A kislány és a kiskutya

(Szász Imre) 

A sűrű lombok szétnyíltak a nagy víz partján. Előbb egy kiskutya futott ki. Fekete, kövérkés pulikölyök volt, és nagyon nevetségesen futott, szinte a nyakába kapta mind a négy lábát. Hosszú, gubancos szőr borította, a farka visszakunkorodott a hátára, és lógott a nyelve.

A kislány még valahol benn járt a bokrok között, csak a nevetése hallatszott, meg néha a kiabálása:

- Maszat! Maszat!

Maszat azonban nem akarta meghallani, mert engedetlen kiskutya volt, s most még szomjazott is, és megérezte a víz szagát. A legtöbb állat elnyúlik futás közben, de Maszat inkább valami fekete gombóchoz hasonlított, ahogy árkon-bokron nyargalt le a vízhez.

A parton, a sárga kavicsokon egyszerre megállt. A vízen, messze, nagy hajó eről­ködött felfelé, s húzta maga után a fával megrakott uszályokat; közelebb a parthoz egy kétpárevezős hosszú, karcsú csónak siklott, két fiú evezett, s egy lány kormányozta a csónakot. De Maszat nem ezért torpant meg a sárga kavicson.

Hullámzott a víz.

A hullámok halkan sustorogva nekifutottak a kavicsnak, rászaladtak, azután visszahúzódtak, s a kavics nedvesen és sötétsárgán csillogott utánuk.

Maszat még sohasem látta a nagy vizet, és nem tudta, milyen állat az, amelyik így rátámad, nekiront, és mielőtt hozzáérne, visszaszalad.

Vadul ugatni kezdett. Ha jött a hullám, hátraugrott, ha visszahúzódott, utána­pattant, és vicsorgott, hörgött, morgott, fenyegette, szidta ezt az ismeretlen, szemtelen és erőszakos állatot. Egészen elfeledkezett a szomjáról.

Akkor ért oda a kislány. Egészen más volt, mint a kutyája, magas és világos hajú, és kék halásznadrág volt rajta meg fehér csíkos kék pulóver, csak abban hason­lított a kutyájára, hogy éppolyan ügyetlenül futott.

Fentről, a magas partról nézte a kutyát, aztán nevetve leszaladt hozzá:

-Jaj, Maszat, de buta vagy! Úgy ugrálsz itt, mint egy kövér fekete szöcske. Maszat, te buta, hiszen ez nem béka, ez csak hullám. Maszat, én még ilyen buta és gyáva kutyát nem láttam. Gyere, igyál.

De Maszat nem mert inni, csak ugatta a hullámokat. Tudta, hogy a kicsi gazdája kineveti és kicsúfolja, és nem értette, miért. Nem tudta elmondani neki, hogy minden kicsi kutya lelapul, ha elrepül felette egy nagyobb madár; mert valamikor az ősidők­ben a kiskutyáknak félniük kellett a nagy sasoktól és más ragadozó madaraktól; és minden kiskutya megugatja a mozgó vizet, amikor először látja, mert valamikor az ősidőkben nagy fogú, éhes szörnyetegek jöttek ki a mozgó vízből, és meg akarták enni a kiskutyákat. Maszat ezt nem tudta, ő csak azt tudta, hogy neki meg kell ugatnia ezt a mozgó valamit, aminek ugyan vízszaga van, de nagyon gyanúsan ug­rándozik.

-   Buta vagy, Maszat! - mondta a kislány, és a két mellső lábánál fogva oda­vonszolta a vízhez. - Igyál! - és belenyomta az orrát, egészen a sárga ka­vicsba.

De éppen akkor jött egy hullám, szemközt csapta a kutyát. Maszat hátraugrott, és megint ugatni kezdett.

-   Ha ilyen buta vagy és ilyen gyáva, szomjan halsz - figyelmeztette a kislány. Ő ott állt a víz szélén, cipőjét néha végignyalta a víz, de nem törődött vele. Örült neki, hogy nincs, aki összeszidja érte.

-   No, gyere! - mondta még egyszer. - És szégyellheted magad. Maszat szégyellte is magát, de nem ment közelebb.

-   De sok bajom van veled - sóhajtotta a kislány. - Ha nem lennék itt, most szomjan halnál. Buta, gyáva Maszat!

Merített neki vizet a két kis piszkos tenyerébe, s Maszat így már ivott. Nem sokat persze, mert a kislány ujjai között kicsurgott a víz.

-   Mennyi munkát adsz! - mondta a kislány, mikor ötödször merte tele a tenyerét. - De most már elég. Gyere, menjünk.

Együtt kapaszkodtak fel a partra, s amikor felértek, nem messze tőlük ott állt egy tehén. Nagyon jámbor tehén volt, szelíden nézett és legelgetett.

A kislány megtorpant. Városi volt, félt ettől a nagy állattól, amelyik éppen az ő útjukban állt.

Maszat szimatolt. Megérezte, hogy a kis gazdája fél, s azt is tudta, hogy a tehéntől. Különben is puli volt, és nem tűrhette, hogy mindenféle tehenek összevissza kódo­rogjanak.

A tehén csodálkozva nézte azt az ugatós, vicsorgó fekete kutyát ott az orra előtt. Csapkodott a farkával, és néhány lépéssel hátrébb vonult. Ügyet sem vetett a kis­lányra, aki remegve állt a parton.

Maszat azonban tudta, hogy ezt a tehenet el kell innen kergetni. Hol innen, hol onnan ugrott neki, vicsorgott, ugatott, lesunyta a fejét, aztán hirtelen ugrott. A tehén hátrált, és körbe-körbe forgott, hogy mindig szembekerüljön a kutyával.

De nem sokáig állta ezt az eszeveszett, vicsorgó fekete jószágot, amelyik folyton az orra felé kapkodott. Egyszer csak megfordult, és elcsörtetett a bokrok közé. Maszat vad üvöltéssel a sarkában.

A kislány megkönnyebbült, de azért várt egy darabig, és csak akkor kezdett el kiabálni:

-   Maszat! Maszat!

Az ugatás egyre messzebbről hallatszott, azután hirtelen elhallgatott. Egyszerre kinyíltak a bokrok.

-     Édesapa! - kiáltotta a kislány, és odaszaladt. - Idejött egy nagy bika, és fel akart lökni, de Maszat elkergette.

-     Ejnye - mondta az édesapja, aki látta a tehenet. - Aztán miért akart fellökni az a fránya bika ?

-     Mert kék ruha van rajtam. A bikák haragusznak a kék színre.

-     Nem a pirosra ?

-   A pirosra is, meg a kékre is. Maszat elkergette. Maszat olyan bátor, ilyen bátor kutya nincs is több a világon. Ha egy oroszlán jönne, azt is elkergetné.

A kiskutya közben előkerült. Megszomjazott a nagy futástól, és szeretett volna inni, de a hullámok még mindig csapkodtak. Odasündörgött a kislányhoz, és két lábon ugrálva kérte, hogy jöjjön le vele, és adjon neki vizet. De a kislány nem értette, csak simogatta-simogatta, és azt mondta:

-   Tudod, apu, Maszat megmentette az életemet.

A folt

(Noszov. Ford. Nikodémusz Elli)

Bobkának volt egy csodálatos nadrágja. Zöld, de még inkább azt mondhatnám, zöldesbarna. Bobka nagyon büszke volt a nadrágjára, s mikor felvette, mindig igazi katonának képzelte magát. Egyszer átmászott a kerítésen, beleakadt egy szögbe, és elszakította. Ez aztán a méreg! Bobka majdhogy sírva nem fakadt bánatában. Haza­ment, és kérlelni kezdte anyukáját, varrja meg a nadrágját.

Édesanyja nagyon megharagudott:

-    Kerítéseken mászkálsz, elszaggatod a nadrágot - én meg foltozhatom!

-    Soha többet nem teszem, csak most az egyszer varrd meg, édesanyám!

-    Varrd meg magad!

-    De én nem tudom.

-    Ha el tudtad szakítani, akkor tudd megvarrni is!

-    Hát jó, akkor majd így fogok járni - morgott Bobka, és kiment az udvarra. A gyerekek meglátták, hogy lyukas a nadrágja, és kinevették:

-    Milyen katona az, akinek lyukas a nadrágja? 

Bobka mentegetőzött:

-    Megkértem édesanyámat, hogy varrja meg, de nem akarta.

-   A katonának talán bizony a mamája foltozza meg a nadrágját?! - mondták a gyerekek. - A katonának mindenhez kell értenie, a foltozáshoz is meg a gomb fel­varrásához is.

Bobka elszégyellte magát.

Hazament, tűt, cérnát kért édesanyjától meg egy darab zöld anyagot. Kivágott az anyagból egy uborka nagyságú foltot, megpróbálta hozzávarrni a nadrághoz.Nagyon sietett, háromszor is megszúrta az ujját, úgyhogy még a vér is kibuggyant, s egyre csak a tűt szidta:

-   Még szúrsz is, te undok!

Végre elkészült a folt. Úgy fityegett a nadrágon, mint egy szárított gomba, körü­lötte összeráncolódott az anyag.

-   Hát ez nem munka - mondta Bobka -, még rosszabb, mint volt. Megpróbá­lom még egyszer.

Fogta az ollót, kifejtette a foltot. Majd elsimította a ráncokat, újra rátette a foltot a nadrágra, körös-körül megjelölte tintaceruzával, újra nekikezdett a varrásnak. De most nem sietett. Gondosan öltögetett, és vigyázott, nehogy felpúposodjék. Sokáig kínlódott, szuszogott, nyögött, de végül, mikor kész lett, öröm volt ránézni a foltra. Szépen, egyenletesen, simán feküdt a nadrágon s olyan erősen, hogy még a fogával sem tudta volna letépni.

Bobka felvette a nadrágot, és kiment az udvarra. A gyerekek körülfogták.

-   Ez aztán derék - mondták. - Nézzétek csak, még ceruzával is körülrajzolta a foltot. Látszik, hogy maga varrta.

Bobka meg csak forgott körbe-körbe, hogy mindenki jól megnézhesse a foltot.

-   Hej, ha még a gombfelvarrást is megtanulhatnám! De sajnos, egy se szakadt le! No de sebaj! Majd csak leszakad egyszer, s akkor aztán igazán én varrom föl!

A két gyertya

(Andersen. Ford. Rab Zsuzsa)

Volt egyszer egy szép szál viaszgyertya, aki nagyon is jól tudta magáról, hogy mit ér.

-    Viaszból teremtettek, formába öntöttek! - kevélykedett. - Szebb a lángom, mint más közönséges gyertyának, s tovább is égek: kristályüveg csillárban volna a helyem vagy legalább ezüst gyertyatartóban.

-    Gyönyörű élete lehet! - sóhajtott fel mellette a faggyúgyertya. - Engem bizony csak faggyúból teremtettek, de azért én is érek valamit, mindenesetre többet, mint némelyik faggyúgyertya, akit csak háromszor mártanak. Engem nyolcszor mártot­tak, hogy elég vastag legyek. Nem is panaszlom a sorsomat. Tudom, hogy előkelőbb dolog viaszból születni, mint faggyúból, de hát nem rajtunk múlik, hogy minek születünk. Kegyed majd a szobába kerül, a kristálycsillárba, én meg a konyhába, s az sem utolsó hely, hiszen az tartja el az egész házat.

-    Ó! - húzta el a száját a viaszgyertya. - Van a világon fontosabb dolog is az evésnél! Sokkal többet ér a társasági élet. Ha az ember egy ragyogó társaságban maga lehet a legragyogóbb! Ma este bál lesz a házban, mindjárt jönnek értem meg a csa­ládomért.

Ahogy kimondta, már jöttek is érte, de nemcsak őt vitték el, hanem a faggyú­gyertyát is. Maga a ház asszonya vette a kezébe, s a konyhába vitte: egy kisfiú várt ott kosárral a kezében. Krumplival rakták meg a kosarat, almát is tettek melléje; a jószívű háziasszony ajándékozta meg vele a kisfiút.

-   Ezt a faggyúgyertyát is vidd haza, kisfiam - mondta végül. - Édesanyád világos virradatig dolgozik, elkel a gyertya nálatok.

A kislánya ott állt mellette, s amikor azt hallotta: világos virradatig, felragyogott az arca.

-   Én is fennmaradok ma világos virradatig! - kiáltotta boldogan. - Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!

Csak úgy sugárzott örömében.

„De jólesik ilyet látni! - mondta magában a faggyúgyertya. - Sohasem felejtem el, milyen boldog volt ez a kislány! Ilyet úgyse látok többet."

A kisfiú beletette a kosarába, ráhajtotta a födelet, s vitte haza.

„Ugyan hová kerülök? - törte a fejét a faggyúgyertya. - Biztosan szegény embe­rekhez, akik talán még réztartót se tudnak adni alám, a viaszgyertyát meg kristálycsil­lárba helyezik, és fénypontja lesz a társaságnak. Előkelő uraságokra szórja a fényét - ó, de nagyszerű is az! Nekem alighanem másképp alakul a sorsom, hiszen csak faggyúból öntöttek."

Csakugyan szegény emberekhez került, egy özvegyasszonyhoz és három gyerme­kéhez, abba a rozzant kis házba, amely éppen szemközt volt az előkelő úri házzal. Megörült az özvegyasszony, amikor a gyertyát meglátta.

-   De szép szál gyertya! - kiáltotta. - Egész éjjel világít majd nekünk. És meggyújtotta.

-   Juj! - utálkozott a gyertya. - Közönséges kénes gyufával gyújtanak meg! Bezzeg a viaszgyertyát jobban megbecsülik odaát!

Ott is akkor gyújtották meg a gyertyákat: felragyogtak a termek. Kocsik robogtak a ház elé, előkelő öltözetű báli vendégek szálltak ki belőlük, zeneszó áradt ki az utcára.

„Most kezdődik a bál! - gondolta sóvárogva a faggyúgyertya, s eszébe jutott a gazdag kislány örömtől sugárzó arca. - Ilyet se látok többé!"

De az özvegyasszony legkisebb leánykája egyszerre csak odasomfordált testvérei­hez, megölelte őket, és nagy-nagy titkot súgott a fülükbe:

-   Mit gondoltok, mi lesz ma vacsorára? Sült krumpli, úgy ám! - és csak úgy sugárzott a boldogságtól; a gyertya világa éppen az arcába hullott, s a gyertya olyan igazi örömet látott az arcán, mint nemrég az úri házban a gazdag kislányén, amikor így dicsekedett: „Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!"

„Lám, a sült krumpli ér annyit, mint a fényes bál! - gondolta a faggyúgyertya. -Hiszen egyformán örül ez a két kislány, a gazdag meg a szegény!" Még rá is tüsszentett az igazságra, helyesebben szólva sercent egyet, mert egy faggyúgyertyától csak ennyi telik.

Asztalt terítettek, és nekiláttak a sült krumplinak. Ó, de pompás íze volt! Való­ságos ünnepi lakomát csaptak belőle. Még egy-egy almát is kapott mindenki vacsora után, csemegének.

Aztán lefeküdtek a gyerekek, az édesanyjuk megcsókolta őket, s nyomban el is aludtak. De az anyjuk fönn virrasztott: egész éjszaka varrt, hogy megkeresse a három gyermek kenyerét. A szemközti házból átragyogtak a fehér viaszgyertyák, áthallat­szott a báli zene. Fönn a*magasban pedig tündöklöttek a csillagok, egyformán szitálták halvány fényüket a gazdag házra meg a rozzant házikóra.

„Mégiscsak szép volt ez az este! - mondta magában a faggyúgyertya. - Vajon boldogabb volt-e a kristálycsillárban a viaszgyertya? Ezt meg kellene tudnom, mielőtt csonkig égek."

És a két kislányra gondolt; az egyikre a viaszgyertya, a másikra a faggyúgyertya vetett fényt, mégis egyformán sugárzott az arcuk. Eddig a történet, az okosnak ennyi is elég.

A három sírdogáló

(Japán mese. Lengyel Balázs átdolgozása) 

Élt, éldegélt valahol egy szegény öregasszony, akinek messze idegenbe szakadt az egyetlen fia. Azt se tudta, hol-merre jár, hogy megy sora, van-e párna éjszaka a feje alatt, van-e tető fölötte. Egyszer aztán levelet kapott a fiútól, de mert a szegény öreg nem tudott olvasni, elindult hát az országúton: valakire csak akad, aki majd felolvassa neki. Amint így ment, mendegélt, szembejött vele egy kiszolgált katona. Meg is állította, meg is kérte szépen, olvasná fel neki egy szem fia levelét. Kezébe vette a katona a levelet, nézte, nézegette, s egyszerre csak sírva fakadt, és sírt, sírt keservesen. Elszorult erre az öregasszony szíve, és reszketeg hangon faggatni kezdte a katonát:

-   Uram, mi van a levélben ? Csak nem esett valami baja szegénykémnek ? Bármi történt is, hagyd abba a sírást, és mondd meg nyomban.

De a katona, mintha nem is hallaná az asszony szavát, maga elé meredt és sírt. Azt hitte erre a szegény öregasszony, hogy valami rettenetes szerencsétlenség érte az ő szerelmetes fiát, és maga is sírva fakadt. Amint így sírdogáltak, arra jött éppen tele puttonnyal egy vándorfazekas, s ahogy szemügyre vette őket, letette puttonyát a földre, melléjük lépett, és maga is keservesen sírni kezdett. És sírtak, sírtak most már mind a hárman. Látta ezt egy utasember, s mivel tudni szerette volna, hogy mi tör­tént - hiába, kíváncsi az utas -, megkérdezte a fazekast, hogy miért sír.

-Egy éve már - felelte a vándor fazekas, mihelyt egy kissé összeszedte magát —, már egy éve esőben-hóban járom az országot, hogy túladjak ezeken a fazekakon, és valami kis pénzne tegyek szert. Nemegyszer sírni szerettem volna, de sohasem volt rá jó alkalom, mert a vándorlás, az árusítás járt mindig az eszemben. Ma azonban, amikor ide értem, és megpillantottam ezt a két sírdogálót, felködlött bennem minden szerencsétlenségem, s így aztán csatlakoztam hozzájuk, hogy végre egyszer jól kisír­jam magam.

-    Ühüm - mondta az utas, mert látta, hogy a fazekastól nem tud meg semmi okosat, s most már az öregasszonyhoz fordult, s őt faggatta, hogy miért hullatja könnyeit.

-    Hogyne sírnék - törölgette arcát az öregasszony -, hiszen levelet kaptam ide­genbe szakadt egy szem fiamtól, és megkértem ezt az urat, hogy olvasná föl, mit ír szegénykém, mit üzen nekem, elárvult anyjának. De ez az úr egy szó nem sok, annyit se szólt, csak sírva fakadt a levél láttán. Nagy baj, nagy szerencsétlenség érte hát a fiamat, s hogyne sírnék, ha már egy idegen uraság is így megkönnyezi.

Az utas erre már egyenesen a katonához fordult, és megkérdezte, mi van a levél­ben, micsoda baj, szomorúság, hogy ilyen keservesen gyötri a szívét. De a katona megrázta a fejét, s mihelyt erőt vett magán, így szólt:

-   Ó, uram, szégyenkezem, hogy tanulatlan vagyok. Gyermekkorom óta nem volt könyv a kezemben, és most sírok, mert ezt az egyszerű levelet sem tudom elolvasni. Sírok bizony, mert semmit sem tettem meg elmém csiszolására, amikor pedig még sok mindent megtehettem volna.