A királyfi és a felesége

(Gyulai Pál) 

Egy királyfinak szándéka volt egy igen szép lányt elvenni. Neki nem kellett gazdag családból, csakhogy szép és okos legyen.

Elment tehát megnézni az országokat, hogy egy szép leányra találjon. Amint hallották, hogy az ifjú király utazik, mindenütt kivonultak tisztele­tére. Egy faluban talált is egy szép leányra, aki a legszegényebb volt a faluban. Éppen a gulyás leánya volt.

Azt mondta a leányzó:

-                Hogy menjek én felségedhez, mikor olyan szegény vagyok?

-                Ne gondolj te azzal – feleli a király —, csak jöjj el hozzám oly félté téllel, hogy sohasem szólsz ellenemre.

Minden megtörtént. Nem is szólt sohasem ellenére a királynak, csak éppen akkor, mikor egypár paraszt utazott arra. Ez így esett:

Egyik paraszt ökörrel utazott, a másik lóval. A lónak az első állomáson egy éjjel csikója lett, és a csikó elment reggel az ökör után. Az ökrös ember nem akarta visszaadni. Azért a másik ember elment panaszra a királyhoz.

A király azt ítélte, azé a csikó, aki után ment. Úgy hát a lovas embernek tüstént távoznia kellett. De a királyné, aki akkor a kertben hintázott, azonnal utána ment, és azt mondta neki:

-                Te szegény ember, a király majd elmegy az erdőbe vadászni, te meg vigy magaddal egy hálót, és tedd egy tuskóhoz. – És még egyebet is mondott neki.

Az ember megtette. A király, amint vadászni ment, meglátta, és meg kérdezte, hogy mit csinál.

-                Halászok – mondja a szegény ember.

-     Hogy lehet a tuskónak hala? – kérdezi a király. Erre azt feleli az ember:

-     Úgy lehet a tuskónak hala, mint az ökörnek kis csikója. Mindjárt gondolta a király, hogy a felesége biztatta fel az embert

Azért elmegy, és azt mondja a feleségének, aki akkor a tornácon ült, hogy távozzék a házától, és menjen vissza apjához, a gulyáshoz. A királyné azt mondja:

-     Hát mit adsz nekem, édes királyom, emlékül, hogy eddig veled éltem?

-     Amit akarsz, ami neked a legkedvesebb, azt adom neked – feleli a király.

A királyné valami szert adott férjének az italába, amitől az elaludt. Akkor megparancsolta a kocsisnak, hogy fogjon be. A királyt is feltették i kocsira, s elvitték a királyné apjához, a gulyáshoz.

 Mikor a király felébredt, kérdezte, hogy hol van. Hogy miért hozták ide. A felesége ezt választotta:

- Én hoztalak ide, mert magad mondtad, hogy azt hozzam magam­mal, mi nekem legkedvesebb; azért téged hoztalak ide.

A királynak ez nagyon megtetszett, visszavitte a feleségét, és holtig élt vele.

A sárga gólya

(Kínai népmese. Ford. G. Lányi Márta) 

Mesélik, hogy élt valamikor Furcsouban egy szegény diák, bizonyos Mi nevezetű. Olyan szegény volt, hogy még egy bögre teára sem telt neki. Valószínűleg éhen is halt volna, ha nem látta volna meg egy teaház gazdája. Az megsajnálta szegényt, megetette és megitatta minden fizetség nélkül.

De Mi egyszer csak odafordult a gazdához, és így szólt:

- Én most elmegyek innét. Pénzem nincs, hogy megfizessek mindazért, amit itt megettem és megittam. Nem akarok azonban hálátlan lenni. Ide nézz!

És elővett a zsebéből egy kis darab sárga krétát, és azzal a krétával a teaház falára felrajzolt egy gólyát. A gólya szakasztott olyan volt, mintha élne, csak éppen sárga volt.

- Ezzel a gólyával - mondta Mi - tízszer annyi pénzt kereshetsz, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor az emberek itt összegyűlnek, és háromszor tapsolnak, lejön a falról, és táncol. De egyről ne feledkezz meg: sohase táncoltasd a gólyát egy ember előtt. S ha ez a szerencsétlenség mégis megtörténnék, tudd meg, akkor táncolt utoljára. És most isten veled!

Ezekkel a szavakkal Mi diák megfordult és elment. A gazda nagyon csodálkozott, de elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap, amikor a teaházban sok ember gyűlt össze, a tulajdonos megkérte őket, hogy háromszor tapsoljanak. A sárga madár tüstént leszállt a falról, és eltáncolt néhány táncot. Méghozzá milyen vidáman és mulatságosan! Aztán visszament a falra. A vendégek elragadtatva nézték, csodálkoztak, alig hittek a szemüknek. És így ment ez minden alkalommal.

A csoda híre mindenfelé elterjedt. A nép özönlött a teaházba, és a gazda gyorsan meggazdagodott. Mi diák ígérete valóra vált.

Egyszer azonban eljött a teaházba egy gazdag hivatalnok. Amint meglátta, hogy körös-körül parasztok és mesteremberek ülnek, megdühödött, és megparancsolta, hogy mindenkit kergessenek ki.

A szolgák botokkal rontottak be, a nép széjjel szaladt, és a hivatalnok egyedül maradt. Letett a gazda elé egy zacskó pénzt, és azt követelte, hogy mutassák meg neki a gólyát. A gazda a pénz láttán mindenről megfeledkezett, és háromszor tapsolt. A gólya kelletlenül lejött a falról, és eltáncolt egy táncot, betegen és szomorúan. Aztán visszament a falra, és többet nem mozdult. A hivatalnok kiabált, dühöngött, de minden hiába.

Éjjel a teaház ajtaján erős kopogás hallatszott. A gazda kiment ajtót nyitni, s hát látja, hogy ott áll Mi diák és hallgat. Kivesz a zsebéből egy kis furulyát, eljátszik rajta valamit, és elmegy, anélkül, hogy hátranézne. A gólya pedig összerezzen, leugrik a falról, és követi őt. Többé senki sem látta Mi diákot és az ő csodálatos sárga madarát.

A cica meg a kötőtűk

(Német mese. Ford. Csatlós János) 

Volt egyszer egy szegény asszony. Elment rőzsét szedni az erdőbe. Ahogy a rőzsenyalábbal a hátán ballagott hazafelé, keserves nyávogást hal­lott; egy beteg cica feküdt az ösvény mentén. A szegény asszony megszán­ta, kötényébe vette, és hazavitte.

Amint ment, mendegélt, szemközt jött vele a két fia, akik megkér­dezték:

-                Mi van a kötődben, édesanyám?

Rögtön előszedték volna a cicát, de az asszony nem hagyta; félt, hogy megkínozzák. Hazavitte a beteg állatot, a rongyoszsákon adott neki helyet, tejjel itatta. Amikor a cica meggyógyult, és egészséges lett, egyszerre csak eltűnt – köd előtte, köd utána.

Egyszer megint az erdőben járt a szegény asszony, s amikor, hátán a rőzsenyalábbal, ugyanarra a helyre ért, ahol a beteg cicát találta, egy szép lányt pillantott meg, aki az ujjával közelebb intette, és öt kötőtűt dobol: a kötényébe. A szegény asszony azt sem tudta, mit gondoljon; kevesellte a furcsa ajándékot, de mégiscsak hazavitte, és este az asztalra tette.

Amikor másnap reggel fölébredt – csodák csodája! -, egy pár vadonat új kötött harisnyát talált az asztalon. Azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól.

Másnap este megint az asztalra tette az öt kötőtűt, s reggel ismét ott: talált egy pár új harisnyát. Akkor ötlött csak eszébe, hogy ez a jutalma amiért a beteg cicán megesett a szíve. Minden éjjel kirakta ezentúl az asztalra az öt szorgalmas kötőtűt, s azok addig kötögettek, amíg minden­kinek jutott harisnya a családban. Azután már eladta az asszony a sok harisnyát, és gond nélkül éltek, míg csak meg nem haltak.

A szerencsekalapács

(Japán népmese. Ford. Határ Győző) 

Élt egyszer a régi időkben egy mostoha, aki gyűlöletével folyvást üldözte-kínozta mostohalányát. Egyszer elküldte az édeslányával az erdőbe makkot szedni. Az édeslányának jó kosarat adott, a mostohalányának pedig csak egy lyukasat. Hát ahogy a lányok szedik a makkot, amit a mostohalány szedett, mind kipotyogott a kosár lyukas fenekén. Akármennyit szedett, a kas üres maradt. Az édeslánya pedig, mindig a mostohalány nyomdokán, felszedett minden szem makkot, amit amaz a kosarából el¬hullajtott; hamar megszedte a kast, és vígan hazaindult.

Csakhamar sötét éjszaka lett, és a mostohalány sehogy sem találta a haza vezető utat. Soká tévelygett, barangolt, keservesen sírdogálva az erdőben, amíg egyszer csak a fák között valami távoli, apró világot fedezett fel. Elindult a világosság felé, és nemsokára kunyhóra bukkant az erdő kellős közepén. Egy öreg anyóka lakott a kunyhóban, akinek a mostohalány mindjárt elmesélte szomorú történetét, és kérte, engedje meg, hogy megháljon nála. Hosszas rimánkodásra, meg hogy a lány olyan szépen kérte, nagy nehezen ráállott az öreganyó, felemelte egy helyütt a padlódeszkát a kunyhóban, és odamutatott, hogy csak jól bújjék el. Éjnek évadján haza is jött a kunyhó gazdája, aki senki más nem volt, mint egy csúf ördög.
- Emberszagot érzek! – kiáltott legott. – Emberszagot érzek!
- Mi jut eszedbe, nincs itt egy lélek se – felelte az öreganyó -, csak úgy képzelődöl!
Az ördög megnyugodott és elaludt. Hogy ezt látta, öreganyó gyúrt néhány rizsgombócot, loppal-csendben felemelte a padlódeszkát, és lenyújtotta a gombócokat a lánynak. Az ördög felébredt a neszre, és meg¬kérdezte:
- Hát te meg mit csinálsz?
- Elfelejted, hogy ma van Sunoko-samának, a Padlók istenének az ünnepe? – felelte az öreganyó. – Így hát néhány rizsgombóccal áldozom neki.
Az ördög újra megnyugodott, és alvásra hajtotta a fejét. Hanem a padló alatt az éhes kislánynak az egyik gombóc cigányútra ment, és hangosan megköhögtette.
- Aha! – ugrott talpra az ördög kiáltva -, nem hiába éreztem az emberszagot! – Azzal feltépte a padlódeszkát, és megtalálta a lányt. Máris nekilátott volna, hogy felfalja, ha öreganyó engedte volna; de az nem tágított addig, amíg el nem mesélte az ördögnek a mostohalány történetét. Márpedig ez a történet oly szívettépően szomorú volt, hogy – amint mondani szokás – még az ördögöt is megríkatja; így a mi ördögünk is megrendülten hallgatta, és meghatottságában így szólt a lányhoz:

- Hej! Iszonyú nehéz életed lehetett, de segíteni akarok rajtad, hogy ezután könnyebb legyen. – Azzal eléhozott egy icipici kalapácsot, odaadta a lánynak, és így szólt: – Ha hazaérsz, ezt a kalapácsot add oda a mostohaanyádnak.
Hát a leány, alighogy hazaért – átkozta, szidalmazta a mostohaanyja hangosan, már messziről -, gyorsan bocsánatot kért, hogy oly sokáig elmaradt, azzal odanyújtotta mostohaanyjának az icipici kalapácsot. Éktelen haragra gerjedt a mostohája, s azt kiáltotta:
- Hát ezzel mihez fogjak? Mit kezdjek ezzel a haszontalansággal? – s mérgében a földhöz vágta.
Ha hiszitek, ha nem, ahol a kis kalapács lecsapódott, aranypénzek serkentek a földből. Látta mindjárt a mostoha, hogy ez nem akármilyen kalapács, hanem igazi szerencsekalapács, s minden ütésével aranyat, ezüstöt lehet véle elővarázsolni. A szerencsekalapácsnak oly szerfölött megörült, hogy attól fogva oly nyájasan bánt a mostohalányával, mintha a tulajdon édesgyermeke lett volna.

A legerősebb

(Nanáj népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

A nanáj gyerekek egy télen korcsolyázni mentek. Eleinte szépen el­játszottak, korcsolyáztak. Aztán összeverekedtek. Az egyik fiú, Nameka, megverte a társát, Kurbut. Megverte, aztán kérkedni kezdett:

-                Én vagyok a legerősebb!

Akkor megcsúszott, hanyatt esett, és jól megütötte a tarkóját.

-               Látod – mondta neki Kurbu -, nem te vagy a legerősebb, hiszen a Jég megütött. Nézd, vérzik a fejed. Ismerd el, hogy a Jég az erősebb.

Nameka megkérdezte a Jégtől:

-                Hallod-e, Jég, van-e nálad erősebb?

-               Van bizony! – felelte a Jég. – A Nap erősebb, mint én. Amint kisüt, én olvadni kezdek. Eridj, hódolj a Napnak!

Ment a két fiú a Naphoz.

Sokáig mentek. Végre megérkeztek. Megszólította Nameka a Napot:

-               Hé, Nap apó! Én megvertem Kurbut, a Jég engem ütött meg, te pedig felolvasztod a Jeget – erősebb vagy hát, mint mi! Azért jöttem, hogy hódoljak neked.

Gondolkodott a Nap, törte a fejét.

-               A Felhő erősebb, mint én – mondta végül. – Ha betakar engem, nem tudnak áthatolni rajta a sugaraim, és hideg lesz a földön. Elindult hát a két fiú, hogy megkeresse a Felhőt.

Felkapaszkodtak egy magas hegyoromra. Körülöttük köd, hideg. Mire elérték a Felhőt, átnedvesedett és keményre fagyott a ruhájuk.

Felkiáltott Nameka a Felhőnek:

-                Felhő anyó! Én erősebb vagyok Kurbunál, a Jég erősebb nálam, a Nap erősebb a Jégnél, te erősebb vagy a Napnál. Te vagy hát a legerősebb. Azért jöttem, hogy hódoljak neked!

A Felhőnek még válaszolni sem volt ideje – hirtelen szél kerekedett, száguldozni kezdett, fütyült, zúgott, és szétfújta a Felhőt.

Az imént még hideg, nyirkos volt a levegő a gyerekek alig láttak to­vább az orruknál, s most egyszerre kitisztult a levegő, minden meleg lett, szivárvány tündöklött, ragyogott a Nap, végig lehetett látni az Amuron, eredetétől egészen a torkolatáig. Nameka ekkor felkiáltott a Szélnek:

-                Hallod-e, te Szél! Én megvertem Kurbut, a Jég megütött engem, a Nap felolvasztotta a Jeget, a Felhő eltakarta a Napot, te szétfújtad a Felhőt! Te mindannyiunknál erősebb vagy. Fogadd hát hódolatomat!

Nameka meghajolt a Szél előtt. Kurbu pedig azt kérdezte tőle:

-                El tudod e mozdítani a Hegyet?

Fújni kezdett a Szél. De akárhogy duzzasztotta a képét, a Hegy meg se mozdult. Csak a homok kavarodott fel a tetején.

-                E-ej! – kiáltotta Nameka -, sok időbe telik, míg a Hegyet el tudod hordani egyik helyéről a másikra! Úgy látszik, mégsem te vagy a legerő­sebb, hanem a Hegy!

Meghajolt a két fiú a Hegy előtt.

-                Hegy, Hegy, hallod-e! – kiáltott fel neki Nameka. – Te vagy-e a leg­erősebb a világon?

Krákogott a Hegy, gondolkodott.

-                Nem – mondta aztán. – A Fa erősebb nálam. Nő, nő a hátamon, és gyökereivel morzsol engem.

Nameka meghajolt a Fa előtt.

-                Hallod-e, Fa! Én megvertem Kurbut, a Jég megütött engem, a Nap legyőzte a Jeget, a Felhő legyőzte a Napot, a Hegy a Felhőt, te meg a Hegyet. Te vagy hát a legerősebb, igaz-e?

A Fa susogtatni kezdte leveleit.

-     Igen, én vagyok a legerősebb – felelte.

-     Az már ugyan nem igaz – mondta Nameka. Azzal fogta a fejszéjét, és kivágta a Fát.

Minden meghajolt akkor Nameka előtt: a Hegy, a Szél, a Felhő, a Nap, a Jég.

Azóta is azt tartják, hogy az Ember a legerősebb a világon.

Méhes György: Mese Misikéről

A lábmosást abból a célból találták ki, hogy tiszta legyen a lábunk. Misike azonban tudja, hogy ez óriási tévedés. A lábmosás célja az, hogy őt, Misikét megkínozzák. Épp ezért mindent elkövet, hogy ne kelljen lábat mosnia.
Misike bizonygatja, hogy tegnap is mosott lábat, tegnapelőtt is, sőt még a múlt héten is. Lerángatja a cipőjét, harisnyáját, és égnek emeli a talpát.
Anya szíve azonban keményebb a kőnél.
- Gyerünk!
Misiké ravaszkodni kezd.
- Nekem nem szabad lábat mosni. - köhécseli. Meg vagyok hűlve, és tüdőgyulladást kaphatok. Különben is kificamodtak a lábujjaim!
Ennek bizonyítására úgy mozgatja lábujjait, mint egy majom. Mikor ez sem enyhíti meg anyát, Misiké zokogni kezd. Úgy kapaszkodik anyja ölébe, mint a végső menedékbe.
- Nem akarok lábat mosni! - hüppögi. Édesanya, ölében Misivel, leül.
- Mondjak inkább mesét?
Misike hozzásimul, és anya mesélni kezd.
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, akit Mesebeli Miklósnak hívtak.
Ez a Miki ügyes, okos fiú volt, csak épp nem tudott gyorsan szaladni. Ezért igen-igen
búsult, mert a gyermekek mindig utolérték őt fogócskázás közben, és a focicsapatba
sem vették be. Gondolt egy nagyot Mesebeli Miklós, és elment egy doktor bácsihoz.
Elpanaszolta neki búját-baját. A doktor bácsi így szólt: "Mi sem egyszerűbb. Mosdjál
meg mindennap, és a lábadat is mosd meg alaposan! A víznek varázsereje van,
felfrissít, pihentet, megedz." És Mesebeli Miklós megfogadta a doktor bácsi tanácsát,
még aznap megmosdott, és lábat is mosott. Lássatok csodát! Másnap már gyorsabban
szaladt, mint annak előtte. Addig mosta a lábát, addig mosakodott, addig futott, míg
úgy száguldott, mint a szélvész. A gyermekek valósággal könyörögtek neki, hogy
álljon be a focicsapatba.
Idáig jutott édesanya a mesével, s talán még folytatta volna, de Misiké leugrott az öléből.
- Anya, édesanya, menjünk a fürdőbe! Lábat akarok mosni! És derékig megmosdom. Én is focizni akarok!
Azóta Misiké minden este egyedül, önszántából megmossa a lábát, sőt még meg is szappanozza. Meglátjátok, előbb-utóbb híres futóbajnok válik belőle, vagy az is lehet, hogy gólkirály.