Nemes Nagy Ágnes: Ugróiskola

Járok az utcán,
kip-kop, kip-kop,
még meg is állok
itt-ott, itt-ott.

Jó megállni, nézz oda,
ott egy ugróiskola,
felrajzolva járdaszélre,
zöld krétával nagyra, szépre,
mindenütt van, nézz oda,
itt-ott,
kip-kop,
egy-egy ugróiskola.

Egy,
egy,
egy,
páros,
egy,
páros,
fordulj vissza,
páros,
egy,
nem hibáztam, nagyszerűen
megy, megy, megy,
mi van hátra? Páros,
nem leszel te sáros,
itt a vége:
egy,
egy,
egy.

A kis fa

(Gárdonyi Géza) 

A gyerekek fát ültettek az út mellé. A fa gyökeret eresztett, és nőni kezdett. Egy fiú elment mellette. Leszakított egy levelet. Összegyűrte és eldobta. 

– Miért szakítottam le? – gondolta. De aztán megnyugodott. 

– Mit számít egy levél? A fának sok levele van. Arra ment egy másik fiú. Letört egy ágat. Azt gondolta: 

– Mit számít egy ág? A fának sok ága van. 

Arra szaladt egy kislány labdával. Feldobta a labdát. Az meg – puff – éppen a fára esett. Letörte a fa felső ágát. 

– Hát ez baj! – komolyodott el a kislány. – De ettől még nem hal meg a fa. Nő neki új ága. 

Jött egy kecske. Rágcsált egy kicsit a fa kérgéből. Megállt ott egy ember. Hozzátámasztotta a biciklijét. Az is ledörzsölt egy kicsit a fa kérgéből. Jött egy fiú az új bicskájával. 

– Mindjárt kipróbálom, hogy jó-e. Levágta az egyik maradék ágat. 

– Jó éles a bicskám! – örült. 

A kis fa száradni kezdett. Jöttek a gyerekek, akik ültették.

 – Ej-ej! Úgy látszik itt nem tud megnőni a fa. Biztosan rossz a föld.

Március 15.

Március 15. nemzeti ünnepünk. Amire ekkor emlékezünk, az több, mint 150 évvel ezelőtt volt. Ez azt jelenti, hogy a nagypapád nagypapájának a nagypapája is csak a szüleitől hallhatott az akkor történtekről. Tudnod kell, hogy akkoriban Magyarország nem volt önálló ország, hanem a Habsburg Birodalom része volt. Az egész birodalmat az osztrák császár irányította. A magyarok a saját hazájukban is az osztrákoknak szolgáltak. Ha valaki tanulni szeretett volna, előbb meg kellett tanulnia németül - ahogy az osztrákok beszélnek. A fiatal magyar férfiakat elvitték akár nyolc évre is katonának messze a hazájuktól, és azért kellett harcolniuk, hogy a Habsburg birodalom még nagyobb és gazdagabb lehessen. A szegényeknek mindenért adót kellett fizetniük, a gazdagoknak semmiért. Egyszóval sok igazságtalanság érte a magyar embereket. Egy szép napon aztán összefogtak, és fellázadtak. 1848. március 15-én, Pesten, sok híres író és költő, tudós, politikus vezetésével az emberek az utcákra mentek, és együtt követelték, hogy legyen végre igazság. Köztük volt Petőfi Sándor, a fiatal költő is, akiről már biztosan sokat hallottál. Ez volt tehát az 1848. március 15-i forradalom, ami győzött, mert az osztrák császár ijedtében megígérte, hogy minden kívánságunkat teljesíti. Később azonban visszavonta az ígéretét, és hatalmas hadsereggel támadt a magyarokra. Ekkor kezdődött a szabadságharc, amiben Petőfi Sándor is életét vesztette. A szabadságharcot Kossuth Lajos vezette. Az osztrákoknak azonban sokkal több katonájuk volt, és még külföldi katonákat is vásároltak. Így hosszú harc után meg kellett adnunk magunkat. Később azonban sok bölcs magyar embernek köszönhetően sikerült kiegyeznünk a Habsburg birodalommal, és lassan minden teljesült, amit 1848. március 15-én szerettek volna a magyarok elérni.

A szegényember káposztája

(magyar népmese) 

Valamikor régen élt egy földműves. Nagyon szegény volt, de igen jószívű. Az egyik évben egy óriási káposztája nőtt. Az egész családja jóllakott volna belőle, ő mégis így gondolkodott: 

– Elviszem a királynak. Biztosan örülni fog neki. Ez a káposzta úgyis akkora, hogy a király asztalára való. Nem ilyen szegényére, mint én. 

Így is tett. A királyt nagyon meghatotta ez az ajándék. Egy erszény arannyal jutalmazta meg a szegény embert. 

Élt a faluban egy zsugori, gazdag ember. Mikor meghallotta, hogy a szegény ember sok pénzt kapott a káposztáért, elhatározta, ő is visz valamit. Elviszi a királynak a legszebb paripáját. Azért biztosan még sokkal több aranyat fog kapni, mint a szegény ember az egyszerű káposztájáért. El is ment a királyhoz. Amikor átadta a paripát, alázatosan meghajolt, s így szólt: 

– Uram, királyom! Ennél szebb ló nincs az egész világon! Ezért hoztam el felségednek!

A király mosolyogva válaszolt: 

– Én is egy olyan ajándékot adok ezért a paripáért, melynek nincs párja sehol. Azzal megparancsolta, hogy adják oda a gazdag embernek azt az óriási káposztát, amit a jószívű szegény embertől kapott.

Kutya-macska barátság

(magyar népmese) 

Egyszer a kutyák lakodalmat csaptak. Bodri feltette a sok ételt, sütötte-főzte. Aztán odahítta a Sajót kóstolni. Sajó megkóstolta a galuskát, de nem volt se íze, se bűze, mert nem volt rajta tejföl. Keresi a kutya a tejfölt, de nem volt a háznál. Hamar menjen valaki a boltba! De ki menjen? 

A kutya nem mehetett, hiszen főznie kellett. Meglátja a macskát, kiküldi tejfölért. Szalad a macska a boltba a tejfölért. Mikor kimérték neki, vitte hazafelé. Éhes volt, hát nyalogatott belőle. Gondolta, úgyse tudják meg. Aztán ment tovább. Megint gondolt egyet, megint nyalogatott. Alig maradt az edényben. Már közel volt a kutyákhoz, szégyellte magát, hogy ilyen kevés tejfölt visz. Hát a megmaradt tejfölt is megette. A kutyák futottak eléje, már nagyon várták. 

– Hozza a macska a tejfölt! A macska azt hazudta, hogy nem adott a boltos tejfölt. De az agár meglátta a macska tejfölös bajuszát. 

–Hazudik a macska, megette a tejfölünket! 

Nekimentek a macskának, a macska meg felszaladt a fára, onnan dörmicélt a kutyákra. Mikor látták, hogy a macska bizony nem nagyon kívánkozik le a fáról, bementek a házba, és tejföl nélkül ették meg a galuskát. Azóta nem nézhet a kutya a macskára.

Pitty-potty és litty-lotty

(Kányádi Sándor) 

Csüngött a jégcsap nagy hegyesen az ereszen. És olyan peckesen, gőgösen tekintett alá a befagyott pocsolyára, mintha nem is egy anyától lettek volna. Valósággal átdöfte tekintetével. De ez egy cseppet se bántotta a páncélba öltözött pocsolyát. 

– Hé, te! – mordult le a jégcsap, mint egy goromba úr a cselédre. 

– Szólítottál, testvér? – rebbentette föl lecsukló hópilláit a szundikáló pocsolya. 

– Testvéred a tócsa meg a sárlé, megdermedt litty-lotty. Meg ne lássalak itt, alólam elkotródj!

 – Ha én litty-lotty, akkor te pitty-potty. Testvér, de nagy legény vagy, mióta meggémberedtél! Fenn hordod nagyon azt a lelógó orrod. Pedig, ha eszed volna, emlékezhetnél, hogy velem együtt egy szürke felhőből születtél. 

– Én veled, testvér? Soha, soha! Eredj a pokolba! Takarodj, megmondtam! Mire vársz? 

– Hogy a nyakamba essél, testvér! Hogy kitörd a nyakad, te goromba mitugrász! A szóváltás közben a jégcsap észre sem vette, hogy egészen kimelegedett. Amire észrevette, már késő volt, mert: 

- Kipp-kopp! – kezdtek hullni róla a cseppek. 

– Kipp-kopp, pricc-precc! – robbantak szét, ahogy a pocsolya jegére csöppentek. 

De aztán fölkelt a nap is. És engedett a pocsolya is. A kipp-koppból pitty-potty lett.

 – Pitty-potty, litty-lotty. 

– Délre már boldogan ölelkeztek a pocsolya s a volt jégcsap. Egymást noszogatva indultak a sánc felé, hogy onnan a patakba, a patakból a folyóba jussanak, hogy a tengerbe érve hatalmas hajókat ringassanak. És alig várták, hogy újra felhőként szállhassanak az egyre kékülő égen, ahol majd gyönyörű repülőgépek bújócskáznak bennük.

Foghúzás

(Fehér Klára) 

Mozogni kezdett a jobb felső metszőfogam. Apuka azt mondta: 

– Gyere, kisfiam, kihúzzuk! 

Én mondtam: 

– Ne húzzuk ki! 

– Ugyan már – mondta apuka -, jobb azt kidobni. Éjszaka lenyelheted, baj lehet belőle. No, mutasd meg, hogy te vagy az én bátor fiam! 

De én nem akartam bátor fiam lenni. Azt mondtam, inkább várjuk meg, amíg magától kiesik. 

– Ne szamárkodj, Peti! Egy pillanat. Rákötünk egy cérnát, a másik végét a kilincsre. Te magad csaphatod be az ajtót, és kirepül a fog! 

De én nem akartam az ajtót becsapni, és nem akartam a cérnát sem.  

– Hát én ilyet még nem láttam – mondta apu mérgesen -, ez nem fiú, ez egy gyáva nyuszi! Milyen űrhajós lesz belőled? 

Akkor anyu bejött a konyhából, és azt mondta: 

– Úgy gondolom, Petinek van igaza. Jól tart még ez a fog, minek bántani? Még ezt az óriási almát is meg tudod rágni vele. Igaz? 

– Igaz – mondtam boldogan, és hatalmasat haraptam az almába. 

Abban a pillanatban egy roppanás – és kinn volt a fogam. Csak bámultam rá, azután azt mondtam: – Jaj de jó, nem is fájt! Legközelebb egy csöppet sem fogok megijedni. 

– Jó, azt majd akkor meglátjuk – válaszolt erre apu.

Luca-nap

December 13. Luca napja. Ma sokan viselik ezt a szép nevet. Azért is érdekes ez a nap, mert Luca naphoz többféle szokás is kapcsolódott régen, amelyek egy részét manapság szívesen elevenítjük fel. Ezek közül a legismertebb a Luca-búza keltetése. Régen falun az asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek. Később karácsonykor a templomokban az oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy otthon az ünnepi asztalra tették. Az ősi hiedelem szerint e napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek. Bölcs dolog volt, hogy voltak ilyen pihenőnapok, hiszen a közelgő karácsony a lányoknak, asszonyoknak sok-sok munkával járt akkor is. Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán „kotyolni” indultak a kisfiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés. A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása volt. Készítője Luca napjától kezdve, mindennap fara gott rajta egy kicsit, s csak karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. Ezért terjedt el a mondás: „Lassan készül, mint Luca széke!” A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait.

Erzsébet, Katalin és András

November 19-én van Erzsébet napja. Árpád-házi Szent Erzsébet története úgy szól, hogy kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Amikor apja emiatt kérdőre vonta őt, a kenyér rózsává változott. A népi megfigyelések szerint, ha ezen a napon esik a hó, lágy lesz a tél. A gazdák azt mondják, hogy amilyen az Erzsébet-napi időjárás, olyan lesz decemberben és karácsonykor is.   Katalin napja november 25-én van. A legenda szerint Katalin szép és okos királylány volt, akinek álmában megjelent Jézus, és eljegyezte őt. Mielőtt meghalt volna, Jézus megígérte neki, hogy mindazokat meghallgatja, akik Katalinhoz imádkoznak. Így lett Katalin a házasságra váró leányok védőszentje. Katalin napkor az eladó sorban lévő leányok gyümölcságat szoktak a vázába tenni, mert úgy gondolták, ha az karácsonyig kirügyezik, akkor nemsokára férjhez mennek. Katalin naphoz időjárással kapcsolatos jóslás is fűződik: „Ha Katalin kopog, a karácsony locsog.” 

Ám a legjelentősebb házasságjósló nap november 30-án, András napján volt. Ezeket a jóslásokat a lányoknak a legnagyobb titokban kellett elvégezniük. Például gombócfőzéskor a gombócokba férfi neveket rejtettek. Azt hitték, hogy amelyik először jön fel a víz színére, az lesz a jövendőbeli férjük neve. A disznóvágások is András napkor kezdődtek, és a farsang végéig tartottak. A disznóölések és a disznótoros vacsorák alkalmat adtak az adománygyűjtő köszöntésekre is.

Mese Szent Mártonról

Valamikor nagyon régen, Pannóniában, a mai Dunántúlon, élt egy nagyon gazdag úr. Ennek a gazdag úrnak született egy fi a, akit Mártonnak neveztek el. Amikor Márton kijárta az iskolát, beállt a római hadseregbe katonának. Akkoriban nem voltak errefelé háborúk, így Mártonnak jó dolga volt, élte világát. Szülei ellátták pénzzel, szolgái lesték minden kívánságát. 

Egy ködös, hideg novemberi estén éppen hazafelé lovagolt, amikor az út mentén halk nyöszörgést hallott. Leszállt lováról, és akkor meglátta, hogy egy koszos, rongyos koldus nyöszörög a sárban. Látszott rajta, hogy majd megfagy. A fiatal katona hirtelen nem tudta, mit tegyen. Előrántotta kardját, és kettévágta drága szőrméből készült kabátját. A nagyobbik felével betakarta a koldust, majd felpattant lovára, és elnyargalt. Márton ezután sokat gondolt a szegényekre, és szinte szégyellte magát gazdagsága miatt. 

Egy szép napon úgy döntött, hogy nem a császárt akarja szolgálni, hanem az embereket. Ezért otthagyta a hadsereget, lemondott vagyonáról, és kolostorba vonult. Teltek-múltak az évek, és Márton annyi jót tett a szegényekkel, hogy végül püspökké akarták választani. A nép nagy ünnepélyt készült rendezni a tiszteletére. De a mi Mártonunk nem akarta ünnepeltetni magát. Ezért elbújt a tömeg elől egy libaólba. Az emberek az egész várost tűvé tették érte, de nem találták. Egyszer csak hallják, hogy az egyik ólból iszonyú gágogás hallatszik. Odaszaladtak, s meglátták, hogy a leendő püspök ott gubbaszt a sarokban. Nosza, kihúzták onnan, a vállukra emelték, s énekelve vitték végig az utcákon. Azóta esznek az emberek Márton napján libasültet, vagy ludaskását, emlékezve a jóságos püspökre és a szárnyasokra, akik elárulták őt.

Égi farmer

(Fehér Klára) 

Nagymama, tudod, mit találtam ki? Hogy az égbolt egy világoskék farmernadrág. De egy haszontalan gyerek hordja, ezért sokszor kiszakad. Ha csak pici a lyuk, akkor a mamája pici, fehér bárányfelhő-foltokat varr rá. De ha nagyon összeszakítja, akkor csúnya szürke, barna, meg fekete foltokat tesz rá. Ilyenkor látszik is, ahogy villám-tűkkel nagy mérgesen varrja. És amíg sebesen öltögeti, dörög, morog, mérgelődik hozzá. A rossz gyereknek pedig csak úgy potyognak az eső-könnyei. Tudod, ezt azért találtam ki, hogy ne féljek, amíg vihar van, és dörög az ég.

Két kecske találkozott egy pallón

(magyar népmese) 

Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy folyó mellett volt egy kecskecsorda. A kecskék elszéledtek. A víznek az innenső felén is ették a fűzfabokrokat, s a víznek a túlsó felén is. Azok a kecskék, amelyek ezen az oldalon legeltek, azt gondolták, hogy a túlsó oldalon finomabb étel van. A túlsó oldalbeliek meg azt, hogy itt van a jobb füvecske. Gondolkoztak a kecskék, hogyan tudjanak ezek odajönni, azok meg idejönni. Meglátta egy kecske, hogy egy ügyes palló van keresztül a vízen. Kapta magát, s hamar felmászott a pallóra. Amikor meglátta túl felől egy másik kecske, hogy ez felmászott, akkor ő is sietve felmászott a másik végén a pallónak. Amelyik kecske hamarabb mászott fel, az fiatalabb kecske volt. Amelyik későbben, az öregebb. Összetalálkoztak ketten éppen a palló közepén. Azt mondja az egyik kecske a másiknak:

 – Miért jöttél fel a pallóra, ha láttad, hogy én fent vagyok? 

– Azért, mert én öregebb vagyok – mondja az idősebb. – Térjél vissza! 

Azt mondja a fiatalabb kecske: 

– Én aztán nem térek vissza! Az enyém az elsőbbség, mert én másztam fel hamarabb a pallóra. 

A másik is csak mondja a magáét: 

– De én öregebb vagyok, mint te, s a fiatal engedelmeskedjék! 

A fiatal nem akart engedni, az öreg meg csak tartotta az igazát. Összeverekedtek ketten a palló közepén. Mind a ketten beleestek a folyóba. Elvitte őket a víz. Vége a mesének. Most az egyszer nem mondhatom, hogy ma is élnek, ha meg nem haltak.

A szárnyasok királyválasztása

(magyar népmese) 

A szárnyasok összegyűltek, hogy királyt válasszanak. A sas kitalálta, hogy majd ő lesz a király. Ám a többiek azt akarták, hogy az legyen a király, aki a legmagasabbra felszáll. Az ökörszem a sas szárnya alá bújt. A nagy madarak felszálltak annyira, hogy már nem bírtak feljebb szállni. 

Akkor az ökörszem kiszállt a sas szárnya alól, és fölszállt a legmagasabbra. Ő lett a király. Mikor rájöttek a madarak, hogyan nyert az ökörszem, nekiálltak kergetni. Agyon akarták ütni a hamisságáért. Szégyellték, hogy a legkisebb állat a király. Addig kergették, amíg az ökörszem talált egy rózsabokrot. Amilyen kicsi volt, be tudott bújni a tövisek közé. Oda a többiek nem bírták követni. Azt mondták: 

– Elég lesz, ha csak egy lesi. Ha meglátja, hogy kijön, fogja meg, vagy szóljon a többinek! 

A rózsabokor elé állították a legnagyobb szeműt, a baglyot. A bagoly őrizte is a bokrot jó sokáig. Hanem azután nagyokat pislantott, s elbóbiskolt. Mikor az ökörszem kiszállt, nem látta meg. Most meg már a baglyot akarták megverni, mert elszalasztotta az ökörszemet. A bagoly elbújt. Azóta nem mer nappal járni, mert ha a többi madár meglátja, megveri.

Foglalkozások

(Fehér Klára)

Ha megnövök, hétfőn kőműves leszek, és építek egy nagy házat. Kedden asztalos leszek, és gyalulok a szobákba sok szép bútort. Kedden gázszerelő leszek, és megcsinálom a gázkonvektort, és a gázbojlert és a gáztűzhelyt, gázsütővel. Szerdán lisztesmolnár leszek, és őrölök sok-sok lisztet. Csütörtökön kertész leszek, és ültetek rengeteg szilvafát. Pénteken szakács leszek, és a lisztből és a szilvából a gáztűzhelyen megfőzöm a szilvás gombócot. Szombaton doktor bácsi leszek, mert a sok szilvás gombóctól biztosan elrontom a gyomromat. És ha már úgyis doktor bácsi leszek, akkor vasárnap meggyógyítom a te lábadat is, nagymama.

A Szél és a Nap

(magyar népmese) 

Vitatkozott egy időben a Szél a Nappal. Azon folyt a vita, hogy melyikük erősebb. Egyszer azután azt mondja a Nap a Szélnek: 

– Tegyünk próbát! Amott megy egy köpenyeges ember. Próbálkozzunk meg rajta, melyikünk az erősebb, melyikünk veszi le a válláról a köpenyeget. 

Hozzáfogott először a Szél. Megragadta az ember gallérját, tépte, cibálta előre-hátra a köpenyeget. De mentül erősebben rángatta, a szegény ember annál erősebben burkolta bele magát. Nem engedte elvetetni a köpenyeget. Mikor aztán a Szél hasztalan kifárasztotta magát, akkor hozzáfogott a Nap. 

Elkezdett mosolyogni az utasra melegen, mindig melegebben. A jámbor lassanként kiburkolta magát a köpenyből. Azután levette egészen. Később levette a kabátját és a mellényét is. 

– Látod – mondotta a Nap a Szélnek –, hogy én erősebb vagyok, mint te?

Mit látott a kisegér?

(Lev Tolsztoj meséje, Áprily Lajos fordítása) 

Elment a kisegér sétálni. Járkált az udvaron s aztán visszament az anyjához. 

– No, anyám, két állatot láttam. Az egyik rettenetes, a másik jó állat. 

Azt mondja az anyja: 

– Mondd el, hogy milyenek voltak. 

Felelte a kicsi egér:

 – Az a rettenetes ott jár az udvaron: fekete a lába, piros búb a fején, a két szeme dülledt és az orra horgas. Mikor elmentem mellette, kitátotta torkát és megemelte lábát. Hangosan kezdett kiabálni. Azt sem tudtam nagy ijedtségemben, merre meneküljek.

 – Az a kakas – mondotta az öreg egér. – Senkit sem bánt, attól ne félj. Hát a másik állat? 

– A másik a napon feküdt, sütkérezett. Nyaka fehér, lába sima, szürke. Nyalogatta fehér mellét, egy kicsit mozgatta a farkát, s rám nézett. 

Azt mondja az öreg egér:

 – Te kis buta, te kis buta. Hiszen az a kandúr.

A kiskutya meg a szamár

(magyar népmese) 

A szamár megirigyelte a kiskutya jómódját, hogy neki szabad a legszebb szobába is bemenni, a legszebb vánkosra is ráfeküdni. Egész nap csak sétál. Nem dolgozik semmit, mégis mindennek a lángját, a javát kapja. Neki meg csak a kóró meg a tüske jut. Meg is kérdezte a kutyától: 

– Miért szeret téged úgy a gazdasszony? 

– Mert tudok farkat csóválni és két lábon szolgálni – felelte a kutya. 

– Na, ez nem nehéz dolog – felelte a szamár -, majd én is megpróbálom. 

Mikor nyitva volt a konyha, besomfordált. Két lábra állt, a farkát billegette, a lábát nyújtogatta, hogy tenyerest adjon. A gazdasszony megijedt, s a porolópálcával kiverte. A szegény szamár máig is töri a fejét azon, hogy miért kapott ő verést azért, amiért a kutya dicséretet.

A róka és a kácsák

(Magyar népmese) 

Egyszer a róka séta közben a tópartra ért. A tóban kácsák úszkáltak. Amint észrevette a róka a kácsákat, mindjárt kacsapecsenyére fájt a foga. Gondolkozott, hogy foghatna el csak egyet is. Tudta, hogy a kácsák nagyon kíváncsiak. Ezért bekiáltott nekik:

 – Gyertek csak közelebb, majd szép mesét mondok! 

– Halljuk mi innen is – felelték a kácsák – csak mondjad! 

– De messze vagytok ám! Nem tudok akkorát kiáltani. Jöjjön ki közületek egy. Annak majd a fülébe súgom. Az azután elmondja a többinek. De okos jöjjön ám, mert a szamár elfelejti! 

A kácsák mind kijöttek a partra. Mind okosnak tartotta magát. A róka azután, amelyik legközelebb volt hozzá, azt megfogta. A többi szétrebbent.