Csiga Zsigának nem a lakáshivatal utalt ki
lakást, mert Csiga Zsiga eredendően és születésénél fogva háziúr volt. Úgy is mondhatnánk, hogy született háziúr.
Szép, csiga alakú, gyöngyházszínű háza
volt. Nagyon szeretett benne lakni, annyira,
hogy más lakót nem is tűrt meg. Általában
gőgös háziúrnak tartották Csiga Zsigát az erdőben, ahol élt, és ezért senki sem szerette.
Két szarvát mindig magasan hordta, és nem
fogadta a lepkék köszönését, akik hódolatképpen összecsapdosták előtte szárnyaikat,
ahogy az emberek a kezüket szokták.
Csiga Zsiga már korán reggel elkezdte a
mászkálást, úgy nyomult előre, mint egy tank,
csak hogy minél többen láthassák a házát. Aki
lassan jár, arra azt szokták mondani, hogy úgy
mászik, mint a csiga. Csiga Zsiga meghazudtolta a nevét, bizonyára ő volt a leggyorsabb
csiga, aki valaha is élt.
Mindig fáradhatatlanul úton volt. Ha esett
az eső, vagy nagyon sütött a nap, behúzódott
házába, és nem jött elő, hiába énekelték a
madarak:
Csiga Zsiga, gyere ki,
ég a házad ideki!
Csiga Zsiga nem volt hajlandó kidugni a
szarvát, őt nem lehetett egykönnyen becsap
-
ni.
Egyszer is, amint visszavonult Csiga Zsiga,
hogy házát kellőképpen élvezhesse, éneket
hall. Ketten énekeltek egyszerre, az egyik
hang mély volt és búgó, a másik cingár és esdeklő. De nem is a szokásos dalocskát énekelték. Így hangzott:
Csiga Zsiga, gyere ki,
vendéged van ideki!
Csiga Zsigának még nem volt soha vendége, és ezért érdeklődve bújt elő. Hát egy eltévedt Búgócsigát lát a háza előtt, olyat, amivel
a gyerekek szoktak játszani. A másik vendége
meg egy szegény, házatlan csiga volt. Mert
talán tudjátok, hogy nincs minden csigának
háza.
– Szólíts egyszerűen Facsigának – mondotta Búgócsiga Csiga Zsigának.
– Ez itten Csiga
Biga – mutatta be a házatlan csigát.
– Azért
jöttünk, hogy kibéreljük a házadat.
– Az én házamat? – kérdezte sértődötten,
de kicsit meg is szeppenve Csiga Zsiga.
– Az
én házam nem kiadó!
– Ugyan, ha nem volna kiadó, akkor nem
volnánk itt. Tessék, nézd csak!
Facsiga falevelet dugott Csiga Zsiga elé,
melyen ez állott:
„Szép, gyémántszínű házam,
mely palotának is beillik,
a nyári hónapokra olcsón kiadó.
Tisztelettel
CSIGA ZSIGA, háztulajdonos”
Csiga Zsiga kétszer is elolvasta, és ha lett
volna vére, biztosan elpirul, de minthogy nem
volt, csak ezt mondta:
– Csigavér! Csiga Zsiga, csigavér!
Facsiga megjegyezte:
– No látod, mért tagadod le, amikor az
egész erdő tele van ilyen falevél röpcédulákkal? Vagy talán nem te vagy Csiga Zsiga?
– Csiga Zsiga én vagyok, de biztosan egy
gonosz mókus csinálta ezt a viccet, mert nem
kiadó a házam! Hová is mennék lakni, ha kiadnám?
– Az minket nem túlzottan érdekel – válaszolta Facsiga.
– Különben is:
A hirdetés szép szó,
ha betartják: úgy jó!
– De értsétek meg – próbálta meggyőzni
őket Csiga Zsiga –, a kutyatejfűre kérlek benneteket, nekem szükségem van a házamra!
Ha kiadnám nektek, ugyan ki fogadna be magához, ha esik az eső?
– Csiga Biga biztosan befogadna – nyugtatta meg Facsiga Csiga Zsigát. Csiga Biga
megerősítésül bólintott egyet a szarvaival.
– De én akkor sem adhatom ki nektek a
házamat, még ha be is fogadnátok! – siránkozott megrémülve Csiga Zsiga.
– Hát akkor nincs mást tennünk – búgta
megejtően mély hangján Búgócsiga –, mint
hogy elvesszük erővel, téged kilakoltatunk,
és mi beköltözünk. És büntetésből be sem
engedünk, ha esik az eső, pedig különben beengedtünk volna!
Erre már nem is válaszolt Csiga Zsiga. Megrémülve, a szokottnál is sokkal gyorsabban
húzódott vissza a házába, és betapasztotta
a kijáratot. Sem énekszóval, sem bűvigével
nem lehetett előhívni.
Búgócsiga és Csiga Biga pedig jót nevetett
a pajkos mókussal együtt, hogy így megrémítették Csiga Zsigát.
De Csiga Zsiga is alábbhagyott ezután gőgös háziúrságával, és nem hordta oly magasan
a szarvát, a lepkéknek előre köszönt, és a szitakötőket megkérte, hogy ha elfáradnak, szálljanak le egész bátran a háza tetejére pihenni.
Meg is szerette az erdőben mindenki Csiga Zsigát.
