A mókus, a tű meg a kesztyű

(Lett népmese. Ford. Csatlós János)

Egy mókus, egy tű meg egy kesztyű együtt élt, nagy barátságban. egyszer unalmukban az jutott eszükbe, hogy felkerekednek, és szétnéznek az erdőben, így is lett. A mókus meg a kesztyű egymás mellett ballagott, tű mögöttük ugrabugrált.
 

Így kószáltak már jó ideje, de semmi zsákmányra nem akadtak. Már szontyolodott a három cimbora, amikor a tű egy víztócsára bukkant, vígan kurjantott oda útitársainak:

Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!

Azok mindjárt ott termettek, nehogy elszalasszák a zsákmányt, de amire meglátták, mit talált a tű, ugyancsak nagyot néztek, és megkérdezték:

- Ezt mind te zsákmányoltad?

- Én bizony – felelte a tű. – Talán keveslitek?

- Jaj, te csodabogár; mit csődítesz ide bennünket ezért a vicik-vacakért?- szidta a másik kettő, és bosszankodva indultak hazafelé. A tű is utánuk baktatott.

Másnap kora reggel megint az erdőben jártak; a mókus meg a kesztyű együtt ment, a tű egy kicsit hátrább, mögöttük. Mentek, mendegéltek, s a tű most egy vén fatönkre bukkant.

Nosza, kiabált is a cimborái után, akárcsak tegnap:

Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!

Azok meg loholtak, mert remélték, hogy most valami igazi zsákmány­ra akadnak. De a korhadt fatörzs láttán úgy elfutotta őket a méreg, hogy kis híján elagyabugyálták a tűt a rossz tréfáért, amiért ok nélkül megfut­tatta őket.

Aztán valahogyan mégiscsak összebékült a három cimbora, és haza­tért az erdőből; elöl ment a mókus meg a kesztyű, mögöttük a tű.

Végigaludták az éjszakát, de még alig pitymallott, amikor összedug­ták a fejüket, kimenjenek-e ma is az erdőbe, vagy ne járjanak hiába, hiszen zsákmányt úgyse találnak. De hamarosan egyetértettek, s mégiscsak neki­ eredtek; a mókus meg a kesztyű elöl, egymás mellett, a tű egymaga, mö­göttük.

A mókus meg a kesztyű most se járt szerencsével; a magában kószáló tű meg elkalandozott, és egy távoli lápra jutott. Ottan aztán körbejártatta a fél szemét, és – nicsak! – egy legelésző szarvast pillantott meg. Alighogy észrevette, gyorsan bebújt az egyik fűcsomóba, s a szarvas azzal együtt bekebelezte. A tű egy szempillantás alatt a szarvas gyomrában termett, és elkezdte szúrni, döfni, ahogy csak erejéből kitellett. A szegény szarvas nem is húzta soká: kiadta a páráját. Amikor a tű ezt észrevette, átfúrta magát a szarvas húsán, és torkaszakadtából kezdte hívni a két cimborát:

Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!

Meg is hallották hamarosan a tű kiáltozását, de attól tartottak, megint csak vaklárma az egész. Meghányták-vetették, mitévők legyenek, aztán így beszéltek:

- Ha volna egy kis remény, hogy a tű nem valami silány portékát talált, szívesen odamennénk. De ki tudja, nem hazudik-e megint?

Aztán mégiscsak nekiiramodtak arrafelé, amerről a kiabálás hangzott, s ott találták a fűben a szarvast.

Volt ám nagy csodálkozás! A kesztyű körbejárta a zsákmányt, és cso­dálta a tű ügyességét; a mókus bámulva meredt rá. A tű pedig így szólt hozzájuk:

- Én elejtettem a zsákmányt, a sütés-főzés a ti dolgotok.

A cimborák engedelmeskedtek, és serényen munkához láttak. A mó­kus felaprította a fatuskót, a kesztyű vizet hozott a tócsából, így aztán hasznát látták a tű régebbi zsákmányainak is. A leves nemsokára vidáman rotyogott; ínycsiklandó pára szállt föl a fazékból, és mind a hárman jól belakomáztak.

Itt a vége, fuss el véle!

A hold meg a nap

(Indián mese. Ford. Csatlós János)

Valamikor, réges-régen a Napnak tengersok gyereke volt. Ha sétálni” vitte őket, olyan meleg lett a földön, mint egy kemencében.

A Holdnak ma is megvan minden gyereke: ezek a csillgok. Hallgassá­tok csak, micsoda ravaszságot eszelt ki a Hold, hogy elpusztítsa a Nap gyerekeit. Így szólt egyszer a Naphoz:

- Dobjuk vízbe a gyerekeinket!

A buta Nap beleegyezett. Amikor eljött az ideje, a Hold elbújtatta a gyerekeit, és fehér kavicsokat dugott helyettük a zsákba. A Nap nem vette észre, és ahogy megbeszélték, csakugyan a gyerekeit dugta a zsákba. Aztán fölkerekedtek, és kimentek a folyóhoz.

Először a Hold dobta a folyóba a zsákját a kavicsokkal. A Nap meg ostobán utánozta, és a gyerekeit dobta a folyóba.

Azután mind a ketten hazamentek. Másnap reggel egyedül jött föl az égre a Nap. De éjszaka a Hold úgy ragyogott, mint régen: körülötte a nagy csillagsereggel.

Dúlt-fúlt ám mérgében a Nap; szidta a Holdat, hogy becsapta. Miatta dobta a vízbe a gyerekeit. A Hold azzal védekezett, hogy a Nap gyerekei nem pusztultak el: hallá változtak, ott élnek a vízben.

A Nap azóta is haragszik a Holdra. Ezért kergeti körbe-körbe az égen. Aki nem hiszi, jár­jon utána!

A gyáva

(Pantyelejev. Ford. Nikodémusz Elli)

A Krímben történt a dolog. Egy kisfiú a tengerre indult horgászni. A part azonban nagyon magas, meredek és csúszós volt, s a kisfiú lassan ereszkedett lefelé. De lenézett, és meglátta maga alatt a hatalmas, éles sziklákat, nagyon megijedt. Megállt, és moccani se tudott, se le, se fel. Megkapaszkodott valami tüskés bokorban, ott kucorgott, lélegzeni se mert.

Éppen akkor lent a tengeren egy halász halászott. A csónakban ott volt vele a kislánya is.

A kislány mindent látott, és rögtön tudta, hogy a kisfiú fél. Elnevette magát, és ujjal mutogatott a gyerekre.

A kisfiú nagyon szégyellte magát, de nem volt mit tennie, úgy tett. mintha éppen csak ülne, meg nagyon melege lenne. Még a sapkáját is levette, és buzgón legyezte magát.

Hirtelen szél támadt, kitépte a fiú kezéből a horgászbotot, és leso­dorta.

A fiú nagyon sajnálta a botját, megint megpróbált lejjebb ereszkedni, de csak nem sikerült.

A kislány pedig mindezt látta. Szólt apjának, az felpillantott, elnevette magát, és mondott valamit a kislánynak.

Erre a kislány kiugrott a csónakból, és kiment a partra. Fogta a botot, és visszatért a csónakhoz.

A kisfiú olyan méregbe gurult, hogy mindenről elfeledkezve hanyatt-homlok gurult lefelé.

- Add vissza, te! Ez az én botom! – kiáltotta, és megragadta a kislány kezét.

- Tessék! Itt van! – felelte a kislány. – Nem kell nekem a te botod. Azért vettem el, hogy legyére érte.

A kisfiú elcsodálkozott és megkérdezte:

- Honnan tudtad, hogy lejövök?

- Apukámtól. Azt mondta: ha gyáva, akkor biztosan irigy is.

A jó tündér ajándéka

(Hárs László)

Katika már az óvodában egészen biztosan tudta, hogy a jó tündér nem kitalálás, hanem igazánból létezik. De személyesen csak akkor talál­kozott vele, amikor beíratták az első általánosba. A jó tündér dobogón állt fekete tábla előtt, s akárki tanító néninek nézhette. De Katika azonnal tudta, hogy senki más, mint a jó tündér.

Ezért rögtön elhatározta, hogy minden szavát megfogadja, hiszen tudnivaló, hogy aki kiállja a próbát, azt a jó tündér végezetül megajándékozza – teljesíti kívánságát. Katika pedig nagyon szerette volna megérteni az állatok beszédét. Így történt azután, hogy Katika mindig megtanulta a leckéjét, mindig elkészítette a feladatát, hogy kiérdemelje a tündér ajándékát. Hanem telt-múlt az idő, egyik hét, egyik hónap a másik után, az ötösök szaporodtak Katika neve mellett, de más egyéb nem történt.
 

Így érkezett el a bizonyítványosztás napja. Bizony, gyönyörű nap volt, tündöklő és vidám. A napfény úgy beragyogta a tanító nénit, hogy most már mindenki láthatta: a jó tündér ő, senki más. A tanító néni Katikának átnyújtotta a bizonyítványát. Az is ragyogott, mintha tündérnyomdában nyomtatták volna. Azt ragyogta, hogy Katikának mindenből ötöse van, de meg is érdemli.

Katika boldog volt – és kerekre nyitott szemmel várta-leste a tündér ajándékát. S hiába várt, csak a bizonyítványt kapta, semmi mást. Katika csalódást érzett. De azután eszébe jutott valami, s alig várta, hogy véget érjen az ünnepség. Lent a kapuban ismét elővette a bizonyítványt. Ugyan­is azt gondolta: bizonyára abban rejlik a bűverő, amelynek segítségével az állatok beszédének tudója lehet! Böngészni kezdte a bizonyítványt: szám­tan, ötös; írás, ötös… a többit már tudjuk. S amint így olvasta olvasgatta a szavakat, egyszer csak eszébe jutott, hogy mi volt tíz hónapja, szeptem­berben, amikor először lépte át az iskola küszöbét!

Több se kellett Katikának! Becsukta a bizonyítványt, s futott haza, ahogy a lába bírta.

Otthon büszkén kiáltotta:

- Anyu, idenézz, ajándékot kaptam a jó, a legjobb tündértől!

Anyu megnézte a bizonyítványt. Módfelett büszke volt a tiszta ötösre, de nem látta, hol van a tündér ajándéka. Hiszen azt sem tudta, hogy a tanító néni valójában – jó tündér. De Katika elárulta neki ezt a nagy titkot. És elmesélte azt is: egyre várta, hogyha kiállja a próbákat, jutalmul megérti majd az állatok beszédét. Csakhogy a tündér más ajándékot adott. Azt, hogy most már megérti, mit mondanak a betűk, mit beszélnek a számok! Hiszen ez az igazi, varázslatos tudomány.

- És még nem is a legnagyobb – mondta anyu. – De ha jövőre sem felejted el, hogy a tanító néni a jó tündér, ha jövőre is ötösökkel lesz tele a bizonyítványod, mert kiálltad a próbákat, akkor majd magad is megtu­dod.

S ezért van, hogy Katika, aki még csak most járta ki az első általánost, már alig várja, hogy a másodikba kerüljön.

Mert megtanulta, hogy semmilyen tündér sem lehet jobb, mint a tanító néni, és semmilyen tündérajándék nem ér annyit, mint a tudás.

Az icike-picike halacska

(Zsitkov. Ford. Szöllősy Klára)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Fogta a hálóját, és kiment halászni.

Elsőnek égszínkék halat fogott. Csillogó-ragyogó égszínkék halat, pi­ros az uszonya, kerek a szeme. Olyan a szeme, mint a cipőgomb. Farka meg akár a selyem, világoskék, finom aranysávos.

Fogta a gyerek az üvegből való kis kancsóját, megmerítette a tóban, és amikor megtelt vízzel, beléengedte az égszínkék halacskát, hadd úsz­káljon addig.

Letette a kancsót egy fenyőfa alá, maga meg továbbment. Fogott még egy halat. Nagy hal volt ez: legalább akkora, mint az ujjam. Piros színű volt, uszonya meg fehér, száján kétoldalt pici bajusz ékeskedett. Oldalán sötét csík, hátuszonyán pedig olyanforma folt, mint egy fekete szem.

A halacska haragudott, ficánkolt, majd kiugrott a gyerek kezéből, si­etett hát mihamarabb beledobni a kancsóba – puff!

Odébb ment, fogott még egy halat, egészen icike-picikét. Akkora volt mint egy szúnyog, alig-alig látszott az icike-picike halacska.

A gyerek óvatosan megfogta a farkánál fogva, s bedobta őt is a kan­csóba. Nem is látszott, hogy benne van. Maga meg arrébb szaladt.

„Most majd nagy halat fogok – gondolta -, igazi kárászt.”

Távolabb a nád között kacsamama lakott a fiaival.

A kis kacsák már megnőttek, ideje, hogy megtanuljanak repülni. Maga köré gyűjti kacsamama fiacskáit, és így szól hozzájuk:

- Menjetek el, fiaim, halászni, és aki az első halat fogja, az lesz az én legderekabb fiam. Csak aztán nehogy hirtelen lenyeljétek a halat: van ám azok között nagyon szúrós, például a durbincs. Előbb hozzátok ide, majd lássátok meg nekem, amit fogtatok. Majd én megmondom nektek, melyik halat szabad megenni, melyiket kell kiköpni.

Elrepültek, elúsztak a kicsi kacsák mindenfelé. Különösen az egyik aszott el nagyon messzire. Kimászott a partra, lerázta magáról a vizet, és billegve döcögött felfelé a parton.

Hát, uramfia, mit lát? Halak úszkálnak a szárazon! Fenyőfa alatt kan­csó, fala üveg, a kancsóban víz; nézzük csak meg közelebbről.

A halacskák a vízben ide-oda cikáznak, úszkálnak, suhannak, kerin­genek, de hiába: kiugrani nem tudnak, igen magas az üvegfal. Odamegy a kiskacsa, látja, milyen szép kis halak úszkálnak ott. Hamar fogta magát, a legnagyobb halat a csőrébe kapta, és uccu! – repült vissza a mamájához.

- Egészen bizonyos, hogy én vagyok az első. Én fogtam az első halat, én vagyok a mamám legderekabbik fia.

A halacska szép piros, uszonya fehér, szája két oldalán pici bajuszka ékeskedik, oldalán sötét csík, uszonyán olyanforma folt, mint egy fekete szem.

Meglebbentette a szárnyát a kis kacsa, szállt, szállt a part mentén egyenesen a mamája felé.

Meglátja a gyerek a kacsát – alacsonyan repült, épp a feje fölött -meglátja a szájában a piros halacskát, amelyik olyan hosszú, mint az uj­jam, és torkaszakadtából kiáltozni kezdett:

- Az a hal az enyém! Tolvaj kacsa, add vissza a halacskámat! Karjával hadonászott, követ dobált a kiskacsa felé, és olyan nagyon kiabált, hogy a halak mind szétrebbentek a tóban. Megijedt a kicsi kacsa, és ijedtében felvisított:

- Háp-háp!

Ahogy elkiáltotta magát, kiejtette csőréből a piros halacskát.

És elúszott a halacska a tó közepébe, a mély vízbe, vidáman legyez­hette magát uszonyával; egyenesen hazaúszott.

„Csak nem térhetek vissza üres csőrrel a mamámhoz” – gondolta a kiskacsa, azzal visszafordult, és repült egyenesen a fenyőfa alá. A fenyőfa alatt ott áll a kicsi kancsó, benne vizecske, a vizecskében pedig halacska.

Odaszaladt a kiskacsa, nagy sebesen kifogott egy másik halat, aranyos farkincájút. Csillogó-ragyogó égszínkék halacska, piros az uszonya, kerek a szeme, akár a cipőgomb. A farka akár a selyem, világoskék, finom ara­nyos sávokkal.

Magasba röppent a kiskacsa, sietett vissza mamájához.

„No, most aztán nem fogok kiabálni, befogom a csőrömet. Egyszer már megjártam!”

Már egészen közel volt a mamához, már látja őt; és a mama odakiált neki:

- Háp, mit hozol?

- Háp, halacskát, égszínkéket, aranyosat! Háp, üvegkancsóban talál­tam a fenyőfa alatt.

így kiabált nagy boldogan a kicsi kacsa, megint csak eltátotta a csőrét, és a halacska – lötty! – belepottyant a tóba. Az égszínkék halacska megcsó­válta aranyos farkincáját, egyet fordult, és úszott, úszott, úszott be a mély vízbe.

Visszafordult a szegény kicsi kacsa, repült egyenesen a fenyőfa alá, be­lenézett a kancsóba: hát a kancsóban egy icike-picike halacska úszkál, alig nagyobb a szúnyognál, alig-alig látszik, olyan induri-pinduri. Csőrébe kapta a kiskacsa az icike-picike halat, és amilyen gyorsan csak tudott, hazarepült.

- Hol a halacskád? – kérdi tőle a kacsa mama. – Hiszen semmi se látszik!

De a kiskacsa hallgat, a világért se tátaná ki a csőrét. „Ó, be ravasz vagyok! – gondolja büszkén. – Nálam ravaszabb kacsa nincs is az egész világon. Hallgatni fogok, mert ha kinyitom a csőrömet, elengedem a halat. Kétszer szalasztottam már el a zsákmányomat.”

A halacska meg ezalatt úgy ficánkol a kacsa csőrében, mint valami vékonydongájú szúnyog. Vergődik vergődik, lecsúszik a torkán. Nagyon megijedt a kiskacsa: „Jaj, mindjárt lenyelem! Jaj-jaj, már le is nyeltem!”

Megérkeztek a testvérei is. Mindegyiknek a csőrében halacska. Sorra járulnak a mamájuk elé, és megmutatják, mi van a csőrükben. Végül a kacsamama odakiált a legkisebbiknek:

- No, mutasd te is, mit hoztál!

Kitátotta a csőrét a kicsi kacsa, de hal nem volt benne: az icike-picike halacska réges-régen lecsúszott a torkán!