2014. január 3., péntek

Hogyan tanulta meg kimondani Zsenya az r-et?


(Csarusin. Ford. Áprily Lajos) 

Volt egyszer egy kisfiú: Zsenya. Nem tudta kimondani az r-et.

- No, Zsenya, mondjad: mogyoró. De ő így ejti a szót: „mogyoló".

- Mondjad: takaró.

De Zsenya így ejti: „takaló".

- Mondjad: répa.

De ő azt mondja: „lépa".

Minden gyermek kineveti az udvaron.

Egyszer együtt játszott a gyerekekkel, s valamit helytelenül ejtett. Elkezdték bosszantani.

Akkor Zsenya megsértődött, s felmászott a tetőre. Zsenya ott fekszik a fáskamra tetején, s csendesen sírdogál. Hirtelen egy varjú száll a kerítésre, s erős hangon ezt károgja: -Káárrr!

Zsenya is károgni kezdett - csakhogy neki így sikerült: „kááll..." A varjú meg ránézett, félrehajtotta a fejét, megcsattogtatta a csőrét, s elkezdte mondogatni különféleképpen:

„Kárr, krá, krrr, rrrá, rrrá, rrá!"

Zsenyának ez így sikerült: „klávlá, klll, klklkl".

Fél óra hosszat kiáltozott Zsenya varjú módra, különbözőképpen helyezgette szájában a nyelvét, s teljes erejéből lökte ki a hangot.

Kifáradt a nyelve, ajka is megduzzadt. De egyszer csak ilyen kitűnően sikerült i szólás:

- Kááárrrrrrr!

Olyan kitűnően sikerült ez az „rrr"', hogy úgy hallatszott, mintha egy halom kő gurulna szét.

No, megörvend Zsenya, s kezd lemászni a tetőről. Mászik nagy sietve, s közben állandóan károg, hogy el ne felejtse az r-et kimondani.

Mászott, mászott, s le is fordult a tetőről, de a kamra alacsony volt, ribizlibokorba esett - s ott nem ütötte meg magát.

Felkel Zsenya, s odafut a gyermekekhez, nevet, örül, s ezt kiáltja:

- Ki tudom már mondani az „err"-et.

- Akkor hát mondj nekünk egy szót! Gondolkozik Zsenya, s a végén azt mondja:

- Paverrrrr!

Pavelt akart mondani, de megzavarta a szó. De azért úgy örült!

Az aranyszőrű bárány (Kolozsvári Grandpierre Emil)



Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.
-   Fölfogadlak - mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.
Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe, s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat, s furulyázott nekik.
Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárányka olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.
Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, s amikor látta, hogy min­den birka megvan, s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék el hozzá
-   Szívesen - válaszolta az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.
A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.
így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő eltelt, búcsút vett a gazdától, s elindult hazafelé az aranyszőrű báránykával.
Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy lánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.
Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de mikor megfogta, a két keze hozzá­ragadt a gyapjához.
Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhaj­totta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.
Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.
Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütő­lapátot, hogy megriassza a lányt:
-   Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza!
De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cseleke­detét. Mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.
így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony.
Meglátta őket a pap:
-   Ne űzzétek az eszeteket - kiáltott rájuk - menjetek dolgotokra!
A szó nem használt, megmérgesedett a pap, s botjával odasózott a sütőasszony dereka végére. Aztán úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő maga meg a bothoz.
Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.
Ahogy beszélgettek, megszólalt a dob az utcán. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja, s még királyságát is meg­osztja vele.
Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz, s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jó néven vette a szán­dékát, s mindjárt leültette a lányát maga mellé, a tornácra.
A juhász vette a furulyáját, s megfuvintotta. Hát abban a szempillantásban tán­colni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.
Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a leány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot sem állotta meg tánc nélkül.
Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát. így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát udvari báránykának. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett belőle.

A suszter manói

 (Grimm mese - Rónay György feldolgozása)

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott.
Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt
egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre...
Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a
lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd
lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és
békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll
készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit
szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden
varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi
hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta:
éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert
úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál:
pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A
suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a
dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem
kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek
értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment
ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre
elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint
jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi
cipőkhöz a bőrt, aztán - mielőtt lefeküdtek - azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk,
és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a
műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta,
csak hát, nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és
föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték,
hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást,
topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két
kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter
asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan
fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán
varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg
a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az
asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak
minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem
fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt,
nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár
szép kis cipőt!
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű,
csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén
kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg
nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták
oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és
kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént
dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk,
lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit
simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis
ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre
csak cincogva nótázni kezdtek:
"Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!"
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül
aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól
ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak
hozzákezdett.

Tóthárpád Ferenc: Fogócska a hóban

Ébred a határ,
puha künn a hó.
Kedvem ragyogó,
te vagy a fogó.

Messze szaladunk,
csuda szép a rét!
Jönnek mivelünk
kicsi cinegék.

Huss! Cinege, huss!
Fuss a havon, fuss!

Nyulász Péter: Téli mese

Sárgarépa, piros lábas, fekete szén, seprűnyél,
alig vártam jöjjön már a deres, fagyos, havas tél.
Gyúrtam három hógombócot: kettő kisebb és egy nagy.
Magas, délceg hóember lett, mondtam neki: csinos vagy!
Nem válaszolt semmit erre, állt csak ott a kert végén,
reggel viszont csodálkoztam répaorra hűlt helyén.

Hova lett az orrod, mondd csak? – de ő megint hallgatott,
seprűjével, lent a hóban lábnyomokra mutatott.
Értem most már! – kaptam észbe, nyuszi járt itt éhesen;
hóemberem, répaorrát neki adta kedvesen.
Örültem, mert így az éhes nyuszi koma jóllakott,
én pedig az új nózinak, kerestem egy jégcsapot.

Nyulász Péter: Kinyerma

A játékot te nyered,
ha nagyobb a tenyered.
Ha pedig az én tenyerem
nagyobb, mint a te tenyered,
akkor bizony nem te nyered,
hanem az én tenyerem nyer!

Szalai Borbála: Mesevilág

Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara.

Nyulász Péter: Hó hahó

Lábam alatt ropog a hó,
fehér minden földön-égen:
ez az, ami nekem való,
erre vártam egész évben!

Legjobb most a hópelyheket
bekapni a levegőben,
nyelvem hegyén olvadjon el,
attól leszek jó erőben!

Jó a jégen korcsolyázni,
szánkót húzni fel a hegyre,
vagy az utcán hógolyózni,
hóemberek jönnek szembe.

Aztán, ha már jéggé fagytam,
kezem-lábam megdermedve
uzsgyi haza, vár a paplan,
nem vagyok én jegesmedve!

Kányádi Sándor: Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

Mentovics Éva: A hóember

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.

Mentovics Éva: A hóember kívánsága

Hatalmas a pocakom,
kint ácsorgok a havon.
Azt mondod, hogy kevélyen?
Egy kis faggyal beérem.

Mindössze csak az a vágyam:
hóból legyen puha ágyam.
Jószerencse el ne hagyjon,
víg orcámra mosoly fagyjon.