2014. július 5., szombat

Sikó-Barabási Eszter: Öten

Öten laknak a faluban. Köztük mégis örökös a huzavona. Elől lakik Kurta Gyula, a faluja köpcös ura. Utána jön Karó János, kiben az illem hiányos. Csak mutogat össze-vissza, a körme se mindig tiszta. Sőt, a fülét is piszkálja! De ő a falu vadásza… A falu közepe Hórihorgas Ede. Semmit nem tesz egész nap, rá rosszat mégsem szólnak. Mert ott, ahol a legtöbben alacsonyak, örvendenek, ha közöttük magasabb akad…Háza előtt elosonnak, senki sem nyargal: – Pszt, csendesen, Ede most biztos éppen nyurgul!
Cifra Cecil, a szakács. Nevét arról kapta, hogy legalább egy gyűrű örökké van rajta. Megsüt-megfőz, amit lát, egy egész falut ellát.És ott van az ötödik, ki mindig kifelejtődik. Se nem vadász, se nem szakács, mestersége sincs neki, csak napjait tengeti. A hangszerét pengeti, vézna testét, napfénynél melengeti.
A mai nap összeül a falutanács, jön a vadász meg a szakács, s kissé késve ér oda Ede. S micsoda!!!? Ha jól látom, az ötödiket, Pistát is meghívták! Általában nélküle zajlik minden lakoma, s senki nem mondja neki:-gyere be, koma…Szerre nyitják szájuk szóra, a legelső Kurta Gyula, kinek ez a mondandója:
- Az erdőben nincs elég vad. folyó halat többé nem ad, száraz makk csupán, ha akad…ihol ni a bizonyíték, hogy maholnap éhen fogunk pusztulni. Négynek is alig jut falat…
Megszólal most Karó János, rajta feszül, hagyományos paszományos mente:
- Mindenki tudja, hogy izé. Hogy öööö ez a hogyishíjják, Pista a falunak vagyonát eleszi, elissza. Javaslom, hogy menjen innét, sose jöjjön vissza!
Cifra Cecil a gyűrűjét bőszen csavargatja, Pista iránti haragját nem is takargatja.
- Hogy várjátok el hogy tele legyen a tál, hogyha ez a szerencsétlen folyton muzsikál.
- Köszönöm, de tévedés, én nem élek a főztödön. Bogyókat gyűjtök, s magvakat, s ami utánatok marad.- szólal meg csendben Pista, de senki rá se hallgat.
Feláll, Ede, a hórihorgas, üstöke borzas. Vészjóslóan morog, kezében fényes hórihorog.
- Pissz van Pista, pissz van, rosszul jársz, ha még egyszer megnyikkansz!
Felbolydul a falutanács, kiabál mind a négy:
- Fölötted így ítélkezünk.Azt akarjuk, holnaptól máshol légy!
- Megállj, megállj, falutanács. János, Cecil és Ede, s te is Gyula, a falu ura.. Nem értem, miért nem szívlelhettek, de kérlek, el ne űzzetek! Senkinek útban nem leszek, ennyit ígérhetek.
- Hogyha nem mész magadtól, segítünk dönteni. – mondták vészjóslón mind a négyen és elkezdték böködni.
Ekkor a kisfiú.felkiáltott:
- Elég már, haszontalanok, elég!!! Ti összetartoztok örökre, nem húzhattok szét! Megértettétek? Na azért! Most mindenkinek lefekvés!- szólt az öt ujjára és zsebre vágta kezét…

A csíkoshátú kismalac

(Lengyel Balázs meséje)

A mozdony azt mondta: Psiu-psiu. Nagy fehér gőzszárnyakat ere­getett. Azt hittem, mindjárt elszállunk. De nem szálltunk, csak eldöcögtünk.
A kocsi egyre kotyogott. Kat-kat, u-ta-zunk. Kat-kat, u-ta-zunk. Meg azt is mondta: Ma-ri-ka. Ma-ri-ka. Mert engem Marikának hívnak. Végül azt mondta: Meg-ér-kez-tünk.
És csakugyan megérkeztünk.
Az autóbusz már ott várakozott a vasútállomás másik oldalán. Amíg állt, azt mondta: Brrr... brrr... brrr. De amikor elindult, összevissza beszélt. Nem volt semmi értelme.
Nénik és bácsik szálltak fel, másfajta nénik és bácsik, mint oda­haza Budapesten. A bácsiknak bajusza volt, a néniknek fejkendője, s a szájuk nem volt piros, hanem csak olyan, mint az enyém. Nagy kosarakat meg puttonyokat cipeltek. Az egyik puttonyba éppen beleláttam, odatették mellém a földre. Kék babos vászonnal volt letakarva, és minden zökkenőnél azt mondta: Kot-kot. Mögöttem a kosár ráfelelt: Sáp-sáp.
Aztán leszálltunk.
Egy kis ösvényen felfelé mentünk az erdőszélig. Anyu vitte a nagytáskát, én a kosarat. Bizony nem volt könnyű.
Az erdőszélen állt a ház. Szép, nagy ház volt, de nem kőből, egymásra fektetett fatörzsekből csinálták. Nénik és bácsik szalad­tak elénk, s ahogy már szokták, mindenfélét beszéltek. Volt ott egy bácsi, tetőtől talpig zöld ruhában, még a kalapja is zöld volt, s hátul valami sörte ült rajta, olyasformán, mintha apa borotvaecsetjét tűzte volna oda.
A bácsinak puska lógott a vállán, s ezért mindjárt tudtam, hogy ő az erdész bácsi. Egy néni odajött hozzám.
-   Hát téged hogy hívnak ? - kérdezte.
Megmondtam, de kicsit húzódozva, mert mindig ezt kérdezik. Akkor azt mondja:
-   A szemed miért olyan kormos ? Mért nem mosod ?
S mosolygott hozzá, de olyan kedvesen, hogy nekem nevetnem kellett. Láttam ám, hogy neki is nagy fekete szeme van, meg a haja, mint a szurok.
-   A néni mért nem mossa a szemét? - kérdeztem. Elkacagta magát erre, s megölelt.
-   No nézzétek a kislányt! Vigyázz, Marika - fenyegetett meg a mutatóujjával - lefestem a te kormos szemedet, s majd ha nagy leszel, akkor is látni fogod, hogy sose mostad.
Egy nagy-nagy füzetféle volt a bal kezében, s mutatta, hogy abba festeget.
Egy kislány meg egy kisfiú jött aztán oda, és csak bámultak rám.
-   Marika, menj, játsszatok - mondta anyukám, és elvette tőlem a kosarat.
Elmentem velük. Azt hittem, homokozni hívnak, mert mi oda­haza Julikával mindig homokozunk. De itt nem volt homok, se hinta, csak erdő. Még a házat is körülvették a fák.
-     Tudsz papírcsónakot csinálni? - kérdezte Jani, a kisfiú.
-     Nem tudok.
-     Majd megtanulod, csak gyere.
A fák között, nem messze egy kis patak folydogált. Odamentünk a partjára. Már álldogált ott három fiú, s csónakot eregettek. Újság­papírból hajtogatták a csónakot, meg kéményes gőzhajót is, szépen úsztak a vízen.
Bözsivel - úgy hívták a másik kislányt - mi is csináltunk egy csó­nakot. Még utast is tettünk bele, egy cserebogarat. A cserebogár útközben mászkálni kezdett, majd felborította a hajónkat, s aztán egyszerre csak hopp, elszállt.
-        No, ez elment - mondta Jani. S ezen nevetni kellett. Akkor valami a bokorban megzörrent mögöttünk. Meg nyüszí­tett is egy picikét, azt mondta: liii...
A fiúk felugrottak, mi van ott. Csak nem sündisznó?
Ki is futott onnan egy kis állat, s bebújt a másik bokorba.
-   Fogjuk meg!
Jani mindjárt magyarázta, hogy mi, lányok, maradjunk itt, ők majd fiúk hárman megkerülik a bokrot. De el ne szalasszuk ám, ha menekül!
Felálltunk szépen, Jani megzörgette a bokrot, ki is szaladt a kis állat Bözsi meg Jani között.
-     Hiszen ez egy kismalac! - kiáltották. - Hogy kerül ide az erdőbe ?
-     Tán elhagyta az anyja.
-     De a konda nem jár erre!
-     Fogjuk meg, fogjuk meg!
No, a fiúk haditanácsa szerint, szép lassan körülálltuk megint a malacka új búvóhelyét. Jani, Pisti túloldalt zörgették a bokrot, mi meg többiek ott guggoltunk az aljában kitárt karral.
Ám hiába zörögtek, meg csapkodták a gallyakat, nem mozdult
semmi.
-     Á, nincs ez már itt - mondta a harmadik fiú, annak még nem tudtam a nevét.
-     Itt kell legyen! - mondta Jani, és lehasalva, egy bottal ütögette a bokor tövét.
Most se mozdult semmi.
Igen. de látom én, hogy egy kedves kis malacka hátrál kifelé a sűrű gallyak között éppen az orrom előtt. Kinyúltam, s két kézzel
elkaptam.
Nagyot visított, hogy uiii! Majd elejtettem ijedtemben.
-   Megvan! Megvan! - volt nagy rikoltozás.
Jaj, de ijedt kis malacka volt, nyüszített, rúgkapált kétségbeesésé­ben. Csak akkor nyugodott meg, mikor egészen magamhoz öleltem. Akkor meg bekapta a hüvelykujjamat a fogatlan kis szájába, és azt szopogatta.
Szóltam Bözsinek:
-     Nézd csak, mit csinál.
-     Hiszen éhes szegény - mondta Bözsi. - Meg kell etetni.

-     Adjunk neki tejet. Bözsi nevetett.
-     Nem tud ez még inni.
Fogtuk a malackát, dehogy adtuk oda a fiúknak, s beszaladtunk vele a konyhába. Nem volt ott senki, mert Bözsi mamája éppen anyukámnak mutogatta a konyhakertet. Velük volt a rajzoló néni meg a vadász bácsi is.
-   Nem baj - mondta Bözsi -, tudom én, hogy édesanyám hogy csinálja. Szokta ő is szoptatni a kismalacokat.
Hozott a kamrából egy cuclit, beleöntött egy kis tejet, s odakí­nálta a malackának.
-     No, igyál, kis Fáni - mondta neki.
-     Fáni? - kérdeztem.
-   Hívjuk Fáninak, jó?
-   Jó.
Fáni jóízűen kortyolgatott, egykettőre kiürítette a cuclit.
Bözsi fogta s újratöltötte. Én addig leültem egy kis zsámolyra, s ölembe vettem a malackát. Piros babos szoknya volt rajtam, leg­kedvesebb szoknyám. Úgy látszik, tetszett a kis Fáninak is, mert úgy belefúrta magát, alig látszott ki belőle.
Fáni éppen a második cuclit szopogatta, amikor visszatért anyu­kám, s vele a nénik meg az erdész bácsi.
-     Hát ez meg hogy kerül ide ? - bámult rám az erdész bácsi. De úgy nézett, mint aki sosem látott még kismalacot.
-     Fogtuk az erdőszélen.
A fiúk mindjárt magyarázni kezdték, hogy így meg úgy körülkerí­tettük a bokrot, mert hát a fiúk már ilyenek. Közben Fáni jóízűen kortyolgatott az ölemben. A babos szoknya ráncai közül csak a feje meg a háta látszott ki.
-   De hiszen ez egy kis vadmalac! - kiáltotta az erdész bácsi. - Egy vadmalac, azért csíkos a háta.
S csakugyan: Fáni hátán ujjnyi széles, barna csíkok húzódtak végig.
-   Dehogy vad, szelíd! - mondtam én. - Egészen belebújt az ölembe.
Mindenki kinevetett engem, pedig Fánika csakugyan szelíd volt, még ha vaddisznó volt is az anyja.
-   Maradj csak úgy egy kicsikét - mondta a rajzoló néni, s láttam, hogy előveszi azt a füzetet, s már fut is jobbra-balra a ceruzája a papíron.
Egykettőre elkészült a rajz.
Ott volt rajta a kis vaddisznó cuclival az ölemben, és persze ott vagyok rajta én is. A szemem persze kormos rajta, hű, de milyen kormos szemet csinált nekem az a néni! Pedig tudhatta, mosom én minden reggel!

A tücsök (Csarusin. Szőllősy Klára fordítása)

Egy faház falában élt egy tücsök. Valami hasadékban bújt meg. Mihelyt leszállt az éj, a tücsök rákezdte: "Szrü-szür-szrü-szüri". 
Cirpelt, cirpelt, dalolt, hegedült, úgy hangoskodott, hogy nem lehetett tőle meglenni. Még ha nappal cirpelt volna, azt csak megszokja az ember valahogyan, de éjszaka aludni kell! A napi munkában kifáradunk, pihenni akarunk, s nincs kedvünk hang- versenyt élvezni! 
A szoba lakói petróleumot öntöttek a hasadékba, feketeborsot törtek, és a törött borsot libatollon át befújtak a résbe. 
- No - gondolták -, most aztán kiüldöztük a muzsíkusunkat." 
De szó sincs róla, a tücsök nem ment el. Cirpelt, muzsikált tovább, fülsiketítően. Két héten át zengte dalát, úgyhogy egy éjszaka sem lehetett tőle aludni. A tizenötödik napon a szoba lakóinak vendége érkezett. Fjodor Fjodorovicsnak hívták. Csodálatos ember volt! A világon minden állatnak és minden madárnak a hangját tudta utánozni. Még szúnyog módra is tudott dünnyögni. A háziak megteáztak kedves vendégükkel, s azután kiültek a tornácra. 
Varjú szállt arra. Fjodor Fjodorovics nyomban károgni kezdett, varjú módra: Kár!" 
A varjú leszállt, és a tornác körül keringett, károgott ő is válaszul: "Kár! Ká-árr!" 
Az udvarra most besétált egy tyúk a csibéivel. Fjodor Fjodorovics halkan csipo- gott, mint a kiscsirke, ha eltévedt: ,,Csiep, csiep". A tyúk ijedten kotkodácsolt, és szaladt keresni az elveszett csibét. 
Azután Fjodor Fjodorovics közelebb húzódott a házigazdához, és a fülébe zümmögött, mint a légy, de olyan ügyesen, hogy a házígazda, hessegetni kezdte. 
- Szemtelen légy! - méltatlankodott. - Nem hagyja békén az embert. 
 Így üldögéltek kinn, amíg besötétedett; sokat nevettek. 
Akkor azután nagyot sóhajt a házigazda, s azt mondja a vendégének: 
- Nagyon jó, hogy eljöttél hozzánk, Fegya, örülünk neked, csak azt nem tudjuk, hol helyezzünk el éjszakára. A szobánkban tudniillik egy tücsök lakik, és éjszakánként úgy koncertezik, hogy aki nincs hozzászokva, a szemét sem hunyhatja le. 
- Sebaj - mondja rá Fjodor F jodorovics. - Majd én is adok egy kis hangversenyt annak a tücsök úrfinak. 
Úgy is lett. Amint lefeküdtünk, a tücsök rázendített a nótájára a hasadékban, a kályha mellett: ,,Tírli-tirli-tirli-i-i". 
"Türli-türlük-türli-i-i" - cirpelt Fjodor Fjodorovics is tücsök módon. de még sokkal hangosabban, erélyesebben. 
 "Türlük-türlük-türli-i-i" - cirpelt az igazi tücsök a falban. 
"Tür-liik-tür-lük, tür-li-i-i-türli-i-i, tür-lük-tür-lük-türli!" - trillázott harsányan, fülrepesztőn Fjodor Fjodorovics. Azután elhallgatott. 
A szobában csönd lett, mélységes csönd. Azután megszólalt a tücsök a hasadékban, de nagyon-nagyon halkan: ,,Tür-lük" 
Fjodor Fjodorovics pedig megint olyan hangosat, harsányat cirpelt rá tücsöknyelven, hogy a falak remegtek. 
 Sokáig cirpelt, trillázott, a háziak már megunták hallgatni. 
-  Hagyd már abba, Fegya - kérlelték. - Elég volt! 
- Nem, nem - felelte a vendég. - Tűrjétek még egy kicsit. 
Végre aztán abbahagyta. 
Aznap éjjel a tücsök meg se pisszent. Másnap éjszaka sem énekelt, és azóta se szólalt meg. Bizonyosan elköltözött: annyira ráijesztett Fjodor Fjodorovics.

A szelek eredete

(Francia mese. Rónay György átdolgozása) 

Egyszer egy kapitányt útnak indítottak a hajójával: menjen, keresse meg, hol laknak a szelek, s hozza el az óceánra őket. Mert abban az időben örökös szélcsend volt a tengeren, soha még egy könnyű kis fuvalom sem rebbent, a hajók csak evezővel haladhattak, és szegény matrózok majd belegebedtek a kemény búzásba. 
Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakatta a hajófenékre. 
A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek: a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk. 
Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten. 
Az egyik azt mondta: 
- Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk. 
- Nem szabad - mondta egy másik -, a kapitány megtiltotta. 
- Nem is fogja észrevenni! - erősködött az egyik matróz. 
- Éppen csak belekukkantok az egyik zsákba. aztán gyorsan újra bekötöm a száját. 
Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, éppen azt, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és izzé-porrá törött. A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az óceánon, s azóta is ott tanyáznak.

A suszter manói (Grimm. Rónay György átdolgozása)

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt és békességgel elaludt. 
 Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott állt készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra meg- szemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára. Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál, pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta. A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól." 
De mire másnap fölkelt, készen állt a két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. 
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének: 
- Hallod-e, lelkem, mi-lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben? 
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz. 
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egy arasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőrüket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, szögecseltek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. 
Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűnnek. 
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. 
 Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott sz olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögeit, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra: szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat, s azt sem tudták mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek: 
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? 
Többet bizony nem is suszterkodunk! -  énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.