Gárdonyi Géza: Bolond Istók generális

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bolond Istók nevű legény. Egyik nap gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy beáll katonának.

El is ment a kaszárnyába és jelentkezett a főkapitánynál.

- Főkapitányúr! Bolond Istók alázattal jelentkezik katonának.

Be is vették, de harmadnapra hazaeresztették.

Mert mindent fordítva csinált, amit mondtak.

Ha azt mondták: jobbra fordulj! – ő balra fordult.

Ha azt mondták: állj! –akkor ő leült a földre.

Ha azt mondták: előre! – akkor Bolond Istók visszahátrált.

Eleinte pofozgatták, bezárták, koplaltatták. Utóbb aztán megkérdezték tőle, hogy miért csinál mindent fordítva.

- Azért – mondta büszkén Bolond Istók-, hogy az ellenség megzavarodjon.

- Mert ha az ellenség meghallja, hogy nekünk jobbra kell mennünk, akkor ők minden puskával jobbra fognak lőni. De ha és fordítva teszek mindent, akkor az ellenség nem bír követni és összezavarodik.

Ez egyáltalán nem tetszett sem a főkapitánynak, sem pedig a többi katonának.

Ezért hát elküldték.

Gondolta Istók: azért mégis megmutatom, hogy nekem van igazam.

Hazament a falujába és összehívta a cimboráit.

- Csináljunk – mondotta – olyan hadsereget, amilyen még sose volt a világon.

- Én leszek a generális.

Amit én mondok ti mindig fordítva teljesítsétek.

Azzal elkiáltja magát: - kezeket le!

Erre mindenki felemelte a kezét.

- Jobbra nézz! Erre meg mindenki balra nézett

- Előre – mindta Istók! Mindenki hárta felé ment.

Egyszer a főkapitány és a serege Bolond Istók falujában masírozott. Amint meglátták Istók furcsa hadseregét majd megpukkadtak a nevetéstől.

Krúdy Gyula : A törpe trombitás

A Krimóczy huszárszázadnak elesett a trombitása a szabadságharcban. Ilyesmi bizony előfordul máshol is, nemcsak a Krimóczy-huszároknál.
Az öreg Pap János, a marcona őrmester ilyenkor keservesen kiáltott fel:
- Fiúk, huszárok, jobban vigyázzatok magatokra! Még megérem, hogy egymagam maradok az egész dicsőséges századból!
Egyszer éppen a trombitás hiányzott. Hiába szólongatta csata után a nevénél Pap őrmester, a trombitás nem jelentkezett.
- Elment trombitálni, őrmester uram, a túlvilági hadseregbe - jegyezte meg egy vén huszár.
De hát most már azon kellett lenni, hogy hamarosan másik trombitást szerezzenek a huszároknak. A huszár trombitás nélkül félember. A trombitaszó tanítja meg arra, hogy mit kell tennie. Ha rohamra indul, mint a fergeteg, a trombitás fújja hozzá az indulót. Ha meg pihenőre tér este, a trombita mellett hunyja le fáradt szemét. Még a paripák is értik már a trombitajeleket. Hát mármost hol vegyenek alkalmatos trombitást a Krimóczy-huszárok?
Éppen egy rengeteg tölgyfaerdőn haladtak keresztül, amikor a fák közül tülökhangot vitt feléjük a szél. Pap őrmester hallgatta egy darabig a tülökhangot.
- Jól fújja - mondta. Hatalmas tüdejű gyerek lehet. Hozzátok csak ide azt a kondást!
Egy huszár kiugrott a sorból, aztán vitte nagy nevetve az erdőből a disznópásztort. Biz' az furcsa figura volt. Fiatal volt-e, vagy öreg? Ki tudná megmondani? Az arcát benőtte a szőr. Kék inge, gatyája egy gyermeknek is kicsiny lett volna, mert a kondás egy cseppel sem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta törpe.
A vén őrmester is mosolygott a bajusza alatt.
- Te fújtad a tülköt? - kérdezte.
- Én hát - felelte hetykén a törpe kondás.
- Hát a huszártrombitát tudnád-e fújni?
- Tudnám hát! Már hogyne tudnám, mikor tudom!
Pap őrmester megcsóválta a fejét. A kis kondás csak körülnézett.
- Hol az a trombita?
Adtak neki egy trombitát. A szájába vette és belefújt. Hej, hogy zendült föl egyszerre az erdő! A huszárparipák kényesen emelgették a lábukat, még a huszárok is vígan mosolyogtak a bajuszuk alatt.
- Így még nem is hallottam fújni - dörmögte az őrmester. - Hogy hívnak, öcsém?
- Vad Marci a nevem.
- No hát, Vad Marci! Akarsz-e huszár lenni?
- Már hogyne akarnék - felelte boldogan a kondás -, mikor akarok! Csak úgy ragyogott az arca a nagy gyönyörűségtől. - Mentem volna már magamtól is, de mindenütt kinevettek. Sehol se kellettem.
- No hát, velünk meglehetsz.
Lenyírták bozontos haját, szakállát. Huszárgúnyát húztak rá. Így lett huszár a törpe disznópásztorból. Hanem hát hiába fújta olyan gyönyörűen Vad Marci a trombitát, azért a huszárok mégis évődtek vele folyton-folyvást. A délceg, szálas legények nagyon lenézték a törpe huszárt. Ahány tréfát elkövettek a világ kezdete óta, azt mind elkövették Vad Marcival. A trombitás pedig búsult, búsult.
- Megálljatok, majd megmutatom én egyszer, hogy ki vagyok!
Egyszer a Felvidéken járt a Krimóczy-huszárok százada. Az előőrsök alkonyatkor azzal tértek vissza, hogy nem lehet továbbmenni, mert az útba eső várost megszállva tartja az ellenség.
- Mennyi az ellenség? - kérdezte Pap János.
- Legalább tízszer annyian vannak, mint mi.
- No, akkor vissza kell fordulnunk.
Éjszakára lepihentek az erdőben. Vad Marci még elfújta nekik trombitáján az esti takarodót, aztán titkon elhagyta az erdőt. Szakadt az eső, zúgott a szél, lován csendesen baktatott a sáros országúton a város felé, ahol az ellenség tanyázott. Mikor pedig a város első házához ért, sarkantyúba kapta lovát, és belefújt a huszártrombitájába. Fújta, teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végignyargalt a városon, és egy percig sem hagyta abba a zengő trombitálást.
A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség.
- Itt vannak a huszárok! - kiabálták mindenfelé.
A trombita pedig recsegett, mintha egy hadseregre való huszár jött volna valahonnan. Az ellenség fejveszetten szaladgált jobbra-balra. Futott mindenki arra, amerre tudott, kifelé a városból.
A törpe trombitás hajnalban azzal költötte fel Pap Jánost:
- Őrmester uram, kitakarodott az ellenség a városból. Menjünk be addig, amíg észre nem veszik a cselfogást.
Így szólt Vad Marci, és elmondta az éjszakai huszárrohamot, amit egymaga rendezett a trombitájával.
A vén őrmester csak megölelte a törpe trombitást.
- Fiúk!- kiáltotta dörgő hangon. - Ne bántsátok többé ezt a gyereket! Aki bántja, vasra veretem! Igazi Krimóczy-huszár ez!