A baba

(Bródy Sándor)

- Édes mamám, anyuskám, adja nekem, adja nekem a pólyás ba­bát! – fecsegett, csacsogott, sírt a kis Piri az édesanyja fülébe.

- Ugyan, te golyhó, nem játszani való bábu az, hanem valóságos kis baba, a testvéred, aranyos kisfiú, a neve: András!

Én dajkálom, én hordozom, mosdatom, fürdetem, öltöztetem ő énve­lem alszik… alszik!

Nem lehetett elhessegetni a kislányt, csak mondta tovább a magáét, sírt, nevetett, toporzékolt.

Bizony, nem tagadom, egyszer ki is kapott.

Maga akarta elvenni magának a kisbabát, amikor anyjuk a másik szobában fésülködött, a dadának egy földije érkezett faluról, beszélgetni kellett vele a konyhában. Piroska, más néven Pirka, besompolygott a gye­rekszobába, ahol a kis testvérke aludt fehér fátyollal letakart, égszínkék bölcsőben. Egy zsámoly volt a bölcső mellett, a dada szokott rajta ülni, most a macska, az öreg Ciri dorombolt a zsámolyon.

Piri megszólította a cicát:

- Ciri, adj egy kis helyet, hadd nézem meg az aranyos, gyémántos, eleven bábum!

Megnézte, sohasem látta még közelről, ó, milyen szép volt!

Ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, mosolygott is rá, motyogott valamit. Azt mondta: – Büü-büü! -, ami alighanem azt jelenti, hogy: jó reggelt, édes kis testvérem!

A kislány sokáig szemlélte a pólyás babát, örömében szerette volna elkacagni magát, de visszafojtotta a lélegzetét is, hogy észre ne vegyék. Csak az öreg macskára nézett, mintha attól kérdezte volna:

„Öreg pajtás, mit szólsz hozzá, ha én most az én kis babámat – mert az enyém – innen szépen fölkarolom, ölbe veszem, úgy hurcolom, főzök rája, sütök rája, én leszek a mamuskája!”

- Tedd, tedd, úgy tegyed! – mondta a macska dorombolva, pislogatva, ravaszkodva.

Megfogta a pólyás babát, kis Andriskát. Az sírt, kiáltott. Leány meg­ijedt, a baba fél kezét eleresztette. A baba fejjel lefelé függött a bölcső szélén. Lárma, zaj, sikoltás… Mama beszaladt, dada berohant:

- Én teremtőm, jaj, jaj!

Éppen csak, hogy megfoghatták a baba pólyáját, különben leesett vol­na… Apa is éppen e pillanatban ért haza, látott mindent. Szegény Piroska akkor kapott legelőször verést az apjától; remélem: előszörre-utoljára! Ak­kor is megsajnálták, vettek neki egy nagy babát, olyat, amelyik hajas is. sír is, kicsi is, nagy is, kisasszony, és mégis: sír, ha leteszed, sír, ha felve­szed. Csuda baba volt szóval – de mindhiába!

Pirke csak a pólyásról, az elevenről, az övéről álmodozott, de monda­ni nem merte. Pedig, ha csak egyszer az ölében ringathatta, csupán egy szer is dajkálhatta, babusgathatta volna!…

Eljött annak is az ideje, mamája behívta:

- Piroska, jere csak! Tárd ki a karocskádat, itt a kisöcséd, szelíden fogd, meg ne szorítsd. Csókolt, öleld, szeresd, ez a te kisöcséd.

Mindig szeresd, sohase bántsd, Kicsike ő még és te már – nagy! Őrizd álmát, csujja, csucsujja: Nénike öccsét őrizze, óvja.

Csujja, csucsujja, kisfiú alszik, Lábujjhegyen járj, kisleány, addig. Mindig szeresd, sohase bántsd, Kicsike ő még, de te már – nagy!

- Nézzük, elbírod-e?

Emelgette, próbálgatta, de bizony még el nem bírta! Ezen aztán úgy elfakadt sírva, hogy talán még most is sír, ha azóta kisasszony nem lett!

Az életmentés

(Tersánszky J. Jenő)

Kacor Dani csínyjeiről sok történet kering. Sőt, költemény is szól róla. Mert azt mondják, ennek a kis versnek ő a hőse:

Volt egyszer egy fiú, úgy hívták, hogy Dani. Leckéjét sohasem tudta fölmondani.

Ám itt most Kacor Dani nem mint a rossz tanulásban kivételes, meg éneklésre méltó nagyság szerepel. Mást tárgyal ez a mese.

Egy fagyos téli napon Kacor Dani az utcán lézeng. Egyelőre nem akadt még semmi eszméje: mivel üsse agyon a délutánt?

Hát ki jön vele szembe? Az osztálynak a legjobb tanulója, Csicseri Elemér. Azt is mindjárt ki lehetett találni, hogy a közelben levő korcsolya pályára tart Elemér. Mert vállán átvetve lógott a korcsolyája.

Hüm-hüm! A jégen csúszkálni nem utolsó szórakozás. Csak hát, akkor a korcsolyáját nyáron eladta, és a vételárát krumplicukorba fektette, az aztán télen legfeljebb sikankózhat a jégen. A Kacor Dani esete pedig ez volt.

Hanem abban a pillanatban már ki is alakult a Dani agyában egy remek terv, hogyan lehetne neki is korcsolyáznia korcsolya nélkül. Azaz. a Csicseri Elemér korcsolyájával. Tehát így csapott rá:

- Szervusz, Elemér! Csak nem ide a közelbe készülsz, erre a vacak jégpályára? Hiszen itt drága pénzért olyan nyüzsgést találsz most, hogy egy becsületes iramot nem vehetsz. Rád másznak, te mászol másra. Amellett a pályaőr folyton rád sípol, és kitiltással fenyeget. A hangszóró úgy bömböl, hogy megsüketülsz. Érdemes egyáltalán odamenned?

- Ez mind igaz – válaszolt erre Elemér. – Viszont hol találsz közelebb jobb jégpályát?

- Hol? – tájékoztatta őt Dani. – Innen pontosan hat villamos-megállónyira, a vasúti töltésen túl van egy nagyszerű kubikgödör. A jege most tükörjég. A környékről alig járnak oda csúszkálni. Gyakorolhatsz hosszú távra, gyorskorcsolyázásra, figurát a pompás, szabad jégpályán. Ott aztán nincs őr. Nincs beléptidíj. A villamos vonaljegy kettőnknek sem több, mint pár fillér, tehát így csokit vehetünk a jégpályára szánt össze­gen. Mit szólsz ehhez?

A kaland valóban kápráztatónak rémlett. A kalandvágy a legkitűnőbb tanuló szívében is ott szunnyad. Csicseri Elemér máris tétovázóan vetette ellen:

- Igen, barátom! De Ákombák tanító bácsi éppen ma tiltott el minden tanulót az útfélen és a szabad jégen való csúszkálástól. Sok balesetre, sze­rencsétlenségre hivatkozott…

- Áh, ugyan! – kezdte rábeszélni társát Dani… És előszedte az ékes­szólás, fenyegetés minden fegyverét. Végül pedig a sopánkodásra és rimánkodásra tért. Már hogy Elemér tartozik neki annyi baráti önzetlenség­gel, hogy amikor nincs korcsolyája, hát odakölcsönzi kissé a magáét!… Ezt pedig a jégpályán nem lehet megoldani!…

Tovább így és úgy… Csicseri Elemér jó szívét meglágyították a Kacor Dani zokszavai.

Iszkoltak, késedelem nélkül, a tilalmas szabad jég felé robogó villa­moshoz.

Hát abban Kacor Dani nem hazudott, hogy a mély kubiktó jegén pazarul, szabadon siklott a korcsolya. Tízszer annyi csúszkáló is elveszett volna a terjedelmes jégtükör hátán, mint amennyi a környék gyéren lakott házaiból látogatta. Három vagy négy osztálytársra is bukkantak közöttük, így aztán együtt és külön remekül indult meg a mulatság.

A befagyott tó egyik csücskében kis nádas lengedezett a csípős alko­nyati szellőben. A nádas mellett jókora darabon nem fagyott be jól a tó vize. Az tette valószínűleg, hogy a közeli téglagyártól, föld alatti vezetéken át, itt folyt a tóba a langyos szennyvíz. A tónak más helyütt vastag, biztos a jege ezen a helyen csalókán, megtévesztőén elvékonyodott széles, hosszú csíkban. A környék összes csúszkálói elkerülték ezt a vészes helyet.

Csicseri Elemér azonban most először látogatott erre a jégre. így tehát mind nagyobb lendülettel körözött, cikázott összevissza a tó jegén, végül bátran nekiszáguldott a vékony jégcsíknak is.

„Hajhó! Hajhó!” – Elemér fülébe hatolt a többi csúszkáló figyelmezte­tő kiáltozása. Hallotta ugyancsak, hogyan kezd ropogni alatta a jég. De már későn!…

A következő pillanatban a beszakadt jégnek éles táblája csapódott az arcába. Azzal már merült is alá, a hideg vízfenékre.

Ha eszméletét veszti Csicseri Elemér? Vagy kevésbé sekély vízbe zu­han? Menthetetlen vége van.

De hát a tó vize itt nem ért följebb Elemér nyakánál. Inkább a fenék sűrű iszapja akadályozta meg a mozdulásban. Kacor Dani pedig, társai élén, rohanvást ott termett a segélyére.

A tóparton hosszú karót fedezett fel Dani. Hanyatt-homlok odarohant érte. Aztán, a jeges vízbe gázolva a partról, odanyújtotta a karó végét Csi­cserinek, így sikerült annak keservesen kijutnia a borzalmas fürdőből.

A halálos szerencsétlenség ezzel enyhébb balesetté vált. Ám a további, fenyegető kellemetlenségek még nem múltak el.

Hogyan jut haza Csicseri Elemér nyakig lucskosan a téli estében? Mi lesz, ha az iskolába is eljut a baleset híre? Kire hárul a felelősség érette?

Nos, Kacor Dani legalább úgy reszketett aggodalmában, mint szeren­csétlenül járt barátja. De valóban, az osztály legjobb tanulójára vallott az, hogy Csicseri Elemér becsületszavára fogadta, hogy ő maga nem márt be senkit – sem otthon, sem az iskolában – a történtekért. Minden maradjon titokban!…

Másnap az iskolában valóban semmi port nem kavart nyilvánosan a Csicseri-féle baleset. Csak egy kis kör sugdolózott róla. Kacor Dani és csúszkáló társai. Kissé nyugtalanító volt, hogy Csicseri Elemér nevét a hiányzók sorában olvasták föl az osztályban. Mi lett vele?

De hát lezajlott az első, a második óra és a harmadik is a szokott rendben. Az utolsó órán Ákombák tanító bácsi egy testes, jó külsejű ide­gen emberrel jelent meg. És a következővel kezdte:

- Kedves gyerekek! Ez a bácsi itt velem Csicseri Elemér édesapja. Fiát, osztályunk legjobb tanulóját tegnap délután súlyos szerencsétlenség érte azáltal, hogy beszakadt alatta a jégkorcsolyázás közben. Most otthon fek­szik erős lázzal. Csak annyit vallott be édesapjának a balesetéről, hogy itt ülnek osztálytársai között azok, akik kihúzták a jég alól, és ezzel az életét mentették meg. Ám megnevezni nem akarta ezeket a derék fiúkat. Álta­lam szólítja föl tehát most őket, hogy jelentkezzenek…

Ákombák tanító bácsi már folytatta:

- Csicseri Elemér édesapja egy nagy doboz csokoládét akar jutalmul átszolgáltatni a fia megmentőinek!

Brumm-buru-brumbummü! Egyszerre dübörögtek, döngtek a padok, és majd földűltek, hogy Kacor Dani és három társa fölugrott a helyéről.

- Mi voltunk! Én is ott voltam!… Én is! – hangzott összevissza a csúszkáló csapat torkából. Majd az egész kart túlharsogta Kacor Dani vijjogó hangja:

- De én húztam ám ki Elemért egy rúddal!

- Hát akkor, fiacskám, gyere ide, fogadd el tőlem ezt a csekélységet.

s terád bízom, mennyiben részelteted belőle társaidat. Köszönöm neked, édes fiam. Köszönöm!

Két ünnepélyes kézfogás következett. Csicseri édesapja előbb Kacor Danival rázott kezet, aztán a tanítóval. Ezzel búcsúzott is az osztálytól.

Kacor Dani tisztára a megdicsőülés rebegésével állt ott az osztály előtt.

Ám ekkor Ákombák tanító bácsi is osztott ki valamit Kacor Dani és társainak. Azt pedig úgy hívják: igazság!

- Figyelj ide, Kacor Dániel, te javíthatatlan lurkó! Én magam is elis­merem, hogy a legjobb tanuló életének megmentéséért jutalmat érdemeltél. Rendben van. Csakhogy most megkapod tőlem a legsúlyosabb büntetést, mert te voltál az a gazfickó, aki Csicseri Elemér társadat a veszélyes szabad jégre csaltad, amit éppen tegnap tiltottam el nektek!… Úgy ám!

Sírva vigad a magyar! – tartja a közmondás. Hát így végződött Kacor Dani életmentő hőstette is. Előbb kesereghetett a büntetésen, csak aztán örülhetett a csokoládénak.

Gazsi kalandja

(Mikszáth Kálmán)

Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert szeretnek ám a medvék dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni.

Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú, elszökött otthon­ról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős köze­pén. Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszamenni, de nem tudta az utat.

Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz’ azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák: „Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak elébb kell a végét átgondolni!”

Amint így búslakodék a szegény Gazsi, egyszer csak megzörren a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó. Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva.

- Ne bőgj, fiacskám – monda a medve szelíden -, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De a minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha nem eszem többé emberhúst.

- Igazán nem akar megenni, mackó bácsi?

- Nem én, fiam; inkább itt haljak éhen!

- Akkor hát vezessen haza az apámhoz.

- De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek, mert nektek a húsotok jó, nekünk meg a bőrünk jó; hanem tudod mit, fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé.

A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig.

Otthon már párolgott a jó ebéd, pecsenye, gyümölcs és csemegének medvecukor. A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdet: kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang a vidám hancurájuktól.

Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették. A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy hagyta magát földhöz vágta Gazsi kacagott, ugrált örömében.

Az öreg úr (már ti. nemzetes Mackó uram), elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt:

- Menjünk most, gyerekek, sétáljunk egyet a parkban. (Az egész a maga parkjának tartotta.)

De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére.

Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. A kis ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se m hallott, se nem látott semmit, rémültében hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé.

- Végem van! – hörgé az öreg mackó.

- Ne hívassak orvost? – siránkozék a bocs.

- Nem, nem! Nem akarok még meghalni. Megpróbálok hazavánszo­rogni!

S a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak úgy csepegett. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg:

- Hát a pajtásod hol van?

Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült.

- Gonosz, háládatlan teremtés – sóhajtott a medve -, a gyilkosomhoz szegődik. Majd hozzátette nagy lelki türelemmel s medvétől szokatlan jámborsággal: – De nem lehet csodálni, hiszen ember!

És Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a ad ászban a saját édesapját ismerte fel.

- Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakhogy rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak! De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról.

- Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsü­letes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlang­jába, megetetett, megitatott, gondomat viselte…

- És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász meg­illetődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere fiam, vezess a medvéhez!

Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó be­kötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal.

Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyítené fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért:

- Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom.

A mackó kezét nyújtá a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka jelenet, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse.

Mondjam-e még tovább ezt a mesét?

Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult, nem úgy, mint a varjú, de azt majd ezután mesélem el.

Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban.

Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot:

Heje, huja, haj! Nincs már semmi baj!

Miért nincs rózsa tövis nélkül?

(Hárs László)
 

Volt egyszer egy rózsakert.

Közepén, a díszhelyen virult a legeslegszebb rózsatő. Minden vesszeje .van sima volt, mint a csiszolt üveg. Nemhogy tövis, de még egy icipicikécske sem akadt rajta. Testvérei, a többi rózsák, váltig mondogatták, hogy ez nem vezet jóra. De a legeslegszebb rózsatő csak nevetett rajtuk.

- Szép kis bimbókat növelni, ez a rózsa dolga – ezt mondogatta. – A szúrós tövis meg hadd maradjon a királydinnyének.

- Vigyázz, vigyázz! – intette a szomszédja. – Ha nincs tövised, védtelen maradsz.

- Ugyan, ki bántana engem? – mosolyodott el nyiladozó bimbaival a rózsatő. – Lásd, én sem bántok senkit, ellenkezőleg, inkább mindenkit C. gyönyörködtetek szépségemmel, elandalítok illatommal. Rettegésre nincs okom.

A legszebb rózsatő elsőnek nyitotta ki legszebb bimbaját, örvende­tt, aki rátekintett, elmosolyodott, aki beszívta az illatát.

Hanem egy reggel, hogy történt, hogy nem, egy szamár szabadult be a rózsakertbe. Körülnézett, és azt mondta: – Iá! -, ami szamárnyelven annyit jelentett: mennyi finom falat, mennyi nagyszerű rágnivaló! Azon­nal neki is látott, hogy lelegelje a nyíló rózsákat. Csakhogy első kísérleté­nél a tövisek alaposan megszurkálták. Annyi esze egy szamárnak is van, hogy ami nagyon szúr, az nem rágnivaló. Otthagyta hát az első rózsát, s megpróbálkozott a másodikkal. De ott ugyanúgy járt. Sorra próbálkozott minden rózsatővel, de mindenütt megkapta a magáét. Az orrát összeszur­kálta, a nyelvét felsértette a sok tüske. Végül eljutott a legszebb rózsatőhöz. Óvatosan körülszaglászta. Kinyújtotta a nyelvét, és félve megérintette a rózsát. Nem szúrt! Nem volt tövise! Gyorsan lelegelte az egész bokrot, majd – mint aki jól végezte a dolgát -, elégedetten elkocogott.

A legszebb rózsatő szomorkodott egy kicsit, de aztán hamarosan még csodálatosabb bimbókat növelt. A szamár, úgy látszik, csak erre várt. Belopakodott a rózsakertbe, s felfalta a virágait.

Ez így ment egész nyáron át. A legszebb rózsatő már hervadozni, száradozni kezdett bánatában. Egyre csak sóhajtozott: „Mitévő legyek, mit csináljak, ó!”

- Növessz töviseket! – mondta a szomszédja. – Aki nem védekezik, azt felfalják, hiába illatozik.

A rózsa megfogadta a tanácsot.

Tavasszal legelőször is nagy, hegyes töviseket növesztett. Csak azután virított ki teljes pompájában.Több se kellett a szamárnak! Amint kinyílt a rózsakert, belopakodott, s egyenesen odakocogott a legeslegszebb rózsatő­höz. Egy cseppet sem félt. Kitátotta a száját, hogy bekapja a virágokat, de az éles, kemény tövisek a nyelvébe szúrtak, az orrába döftek, s összeszurkál­ták. A szamár visszakapta vérző nyelvét, és ordítva vágtatott el a kertből.

Azóta nem merészkedik a szamár a rózsakertbe, és azóta nincsen rózsa tövis nélkül.

Rigó Béla: Naptár

Január: hó, hó, hónapok.
Benéznek sorba: itt vagyok.
Február: szél, szél, széles ég.
Csatorna ontja énekét.
Március: rügy, rügy, rügy fakad.
Tarka virágok, madarak.
Április: por, por, záporok.
Pocsolya, tenger háborog.
Május: majális. Dong a lomb.
Harangvirág és nagykolomp.
Június: tűz, tűz, tűz a nap.
Aranybúzában gép arat.
Július: víz, víz, vízesés.
A tó, a táj, a nyár mesés.
Augusztus: ég, ég, kék terem.
Dinnyék. Meglékelt végtelen.
Szeptember: légy, légy, légy te bölcs.
Sok iskolás és sok gyümölcs.
Október: szűr, szűr, szép szüret.
Korábban jön a szürkület.
November: köd, köd, lusta köd.
Mögüle tréfás ág bököd.
December: zúz, zúz, zúzmarát.
Az év kisöpri udvarát

Weöres Sándor: Bojtárok újévi köszöntője

A hegyről leszálltunk,
országútra tértünk,
a gazda házába
bebillegünk-ballagunk,
betipegünk-topogunk,
becsiszegünk-csoszogunk.
Szabad-e ?

Üres tarisznyánkba
jó levegőt szedtünk,
ennek a gazdának
mind kiborítjuk.
A hegy tetejéről
új esztendőt hoztunk,
az új esztendőnek
leszen három áldása,
négy ráadása.
Szabad-e ?

Hogyha minket bebocsájtnak,
év három áldását,
négy ráadását
mind kihüvelyezzük.
Hogyha minket elkergetnek,
az utunkat megfordítjuk,
elbillegünk-ballagunk,
eltipegünk-topogunk,
elcsiszegünk-csoszogunk,
országútra térünk,
hegyre visszaszállunk,
év három áldását,
négy ráadását
mind magunknak tartjuk.
 Szabad-e?

Szilágyi Domokos: Január

Csíp a dér, fagy az ér,
Csupasz ág feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.