetlen színben viselte tollát, bőrét, szőrét.
Ahogy ott rosszat sejtve tűnődik magában, hát egyszer csak ott terem a két Kokó-csemete, kezükben vérpiros festékes-veder, irdatlan nagy ecset, s Gidust közrefogják.
Dudus bemártja az ecsetet, keveri-kavarja a vastag festéket, Titi pedig megragadja a Gidus farkát.
Több se kellett neki! — Meee! — mekegett egy irtózatosat, hogy egy vén bakkecskének is becsületére vált volna, fejét leszegte, s azzal neki a két gyereknek. A veder felborult és zsupsz, mind a két gyerek belepottyant a kiömlött festékbe. Azzal hipp-hopp, átszökött a kerítésen. Nekiiramodott, hogy csak úgy kopogott a körme a kavicsos ösvényen.
— Állj meg, Gidus! Holnap szerepelsz a cirkuszban! Te leszel a Trombitáló Bakkecske az állatzenekarban! — kiáltott utána kétségbeesve a két gyerek.
De Gidus akkor már árkon-bokron is túl volt, s hegyen át, völgyön át addig futott, míg a régi gazdája házához nem ért.
— Nini! — kiáltott fel a gazda fia —, hazajött ez a buta kecske!
— Úgy látszik, nem bírt megmaradni a cirkuszistáknál — vélekedett a gazda is.
— Ej, pedig nem bántam volna, ha Kokóéknál marad! — sóhajtott a gazdasszony.
— Meee — nyilatkozott Gidus, s afeletti örömében, hogy régi gazdái közt lehet, hirtelen leszegte a fejét, s azzal hopp! nekiugrott a kapufélfának.
— Furcsa — mondta a gazda —, máskor engem döfött volna meg, még ha száz cölöp lett volna is körülötte.
Gidus a nagy szaladásban szörnyen megéhezett. Éppen nagymosás napja volt s harisnya, ing, párnahaj ott lengedezett tarkán a kötélen. Gidus megállt alattuk, nézte, nézegette őket, mintha csak vizsgálgatná, elég tiszták-e a ruhák — de csodák csodája — még csak egy fél harisnyát sem evett meg, hanem elkezdett ropogtatni egy elhullaj- tott káposztalevelet.
— Furcsa — mondta az asszony —, máskor három pár harisnyámat falta volna fel, semhogy káposztalevelet rágicsáljon. Erre már a fiúcska is felbátorodott, kihúzta a színből a kicsi kocsit, s Gidus mellé állította. Csodák csodája, Gidus magától állt a rúdja mellé, s kezesen tűrte, hogy rátegyék a hámot; szépen elindult, amerre a fiú hajtotta.
— Ez igazán furcsa! — kiáltott fel a fiúcska. — Máskor felborított volna!
A gazda s a gazdáné is nagyot néztek, nem hittek a szemüknek. — Hallod-e, hátha nem is Gidus ez a kecske?
— Nézd csak a szarvát! — mondta a fiúcska.
— Nézd csak azt a kurta farkát! — mondta az asszony.
— S óriási körmét! — mondták egyszerre mind a hárman, s boldogan bólogottak. — Ez bizony a mi Gidusunk!
— Megetetem a drágát — mondta a fiúcska; elszaladt a csűrbe, s nemsokára egy nyaláb illatos lóherével tért vissza.
— Meeee!... kedvenc eledelem! — ujjongott Gidus, s nekiesett a finom takarmánynak.
— Ugye megtartjuk? — kérdezte a fiúcska, miközben Gidus selymes hátát simogatta.
— Ha jól viseli magát — mondta a gazda, s ő is vakar- gatni kezdte Gidus oldalát.
— Ha nem eszi meg többet a harisnyámat! — mondta az asszony, s megveregette Gidus nyakát.
— Neeem, neeem! — mekegte Gidus, megrázta a szakállát, s úgy nevetett a boldogságtól, hogy minden foga kilátszott.

Lassan járj - tovább érsz

(Lengyel népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Teknősbékáné elhatározta, hogy húsos lepényt süt. Nekilátott — de nincs kovásza.
— Ébredj, Teknősbéka apó, eleget aludtál! Szaladj el Nyuszi komaaszonyhoz, kérj tőle kovászt.
Teknősbéka apó félálomban nyögött valamit, álmos szemét éppen hogy kinyitotta egy kicsit s morcosán kérdezte :
— Mit akarsz?
— Mondom, szaladj el kovászért Nyuszi komaasszonyhoz!
— Én még életemben soha, sehova nem szaladtam. De menni, mehetek — mormogta Teknősbéka apó. Leült, gondolkozott, majd nyögve, nagy óvatosan lemászott a kemencepadkáról.
— Siess már egy kicsit, a lusta mindenedet! — sürgette
Teknősbékáné az urát.
— Minek úgy sietni? Talán bizony hiába mondják, hogy lassan járj — tovább érsz?
De amíg lekecmergett, amíg a posztócsizmát felránci- gálta, amíg bebújt a ködmönébe és a sapkáját a fülére húzta — egy nap eltelt bele.
— Hát te mit topogsz egy helyben, te világ lustája! Az idő eljár, s megszárad a kenyértésztám!
— Sehol se találom az övemet! Ügy látszik, elkallódott — dörmögött Teknősbéka apó.
— Ismerlek már! — kiáltott fel Teknősbékáné és maga kezdte keresgélni az elkallódott holmit.
Amíg keresték, még egy nap telt bele.
Végre felcsatolta Teknősbéka apó az övét, a gallérját felhajtotta, átemelte az egyik lábát a küszöbön, majd utána a másikat — aztán a harmadikat, végül a negyediket, s így szerencsésen kiért az útra.
— Aztán csak ne húzd az időt, hiszen vendégeket hívtam a lepényre! — kiáltott utána a küszöbről Teknősbéka anyó.
— Tudom, tudom ...
— Hát edényt viszel-e magaddal?
— Ejnye, egészen elfelejtettem — kapott a homlokához Teknősbéka apó —, hozd már ide, nincs kedvem visszafordulni.
— Bezzeg a Nyúl izibe megfordult volna! Te meg csak egy helyben topogsz, akár a medve a méhkas körül — szólt Teknősbéka anyó és odaadta neki a kovászos edényt.
— Megint azzal az ugrifüles Nyúllal állsz elő! — mormogta Teknősbéka apó. — Ugrik ide, ugrik oda, ez az egész tudománya. Én hozzá képest mégiscsak tekintélyes gazda vagyok: akárhova megyek, a háztető mindig itt van a fejem fölött! Ezt próbálja utánam az a tapsifüles!
A kovászosedényt kényelmesen a hóna alá fogta, a sapkáját egészen a szemére húzta és elindult Nyúl anyóhoz.
Míg Teknősbéka apó odajárt, Teknősbéka anyó mind színezgette magában a vendégséget: hogy eszik magukat tele a vendégek az ízletes káposztával s hagymával, hússal töltött foszlós lepénnyel!
És hozzákezdett a töltelék elkészítéséhez. Közben egészen besötétedett, már legfőbb ideje volt, hogy Teknősbéka apó visszatérjen, de még híre-hamva sem volt. A vendégség megérkezett, de, sajnos, nem kóstolhatták meg Teknősbéka anyó lepényét. Nyámoghattak a tölteléken . . .
Elmúlt egy nap, elmúlt kettő — de se kovász, se Teknősbéka apó.
Elmúlt egy hét, el kettő, el három is. Úgy eltűnt Teknősbéka apó, mintha a föld nyelte volna el.
— De vajon hova tűnhetett el? — tűnődött Teknősbéka anyó.
— Még ha messzire küldtem volna! De hisz csak egy ugrásnyira küldtem, a falu végére!... Várta, várta, de hiába várta. Eltelt még négy hét.
— Megyek s megnézem, nem ragadt-e ott Nyúl komaasszonynál — gondolta Teknősbéka anyó.
Kendőt kötött és kinyitotta az ajtót. Hát, lássatok csodát, Teknősbéka apó jön, jön az úton, döcög, döcög nagy sietősen, s a kovászos edényt szorosan, nagy vigyázattal a hóna alá fogja.
— No, végre! — örvendezett Teknősbéka anyó és gyorsan kitárta az ajtót.
Egy óra sem telt el, befordult Teknősbéka apó az udvarra, odaért az ajtóhoz és a küszöbön megállt, hadd szusszanjon egyet. Végre kiszuszogta magát, s az egyik lábát szerencsésen átemelte a küszöbön. Éppen emelin- tette a másikat is, de szakadt posztócsizmájában elbotlott és zsupsz, szépen hasraesett. A feje már a kunyhóban volt, de a lába kívül maradt. Az edény pozdorjává tört, a kovász meg — placcs! — szétfolyt a szoba földjén.
— Hej, te szerencsétlen! — sipítozott fölötte Teknősbéka anyó.
— Hét hétig hoztad a kovászt, de a kunyhóba csak nem értél el vele! Csak pazaroltad a drága időt!
— Bizony, bizony ... — morgott Teknősbéka apó. — Nem mondtam neked, hogy ne siettess, mert abból csak baj lesz? Így is történt! Nemhiába mondják: lassan járj — tovább érsz!...

A két béka

(Pantyelejev meséje, fordította Zsombor János)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka — bátor, erős és vidám —, a másik se ilyen, se olyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született. No, mindegy, együtt éltek ezek a békák. Egy éjjel elmentek sétálni. Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illatok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga. Éppen ez az, amit a békák szeretnek. Bemásztak hát gyorsan a pincébe és ott futkároztak, meg ugráltak. Ugrálnak, ugrálnak s egyszer csak váratlanul belepottyannak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek.
Elmerülni persze nem szerettek volna. Erre aztán kapálózni kezdtek, meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:
— Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzam? Csak az erőmet fo gyasztom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.
Így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.
A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:
— Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!
De bizony nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből.
De csak nem adja meg magát?! Nem, ő nem csügged!
— Nem tesz semmit — gondolta —, amíg erővel bírom, kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán — majd meglátjuk!
S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal. Öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:
— Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen békahalál ! . . .
S egyszerre csak — hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos dolog, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben. Kemény vaj van alatta.
— Hát ez mi? — gondolja a béka. — Hogyan került ide a vaj?
Csodálkozott, de aztán rájött: hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.
— Hát akkor — gondolta a béka —, mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt. Így gondolkozott, aztán kiugrott a köcsögből, pihent egyet és hazaszökellt az erdőbe.
A másik béka pedig ott maradt a köcsögben.
S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé. Így van ez bizony. Az igazat megvallva, te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar és bátran küzdesz, nem haltál volna meg idő előtt.

A kisfiú, a kiskutya, a kismacska és a kisbéka története

(Bolgár népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egy asszonynak volt egy fiacskája. Minden reggel, mikor a fiúcska elindult az iskolába, anyja két krajcárt adott neki és azt mondta:
— Nesze fiacskám, két krajcár, végy rajta magadnak fehér cipócskát!
Egy szép napon, amint a fiúcska ment-ment az iskola felé, látja, hogy három rossz fiú egy kiskutyát ver bottal.
— Hé! — kiabál rájuk. — Miért veritek ezt a kiskutyát?
— Semmi közöd hozzá! Eredj az utadra, mert még neked is ellátjuk a bajodat — fenyegetőztek a rossz fiúk.
A kiskutya panaszosan nyöszörgött. A kisfiú odakiáltott:
— Adjátok nekem a kiskutyát, halljátok-e! Odaadom érte ezt a két krajcárt, vegyetek rajta magatoknak kis cipót.
— Jól van — mondta az egyik fiú —, add ide a pénzt!
A fiúcska odaadta a pénzét és elvitte a kiskutyát. Aznap cipócska nélkül maradt. Amikor hazament s az anyja meglátta a kiskutyát, elkomorodott, de nem szólt semmit.
Másnap az anya újból adott fiacskájának két krajcárt, amikor elindította az iskolába. Hát amint a fiúcska átment a hídon, látja, hogy ugyanazok a rossz fiúk egy kismacskát kínoznak: a nyakára követ kötöttek és éppen be akarják dobni a folyóba, s a kismacska nyávog, ahogy a torkán kifér.
A fiúcska megsajnálta a kismacskát és odakiáltott:
— Megálljatok! Ne dobjátok a vízbe! Inkább adjátok el nekem!
— Ide a pénzt! — kiáltották a rossz fiúk, s odaadták a kismacskát.
A fiúcska leoldozta a nagy követ a kismacska nyakáról, a szegény kis jószágot betette a táskájába, elment az iskolába s aznap megint nem evett cipót. Aztán hazament. Amikor az anyja meglátta a kismacskát, még jobban elkomorodott, de most sem szólt semmit a fiának.
A harmadik napon a fiúcska egy kisbékát vett meg: éppen meg akarták sütni azok a rossz fiúk. S aznap megint nem evett cipót. Aztán hazament a fiúcska és a kisbékát odatette a gyékényre, a kiskutya és a kismacska mellé.
De már ennek a fele se tréfa, haragudott meg az anyja:
— Hát ez meg micsoda? Miért hordasz haza mindenféle szörnyeteget? Ki fogja őket etetni? Vagy nem tudod, hogy magunknak is alig van mit ennünk?
— Ne haragudj, édesanyám — szólt a fiúcska —, hadd éljenek ezek is!
— Dobd ki őket a házból, amíg ki nem seprűzöm valamennyit! — fenyegetőzött az anyja.
— Jól van, de akkor én is velük megyek! — gondolta magában a fiúcska. Azzal titokban fogta az állatait és elment hazulról.
Ment-ment a fiúcska az országúton, nyomában a kiskutya, a kismacska, meg a kisbéka. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város határába nem értek.
Leültek megpihenni. Ül-ül a fiúcska és nagyot sóhajt.
— Mi bajod van, édes gazdám? — kérdezi a kisbéka. — Miért sóhajtottál?
— Nehéz a szívem. Hiszen nincs kenyerünk.
— Majd keresünk! — mondta a kisbéka.
— De hogyan?
— Megmondom én, hogyan. Én majd énekelek — hiszen szép, zengő hangom van, a kiskutya pedig a kismacskával táncol reá. Szórakoztatjuk a kisgyerekeket és ők pénzt dobálnak nekünk. Azon meg kenyeret vásárolunk... Gyere, megpróbáljuk!
Felszedelőzködtek, újra útnak indultak. Bementek a városba, egyenesen az iskolaudvarba. A kisbéka rázendített a nótájára, a kiskutya meg táncra perdült a kismacskával. És olyan hetykén ropták a táncot, hogy az iskolások alig tudtak betelni a látásával. A fiúcska sapkáját teledobálták pénzzel. Hogy örült a fiúcska! Vett magának egy kerek kenyeret, a kisbékának egy egész doboz legyet, a kiskutyának egy darab húst, a kismacskának meg egy halat. Addig ettek, míg jól nem laktak, aztán lefeküdtek aludni egy szénaboglyában. Reggel továbbmentek egy másik városba; ott újra énekeltek és táncoltak és így keresték meg a kenyerüket.
Így mentek-mentek, mendegéltek, városról városra, faluról falura. Sok falut és várost bejártak. Telt-múlt az idő, a kisbéka hangja még zengőbbé vált, a kismacskából ügyes kandúr, a kiskutyából erős, nagy kutya lett, és a fiúcskának már pelyhedzett a bajuszkája. Már nem is volt fiúcska, hanem derék legény. Úgy gondolta, eleget kószált már a világban, legfőbb ideje volna hazamenni.
Talán az édesanyja is megbocsátott azóta...
— Hazamegyünk — mondta állatainak. De azok nem nagyon lelkesedtek, fejüket összedugták, tanakodtak.
Végre a macska — ez volt köztük a legokosabb — megszólalt:
— Attól tartunk, hogy anyád megint felkapja a seprűt, ha meglát bennünket.
Te csak eredj haza, megleszünk mi ezután nélküled is.
De a fiú erről hallani sem akart. Váltig bizonygatta, hogy az anyja örömkönnyekkel, boldogságtól repesve fogadja majd őket.
Az állatok ógtak-mógtak még egy kicsit, aztán ímmel-ámmal ugyan, mégiscsak megindultak a gazdájuk után.
Addig mentek, mendegéltek, míg a fiú szülőfalujába nem értek.
Megérkeztek a ház elé, benéztek.
De bár be se néztek volna! Mert igen-igen szomorú látvány fogadta őket. A ház gerince beroppant, a kémény féloldalra billent, a vakolat lehullt; az udvart gyom veri fel, a kerítés foghíjas, kidűlt-bedűlt, idegen kutyák járkálnak ki s be rajta.
— Hajtsd el őket! — uszította rájuk nagy, erős kutyáját a fiú.
Nem kellett annak kétszer mondani. Nekiesett a kóbor kutyáknak s egy perc alatt a falu túlsó végére kergette őket.
— Jól van — dicsérte meg a fiú. — Most pedig gyertek, menjünk be a házba.
— Csak menj előre — biztatták az állatok, maguk pedig óvatosan hátramaradtak.
A kemencepadkán öreg anyóka ült s éppen tollat fosztott. A fiú alig ismert rá édesanyjára. Arca csupa ránc, válla roskadt, bizony csúnyán elbánt vele az idő.
— Édesanyám! — borult eléje a fiú.
— Lelkem fiam! Csakhogy megjöttél valahára! — ölelte keblére az anyja, s bizony elsírta magát nagy boldogságában.
Erre a látványra már az állatok is felbátorodtak s egyenként beóvakodtak a házba: elöl a kutya, utána a macska, s leghátul a béka. — Most aztán mi lesz? — kérdezték magukban.
Abban a pillanatban végigfut egy egér a szoba földjén, nyomában egy másik, egy harmadik, mint a vásárosok. Uccu neki, vesd el magad! Nagyot ugrik a macska s elkap egyet, elkap kettőt, el hármat s egyenként odateszi őket az asszony lába elé.
— Derék állat — simogatja meg az asszony —, még szerencse, hogy megjöttetek, mert már megesznek az egerek!
A szobában csend van; a kutya komolyan, illedelmesen ül a hátsó lábán, a legény az anyja kezét simogatja a padkán, a macska már ott dorombol az asszony ölében — csak a béka nem tudja, mit csináljon. Egyszer csak mit lát? A kicsi ablakon valóságos vásárt csapnak a legyek. A fal is tele van velük, az edényeket is megülik, hogy csak úgy feketéllnek tőle.
A béka megfeszül, azzal hopp! — fent van az ablakon. Idekap, odakap, s egy szempillantás alatt mind megeszi azt a sok legyet.
— Derék állat — mondja az asszony —, még szerencse, hogy megjöttetek, mert már megesznek a legyek! S a házunk tája olyan sivár, hogy nem győzök restelkedni az emberek előtt. De hát öreg vagyok, erőm elhagyott...
— Sose búsuljon, édesanyám, majd én rendbehozom a házunk táját — mondta a fiú.
— Derék fiú vagy — mondta az asszony. — Szerencse, hogy megjöttetek, mert már felveti a telket a gaz!
A fiú ásott, kapált, házfalat tapasztott, kerítést javított; a kutya őrködött éjjel-nappal; a macska buzgón egerészett; a béka a legyeket pusztította, az asszony szőtt-font, főzött, mosott — s a házatája nemsokára takarosabb lett a bíróénál.
Esténként, munka után, szépen kiültek a kapu elé. A fiú simogatta az anyja öreg kezét, a macska az asszony ölében dorombolt, a kutya a küszöbön strázsált, a béka pedig egy nagy lapun hűsölt s egyet-egyet brekegett jókedvében ...

Meseország állatkertje

  A PIM oldalán nagyon hasznos mese, vers válogatás található a következő állatokról.



Meseország állatkertje

Ló  »

Meseország állatkertje   Macska  »

Meseország állatkertje   Madarak  »

Meseország állatkertje   Medve  »

Meseország állatkertje   Kutya  »

Meseország állatkertje   Oroszlán  »

Meseország állatkertje   Nyúl  »

Meseország állatkertje   Egér  »

Meseország állatkertje   Mókus  »

Meseország állatkertje   Bogarak  »

Meseország állatkertje   Vakond  »

Meseország állatkertje   Sárkány  »

Meseország állatkertje   Béka  »

Meseország állatkertje   Halak  »

Meseország állatkertje   Majom  »

Zelk Zoltán: Mackó a városban

Az öreg medve így oktatta kisfiát:
- Szeresd az erdőt, mert az a te hazád!
Igen ám, de a madarak mind tudták, hogy az öreg medve híres táncos volt fiatal korában, s annyi városban járt a cirkusszal, hogy megszámlálni sem tudta. Tőle tanulták ezt a nótát is:

Minden város aranybánya,
a vad erdőt vigye kánya!

Így aztán nem csoda, ha a kis medvebocs sokkal inkább hitt a madaraknak. Hiszen az erdőre nem lehetett kíváncsi, benne élt estétől reggelig: de a várost sohasem látta még.
- Mesélj valamit a városról - kérte egy nap az öreg medvét.
- Rá ne gondolj! - óvta a kisfiát. - Ezer veszedelem fenyeget ott minden medvét. Örülök én is, hogy még idejében megszöktem onnan.
Többet aztán nem is mondott soha sem a városról, sem magáról. De a kis medvebocs annál kíváncsibb lett. El is határozta, hogy akármi lesz, de ő bizony elmegy és megkeresi a várost.
Nem sokat töprengett. Egy holdvilágos éjszaka megszökött a barlangból. "Minden város aranybánya, a vad erdőt vigye kánya!" - dúdolgatta vidáman.
Másnapra a város határába ért.
Most már biztosan meglátom a várost - örvendezett magában. Éppen azon töprengett, merre forduljon, mikor egy nyúl szaladt el mellette, be az erdőbe. Nagyot nevetett a nyúl gyávaságán, de az egyszerre csak hátraszólt:
- Aki utoljára nevet, az nevet igazán! - De a kis medve rá sem hederített semmire, csak ment egyenesen a város felé.
Minden jól ment, semmi baj nem érte. Így jutott el egy fényes, nagy üzletig. Hogy táncolt az üvegablakokon a napsugár! Ó, ilyen szépet nem is látott még soha. Közelebb ment hozzá, az orrát a csillogó üveghez érintette: hát szemközt véle egy kismackó éppen akkor nyomta az orrát szintén az üveghez. Megörült a kis medvebocs: lám, még pajtása is akad. Kinyújtotta a mancsát feléje, hát az is nyújtotta őfelé. Erre már elnevette magát, de nicsak, amaz is nevetett. Nem is gondolkozott sokat, hanem benyitott az üzletbe.
De mekkora csalódás érte: nem volt ott egy fia mackó se. Más volt ott, amitől majdnem kővé vált.
Az egyik sarokban nagy medvebőr volt kiterítve. A másikban egy nyúl bőre. Még a hideg is kirázta a kis medvebocsot. "Mi lesz velem" - reszketett félelmében. Csak egy reménye volt, hogy a kismackó, akit kívülről látott, talán megmenti őt. Reménykedve nézett arrafelé, ahol először pillantotta meg, de most látta csak, hogy aki vele szembenézett, senki más nem volt, mint a saját tükörképe, mely most a másik üvegablakból reszketve nézett vele farkasszemet.
A kismackónak sem kellett több. Úgy kiszaladt a fényes boltból, mintha a szél fújta ki volna onnan. Meg se állt az erdő széléig.
De itt a kisnyúl nevetett rá.
- Hová sietsz olyan nagyon?
- Jaj, ne is kérdezd! Jaj, ne is kérdezd!
Szegény öreg medve azt se tudta, hova legyen bánatában. Nem tudta, merre, hol keresse fiacskáját: a hegyszakadékban-e vagy az erdőn túl. Épp jókor ért haza a kismackó, mert már készült világgá menni.
Nem is kérte ezután az öreg medvét, hogy meséljen a városról. Ott élt mindig az erdőben, s még a végrendeletébe is azt íratta a bagollyal:

A város csak nagy kaloda,
medve sose menjen oda!

A sün meg a borz

(Sztelmah meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer a jó öreg sün elindult cserkészni. Amint a domboldalon kaptat felfelé, valami nyöszörgés üti meg a fülét. Körülnéz, s mit lát! Egy görcsös bükkfa tövében ott kuporog borz anyó, állkapcsa felkötve babos keszkenővel, fejét fogja, s nyög, nyögdicsél nagy keservesen.
— Hát téged mi lelt, szomszédasszony? — kérdi a sün, s odadöcög a borzlyukhoz, a görcsös fa tövébe.
— Jaj, ne is kérdezd, kedves szomszéd — óbégat borz anyó, hogy csak úgy potyog a könnye.

 — Beletört a szemfogam egy átkozott dióba, s most kéket-zöldet látok a szörnyű fájdalomtól!
— Ó, te szegény teremtés — sopánkodik a jó öreg sün —, hát miért nem teszel rá ezerjófüvet?
— Tennék én, elhiheted, de honnan? A patakpart messze, s nem hagyhatom itt ártatlan porontyaimat!
Ahogy ezt mondja, mindjárt két boglyas szürke buksi jelenik meg a borzlyukban, pislognak, hunyorognak a napvilágtól, aztán egyszerre kezdenek olyan nyivákolásba, hogy a szegény jó öreg sünnek majd megszakad a dobhártyája:
— Jaj, anyám, ehetném, jaj anyám, ehetném — mind ezt fújták.
— Mikor hozol már egy kis vadalmát?
— Látod — mondja a borz a sünnek —, a szívem szakad meg érettük, de hát hogy hagyjam őket egyedül? Elvinné szegényeket a rézfülű bagoly!
— Ne búsulj, szomszédasszony! — vigasztalta a sün —, majd hozok én neked ezerjófüvet s vadalmát a csemetéidnek, amennyi beléjük fér!
Azzal a borz hálálkodását meg se várva, gyorsan összegombolyodott, s mint egy kerek kő, legurult a domboldalon. Addig gurult, míg a patak partjára nem ért. Ott kigombolyodott, megtalálta az ezerjófüvet, szakított belőle egy csokrocskával, aztán tovább indult a patak mentén, s nemsokára megérkezett a vadalmafához. Az alja tele volt szép sárga hullott almával.
A sün megint összegömbölyödött, s addig hempergett a vadalmákon, míg tüskéire fel nem akadt vagy egy tucat, aztán szép lassan elkezdett kapaszkodni nagy terhével felfelé, egyenesen a borzlyuk elé.
Bezzeg szakadt róla a verejték, mire megérkezett.
De volt öröm a borzéknál, gondolhatjátok!
Borz anyó rögtön a fogára rakta az ezerjófüvet, a pulyák pedig kétkézt kapkodták lefelé a sok szép almácskát a sün tüskés hátáról.
— Amíg élek, el nem felejtem a jóságodat, sün koma! — hálálkodott a borz anyó, miközben a sün boldog mo solygással figyelte, hogy lakmároznak a borz kicsinyei.
— Nyugodalmas jó éjszakát — köszönt el. — Aztán holnap is elnézek, hadd lám, nincs-e valamire szükséged.
Azzal összegömbölyödött, s egy szempillantás alatt elgurigázott a szemük elől.
Másnap estefelé megint arra járt. Megint hallja a nyöszörgést. — No — gondolta — nem használt az ezerjófű a komaasszonynak.
Borz anyó csakugyan ott kuporgott az egyik gyökéren, s erősen nyomogatta az állát.
— Hát nem szűnt a fogfájás? — kérdezte a sün.
— Jaj, ez a kutya fog! — sopánkodott borz anyó. — Már harmadnapja se éjjelem, se nappalom miatta. Alkalmasint zsálya kellene reá, langyos zsálya-borogatás. Mennék is, hogy szedjek, de ki visel addig gondot neveletlen porontyaimra?
Ahogy ezt mondja, a két buksi már ott is van, vinnyog- makog a lyuk szélén:
— Jaj, anyám, ehetném! Mikor hozol egy kis varkörtét? Megszólalt a sün:
— Ne búsuljon, komámasszony, majd hozok én zsályát is, ennivalót is. Térülök-fordulok, mindjárt itt vagyok.
A borznak annyi ideje sem volt, hogy bár egy köszönömöt sóhajtott volna utána, olyan gyorsan gurigázott el a patak felé. Szedett egy csokor zsályát, elment a vackorfához, meghempergőzött a hullott körtében, s aztán nagy terhével megindult felfelé a domboldalon. Megérkezett, s volt ott nagy öröm, hálálkodás.
— Holnap megint elnézek — búcsúzkodott a sün, és elgurigázott.
Másnap megint felbotorkált a borzlyukhoz, harmadszor is. De most, hogy-hogy nem, a domb másik oldaláról érkezett, méghozzá korábban, mint azelőtt. Hát mit lát? Borz anyó, mintha a foga sohasem fájt volna, vígan rágcsál egy diót, a babos kendő ledobva, s a porontyok teli hassal, jókedvűen hancúroznak körülötte. — Meggyógyult a jó lélek — gondolta a sün, de nem szólt semmit, csak nézte-nézte boldogan a kis családot egy bokor alól. S egyszer csak megszólalt borz anyó:
— No, gyerekek, most be a lyukba, én pedig felkötöm a kendőt, mert mindjárt jön az a bolond sün. Hadd higgye azt, hogy fáj a fogam.
— Vagy úgy! — kapott észbe a sün. — Ezek bolonddá tartanak engem? De megállj, huncut, majd megtanítlak én!
Azzal szépen előóvakodott a bokor alól:
— Hát nem múlt el a fogfájás? — kérdezte. — Most már igazán nem tudom, mit hozzak...
— Jaj, ez a kutya fog! Már negyednap se éjjelem, se nappalom miatta — sopánkodott borz anyó. — Ártatlan porontyaim pedig éhen vesznek itt maholnap.
— Sose búsulj, komámasszony — mondta a sün. — Majd hozok én neked egy kis kígyóhájat, azzal majd kenegetheted a fájós fogadat. Porontyaidnak pedig kerítek gránátalmát, aszalt szilvát, s úti mazsolát, amennyi beléjük fér.
— Amíg élek, nem felejtem el jóságodat, sün koma — hálálkodott borz anyó. Azzal a sün nyakába borult. Az sem volt rest, megölelte, hogy csak úgy ropogott a csontja, s vagy hat tüske szúrt bele egyszerre a nyakába.
— Jaj, de szúrós vagy, sün koma! — szisszent fel, s ugrott hátra — nem szeretnék a feleséged lenni!
A sün nem szólt semmit, csak somolygott a bajusza alatt, aztán szép csendesen eldöcögött a bozót felé.
— Ugye, holnap ismét eljössz? — kiáltotta utána borz anyó — s elhozod mind, amit ígértél!
— Azt ugyan várhatod! — gondolta a sün, s becsörtetett a bozótba. Ment a maga dolga után, utóvégre neki is volt néhány neveletlen porontya.
S a borzék másnap hiába várták. Esze ágában sem volt felkeresni őket. Várták, várták, még ma is várják, ha észbe nem kaptak ...

A hős egér

(Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy sétálgasson, aki sétálni szeret. A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni.
Szólt is mindjárt a nagyanyjának:
— Nagyanyókám, sétálni mennék!
Egér-nagyanyó beleegyezett:
— Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy!
A kisegér elindult. Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett.
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta:
— Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta.
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt rá, hogy ilyen ügyes. Hanem mikor hátranézett, csudálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát akkor micsoda? Nagyanyó lábanyoma, belefolyt az esővíz ...
Kíváncsian tovább bandukolt. Nézelődött, cincogott — egyszer csak egy nagy, magas hegybe ütközött.
A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta:
— Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom! Aztán hopp! — nekifutott, átugrotta a hegyet.
De alighogy hátranézett, megint csak elcsudálkozott: a hegy nem is hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó...
Most már csak azért is tovább baktatott.
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték, püfölték egymást.
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta:
— Vad állatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok közöttük!
Azzal bátran nekilódult és átcsusszant a két verekedő állat közt.
Most csudái kozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög ...
Nem is sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt, elmesélte a nagyanyjának. Az pedig jót nevetett rajta.
— Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a farkad!
Azóta a kisegérből nagy egér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is bizonyosan sokkal okosabb lett.

Hogyan keresett barátot a kutya?

(Nyenyec népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

Valaha a kutya egyedül élt az erdőben. Igen-igen megunta a magányosságot, s elindult, hogy barátot keressen magának. Ment, mendegélt. Egyszer csak szembe fut vele egy nyúl. Azt mondja a kutya:
— Nyulam-bulam, gyere, lakjunk együtt.
— Miért ne! — szólt a nyúl. — Gyerünk!
Találtak egy zugocskát az erdőben, s amikor beesteledett, lefeküdtek aludni. A nyúl elaludt, de a kutya nem volt álmos, elkezdett ugatni. A nyúlnak egyszerre kiment az álom a szeméből.
Felugrott, s így szólt a kutyához:
— Miért ugatsz? Még meghallja a farkas, idejön és felfal mindkettőnket!
A kutya elhallgatott, de azt gondolta magában:
— Rossz barátot találtam. Gyáva szívű ez a nyúl! Bezzeg a farkas! Az senkitől sem fél, bizonyosan!
Azzal ott is hagyta a nyulat, s elindult, hogy megkeresse a farkast. Ment, mendegélt az erdőben. Egyszerre csak szembe fut vele egy farkas. Azt mondja a kutya a farkasnak:
— Farkas-barkas, gyere, lakjunk együtt.
Azt mondja a farkas:
— Miért ne? Kettesben vidámabb.
Beesteledett, aludni készültek. Elaludt a farkas, és a kutya is lefeküdt. De éjfélkor felébredt a kutya, és elkezdett ugatni. Megijedt a farkas, majd elállt a szívverése, és elkezdte szidni a kutyát:
— Miért ugatsz? Meghallja a medve és megöl mindkettőnket!
— Hű — gondolta a kutya —, úgy látszik, a farkas se valami nagyon erős, ha így fél a medvétől. De bezzeg, a morcos mackó mindenkinél erősebb!
Otthagyta a kutya a farkast és elindult, hogy megkeresse a medvét. Ment, mendegélt az erdőben, hát egyszerre csak szembejön vele a medve. A kutya odament hozzá, és így szólt:
— Morcos Mackó, gyere, lakjunk együtt.
A medve beleegyezett. A napot együtt töltötték. Aztán leszállt az éjszaka, s a medve elszunnyadt. A kutya pedig pontban éjfélkor megint csak elkezdett ugatni. Felébredt a medve, s oly félelem fogta el, hogy a foga is vacogott.
— Elhallgass — mordult a kutyára. — Miért ugatsz? Meghallja az ember, idejön és megöl mindkettőnket!
— Lám, lám — gondolta a kutya —, ez is gyáva. Elmegyek, megkeresem hát az embert.
Azzal otthagyta a medvét. Futott, futott, az egész erdőt átfutotta, de sehol se találta az embert. Kiért végre az erdő tisztására, s leült pihenni. Az ember meg éppen az erdőbe készült fáért. A kutya odafutott az emberhez, és így szólt:
— Ember, gyere, lakjunk együtt. Az ember így válaszolt:
— Miért ne! Gyere velem!
És az ember hazavitte a kutyát a házába.
Amikor beesteledett, az ember elaludt. Éjfélkor a kutya elkezdett ugatni. De az ember nem ébredt fel. A kutya még hangosabban kezdett ugatni. Erre már felébredt az ember és rákiabált a kutyára:
— Ejnye, kiskutyám, ha éhes vagy, egyél, de ne zavard az álmomat.
A kutya látta, hogy az ember nem fél, elhallgatott, evett valamit és lefeküdt aludni. De ott maradt, s máig is az embernél lakik.

Kádár apó szerencséje

(Ukrán népmese nyomán írta Mészöly Miklós)

Élt egyszer egy öreg apóka. Egész életében hordókat, teknőket csinált, ez volt a mestersége. Ezért hívták Kádár apónak. Egyszer semmi munkája sem akadt, s még annyi pénze sem volt, hogy kenyerei tudjon venni.
S akkor azt mondta a szomszédja:
— Látom, apóka, nincs mit enned. Csinálj nekem egy szép kis teknőt, cserébe kapsz érte kenyeret.
Apóka megörült és mindjárt nekilátott a munkának. Elkészítette a teknőt, hátára vette és elindult vele a szomszédhoz. De a teknő nemcsak szép volt, hanem nehéz is. Úgy megnyomta apóka hátát, hogy a nagy forróságban alig tudta vinni.
Szerencsére egy tölgyfaerdőn baktatott keresztül. Letörölte arcáról a verejtéket, s leült az árnyékban.
— No, ha már leültem, szundítok is egyet! — gondolta apóka és elnyúlt a füvön. A teknőt meg magára borította, mint valami takarót.
Kis idő múlva arra fut egy nyuszi. Meglátja a felfordított teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal, hopp! — felült a tetejére.
Megint csak elmúlt egy kis idő — s arra szalad a róka. Megáll, nézi, nézi a teknőt, s felkiált:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És odaült a nyulacska mellé.
De alighogy odaült, már jött is a farkas, és ámulva kiáltotta:
— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
És szépen odatelepedett a róka mellé. Most már hárman ültek a teknőn: a nyúl, a róka, meg a farkas.
De lám. megint csak jön valaki: dirmeg-dörmög, cimmeg-cammog — a medve! Meglátja a teknőt, s megáll, nagy csodálkozással: 

— Milyen szép asztalka, s egészen üres!
Azzal odaül melléjük negyediknek, a teknő szélére.
Hát amint ott ülnek, üldögélnek, eszükbe jut, hogy nem is ebédeltek.
Azt mondja a medve:
— Megyek az erdőre, szerzek egy kis mézet, s idehozom.
A farkas így szólt:
— A szomszéd tanyán egy zsíros bárányt láttam, én azt hozom ide.
A róka azt mondta:
— Én egy kövér gúnárt láttam, azt cipelem ide!
Utoljára a nyulacska szólalt meg:
— Én a kertben egy hatalmas káposztát láttam, azt gurítom ide.
És mind a négyen elmentek, hogy megszerezzék a zsákmányt. Elsőnek a medve tért vissza. Egész kaptárra való lépes mézet hozott, s ahogy ledobta, csak úgy rengett a teknő. Azután a farkas jött vissza a báránnyal, a róka a gúnárral, végül a nyulacska is megérkezett egy óriási káposztával.
Elkezdtek lakmározni. De még le sem nyelték az első falatot, mikor a szunyó káló apóka átfordult a másik oldalára — s a teknő megmozdult.
— Nézzünk oda! Ki mozgatja ezt az asztalt? — dörmögött a medve és tovább falatozott.
Kis idő múlva megint csak megmozdult a teknő — s most a farkas kiáltott fel:
— Ejnye no! Ki mozgatja ezt az asztalt? — és ő is tovább evett.
De nem sokáig — mert a teknő újra megmozdult!
— Ejnye no! — mérgelődött a róka. — Ki mozgatja ezt az asztalt? — és csámcsogott tovább.
Már azt hitték, nincs semmi baj, mikor apóka hirtelen egy hatalmasat nyújtózkodott, s a teknő majdnem felborult.
— Jaj nekünk! — kiáltott a nyulacska. — Ki mozgatja ezt az asztalt? Gyertek, szaladjunk!
És szaladt a négy koma, azt se tudták, merre, hova, rohantak ész nélkül. Otthagyták a húst, a mézet, a káposztát — s ha akarták, ha nem, megvendégelték apókát.
Hát még az a szép cipó, amit a szomszédtól kapott a teknőért! Apóka olyan lakomát csapott, hogy három napig aludt utána!

János vitéz

(Móricz Zsigmond meséje)

Azaz, hogy Jancsi vitéz. Mégpedig huszár. Gyönyörű papiroscsákója és fényes bádogkardja volt. Ha fejére tette a csákóját és oldalára kötötte a kardját, olyan helyre katona volt, hogy mindenki azt mondta:
— Az isten is huszárnak teremtette!
Hát még ha felpattant a szürkéjére!... Azaz, hogy álljunk meg egy kissé. Már tudniillik, hogy a szürkénél álljunk meg. Hát, ami azt illeti, szürkének szürke volt a Jancsi vitéz paripája, csakhogy kissé hosszű volt a füle. Jobban mondva, nagyon is hosszú volt. És az a furcsa szokása volt, hogy nem nyerített, hanem ordított. Mégpedig két betűt: i-t és ó-t. Mi tűrés, tagadás, a Jancsi vitéz paripája bizony csak csacsi volt.
De az nem tesz semmit. Mikor Jancsi vitéz fölugrott a szürkéje hátára, mégis deli huszár volt. Büszke is volt a vitéz s így szólt, miközben mellét nekifeszítette és bajuszát kipödörte... Hohó! Hohó! álljunk meg ismét atyafiak! Annál a bajusznál álljunk meg. Mert Jancsi vitéz bajusza csak afféle „bőrbajusz” volt. Azt nem pödri, hanem csípi az ember. Mi tűrés, tagadás, a vitéz még csak „tejfölös szájú” volt. Az se tesz semmit. Jancsi vitéz mégis így szólt:
— Hol az ellenség? Jöjjön ide, ha mer! Hadd táncoltatom meg amúgy Magyar Miskásan!
Mivel pedig az ellenség nem ment Jancsi vitéz elébe, lehetséges azért, mert nem mert, hát megindult a huszár, hogy fölkeresse. Sarkantyúba kapta paripáját és repült, mint a szél . . . Hahó! Álljunk meg egy szóra! Annál a repülésnél álljunk meg.
Mert szó ami szó, a szürke nem repült, hanem cammogott. Ámde az nem baj. Jancsi vitéz azért büszkén szamaragolt végig a városon, ki a mezőre és szétnézett a tájékon, merre van az ellenség?
Hát ott volt a gyepen. Ott bizony. Egy egész falka. Sokasága ellepte a gyepet. Jancsi vitéz azonban nem szeppent meg. Aki huszár, nem fél a veszedelemtől.
Már csak álljunk meg ismét egy percre. Annál a veszedelemnél álljunk meg. Hát igenis, nagyszámú volt az ellenség, száz egy ellen, de ami a veszedelmet illeti, nem hallgathatom el, hogy arról szó se volt, mert az ellenség békén legelgetett a gyepen. Tudniillik libafalka volt.
Jancsi vitéz szemében azonban ez nem változtatott a dolgon. Kirántotta kardját, megsarkantyúzta paripáját és ezt kiáltotta:
— Rajta, huszár, rajta!
Ezzel nekirontott az ellenségnek, amely rémülten menekült. A libapásztor-asszony ijedten kiabálta:
— Ne bántsa a libáimat!
A huszárt azonban ilyesmi nem lágyítja meg. Utolérte a menekülőket és csihi-puhi, jobbra vágott, balra vágott, jobbra hullott a liba, balra hullott a liba. A libapásztor kezét tördelve jajveszékelt:
— Oh jaj, szegény libáim!
Jancsi vitéz nekitüzesedett. Hát hiszen megmutatja ő ma az egész világnak, milyen az igazi huszár!
Ujjongva kiáltotta:
— Győztem! Enyém a diadal!

Nono, kérem alássan, kissé megállhatnánk annál a diadalnál. Mert, nini, a gúnár egyszerre csak megállt és szárnyait kiterjesztve azt gágogta:
— Megállj, libahadsereg! Szálljunk szembe ezzel a huszárral! Harcra, libák! Csípd, üsd, ahol éred!
A ludak mind azt gágogták:
— Csípd! Üsd, ahol éred!
A gúnár sziszegve repült a huszár felé, a ludak mind szárnyra kerekedtek és nekirontottak Jancsi vitéznek. Dolgozott a sok piros csőr és a sok fehér szárny. Jancsi vitéz hasztalan csapkodott a kardjával, a szürke hasztalan rúgott ki a hátsó lábával, bizony beteljesült a közmondás, hogy sok lúd — huszárt győz.
Jancsi vitézt alaposan helybenhagyták a ludak, a csákóját is lekapták a fejéről, a kardját is kicsípték a kezéből. Bezzeg menekült a vitéz és a szürke ezúttal nem cammogott, hanem úgy nyargalt, hogy a szél sem ért a nyomába.
Hopp, álljunk meg ismét egy szóra. A szél talán nem ért nyomába, de a ludak harcias gágogással állandóan mellette, mögötte voltak . . . s ami a leggonoszabb, egy- egy liba fogta is a Jancsi vitéz fülét, a harmadik cibálta a haját... Mondhatom, hogy rosszul érezte magát János vitéz, azaz, hogy Jancsi vitéz. Nagyon nehezen tudott elmenekülni a mérges libák közül és sajgott minden csontja, fájt minden porcikája. A libapásztor-asszony örvendezve kiáltotta:
— Úgy kell neki! Megérdemli!