Tél apó

(Cigány mese. Ford. Csatlós János)

Volt egyszer egy öregasszony meg egy öregember; kis házikóban éldegéltek kettecskén egy nagy pusztaságban. Szegények voltak, mint templom egere. Az öregember hol ide, hol oda járt munkába, de persze nem sokat látott. Amit kapott, kétfelé osztotta; az egyik felét eldugta egy ócska harisnyaszárba. Így tett éveken át. Egyszer azt mondta az öregasszonynak:

- Asszony, vigyázz a pénzre; jó lesz majd, ha eljön a tél.

Egy szép napon elment hazulról az ember. Egyszer csak kopog valaki Öreg vándor áll a kapuban, alamizsnát kér. Az öregasszony behívja, vacsorát ad neki.

Megkérdezte, hogy hívják.

- Tél a nevem – felelte az öreg.

- Hát te vagy az a Tél apó? Akkor a tiéd ez a sok pénz! – mondta az öregasszony. Előhúzta a harisnyaszárat, amely majd szétrepedt az aranyak­tól. Csodálkozik is az öreg Tél, de persze eltette a harisnyát, és odébbállt.

Amikor a házigazda hazatért, és asztalhoz ült, az asszony megszólalt:

- Itt járt Tél apó, elvitte a pénzt.

- Mit beszélsz?! – kiáltotta rémülten a férje. – Csak nem adtad oda a pénzt valakinek?!

- Dehogynem! – felelte az öregasszony. – Egy öreg járt itt, azt mondta, Tél a neve. Odaadtam neki a harisnyát.

- Koldusbotra jutottunk – mondta az öregember. – Most aztán szed­hetjük a sátorfánkat!

Azonnal szedelőzködtek, és otthagyták a házikót. Csak az ócska ajtót vette hátára az öreg, hogy útközben azon aludjanak.

Egy árva garas nélkül bolyongtak az országúton. Ott érte őket az éj­szaka; nem volt hol álomra hajtaniuk a fejüket. Egy vénséges vén fa került az útjukba.

- Itt fogunk aludni – mondta az öreg, azzal ajtóstul felmászott a fára, és maga után húzta a vénasszonyt. El is aludtak a fa tetején. Egyszer csak lábdobogás verte fel őket álmukból.

- Valaki jön – mondta feleségének az öreg. – Maradj csöndben, egy szót se szólj, még ha leszakad is az ég!

Azzal kidugta a fejét, hogy lássa, mi történik. Emberek gyülekeztek a fa alatt.

- Ez a hely épp a legjobb a tűzrakásra. Itt nem érhet el az eső -mondták az emberek. Elemózsiát szedtek elő, és falatoztak.

Kapitányuk megparancsolta, szedjék elő a pénzt. Kiforgatták minden zsebüket. Ámult-bámult a mi emberünk a fán; velük együtt számolta a sok lopott aranyat. A kapitány mindnek adott egy keveset, és a javát meg­tartotta magának.

Egyszer csak veszekedés tört ki odalenn a zsákmányon. Az egyik rab­ló felkiáltott:

- Az ördög vigyen el benneteket!

Gondolt egyet az öreg, közéjük dobta az ajtót, és nagyot rikkantott:

- Ne fesd a falra az ördögöt, mert megjelenik!

Jaj, de megijedtek a rablók! Futottak, mint a veszekedett, otthagytak csapot-papot. Az öreg meg a felesége egykettőre lemászott a fáról, össze­szedték a pénzt.

- Most már nincs mitől félni; ha akar, háromszor is eljöhet Tél apó! – mondta vidáman az öreg.

Hazavitték ócska putrijukba a sok aranyat. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Fogászat az őserdőben

(Nagy Lajos)

Ágikát, a szomszédom kislányát kézen fogta az édesanyja, és elindult vele a fogorvoshoz. Ágika nem nagy örömmel ment. Esztike, a kispajtása, aki mellettem ült a kerti padon, hirtelen ezt kérdezte tőlem:

- Lajos bácsi, az állatoknak is szokott a foguk fájni? – És olyan kíván­csian várta a választ, hogy mindjárt láttam, nemcsak ismereteit akarja kiegészíteni, hanem mesét szeretne hallani az állatokról.

Már el is kezdtem a mesélést:

Egyszer az őserdőben szuvasodni kezdett az állatok foga. Először a nyúlé, azután a farkasé. Nemsokára az őzé. De még az oroszláné is. Mikor meghallotta a szomorú hírt az elefántmama, egy kicsit megijedt, és így trombitált férjének, az elefántpapának a fülébe:

- Jaj, picikém – mondanom sem kell, hogy elefántpapa mindennek volt becézhető, csak éppen picikémnek nem, lévén őkelme jól megtermett elefánt, legkevesebb negyven mázsa -, mi lesz velünk, ha a mi agyarunk is szuvasodni kezd? Akkor mi nemcsak nyöszörögni fogunk a fájdalomtól, mint a farkas, a nyúl és az őz, hanem valósággal ordítunk. Egyszerű szám tan ez, a mi fájdalmunk ezerszerese lesz még az oroszlánénak is. Mert ezerszer nagyobb a mi agyarunk, mint az oroszlán csip-csup fogai, melye­ket pápaszem nélkül meg sem látok.

- Csak nem kell megijedni! – csitította párját az elefántpapa. – A bátorság fél egészség. Hanem, remek ötletem támadt. Én már holnap felcsapok fogorvosnak. Az ormányom végén levő kis kampóval úgy kirántom a fájós fogát bármelyik állatnak, hogy azt sem mondja: bikkmag.

Elefántpapa ezután összetrombitálta az őserdő vadjait, és kihirdette, hogy fogászatot nyitott: aki állatnak a foga fáj, és ki akarja húzatni, c annak kihúzza ingyen és bérmentve. Az elefánt, amint már tanultátok, növényevő állat, így hát jámbor és szelíd, senkinek a húsára nem vásik a foga, akarom mondani az agyara, talán ezért legelsőnek a gyáva nyúl jelentkezett fogát kihúzatni. És milyen hős volt! Fájdalomcsillapító: sem kért:

- Ki vele! – kiáltotta bátran. Mármint hogy a rossz foggal.

Nem kellett biztatnia, elefántpapa egy pillanat alatt kirántotta a nyulacska szuvas fogát.

- Húzzak ki még néhányat? – kérdezte tréfásan a nyulacskától újdonsült fogász. De feleletet nem kapott, mert a nyulacska visszanyerte gyávaságát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

- Kérem a következő beteget! – trombitálta az őserdő állatfogorvosa. Jött a szarvas, az őz, a farkas, a róka egymásután. Még medve kőr­is előcammogott, mellső lábával egy nagy lapulevelet szorított,az ábrázatára, mint az emberek szokták arcukra szorítani a zsebkendőjüket, amikor fáj a foguk.

Az elefánt rendre kihúzta valamennyinek a fogát. Azután szétnézett, és már éppen be akarta fejezni fogorvosi ténykedését, amikor mély hangú nyöszörgés-hörgés ütötte meg nem éppen kis fülét. A hang irányába né­zett, és azt kérdezte:

- Ott meg ki nyöszörög?

Nem felelt senki. A nyöszörgés jajgatássá fokozódott.

- Ki fia, barma bőg ott? – kérdezte még egyszer az elefánt.

- Az oroszlán jajgat – búgta a vadgalamb.

- A szemfoga fáj, de nem meri kihúzatni.

- Az állatok királya, a rettenthetetlen oroszlán fél egy csip-csup fog­húzástól? – álmélkodott az elefánt.

- Jaj! – siránkozott az oroszlán.

Az őz és a nyúl bátorították az oroszlánt.

- Ne féljen, nagyuraságod! Gyerekjáték az egész! – így a nyúl.

- Akkorka sincs a fájdalom – magyarázta az őz -, mintha a szúnyog megcsípné kegyelmességedet.

- Gyere ide szépen, csak meg akarón nézni a fogacskáidat, hozzá sem nyúlok az ormányommal – így biztatta a rémült oroszlánt elefántpapa.

Az oroszlán végre is elősompolygott. Kitátotta a száját, és zsupsz! – az elefánt már ki is rántotta rossz fogát.

Az oroszlán azt sem mondta, hogy köszönöm szépen, hanem rögtön bömbölni kezdett, hogy: – Jaj, de éhes vagyok! Három napja egy falatot sem ettem, úgy fájt ez a gonosz fogam. Hol van az a suta őz és az a szemtelen nyúl, akik idekísértek? Mindjárt széttépem őket!

Ne féljetek, gyerekek, az őz és a nyúl úgy elfutottak, hogy a gondolat sem érhette őket utol, mert ismerték oroszlán őfelségét, tudták róla, hogy hálátlan, és azt is felfalja, aki segít rajta. De most az egyszer megjárta őkirálysága, mert az elefántpapa mellső lábával olyat taszított rajta, hogy a tüskés vadrózsabokrok közé zuhant.

Mátyás király bolondja

(Szép Ernő)

Egy ebéd után a király, elbocsátva vendégeit, bement a legbelső szobájába, kikönyökölt az ab­lakba, nézegetett lefelé a Duna szép széles vizére. Ha csak pihent is a király, ha csak nézegette a habot meg a halászt meg a Duna hátán lebegő csónakot, akkor is cselekedett valamit, mert gon­dolkozott. Fejedelmeknek, pápának küldendő le­velén, ország baján, hadi terveken – mindig volt Mátyás királynak főbenjáró gondolkoznivalója.

Akármilyen mélyen gondolkozott, észrevet­te a király, hogy nagy sebbel-lobbal jön az ő tar­ka udvari bolondja a kapu felé.

Lekiált Mátyás az ablakból:

- Hová kocogsz, komám? Felkiált a bolond:

- Éppen tehozzád, komám!

- Akkor ne siess, komám, mert ebbe a szobába bolondnak nem lehet bejönni.

- Nem-é? Hát akkor te hogy mentél be, komám?

- Hű azt a … – kicsi híja volt, hogy Mátyás el nem káromkodta magát. Ha ezt a felségsértést nem olyan bolond követi el, aki okos, hanem olyan bolond, aki buta, biztos a hóhér tépte volna ki a nyelvét. De a bölcs király egyszeribe leparancsolta az indulatát, és jókedvvel kacagott le a bolondra. Aztán pedig elkomolyodott, s azt gondolta magába merülve, hogy bizony nem árt, ha a világ hatalmasai is hallanak egyszer effélét, annál jobban ügyelhetnek azután, hogy halandói gyarlóságukban bolond dolgot el ne kövessenek.

A kisegér

(Indián mese. Ford. Határ Győző)

Egér asszonyságnak és Egér uramnak volt egy egér kislányuk. Ez az egér kislány nőtt, növekedett, és mindenfelé tudták már, hogy ő a világ legszebb kisegere. Oly szép volt, hogy Egér asszonyságnak mi jutott eszé­be, mi nem: gondolta, férjet kerít neki. Egér uram is segített, de csak úgy, hogy bólogatott, meg a farkincáját csóválta, mert afféle férjuram módjára a fejtörést és a döntést átengedte Egér asszonyságnak. Gondolt is ő az égvilágon mindenkire, aki a drágalátos kis egér leánykájának méltó férje lehetne; de mindegyiknek megvolt a maga hibája. Az egyiknek túlontúl hosszú volt a farka, a másiknak bozontos-nagy volt a bajusza, a harmadik­nak hiányzott a foga. Egyik sem volt arra érdemes, hogy ekkora magas kitüntetés érje. Hosszú tűnődés után Egér asszonyság és Egér uram gon­dolatai a Nap körül állapodtak meg. Alig várták, hogy jöjjön a hajnal; és mihelyt gurigás szekéren begördült, így szólították meg:

- Téged várunk, hatalmas Nap. Tudd meg, hogy van egy tündöklő szépségű leánygyermekünk: a legeslegszebb kisegér, amilyen valaha szü­letett. Csak te lehetnél méltó férje, mert te vagy a leghatalmasabb; igen szeretnénk, ha feleségül vennéd.

Hanem a Nap így válaszolt:

- Nem én vagyok a leghatalmasabb; a leghatalmasabb a Felleg, amely még engem is elhomályosít.

Ahogy ezt Egér asszonyság és Egér uram meghallották, nosza, útnak eredtek, hogy megkeressék a felleget. Meg is találták. Hát épp sírdogált.

„Nem csoda, hiszen olyan egyedül van” – gondolták, és neki is el­mondták ugyanazt, amit a Napnak.

- Nem én vagyok a leghatalmasabb – felelte a Felleg. – A leghatalma­sabb a Szél, amely engem is megkerget.

Egér asszonyság és Egér uram csak álmélkodott, és indultak izibe, hogy megkeressék a Szelet. Ott találták az országúton, és ha nem is tudták utolérni, egy szempillantásra, ahogy lecsillapodott, a fülébe kiabálták:

- Hatalmas Szél! Tudod-e… – De a Szél a szavukba vágott:

- Tudok mindent. Csakhogy nem én vagyok a leghatalmasabb. Mert a leghatalmasabb az ott: a Fal, amely engem is feltartóztat.

Egér asszonyság és Egér uram körülbámulnak: hát ott a Fal, nem messze. Odaszaladnak, szólnak hozzá, zöld mohás, roskatag, feketedett fal volt az már. Egér asszonyság és Egér uram szólítják, szólongatják torkuk szakadtából többször is; de csak nem hallja a Fal, olyan öreg volt már. olyan süket. Nemhiába mondják, hogy süket falnak hasztalan beszél az ember. Valahára nagy nehezen csak meghallotta, és így szólt:

- Nem én vagyok a leghatalmasabb; a leghatalmasabb az egér, amely még rajtam keresztül is lyukat rág.

Egér asszonyság és Egér uram egymásra néztek: felkunkorították farkincájukat, kissé hátra sunyították fülecskéiket, és ráncba szaladó, fontos­kodó képpel – uzsgyi!… Úgy eltűntek az országút árkán, hogy mielőtt látta volna valaki, már nem voltak sehol.

Egér asszonyság és Egér uram csakhamar hozzáadták a lányukat egy ifjú egérhez, és a lakodalom napján Egér asszonyság is, Egér uram is szen­tül meg voltak győződve, hogy az ő vejüknél nincs hatalmasabb a világon.

Meg is maradtak ebben a hitükben, s azontúl csupa boldogság volt az életük.

Nagyanyóka, unokája meg a tyúkocska

(Orosz népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

Élt egyszer, éldegélt egy öreganyó, Dása néni unokájával, a kis Másával. Volt egy tarka tyúkjuk, úgy hívták, hogy Pöttyöske. Együtt éltek, együtt háltak, még vízért is együtt jártak.

Megy anyóka a folyóra, és a vödre így csörömpöl:
— Csirr-csörr!
A kis Mása megy a vízre, vödörkéje így csörömpöl:
— Csirr-csörr! Csirr-csörr!
A tyúkocska megy a vízre, vödröcskéje így csörömpöl:
— Csirr-csirr-csirr, csörr-csörr-csörr!
Jön anyóka a folyóról, olyankor így szól a vödre:
— Lotty-lotty!
A kis Mása jön a folyóról, azt mondja a vödörkéje:
— Litty-lotty! Litty-lotty!
Jön Pöttyöske a folyóról, vödröcskéje így beszél:
— Litty-litty-litty, lotty-lotty-lotty!
Egyszer megint vízért mentek. Elöl baktat Dása néni, középen lépked a kis Mása, mögöttük tipeg Pöttyöske.
Himbálóznak a vödröcskék a vízhordó rúdon, nyikorognak, énekelnek a rudak, a vödrök meg rábólongatnak.
Nagyanyóé azt mondja:
— Nyekk! Csörr!
Másáé azt mondja:
— Nyikk-nyekk! Csirr-csörr!
A tyúkocskáé meg:
— Nyikk-nyikk-nyekk, csirr-csirr-csörr!
Egy faágon éppen akkor ringatózott egy nagy alma. Körülnézett, hallgatózott, rántott egyet a kis ágon, s lepottyant az almafáról. A zöld fű közt végigfutott, onnan meg a dombhajlatra. Odagurult Pöttyöske lába alá, a tyúkocska hanyatt esett, nagyot bukfencezett. Tovább gurult a kis Mása lába alá.
Mása elesett, nagyot bukfencezett. Megint gurult egy kicsit, Dása néni lába alá — nagyanyó elterült a földön, bukfencezett, prüszkölt és jajgatott.
A vízhordó rudak nyikorogni kezdtek: — Nyikk-nyekk! Nyikk-nyekk!
A vödröcskék is rákezdték: — Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Nyikorgott, nyekergett, csörgött-zörgött minden!
A nyikorgásra-nyekergésre, csörgésre-zörgésre odafutott nagyapó:
— Hát veletek mi történt?
A tyúkocska ezt kárálja:
— Jaj, egy ölyv csapott rám!
A kis Mása ezt pityergi:
— Farkas támadt nekem!
Nagyanyó meg így sírdogál:
— Rám meg medve ugrott!
Pedig csak egy alma volt, semmi más!

A róka és a jaguár

(Indián mese. Ford. Szokoli Endre)

Egyszer a jaguár nagy szerencsével vadászott. Két jól megtermett ta-pír akadt az útjába, és mind a kettőt egyszerre megölte. Az egyik tapírból mindjárt jól is lakott. De az olyan volt, hogy az egészet meg sem tudta enni. Lefeküdt hát a zsákmánya mellé, s azon töprengett, hogyan vihetne haza feleségének és két lányának a finom ennivalót.

Javában törte a fejét, amikor éppen arra ment a róka.

- Ejnye, öcsém! – szólította meg a jaguár. – Megtennél nekem egy szívességet?

- Meg én… – felelte a róka.

- Egyedül nem tudom hazavinni ezt a nagy zsákmányt. Segíthetnél…

Egy részét elviszed, a többit én őrzöm itt addig. Visszajössz, és ami itt maradt, azt együtt visszük el.

- Megteszem, de legalább egy tapírcombot adj fáradságomért. Erre a jaguár mérgesen felmordult:

- Soha életemben nem hallottam, hogy valaki fizetségért tegyen szí­vességet!

Rettenetes fogaival rávicsorgott a rókára, hatalmas mancsával nagyot ütött a földre, hogy az erdő minden fája belereszketett. A róka is remegve állott előtte.

- Viszed?! Vagy nem viszed?! – bömbölte a jaguár dühösen.

A róka ijedtében vállalkozott a teherhordásra. A jaguár nagy darab húst hasított le, s a róka hátára dobta.

- No, ez elég lesz reggelire az asszonynak meg a gyerekeknek – mond­ta a jaguár. – De ne merészelj egy falatot sem enni belőle, különben én eszlek meg!

A róka majd megszakadt a nagy teher alatt, de becsülettel elvitte a jaguárék házába.

Ott azután illedelmesen köszönt, és a konyhában letette a húst. Aztán így szólt jaguárnéhoz:

- A jaguár küldött, hogy tessék nekem megsütni ezt a kis húst.

- Micsoda?! Neked süssem meg mind, ezt a nagy darabot?! Hát mi mit reggelizünk?

- Azt én nem tudom, de a jaguár így parancsolta.

Jaguár asszony sehogy sem akarta elhinni, hogy a férje az egész húst a rókának szánta.

- Ha nem hiszed, kérdezzük meg tőle – mondta a róka. Kimentek a kapu elé, és a róka, ahogy csak a torkán kifért, kiabálni

kezdett:

- Jaguár bácsi! Jaguár bácsi! Ugye mindet?

- Igen, mindet – hallatszott messziről a jaguár hangja.

Jaguárné most már nem mert ellenkezni férje parancsával. Nekiállt a pecsenyesütésnek.

A róka jóízűen megette az egész húst, aztán elbúcsúzott és elsietett.

Az erdő mélyén hiába várta vissza a jaguár. Végül otthagyta a zsák­mányt, és hazaszaladt, megnézni, hogy mi történt.

- Szép családapa vagy, mondhatom! – fogadta zsörtölődve a felesége. – Húst süttetsz a rókának, nekünk pedig egy falatot sem küldtél…

így derült ki, hogy fizettette meg a róka a tehercipelés munkáját. A jaguár nagyon feldühödött. Visszarohant az erdőbe a zsákmányért. De amikor odaért, akkor lett csak igazán dühös. Semmit sem talált. Amíg otthon járt, a pumák és a dögkeselyűk felfalták az egészet.

- Megállj csak, te csirkefogó róka! Megöllek! Megöllek! – ordított nagy haraggal a jaguár, és elindult megkeresni a rókát.

Akkor már messze járt a róka, mégis meghallotta a jaguár fenyegeté­sét. Megállott egy nagy fa alatt, és kákából kötelet sodort. Ebben a nagy munkában talált rá a jaguár.

Már messziről ráordított:

- Most meghalsz, te tolvaj!

A róka szomorúan nézett rá, és szelíden mondta:

- Minek ölnél meg? Úgyis meghalunk rövidesen valamennyien. Nem sokára felfordul az egész világ.

- Igazán? – kérdezte rémülten a jaguár, és egyszerre elpárolgott mir. den haragja.

- Bizony. Csak ez az egyetlen fa marad a helyén, ez nem fog a fe tetejére állani. Azért is sodrok kötelet, hogy hozzákössem magam. így mi nekülnék…

- Édes kisöcsém, róka! Nem kötnél inkább engem a fához?…

- Nagyon szívesen. Nem vagyok én rossz szívű – mondta a róka, -készségesen odavezette a jaguárt a fához. Azt mondta neki, álljon a hátsJ lábára, az elsővel meg ölelje át.

Aztán gyorsan, szorosan odakötözte. A legerősebb kötéldarabot azt : ban megtartotta. Azzal aztán teljes erővel nagyokat sózott a tehetetlen jaguár hátára.

- Miért teszed ezt velem? – siránkozott a jaguár.

- Miért akartál ingyen dolgoztatni, miért akartál megölni, te gonosi – felelte a róka, és ütötte, verte a jaguárt, amíg bele nem unt.

Aztán elszaladt.

A jaguár kétségbeesetten kiáltozott segítségért. Izzó fájdalom gyötörte egész testét. A fa ugyanis telis-teli volt veszedelmes nagy, sárga hangyákkal, azok marták összevissza.

Nagy sokára felbukkant egy kis őzbak. Annak könyörgött, oldja le a fáról.

- Nem merem megtenni, mert felfalsz – mondotta az őz, és elroha:.” Aztán egy bika tévedt arra. Az sem teljesítette a kérését:

- Nem oldalak le, mert utána biztosan felfalsz – mondta a jaguáriic-Nagy idő múlva egy vén tehén vetődött oda. A jaguár neki is könyörgött. A tehén megszánta, és – vesztére – kiszabadította. A jaguár nyomban rávetette magát, és felfalta. Azután még nagyobb haraggal indult el meg keresni a rókát.

Eközben a róka egy útra ért. Azon ügetett csendesen tovább. Szekér jött szembe. Messziről megérezte a róka a sajtszagot. Gondolt egyet, keresztbe feküdt az úton. A kocsis észrevette, s nem mert ráhajtani, félt, hogy a megrakott szekér felborul, és a sok finom sajt szerteszét hull. Rákiáltott hát a rókára, de az meg sem mozdult. Ekkor leszállt a kocsis, ostorával nagyot ütött a rókára. Erre sem mozdult meg. Holtnak tettette magát.

- Szép dísz lesz a bőre a nyeregtakarómon – mondta a kocsis, és felhajította a holtnak hitt rókát a szekér tetejére, aztán tovább hajtott. A róka pedig ledobott néhány kerék sajtot, és végül maga is leugrott a sze­kérről. A sajtkerekeket elgurította a folyó partjára, aztán maga is utánuk ugrott, és nagy lakomát csapott. Már majdnem minden sajtot megevett, amikor hirtelen ott termett a jaguár.

- Na, de most nem menekülsz! – kiáltotta.

- Ne bánts engem, bácsikám, inkább kóstold meg ezt a finom sajtot – mondta, és az utolsó nagy darabot behajította a jaguár tátott szájába.
 

Ízlett a jaguárnak a sajt, meg is kérdezte a rókát:

- Hol szerezhetnék többet ebből a finom csemegéből?

A róka mindjárt feltalálta magát. Telihold volt éppen, és a hold képe ott sárgállott a folyó tükrében. Arra mutatott tehát. Aztán gyorsan nehéz követ kötött a jaguár derekára. Az pedig beugrott a sajtért a folyóba, persze, azonnal elmerült. Sajt helyett kénytelen volt töméntelen vizet nyelni. Majd megfulladt már, amikor egy éles fogú hal megszánta, és elharapta a kötelet, így azután a nehéz kő leesett a derekáról, és a jaguár megint a víz színére került. Prüszkölve, vizet okádva kapaszkodott ki nagy nehezen a partra.

Addigra a róka már messze járt…