2013. június 29., szombat

Bartos Erika: Gyümölcskosár

Itt van a nyár, száz napsugár
hívogat a kertbe!
Érik a sok édes gyümölcs,
szaladj gyorsan, szedd le!

Piros almát almafáról,
körtefáról körtét,
akassz meggyet füleidre,
szedj apró ribiszkét!

Falatozz a földről epret,
dús bokorról málnát,
tálba szedd a sötét szedret,
vödörbe a szilvát!

Barackfának tetejéről
integess a Napnak,
szőlőtőke ezer fürtjét
puttonyodba dobjad!

Végül itt egy görögdinnye,
hatalmas, zöld labda,
gurítsd haza, úgysem fér be
gyümölcskosaradba!

Vántsa Zoltán: Gyermeknap

Gyermeknap van, tortát süt az
Anyuka -
szól a rádió, nekem szól a
muzsika.

Gyereknap van, felhők hátán
tűzgolyó -
lenge szélben csónakázni hív a
tó.

Gyereknap van, merre menjek
mit tegyek -
hív a tó, de csónakázni
nem megyek.

Gyereknap van, délig mesét
hallgatok -
délután az Állatkertbe
ballagok.

Ilók és Mihók

(Illyés Gyula)


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy özvegyasszony s egy Mihók nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, édes Mihókom?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg!
Mihók elmegy az Ilókék házához, és ott egy tűt kapott ajándékba. Jövet megunta a kezében tartani, és amint egy szénásszekeret ér, beszúrja a szénába. Megérkezik a szénásszekér, s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg. Elment haza, az anyjához.
- Hol voltál, édes Mihókom?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy tűt.
- Hadd lássam!
- Egy szekér szénába szúrtam, és nem lelem sehol benne.
- Jaj, fiam, nem jól tettél; a csákódba kellett volna szúrni.
- Másszor úgy teszek.
Megint azt mondja az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy lánynézni, és kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beléteszi a csákójába, de az nem akart megállni: hol jobbra, hol balra húzta le a csákót, a fejét is összeverte. Utoljára megrestellte Mihók, s elhajította a sárba. Hazamegy üres kézzel.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Egy ekevasat.
- Hadd lássam.
- A csákómba szúrtam, de nem akart megállani, s elhajítottam.
- Jaj, fiam, nem jól tettél, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.
- Másszor úgy teszek.
Megint elkezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók a lányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára veti, és úgy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta oda, annál jobban fickándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt, és eldobta.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy kis kutyát.
- Hadd lássam.
- A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.
- Jaj, fiam, nem jól tettél. Egy darab madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: Kucó! Kucó!
- Másszor úgy teszek.
Aztán megint elkezdi:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók Ilókhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt reá, maga után vonszolva ballag hazafelé, és minduntalan szólítgatja: Kucó! Kucó! A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból reágyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért, mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, amelyikre a madzag volt kötve.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem; adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!
- Hisz ez csak az álla csontja.
- Madzagra kötöttem, magam után húztam, talán megették a kutyák.
- Jaj, fiam, nem jól tettél; a hátadra kellett volna venned, hazahoznod s a házba felakasztanod a füstre.
- Másszor úgy teszek.
Aztán kezdi újra:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálózott és rugdosta, hazavitte nagy nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra s felakasztotta a kakasülőre.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak egy borjút.
- Hol van, nem látom.
- Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.
- Jaj, édes fiam, nem jól tettél. Gyengén kellett volna körülkeríteni a nyakát egy kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtában a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe.
- Másszor így teszek.
Aztán megint elkezdi:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy, és odaadják neki a lányt. Mihók kötelet vet Ilók nyakába, vezeti hazafelé, szólítgatja: “Ne, bocikám, ne! ne!” Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Ilókot.
- Hát hol van?
- Bekötöttem a pajtába.
- Jaj, fiam, nem jól tettél. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rája, s hozd be a házba.
Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megcirókálta Ilókot, és ráhányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy Mihók csúfolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.
Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony után, megengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. Mikor vége lett a vendégeskedésnek, felvitték Mihókot és Ilókot a pajta padlására, és lefektették a szénába. Ilóknak nem volt kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy elillanhasson, s valami szín alatt lekéredzett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagy lábujjára, úgy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron leoldta a zsinórt, egy kecske lábára kötötte, s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta. Kiszaladt utána, s hogy nem jött, rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegett. Mihók anyja meg a lármára kinézett, aztán felment a pajta padlására, hogy lássa, mi baj.
- Hol van Ilók, fiam?
- Odale, megkecskésedett, édes anyókám.
- Hogy kecskésedett volna?
- Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.
Az anyja, a zsinórt tapogatva, megkapja a kecskét, s észreveszi, hány hét a világ. Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal, s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Az elégedetlen fazék

(Mikszáth Kálmán)


Elunta a fazék az örökös fortyogást a tűzön, elkezdett panaszkodni a bunkósbotnak:

- Én már nem maradok itt tovább.

- Nekem magamnak is nagy mehetnékem van – felelte a bunkósbot

- Menjünk együtt, komám!

- Nem bánom, társaságban úgyis kellemesebb az utazás. Egyiknek sem volt sok esze: a fazék, amint tudjátok, üres belül, az pedig szinte híres a butaságáról.

Azért eleinte mégis jól ment a dolguk, mert mikor az úton egy bőszült bika megtámadta a fazekat, a bot a bikának ugrott, csihi-puhi, jól elpáholta. Míg a bot a bikát ütötte, azalatt a fazék beugrott a folyóba.

- Ússzál! Ússzál! – kiáltotta. – Majd én is utánad megyek.

A bot is elunván a döngetést, a vízbe ugrott, s fittyet hányt onnan a megvadult, véres szemű bikának, aki nem mehetett utánuk, csak a parton bőgött fenyegetődzőn.

A falu végén csatangoló kutyák is úgy jártak, mint a bika.

Mikor megtámadták a fazekat, az egyszerűen rákiáltott a botra:

- Üssed, üssed, komám uram!

S a bot koma ezeket is elnáspángolta kegyetlenül.

Amint így mentek jó egyetértésben faluról falura, egyszer találkozik velük a bányarém, s sohasem látván még olyan csodát, hogy a bot és fazék maguktól menjenek, halálra ijed a szegény bányarém:

- Uccu, mákom, jaj, a zsákom! – fut be előlük lélekszakadva a szikla üregébe.

Nagy szaladásában észre sem vette, hogy a zsákja kilyukadt, és fénylő aranyak potyognak belőle.

De bezzeg észrevette a fazék és a bot!

- Szedjük fel, komámuram!

Nem volt rest a bot, fölszedte az aranyakat, és berakta a fazékba. Éppen tele lett velük fazék koma. Bezzeg nem volt már többé üresfejű!

- Milyen szerencse! – mondogatták egymás közt, s ezer tervet szőttek jövő kényelmes életükre nézve.

A fazék így okoskodott magában: „Szerzek valahol egy drótostótot, aki halhatatlanná tesz; egészen drótba vonatom magamat, erősen, sűrűn, hogy szét ne eshessek, még ha valamelyik tagom összetörik is, aztán ha már biztosítva lesz az örök élet, gondoskodom a jó életről. Megvesztegetek egy szakácsnét, aki mindig töltött káposztát tartogat majd bennem.” (Mert a fazék koma élt-halt a töltött káposztáért.)

A bot elfojtott hiúsága is kirügyezett: „Úr leszek ezentúl, ha megosz­tozkodunk a komámmal, elmegyek a kovácshoz, és aranygombot csinál­tatok a fejemre. Hüm, de hátha az összes aranyak az enyimek volnának, akkor nemcsak egy gomb telnék ki, hanem az egész fejem aranyból lehet­ne, ördög teremtette, az lenne ám a Vcvlami! Én volnék az országban a legkülönb bot. Lehet, hogy még a király is rám vetné a szemét, s megfo­gadna menten királyi pálcának. S miért ne lehetne az összes pénz az enyim? Hát nem én vagyok-e az erősebb?”

Gonosz, gyilkos gondolatok forrongtak a fejében, s mikor este a fazék fáradtan álomra hajtá a fejét, odasompolygott orvul hozzá, és egy halálos ütéssel fejbe kólintotta.
 
Így lett a szerencséből halálos szerencsétlenség az elégedetlen fazékra.

Széttört cserepei recsegve, csörögve kiabáltak:

- Gyilkos, gyilkos! – de azt föl se vette a gonosz bot, hanem zacskóba rakván az aranyait, megy egyenest a kovácshoz.

- Adj isten, kovács gazda!

- Mi jót hoztál, bot öcsém?

- Egy zacskó aranyat, kovács gazda!

- Hol vetted, akasztófára való?

- Találtam az úton – felelte a bot jámbor képpel.

- Hát már most mit kezdesz, bot létedre, azzal a sok pénzzel?

- Csináljon nekem belőle, majszter uram, díszfejet.

A kovács összeolvasztotta az aranyakat, kikalapálta a fejet, és odafor­rasztotta a bothoz.

- No, most már szép vagy, elmehetsz házasodni!

De az aranyfej, gonosztett gyümölcse, nem hozhatott jót a botra, csak rosszat.

Amint egy erdőbe ért, ott megpillantotta Jánosik, a híres felső-ma­gyarországi zsivány, és így szólt a társához:

- Annak a botnak a feje aranyból van, ha jól ítélem meg. Nézd csak. Matykó pajtás, hogy fénylik!

- Szaladjunk utána, fogjuk meg, vegyük le a fejét!

- Sztoj! Sztoj! (Állj! Megállj!) – ordítottak utána tótul.

De a bot természetesen nem állott meg, hanem kétségbeesve futott az üldözői elől.

Lihegve ért föl egy meredek hegyre, a zsiványok mindenütt a nyo­mában. Lent, a tátongó mélységben, a Vág vize locsogott, fecsegett. Nem volt más választása, mint beugrani. Biztatta magát:

- Hiszen bot vagyok, fából vagyok, tudok úszni, átérek a túlsó partra Beugrott tehát – lics-locs, összecsaptak felette a hullámok, és soha többé nem bukkant fel a víz színére.

A súlyos aranyfej, gaz szerzeménye, lenyomta testét a folyam feneké­re, a halálba.

A négy kívánság

(Usinszkij. Ford. Határ Győző)

Miska nagyokat szánkázott a behavazott hegyoldalon, nagyokat kor­csolyázott a befagyott folyón, és amikor kipirultan hazaérkezett, vidáman szólt édesapjához:

- Milyen pompás ilyenkor télen! Bárcsak mindig tél maradna! Sohase múlna el!

- Ezt a kívánságodat írd be a zsebkönyvembe, hogy ne felejtsük el -mondotta az apja.

Miska be is írta.

Kitavaszodott. Miska ott futkározott nagy örvendezve a tarka pillangók után a zöldellő réten, virágot szedett, odafutott édesapjához, és így szólt:

- Hiszen ez a tavasz csupa gyönyörűség! Bárcsak mindig tavasz lenne! Édesapja újra odaadta zsebkönyvét, hogy Miska írja be ezt a kívánsá­gát is.

Eljött a nyár. Miska az apjával elment a kaszálóra. Egész álló nap ugrándozott, mulatott a kisfiú: halat fogott, gyümölcsöt szedett, hemper­gett az illatos szénában, és este így szólt apjához:

- Ma aztán kedvemre kijátszottam magam! Bárcsak sohase volna vége a nyárnak!

Ezt a kívánságát is beírta Miska az apja zsebkönyvébe. Elkövetkezett az ősz. Ilyenkor van a gyümölcsszüret, szedik az arany­sárga körtét, a piros almát. Miska lelkendezve mondta apjának:

- Hiába, az ősznek nincs párja!

Erre édesapja elővette jegyzőkönyvecskéjét, és megmutatta a kisfiú­nak, hogy szakasztott így gondolkozott a tavaszról, a télről és a nyárról is.

A három jótanács

(Ukrán népmese. Ford. Hollós Róbert)

Egy kisfiú ment az erdőn át, és fogott egy csalogányt.
- No, - gondolta - megsütöm ezt a csalogányt és megeszem.
A csalogány azonban kérlelni kezdte:
- Ne egyél meg, barátocskám! Velem úgysem laknál jól. Bocsáss szabadon, és cserébe adok neked három jó tanácsot.
- Jól van - válaszolta a kisfiú. - Ha valóban jó tanácsokat adsz, elengedlek.
- Figyelj hát rám. Az első tanácsom: ne akarj olyat, ami nincs! A második: ne sajnáld azt, ami nem tér vissza!; és a harmadik: ne higgy a hazug szónak!
- Ezt jól mondtad - örvendezett a kisfiú - szabadon engedlek! Röpülj!
A csalogány felszállott egy fa csúcsára, és gondolkozni kezdett: " Vajon megfogadja-e a fiú a tanácsaimat?"
Lejjebb szállt egy ágacskára, és így szólt:
- Milyen ostoba is vagy te, hallod! Tudnád csak, milyen kavics van a nyelvem alatt, nem engedtél volna el semmiféle jó tanácsért. Nem akármilyen kavics az. Drágakő! Akkora, mint egy dió, és úgy ragyog, mint az aranyló napocska. Ha a tied lehetne, te volnál a leggazdagabb ember a falutokban, de még az egész világon is.
Ahogy meghallotta ezt a kisfiú, a bosszúságtól majdhogynem sírva fakadt.
" Milyen szamár vagyok - gondolta -, miért is engedtem el ezt a ravasz madarat?" Kérlelni kezdte hát:
- Gyere vissza, kérlek! Vagy ha nem akarsz visszajönni, legalább add nekem ezt a drágakövet, jutalmul, hogy szabadon bocsátottalak.
A csalogány azonban így válaszolt:
- Most már látom, hogy csakugyan ostoba vagy. Elfelejtetted, amire tanítottalak! Sajnálod azt, ami nem tér vissza, olyat akarsz, ami nincs, és hiszel a hazug szónak. Gondold meg: elférne az én nyelvem alatt egy kavics, méghozzá akkora, mint egy dió? Nemhiába tartja a közmondás: bolondnak a tanács - sárba vetett kalács.
Ezt mondta a csalogány, és elröpült.

A teknősbéka és a jaguár

(Indián mese. Ford. Dégh Linda)

A teknősbéka így kiáltozott:

- Atyafiak! Atyafiak! Gyertek ide!

Meghallotta ezt a jaguár, odasietett és megkérdezte:

- Miért kiabálsz olyan nagyon, teknősbéka? A teknősbéka ezt felelte:

- Hívom a rokonaimat, mert nagy vadászzsákmányom van: elejtettem egy tapírt. Fogyasszuk el együtt!

- Tapírt zsákmányoltál? – kérdezte a jaguár. – Akarod, hogy feldara­boljam?

- Akarom hát – felelte a teknősbéka. – Osszad kétfelé: egyik része legyen a tied, másik az enyém.

- Akkor eredj, és hozz tűzifát, hogy megfőzzük!

A teknősbéka elballagott. Ekkor a jaguár felkapta a vadászzsákmányt, és kereket oldott vele.

Mikor a teknősbéka visszatért, nem talált ott egyebet, csak a csonto­kat. Nagyon megharagudott a jaguárra, és azt mondta:

- Megállj csak! Találkozunk mi még!

Elindult a kis teknősbéka, ment, ment mendegélt. Két nap múlva meglátott egy majmot. A majom egy pálmafán ült, és ette a gyümölcsöket. Mondotta neki a teknősbéka:

- Hallod-e, te majom, dobjál le nekem néhány gyümölcsöt! Felelte a majom:

- Gyere fel te! Gyere fel, ha férfi vagy! Felelte a teknősbéka:

- Férfi vagyok bizony! De nem akarok fára mászni, mert fáradt vagyok.

- Én bizony csak annyit segítek rajtad, hogy felhozlak ide, ha akarod – mondtotta a majom.

- Hát csak gyere le értem – szólt vissza a teknősbéka.

A majom lekúszott, felvitte a teknősbékát a fára, és otthagyta. Két napig kuporgott a fán a teknősbéka, mert nem tudta, hogyan másszék le onnan. Ekkor odavetődött egy jaguár. Látta, hogyan csücsül a fán a sze­gény teknősbéka, és így szólt hozzá:

- Hát te hogyan másztál fel erre a fára?

- A fa törzsén – felelte a teknősbéka.

Éhes volt a jaguár, szerette volna megenni a teknősbékát. Nosza, biz­tatni kezdte, jöjjön le. De a teknősbéka azt felelte:

- Addig le nem szállok erről a fáról, amíg meg nem ettem róla min­den gyümölcsöt. Adjak neked is? Ledobok néhányat. Hanem akkor hunyd be a szemedet!

A jaguár behunyta a szemét. Ekkor leugrott a teknősbéka, rá a jaguár fejére, és agyonütötte. Amikor a teknősbéka meggyőződött róla, hogy a jaguár elpusztult, kivette egyik csontját, és furulyát csinált belőle. Azután tovább mendegélt, fújdogálta furulyáját, és énekelt is közbe-közbe:

- Jaguárcsont a furulyám, fri-fri-fri!

Meghallotta ezt egy másik jaguár. Ott termett, és megkérdezte a tek­nősbékát:

- Mit furulyázol te ezen a furulyán? Felelte a teknősbéka:

- Azt énekeltem: „Szarvascsont a furulyám, i-i-i!” Mondotta erre a jaguár:

- De bizony nem ezt furulyáztad te! Én mást hallottam.

- Hát akkor menj kissé messzebb, úgy majd jobban hallod – szólt a teknősbéka.

Keresett magának a földben egy lyukat, odaállt a nyílásához, és furu­lyázni kezdett:

- Jaguárcsont a furulyám, i-i-i!

Mikor a jaguár meghallotta, rárontott a teknősbékára, hogy megfogja. De a teknősbéka bebújt a lyukba. Utánanyúlt a jaguár, meg is ragadta teknősbéka egyik lábát. A teknősbéka nevetni kezdett.

- Azt hiszed, hogy megfogtad a lábamat, pedig csak egy gyökeret szorongatsz!

- No jó – mondta erre a jaguár, és elengedte a teknősbéka lábát. Erre megint felkacagott a teknősbéka, és azt mondta:

- Pedig mégis a lábam volt!

Az ostoha jaguár a lyuk mellett ácsorgott és várt. Ekkor arra jött egy varangy. Rákiáltott a jaguár:

- Hé, te varangy!

- Mi kell? – felelte az.

- A teknősbéka belebújt ebbe a lyukba – mondotta a jaguár -, én pedig meg akarom fogni. Maradj itt, és vigyázz rá! Elszaladok egy ásóért, hogy kiássam.

A jaguár elrohant. A teknősbéka előbújt a lyukból, megpillantotta a varangyot, és így szólt hozzá:

- Mit csinálsz itt te, varangy?

- Azért vagyok itt, hogy terád vigyázzak – felelte a varangy.

- Akkor jól nyisd ki a szemedet – mondotta teknős.

A varangy jól kinyitotta a szemét, mire a teknősbéka egy marék ho­mokot vágott a szemébe. Miközben a varangy a szemét törölgette, a tek­nősbéka kimászott a lyukból, és már messze járt. Csakhamar megjelent a jaguár, hozta az ásót, és megkérdezte a varangyot:

- Hol a teknős?

- A lyukban – felelte a varangy.

A jaguár ásni kezdett. A lyuk nagyon mély volt.

Mire a végére jutott, a teknősbékának csak hűlt helyét találta. Hanem addigra már a varángy sem volt sehol, a jaguár pedig éhen maradt.

Három találós kérdés

(Görög mese. Ford. Csatlós János)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony, de olyan szép volt, hogy párja nem akadt hetedhét országon. Azt mondta, ahhoz megy feleségül, aki három kérdésére meg tud felelni. Tudta ezt ország­világ, és messze földről sereglett az udvarába a sok királyfi, meg a sok szép dalia. Csakhogy aki nem tudott a találós kérdésekre felelni, annak fejét vétette a királylány. Tornyot építhetett volna már a sok levágott fej­ői, annyian próbálkoztak hiába.

Meghallotta ezt egyszer egy királyfi, és így szólt:

- Én bizony megpróbálom, ha a fejemmel fizetek is.

Amikor megérkezett a királyi udvarba, megszólította a királykisasszony öregapja:

- Mit akarsz itt, fiam? Vesztedre jöttél ide! A fejeddel fizetsz, ha nem fejted meg a három találós kérdést.

Azt mondta erre a királyfi:

- Az se baj, öregapám!

Az öreg bement a királylányhoz, és így szólt:

- Megint érkezett egy királyfi; ezt már semmiképp le ne fejeztesd! Jobb, ha feleségül mégy hozzá; ilyen szép, ilyen nemes vitéz még sose fordult meg nálunk.

A királylány csak ennyit mondott:

- Nem kértem én senkit, hogy feleségül vegyen! Ha nem felel meg a három kérdésre, fejét vétetem.

Már jött is a királyfi, s megszólította a királykisasszonyt;

- Hogy szól a kérdés, nagyságos királykisasszony? A királykisasszony meg így beszélt:

- Egy valaki átöleli az eget-földet egymaga, és nincs senki hozzá fog­ható. Ki az?

- A Nap, ahhoz senki sem fogható. A bölcsek kórusban kiáltották:

- Úgy van, a Nap! Nyert! Nyert! Kitalálta! Megint megszólalt a királyfi:

- Hogy szól a második kérdés, nagyságos királykisasszony?

- Egy anya neveli a kisgyermekeit; ha fölnevelte, elnyeli. Mi az?

- A tenger; az nyeli el a folyókat. Hát a harmadik kérdés, nagyságos királykisasszony?

- Egy fa egyik ágán fekete levél nő, a másik ágán fehér levél nő. Mi az’

- Az év, a nappalok és az éjszakák. A bölcsek megint felkiáltottak;

- Megfelelt a három kérdésre!

A királyfi pedig feleségül vette a királykisasszonyt, és boldogan éltek míg csak meg nem haltak.

A nyomor tündére

(Lengyel népmese. Ford. Komájthy István)
Egy szegény szántóvetőnek volt egy igen szép leánya, akit a falu öreg földesura szeretett volna feleségül venni. A lány azonban nem szerette a: öregembert, és apja, anyja sem egyeztek bele az esküvőbe. A földesúr zaklatta hát őket, ahogy csak tudta, robotoltak látástól vakulásig, s a legcsekélyebb hibáért deresre húzták őket. Végül is nem bírta tovább a szegény szántóvető a zaklatást, és elhatározta, hogy elköltözik a faluból. Ahogy éppen a költözésen gondolkozott, hallja ám, hogy a kemence mögött va­lami csikorog. Kapta magát, és minden felforgatott, bekukkantott még az ágy alá is, de sehol semmi gyanúsat nem talált. Mikor aztán csomagolni kezdtek, s már az utolsó bútordarabot vitték a szekérre, egyszerre csak a kemence mögül újra csikorgást hallottak. Mi lehet az? Hopp-hopp, kopp­-kopp, egy karcsú, sápadt leányka ugrott ki a kemence mögül, holmi vízi tündérhez hasonlatos.

- Ó, jaj, itt az ördög! – kiáltotta el magát az apa.

- Istenem, istenem! – tördelte kezét az anya, és a gyerekek is egy szálig jajveszélkelni kezdtek.

- Nem vagyok én ördög! – szólalt meg ekkor a karcsú leányka. – Én a nyomor tündére vagyok, és mivel ti innen elköltöztök, engem is maga­tokkal kell vinnetek az új házatokba.

A szántóvető csak csóválta a fejét, de mivel látta, hogy a nyomor tündére nem bántja gyermekeit, meghajtotta magát előtte mélyen, és így szólt hozzá:

- Jól van, no! Drága, aranyos kisasszonykám! Hogyha neked annyira tetszik nálunk, akkor csak gyere velünk: de magad is láthatod, hogy min­dent magunk cipelünk, segíts már te is valamit, hogy annál gyorsabban elköltözhessünk.

A nyomor tündére bele is egyezett, s menten megragadott néhány apróbb bútordarabot, hogy a házból kisegítse. A szántóvető azonban az apró darabokat a gyerekek kezébe nyomta, hogy azok vigyék a szekérhez, a tündérnek pedig odaszólt:

- Az udvaron áll egy nagyobb fatönk, azt is el kell vinnünk.

Azzal kiment az udvarra, a tönköt fejszével tetejétől az aljáig behasí­totta. Odakint a tündért szépen megkérte, hogy segítsen neki a tönköt elcipelni. A tündér nem tudta, hogyan kell egy ilyen nagy tönköt elvinni, de a szántóvető megmutatta neki a hasadékot, és biztatta, hogy hosszú ujjait csak bátran dugja a nyílásba. A tündér úgy is tett, a szántóvető pedig, mintha alul akarná megragadni a tönköt, lehajolt, és gyorsan ki­rántotta fejszéjét a hasadékból úgy, hogy a tündér hosszú ujjai beszorultak b hasadékba; olyan keményen tartotta fogva a hatalmas tönk, hogy egy lépésnyire sem tudott mellőle elmozdulni. Kiáltozni kezdett, ahogy csak b torkán kifért, de ez mit sem segített: a szántóvető, miután mindent felpakolt, hátat fordított a kunyhónak, gyermekeivel együtt elköltözött, és soha többé nem tért vissza a faluba.

Egy másik faluban telepedett le, ahol hamarosan jól ment a soruk, vége lett a nagy szegénységüknek. Szép leánykáját egy derék falubeli le­gény vette feleségül, és mindnyájan igen boldogan éltek.

Eközben régi falujukban, ahol annyit kellett szenvedniük, a földesúr elhatározta, hogy egy másik szántóvetőnek adja oda az elhagyott kunyhót. Előbb azonban megnézte a házat. Az udvarban menten megpillantotta a nyomor tündérét, akit még mindig fogva tartotta a tönk, és szinte össze-güzsörödött a fájdalomból. Megtetszett a földesúrnak a sápadt leányka, és megkönyörült rajta. Egy ék segítségével kiszabadította ujjait, így mentette meg a szomorú fogságból. Ettől a perctől kezdve a nyomor tündére min­denütt a nyomában volt szabadítójának – el is vesztette mindenét a földes­úr, szegény ördögként halt meg falujában.

A farkas-tanya

(Arany László)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

- Hová mégy, tojás koma?

- Megyek világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

- Hová mentek, ruca koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

- Hová mentek, kakas koma?

Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

- Hová mentek, tű koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

- Phű, phű, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitől.

Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.

Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.

Nyúlok a hamuba,
Meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
Megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
Banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
Kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
Vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
Bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

A szürke ló

(Arany László)

Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:

- Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

- Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.

- Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; megy, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.

Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához.

- Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.

- Már hogy volna - feleli az öreg róka -, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam - mondja a középső fiának -, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az.

Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy.

- Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

- Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott.

Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:

- De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.

- Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van - mondja az öreg róka, azzal maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához.

- Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni:

- Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

- Hát csak úgy - felel a róka -, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére - a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.

- Húzhatod már, koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt, vitte egyenesen a gazdájához.

- No, gazdám, hoztam magamnak társat.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Fenyőfák vándorútja

(Vidor Miklós)

Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
- Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.
- Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
- Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
- Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
- Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
- Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
- A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
- A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."
- A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
- Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
- De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került.
- Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.

Szép Ernő: Mátyás napja

Ez a kis tréfás eset is a nagy király körül termett, hát megérdemli, hogy ideplántáljuk. (…)
Bizony az ideig nem volt még olyan fejedelme a magyaroknak, akit a nép úgy szeretett volna, mint Mátyás királyt. Mert Mátyást a nép úgy szerette, mint galamb a tiszta búzát. Ez az édes szeretet irányozta annak a derék budai vargának a lépéseit is, aki egy reggel elindult a királyi palotába, és egyenesen fel akart menni a királyhoz.
- Mit akarnál, jóember, a királytól? – kérdi a katona, aki őrt állott a kapuban.
- Mátyás napja vagyon, vitéz uram – mondja a varga -, csak azért jöttem, hogy megköszöntsem őfelségét, mint atyámfiát, mivel hogy magamat is Király Mátyásnak hívnak.
Elnevette magát a katona:
- Vagyon ám valamennyi különbség Király Mátyás meg Mátyás király közt, éppen annyi, amennyi egy varga meg egy király közt vagyon.
Vissza kellett ballagni a palota kapujából a vargának, de mikor Mátyás királynak fülébe jutott a dolog, mindjárt rendeltetett Király Mátyásnál egy pár sárga csizmát.

Kárpát Erzsébet: A szúnyog és a pillangó

Tarka szárnyú lepke szállt a rózsára. A virágok összedugták fejecskéjüket:
— Ó, de szép pillangó! — mondta a kardvirág, aki épp a rózsa mellett állt.
— És nézzétek, milyen kecses! —fűzte hozzá a tulipán.
— A szárnyait nézzétek! A szárnyait! — lelkendezett a liliom.
— És a csápjai! Milyen finomak! — csodálkozott a tátika.
A rózsa szeretettel hintáztatta szép vendégét.
A pillangó meghallotta a virágok beszédét, és dölyfösen kihúzta magát. Illegett-billegett, hogy a kert valamennyi virága felfigyeljen rá. Szárnyait kiterjesztette, majd ismét összecsukta, és közben csápjával játszadozott.
Ekkor melléje telepedett a szúnyog.
— Hogy mersz idejönni az én rózsámra, te szúnyog? Keress magadnak más helyet, van elég virág a kertben! — ripakodott rá a pillangó, majd gúnyosan hozzátette:
— Hogy is jutott eszedbe pont a legszebb virágra szállni, és épp a legszebb pillangó mellé? Nézd meg, milyen szép vagyok én! Milyen sok színben pompázik a szárnyam! És te? Ó, te kis szúnyog, milyen pici, milyen vézna is vagy te! És milyen csúnya, színtelen a ruhád! Nincs rajtad semmi pompa. Nézz csak meg engem! Nézd a szárnyaimat. Ugye, irigyelsz?
És kiterjesztette szárnyait, hogy a kis szúnyog jobban csodálhassa.
A szúnyog éppen válaszolni akart, amikor hirtelen háló csapódott rájuk. Kisfiú sétált a kertben, meglátta a kiterjesztett szárnyú tarka lepkét, és gyűjteménye számára akarta megszerezni.
— Nagyszerű! — örvendezett. — Ilyen szép pillangót még nem sikerült fognom.
És indult a ház felé.
A szúnyog könnyedén kibújt a lepkeháló egyik résén, de a pillangó bizony fogoly maradt. Kétségbeesetten sírdogált. A szúnyog megsajnálta, és elhatározta, hogy megmenti. Rászállt hát a kisfiú kezére, és megcsípte. A kisfiú odakapott, de közben kiejtette kezéből a lepkehálót. Az leesett a földre, és a pillangó kiszabadult.
— Jaj a lábam, jaj a hátam! — nyögdécselte. Szárnyait is alig tudta megmozgatni, hogy felszálljon, és egy távolabbi bokor tetején keressen menedéket. Ott aztán végigtapogatta magát. Szerencsére minden tagja épségben maradt, csak hát sajgott egy kicsit. Hanem a szárnya! Elborzadva látta, hogy az bizony megkopott. Lepergett róla a csillogó hímpor.
Keserves sírásra fakadt. Amikor alaposan kisírta magát, körülnézett, és a rózsán meglátta a szúnyogot. Odaszállt melléje, és így szólt:
— Kedves kis szúnyog, köszönöm, hogy megmentettél. De nézd, milyen csúnya lett a szárnyam. Nagyon el vagyok keseredve. Az én életem most már nem ér semmit. Jobb lenne meghalnom, mint ilyen csúnyán élnem.
A szúnyog nem szólt semmit, és a pillangó most vette csak észre, hogy egyik lábát fájlalja, tapogatja.
— Kis szúnyog, csak nem most sérültél meg?
— De igen! — felelte a szúnyog. — Mikor a kisfiú rácsapott a lepkehálóval, eltörött az egyik lábam.
A pillangó lesütötte szemét, és megszégyenülve mondta:
— Kis szúnyog, engedd meg, hogy bekössem fájós lábadat. Kérek a rózsától egy pici virágszirmot, azzal bepólyálom, a póktól meg egy kis ezüstszálat, azzal átkötözöm.
Úgy is tett. Bepólyálta, bekötözte a szúnyog fájós lábát. Azután sokáig ültek egymás mellett szótlanul. Végre megszólalt a szúnyog.
— Hát, ez a lábam, azt hiszem, béna marad, amíg élek. De látod, én azért szeretek élni. Remélem, hogy még így, bénán is, sok bogártársamnak, pillangónak, szúnyognak lehetek segítségére.
A pillangó csendesen Így szólt:
— Kedves kis szúnyog, kérlek, fogadj barátoddá. Maradjunk együtt ezután, és taníts meg engem is arra, hogyan kell másokkal jót tenni.
A szúnyog szívesen beleegyezett, és attól fogva mindig együtt röpködött a csúnya pillangó és a béna lábú szúnyog. Minden rászorulón segítettek, és messze földön minden bogár, pillangó szívébe zárta a két jószívű, mindig segíteni kész barátot.

Hézser Zoltán: A tókirály

Egyik esztendőben akkora volt a szárazság, hogy a patakokban víz helyett por volt.
Akkoriban történt, hogy megbetegedett az erdő egyik őzikéje. Tüstént elhívatták hozzá nyúl doktort, aki megállapította, hogy erősítőt kell befecskendezni. Elküldték hát a szarvast a sündisznóért, s az a leghosszabb és leghegyesebb tüskéjével oltotta be a beteget. Nem használt. Ekkor őzanya felkiáltott egy magasan szálló fecskének:
— Ugyan nézd meg — onnan a magasból megláthatod —, hogy otthon van-e a tudós bagoly?
— Otthon van, de alszik — közölte a fecske.
— Mit tegyünk? Fel kell kelteni. Talán csak nem haragszik meg? — mondta őzanya, s szólt is a sasnak:
— Légy olyan jó, szállítsd ide!
Alig telt egy perc, a sas már hozta is csőrében a még mindig alvó tudóst. Az csak arra ébredt fel, mikor a farkas hatalmasat üvöltött.
— Mi baj? — kérdezte meglepetten.
— Beteg ez a kis őzike — zengték egyszerre az állatok.
A bagoly a kis beteg fölé hajolt, s komolyan huhogta:
— Tiszta vízzel kell megitatni, a szívére vizes borogatást rakni. Attól meggyógyul. Különben baj lesz!
— Honnan vegyünk vizet? — siránkozott őz-apa.
— Ne búsulj, édesapám, majd hozok én — ajánlkozott a beteg őzike bátyja.
— Ugyan honnan? — kételkedett az apa.
— Onnan, ahol van. Addig megyek, amíg találok.
— Elkísérlek, segítségedre leszek — mondta a fecske.
— Én is veled megyek — szólalt meg a mélyben a vakond.
Elindultak: az őz a zörgő fűszálakon, a fecske a magasban kísérte, a vakond pedig a föld alatt sebesen túrt, hogy le ne maradjon.
Órák hosszat igyekeztek már, amikor mélyen lehajló fűzfák zárták el az őz további útját. De keresztültört. S mit látott? Gyönyörű, tiszta tó nyugodott alig néhány lépésnyire előtte. Már éppen oda akart hajolni a tóhoz, amikor dörgő hangot hallott:
— Megállj! Tilos! Bele ne lépj a vizembe!
— Ki szólt? — kérdezte ijedten az őz.
— Én, a tó királya!
— Kedves király, csak azt engedd meg, hogy a szájamban vizet vigyek beteg kisöcsémnek — kérlelte az őz.
— Hogyisne! Nem tudod, hogy az én tavamnak van a legragyogóbb tükre?! Ha belépnél, összetörnéd. Az én tavamnak van a legszebb kék színe. Rózsaszínű nyelveddel megfestenéd!
— Legalább azt engedd meg, hogy a lábamat hűsíthessem. Vigyázok, nem töröm el a víz tükrét — könyörgött az őzike.
— Még mit nem?! —tiltakozott a tó-király. — Az én tavam a leghűvösebb, s meleg lábad még meglangyosítaná!
A kis őz fájó szívvel visszafordult, lassan elindult a fűzfák felé, amerről jött. Könnyes szemmel a fecskét kereste, s éppen akkor pillantotta meg, amikor az az egyik kis napsugárral beszélgetett. A következő percben annyi napsugár vetődött a hűvös tóra, hogy szinte forrott a vize. Azután a felhőhöz szállott a fecske, s alig beszélt vele, a szellő haragos viharrá nőtt, lecsapott az önzés tavára, összetörte a víz tükrét, felkorbácsolta a tókirály birodalmát. És ekkor valami nedves ért az őz lábához. A vakond volt.
— Csurom vizes vagy! Mit tettél? — aggodalmaskodott az őz.
— Az alagutamat, amelyen eddig jöttem, meghosszabbítottam a tóig. Hallod, hogy folyik a tó vize az alagutamon? Nem kell már a szádban vinned vizet, az alagúton elérkezik a kisöcsédhez. No, de induljunk. Én bebújok az alagútba, engem visz a víz.
Csakhamar haza is értek, mert a kedves fecske megkérte a szellőt, hogy hátszéllel segítse a fáradt őzikét. A fecske kissé előre sietett, s már a magasból csicseregte:
— Megmentettük őz-öcsikét!
Alig mondta el az örömhírt, befutott őz-bátyja, s éppen ott, ahol meg-állott, kibújt a földből a vakond. És amint kibújt, nyomában feltört a víz az alagútból. Mégpedig kristálytisztán, mert megszűrték a kavicsok, gyökerek.
Éppen jókor érkeztek, mert őz-öcsike már alélt volt. Hanem amikor egy nagy lapulevélben vizet adtak neki s egy öreg mohát a vízbe mártva a szívére tettek, egyszeriben feléledt. Hálásan ölelte meg három megmentőjét, akiket az egész erdő zsongással ünnepelt. Azután valamennyien jót ittak a tiszta forrásból, amelyet elneveztek szeretet-forrásának. S azóta is ihatnak belőle, mert a kis vakond alagútján ma is egyre folyik az üdítő víz, s mint a szeretet, el nem fogy.