A csodálatos hajszál

(Szerb népmese. Ford. Komájthy István)

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy szegény ember. Sok gyermeke volt, s már-már nem tudott nekik mit enni adni. Hogy ne kelljen látnia szenvedésüket, nagy szomorúságában-bánatában elhatározta, hogy elpusz­títja valahányat. De amikor erre került volna a sor, asszonya mindig meg­akadályozta tettében. Telt-múlt az idő, s egy éjszaka idegen gyermek állott meg ágya előtt, aki így szólott:

- Hallod-e, te szegény ember! Tudom, hogy mit forgatsz a fejedben, de tudom azt is, hogy nem visz rá a lélek, hiszen nagyon szereted a gye­rekeidet. Látom, milyen nagy szegénységben éltek. Éppen ezért holnap reggel a párnád alatt tükröt, bíborszínű korallt és egy hímzett ruhát fogsz találni. Titokban mind a hármat vedd magadhoz, úgy, hogy senki észre ne vegye. Elmész velük az erdőbe, ahol egy patakra lelsz majd. Emellett a patak mellett állandóan tarts felfelé, amíg csak el nem érsz a forrásig. Ott egy tündöklő szép leányt látsz majd, haja sátorként borul a vállára. Jól vigyázz azonban magadra, hogy kárt ne tegyen benned, mert az a lány valójában leánnyá változott gonosz kígyó. Egy szót se szólj, mert ahogy megszólalsz, elvarázsol, te hallá vagy másfajta hüllővé változol, és tüstént felfal. Ha azonban megkér, hogy vizsgáld meg a haját, úgy válogasd a szálát, hogy rátalálj a bűvös hajszálra, mely olyan piros, mint az emberi vér. Azt a hajszálat tépd ki, és uccu, szedd a lábad, mert ha a lány elér, jaj az életednek! Ha észreveszed, hogy utánad eredt, hajítsd el először a hímzett selyemruhát, utána a korallt és legutoljára a tükröt. Ezek majd visszatartják. A bűvös hajszálat pedig add el valamelyik gazdag kereske­dőnek, de vigyázz, hogy be ne csapjon, mert hallatlan nagy ára van ám! így aztán meggazdagodsz, és felnevelheted gyermekeidet.

Amikor reggel a szegény ember felébredt, mindent rendre megtalált a párnája alatt, amiről álmában a gyerek beszélt neki.

Elindult tehát abba az erdőbe, és hamarosan rátalált a patakra. Foly­ton felfelé tartott a partján, mígnem elérkezett a forráshoz.

Keresni kezdte a lányt, meg is pillantotta egy tó felett, amint éppen napsugarat fűzött egy tűbe, hogy egy rámára feszített vászonra hímezzen vele. Ez a vászon ifjú legények hajából volt szőve. Amint a szegény ember megpillantotta a lányt, meghajolt előtte. A lány felállt, és megszólította.

- Honnan jöttél, ismeretlen?

A szegény ember azonban meg se mukkant! Akkor ismét faggatni kezdte:

- Ki vagy? Mit akarsz?

De ő csak hallgatott, mint a csuka, és csak a kezével mutatta, hogy néma, és munkát keres. Ekkor azt mondotta a lány, hogy üljön a ruhája szegélyére. Ahogy ott elhelyezkedett, a lány tüstént a térdére hajtotta a fejét, s kérte, hogy vizsgálja meg a haját. Elkezdte a hajszálakat rendezget­ni, s csakhamar megtalálta a piros szálat. Szépen elválasztotta a többitől, és kiszakította. Aztán leugrott a lány szoknyájáról, s ahogy csak a lába bírta, szaladt visszafelé. A lány utána. A szegény ember látta, hogy már-már beéri, elhajította hát a hímzett ruhát. A lány észrevette a ruhát, meg­állt, megcsodálta a hímzését, addig addig bámulta, míg az ember jó darab utat befutott. A lány észbe kapott, keblébe dugta a ruhát, és nyargalt a szegény ember után. Az meg, mikor látta, hogy újra beéri, elhajította a piros korallt. A lány ismét megállott, csodálva a korall tündöklő szépségét.

Ezalatt a szegény ember megint nagy darab utat hagyott maga mö­gött. A lány ekkor nagy haragra lobbant, a ruhát s a korallt elhajította, ismét üldözőbe vette az embert. A szegény ember meg elhajította a tükröt. A lány még soha életében nem látott tükröt, belenézett, s amikor magát megpillantotta benne, azt gondolta, hogy valaki más néz vele farkas­szemet. Addig-addig bámult a tükörbe, míg a szegény ember jó messzire eljutott, úgyhogy már nem érhette utol. A szegény ember vidáman, min­den baj nélkül hazakerült.

Otthon megmutatta asszonyának a különös kincset, és elmondta ne­ki, hogyan talált a lányra, hogy szerezte meg a hajat; de bármit is mondott, az asszony csak nevetett – nem hitt neki. Ő azonban nem törődött az asszonnyal, hanem fogta a hajszálat, és elvitte a városba a vásárra.

Sürgött-forgott, taposta egymás sarkát a sok ember, kereskedő: mind szerette volna megvenni a csodálatos hajszálat. ígérgették az aranyduká­tot, az egyik egyet, a másik kettőt, és egyre többet és többet, végül is az egyik száz dukátot ajánlott. Ekkor már a hajról hírt szerzett maga a cár is. Udvarába rendelte a szegény embert, és felajánlott neki a hajért ezer dukátot. Ennyiért már odaadta az ember. De mit is kezdhetett a cár azzal a hajszállal? Hosszában kettéhasította, s igen fontos iratot talált benne. Az iratban minden meg volt írva a világ kezdetétől mostanáig.

A szegény ember meg hazavitte a temérdek dukátot, és boldogan élt feleségével, gyermekeivel. Még máig is élnek talán, ha meg nem haltak.

A szarvaskirály

(Dán mese. Ford. Csatlós János)

Volt egyszer egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Gondoltak egyet, összeházasodtak. Volt mind a kettőnek egy-egy lánya. Az ember lánya kedves volt és szép, az aszonyé csúf, mint egy boszorka. Irigykedett ám az asszony szüntelenül, hogy az ura lánya olyan gyönyörű szép. Reg­geltől estig azon törte a fejét, hogyan árthatna neki; nem hagyta nyugodni a gonosz indulat. A férfi korán elment hazulról, és csak későn jött meg; így volt ez majdnem minden áldott nap. Alig látta a háza táját, nem is tudhatta hát, hogy áll a lánya szénája.

Az egyik este, amikor már bezárkóztak, és lefekvésre készülődtek, kopogás hallatszott az ajtón. Az asszony odaszólt a lányának, menjen, nyis­son ajtót, és nézze meg, ki van odakinn. De a lánynak sehogy sem akaró­zott mozdulni. Mondta erre a férfi lánya, hogy majd ő megy, és kinyitja az ajtót, de az asszony nem hagyta, és mindenképpen azt akarta, hogy az ő lánya menjen. Nagy nehezen kiment hát a lány, ajtót nyitott: egy nagy őzbak vagy szarvas, vagy mi állt odakünn. A csúnya lány söprűnyelet fogott, ütni-verni kezdte az állatot, az meg erre odébb iramodott. A lány visszament a házba, és elmesélte az anyjának a történteket.

Másnap este, ajtózárás után megint hallották a kopogást. Most már nem mert az asszony lánya kimenni, hogy ajtót nyisson; kiküldték hát az ember lányát. Az kitárta az ajtót, ott állt kinn a szarvas a ház előtt.

- Honnét kerültél ide, te szegény pára? – kérdezte tőle.

- Ülj fel a hátamra, kicsi lány! – csak ezt felelte a szarvas.

A lány szabadkozott; dehogyis tesz ő ilyet, van a szarvasnak elég baja, hiszen alig áll a lábán.

- Igaz, igaz – mondta a szarvas -, de meg kell tenned, különben nem jöhetsz velem.

Erre már felült a szarvas hátára a lány, mert nagyon elkívánkozott hazulról, az állat pedig gyorsan elügetett vele. Amikor egy rétre jutottak, így szólt a szarvas a lányhoz:

- Ugye, jó volna, ha mi ketten egyszer itt játszadozhatnánk?

A lány pedig elgondolkozott: hogy képzeli a szarvas, hogy ők ketten itt játszadozhatnának.

Egy erdő mellé értek, itt megint megszólalt a szarvas:

- Ugye, jó volna, ha mi ketten itt sétálgatnánk és elszórakozgatnánk?

De a lány nem értette, hogy gondolja ezt a szarvas.

Végtére egy várkastélyhoz értek; hatalmas, büszke vár volt. A szarvas bevezette a kastélyba a lányt, és azt mondta, most már egészen egyedül kell maradnia. Minden kívánsága teljesülni fog, másra nem lesz gondja, mint hogy minél kellemesebben töltse az idejét. Majd egyszer eljön hozzá látogatóba. De van egy hely a várban; oda soha be ne nyisson. Három ajtó van ott: az első faajtó, a második rézajtó, a harmadik vasajtó. A világ min­den kincséért ki ne nyissa valamelyiket! De a szarvas beszélhetett; úgyis tudta, hogy a lány alig várja, hogy megszeghesse a tilalmat.

Egyedüllétben múlt el a nap, beköszöntött az éjszaka, eljött a reggel; kiment a lány körülnézni a várban. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy a faajtót kinyissa. Nem is tudta megállni, benyitott.

Két férfi állt a szobában: puszta kéz­zel, csupasz karral ke­vergettek egy nagy üst kátrányt. Megkérdezte tőlük, miért kavarják a kátrányt puszta kéz­zel, csupasz karral. Mindaddig így kell tenniök – mondták -, amíg valami jótét lé­lek nem ad nekik va­lami kavaró alkalma­tosságot. Szekercét fo­gott a lány, lapos faka­nalat faragott, és oda­adta az embereknek: azzal dolgozzanak.

Elmúlt a nap, be­köszöntött az éjszaka. Másnap reggel nagy lármát hallott a lány az udvaron: emberek fut­kostak ide-oda, lová­szok abrakolták a pari­pákat, szolgák tiszto­gatták az ezüstöt; égett a kezükben a munka, pezsgett az udvar.

Viszketett már a tenyere a lánynak, alig várta, hogy a rézajtót is kinyissa. Két lány állt odabenn a szobában; puszta kézzel piszkálták a kandalló tüzes parazsát. Megkérdezte őket, mért csinálják. Mindaddig így kell tenniök – mondták -, míg valami jótét lélek nem ad neki valami erre való alkalmatosságot. A lány piszkavasat szerzett nekik. Örültek ám szegény szerencsétlenek, azt se tudták, hogyan köszönjék! Másnap reggel egy sereg lány sürgött-forgott az udvaron; söprögettek, mostak, mindent ragyogóra tisztogattak.

Elmúlt ez a nap is, a lány meg egyre csak azon törte a fejét, hogy ő bizony kinyitja a vasajtót is. Kinyitotta, benézett: ott feküdt szalmán a szarvas. A lány megkérdezte, miért fekszik itt.

- Mindaddig itt kell feküdnöm – felelte a szarvas -, amíg valami jótét lélek le nem csutakolja rólam a piszkot.

A lány felvett egy marék szalmát, tisztára csutakolta a szarvast. Mi­közben csutakolta, a szarvas világszép királyfivá változott. Elmesélte a lánynak, hogy gonosz varázslat volt rajta is, meg az egész várkastélyon, de most már jóra fordult minden, meg lehet tartani az esküvőt. Csaptak ám nagy lagzit, eltartott hét napig.

Telt-múlt az idő, s a királyfi egyszer megkérdezte a feleségét, volna-e kedve látogatóba hívni a mostohaanyját meg a mostohanénjét. Nagyon is nagy kedve volt.

Eljött a gonosz asszony meg a lánya; amikor meglátták a gyönyörű királyfit és körös-körül a nagy fényt, gazdagságot, majd elemésztette őket a sárga irigység. Egész úton hazafelé csak sopánkodott az asszony, hogy mért nem az ő lányát érte ilyen szerencse. Meg is mondta a csúf lánynak, hogy csak ő tehet róla; a lány meg dacosan visszafelelt, s ahogy ez már történni szokott, szó szót követett. Egyszóval csúnyán hajba kaptak, s a végén mind a kettő szétpukkadt mérgében: csupa-csupa kavics lett belő­lük. Azóta van úton-útfélen oly sok kavics.

A hold és a leány

(Jakut népmese. Ford. Dégh Linda)

Volt egyszer egy árva kisleány. A szülei meghaltak, mikor még egészen kicsike volt. Egy házacskát hagytak neki, meg egy darabka földet. Ebből bi­zony éppen hogy a mindennapi kenyérre tellett. Addig jó volt, míg az öregek megmunkálták a földet, de bezzeg, hogy a szegény kisleány egyedül maradt, lassanként mindenét elvesztegette. Gyenge is volt még a munkára, meg nem is nagyon értett hozzá. így aztán nem maradt egyebe a kis háznál.

Egyszer azonban nagyot fordult a kisleány sorsa. A törzs főnöki ugyanis, aki távoli rokona volt, magához vette. Nem mintha megszánti volna a szegény árva gyermeket, hanem hogy a cselédje legyen. Úgy gon dolta, a rokon leánykát kedvére dolgoztathatja, fizetnie se kell érte, hiszel kegyelemkenyéren tartja.

No, akadt is elég dolog a törzsfőnök háztartásában. A leányka majd beleroskadt. Éjjel-nappal szakadatlanul dolgozott. De ez még nem volt elég! Volt a törzsfőnöknek egy szeszélyes vén felesége, akik ugyancsak megkeserítette az életét. Bármit csinált a lány, köszönetet soha semmiért se kapott, de verést annál többet.

Egy éjszaka, amikor a kerek hold fenn világított az égen, és olyan dermesztő hideg volt, hogy a lehelet is jégcsappá fagyott, a törzsfőnök felesége egy távoli tóra küldte a leánykát vízért. Fogta a vödröt a sze­gény árva, kiment a tóra, feltörte a jeget, és megmerítette. Aztán haza- , felé indult.

Egy keskeny gyalogösvényen haladt végig. Az ágak az arcát csapdos ták. Egy kinyúló fűzfaágban megbotlott és elesett. Közben elejtette a vöd­röt, és a víz kiömlött a földre. Az árva leányka rémülten meredt üres vödrére. Mit tegyen? Ki segít rajta? Hová forduljon? Testét a fagy csaknem megbénította. Nem akart még egyszer visszamenni a tóra. Hiszen a lék már réges-régen befagyott. Ahhoz pedig, hogy újat vágjon, már nem lenne elég ereje. De víz nélkül nem mert hazamenni, annyira félt a gonosz vén- | asszonytól. Csak állt a térdig érő hóban, és sírt keservesen.

Az ezüstösen csillogó kerek Hold csendesen úszott a felhőtlen, tiszta égen. A leányka feltekintett rá, és így könyörgött összetett kézzel:

- Ments meg, te fehér Hold! Rettenetes, hogy mennyit kell szenved­nem ezen a földön, ahol olyan hideg van, ahol a törzsfőnök felesége min­dennap megver, ahol nincs ember, akinek egy jó szava lenne hozzám!

A Hold meghallgatta kérését. És mivel barátságos legényember volt. leszállt a földre, és odaült a leányka mellé. Már éppen indulni akart vele. mikor megjelent a Nap is. Ő is magával akarta vinni a kisleányt. Legény ember volt, akárcsak a Hold. Nem volt még felesége. No, most melyiké legyen a leányka? Veszekedni kezdtek. Végül összeverekedtek, birokra kelt a két testvére, a Nap meg a Hold. A Nap volt az öregebb meg az erősebi is. Hamarosan két vállra terítette a Holdat.

Akkor így panaszkodott a Hold:

- Ez nem igazság! Most éjszaka van! Éjjel én vagyok az úr a világ felett! Rád csak reggel kerül a sor. Igazán nem szép tőled, hogy most követelőzöl, amikor még nem jött el az órád. Különben is: a leányka tőlem kért segítséget, nem tőled. Azt is gondold meg, hogy melletted nem lesz olyan jó sora, hiszen elégeted forró sugaraiddal.

A Nap belátta, hogy öccsének igaza van, és lemondott a leánykáról. A Hold pedig gyengéden keblére ölelte, és magával vitte. Úgy vitte fel az ég tükrén, ahogy ott állt a kislány, rémületében kezével a fűzfa ágába kapaszkodva.

Világos, felhőtlen éjszakákon még ma is lehet látni az árva leánykát, ahogy vödrével rója az utat odafent a Holdon.

Trillevip

(Északi mese. Ford. Csatlós János)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Egy szép vasárna­pon épp a templomból ment hazafelé az erdőn keresztül. Az erdőben egy nagy major volt. Elgondolkozva ballagott a leány, és azon kapta magát, hogy hangosan számol. Amikor húszig ért, hátranézett és meglátta, hogy a majorosgazda fia lépdel mögötte, puskával a vállán.

A lány fülig vörösödött, mert biztosra vette, hogy a fiú meghallotta a számolást.

De akkor már meg is kérdezte a fiú, miért számolt csak úgy magában. A lány pedig összezavarodott, és vaktában rávágta:

- Azt számolgattam, hogy hány orsó fonalat tudok megfonni egy este.

A fiú hazament, és elmondta az anyjának, micsoda lánnyal találko­zott az erdőben: megfon az húsz orsó fonalat is egy este; bár az ő lányuk volna ilyen. Az öregasszonynak első dolga volt, hogy a lányt előkerítse; eget-földet ígért neki, csak jöjjön el hozzájuk dolgozni a fonóba. Kapott a híváson a lány; nem gondolta, hogy az asszony tudja, mit mondott a fiú­nak. El is szegődött azonnal. Este jött az asszony, behozott az ölében húsz orsónyi kendert fonalnak.

- Hallottam, hogy te ennyit fonsz meg egy este – mondta a lánynak. Font-font a lány, pergette az orsót, az idő pedig repült, eljött az éjfél, de még a felével sem volt készen. Jaj, szegény feje! Pörgött az orsó, pörgött a könnye, a munka meg sehogyan se haladt. De éjfélkor hirtelen egy piros sapkás törpe toppant be a szobába, és így szólt:

- Miért ülsz még mindig itt, és mért sírdogálsz? Nem tudnék rajtad segíteni?

A lány elmondta, mi bántja, és rázta a zokogás:

- Ma este meg kellett volna fonnom ezt a rengeteg fonalat, de még a felénél sem tartok. Bizony, boldog lennék, ha segítenél.

- Gyerekjáték! – mondta az emberke. – Csak egyet ígérj meg: először a jegyesem, aztán a feleségem leszel.

Mit tehetett, mit nem – szavát adta nagy bajában a lány; de a hideg is kirázta, ha arra gondolt, mire tett ígéretet. És háromig sem számolhatott – ripsz-ropsz! -, már el is készült a munka.

Ettől fogva minden este segített neki a törpe. Az öregasszony úgy megszerette a lányt, hogy már nem is vette szolgálószámba. Megmondta neki, hogy a fiának szánja feleségül: derék asszony lesz. Hej, bánkódott ám a lány! Mitévő legyen? Hiszen ő már a törpe menyasszonya volt, de erről senkinek sem szólhatott. Az öregasszony még az esküvőt is kitűzte, és minél jobban közeledett a nagy nap, annál jobban szomorkodott a lány. Már a törpe is észrevette, hogy valami baja van. Végül a lány bevallotta neki, hányadán áll a dolog. A törpe dörmögött egy kicsit, de aztán azt mondta, visszaadja az adott szavát, ha kitalálja, mi a neve. Három próbát tehet, kap három nap gondolkodási időt.

A lánynak sejtelme sem volt, hogyan fogjon hozzá, de úgy gondolta, megpróbálja, akárhogy sikerül is.

Szerencséjére úgy fordult a dolog, hogy a majorság vadásza, aki na­ponta hordta a lőtt vadat a leendő lakodalomra, egyszer késő este az egyik közeli dombhoz vetődött. Meghőkölve látta, hogy ezer meg ezer apró fény csillog: törpék táncoltak ott. Az egyikük, széles jókedvében, túltett vala­mennyiükön; szünet nélkül ugrabugrált, és ezt a dalt fújta szakadatlanul:

Aki jön és gömbölyít

egy szép lánynak hajnalig,

annak neve Trillevip!

A mi lányunk közben már elkottyantotta titkos mátkaságát az egyik szolgálónak: elmondta neki, milyen bajban van a törpe miatt. A szolgáló­nak pedig eszébe jutott, mit mesélt akkor este a vadász a törpék táncáról, és az utolsó szóig elmondta a lánynak.

Este betoppant a a törpe, a lány meg hozzáfogott a találgatáshoz, és mert nem akarta elárulni magát, először Pétert mondott, azután Pált. A kis emberke meg ragyogott, és örömében táncra perdült. Ám hamarosan szertefoszlott a jókedve, mert ekkor egyszerre kivágta a lány:

- Trillevip a neved!

így hát a törpe most már nem volt vőlegény. De ha már nem lehetett övé a lány, legalább azt akarta, hogy életében még egyszer segítsen rajta, és tudta, hogy erre még nagy szüksége lesz. Hiszen a majorosgazda fia csak azért jegyezte el, mert olyan jól pörög a kezében az orsó, és lesz ám

haddelhadd, ha kiderül az igazság”. Ezért, mielőtt elbúcsúzott volna, így szólt a lányhoz a törpe:

- Az esküvő napján három vénasszony fog belépni a szobádba, épp amikor ott ül mindenki a vacsoránál. Az elsőt szólítsd anyádnak, a máso­dikat nagyanyádnak, a harmadikat ükanyádnak. Akármilyen csúf banyák is, akárhogy iszonyodik is tőlük a férjed, vendégeld meg őket bőségesen.

Úgy is lett, ahogy a törpe mondta, a lány pedig a tanács szerint cse­lekedett, bár nem értette, hogy mindez mire jó.

Az első öregasszony ijesztően csúf vén banya volt; kidülledt, véres szeme szinte kocsányon lógott. Amikor a fiatal férj megkérdezte, mitől ilyen vörös a szeme, így felelt:

- Attól, hogy folyvást fontam éjnek idején.

Elment az öregasszony, és már jött is a második. Ez is csúf volt, mint a bűn; nagy ordas szája majdhogy a füléig ért.

- Hát te mitől lettél ilyen füligszáj, öreganyám? – kérdezte azt ifjú férj.

- Attól fiam, hogy fonás közben mindig az ujjam nyálazgattam, hogy sima legyen a fonál. Sok-sok éven át fonogattam; csoda, hogy nem lett a szájam még nagyobb.

Aztán megérkezett a harmadik öregasszony; csúf, de olyan csúf volt, akár az ördög öreganyja; két botra támaszkodva bicegett elő, és oly gyenge volt, hogy se állni, se járni nem tudott.

- Hát téged mi lelt, öreganyám? – kérdezte az ember. – Miért bicegsz ilyen keservesen?

- Én, fiam, emberemlékezet óta a rokkát taposom, abban gyengültem így el; az ellenségemnek se kívánom az ilyen nyomorúságos életet.

Amikor ez is odébb bicegett, így szólt a fiatalember a lányhoz, aki most már a felesége volt:

- Mától kezdve egy szál fonalat se fonsz! A világért sem akarom, hogy olyan légy, mint az anyád, a nagyanyád meg az ükanyád.

Most jött csak rá a lány, mit is akart a törpe, és örült, hogy pontosan követte a tanácsát.

- Nem! – vágta rá komoran a miniszter.

Kérlelni kezdte a királyt a pásztorfiú, küldje el a lányához a másik miniszterét, és kérdezze meg az a királylányt. így is tett a király, de a másik miniszter is nemmel felelt.

- Küldj el egy harmadikat, uram királyom! – könyörgött ismét a fiú. Elment a harmadik miniszter, de az is nemmel tért vissza.

- Minden hiába – szólt búsan a király -, a törvény törvény: halál fia vagy.

Ott állt szegény fiú a vesztőhelyen, amikor előbukkant a Szerencse. Becsavarogta a fél világot, éppen most ért oda. Halkan, hogy senki ne hallja, odakiáltotta az Észnek:

- Te már megtetted a magadét, most rajtam a sor. Surranj csak elő, add át a helyet nekem!

Alig történt meg a helycsere, nagy trombitaharsogás és vidám zene közben hintó gördült elő: megérkezett a király és a királykisasszony; a kegyelem jeléül fehér kendőt lobogtattak. Még épp jókor kiderült az igaz­ság, és most már a gonosz, hazug miniszterek jutottak akasztófára a pász­torfiú helyett. A pásztorfiú beszállt a hintóba a királykisasszonyhoz, és együtt vágtattak haza, a király várába. Országos nagy lagzit csaptak, négy álló hétig tartott a mulatság. Hamarosan király lett a pásztorfiúból. A Sze­rencse melléje szegődött, és soha többé nem hagyta el életében.

A holló meg a bagoly

(Eszkimó népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

Réges-régen együtt élt a holló meg a bagoly. Békén éltek, jó egyetértésben. Együtt jártak élelem után, testvériesen megosztottak egymással mindent, nem láttak szükséget semmiben.
A holló fehér volt. Fehér volt a bagoly tolla is. Sok évet megértek, megöregedtek, s ahogy őszültek, fehérebbek lettek a hónál.
Azt mondja egyszer a bagoly a hollónak:
- Megvénültünk anélkül, hogy valaha is szépek lettünk volna. Milyen szép tarka a többi madár tolla: piros, fekete, szürke. Bennünket, kettőnket, csak a rövid nyarakon vesznek észre, amikor minden kizöldül.
- Bizony – mondta a holló amikor a havon ülünk, senki sem vesz észre bennünket.
- Fessük be egymást – tanácsolta a bagoly. – Először te engem, aztán én téged.
Ráállott a holló. Jó fekete, zsíros kormot kapart a mécses kanócáról, ecsetnek kihúzott egy tollat a farkából, és megkérte a baglyot, hogy üljön nyugodtan. A bagoly egy kőre telepedett, a holló meg szép óvatosan festeni kezdte a tollát. Körbejárta a követ és fekete foltocskákat pötyögtetett a bagoly minden egyes tollára. Festette, ékesítette, és azt gondolta magában:
„Olyan gyönyörűre festem, amilyenre csak tudom! Ha meglátja a munkámat, ő is szépre festi az én tollamat.” Sokáig munkálkodott a holló.
Elunta a bagoly az üldögélést, azt gondolta magában: „Agyonfáraszt ez a holló! Majd ha rákerül a sor, én megmutatom neki, hogy egy pillanat alatt el tudok készülni!”
A holló végre az utolsó pöttyöt is rápöttyentette a bagolyra, és azt mondta neki:
- Nézd, milyen szépre festettelek! Most szárítkozz meg a szélben, aztán te fess be engem!
Úgy tett a bagoly. A szélben megszárítkozott, aztán megkérte a hollót, hogy üljön nyugodtan.
A holló egy kőre telepedett, de a bagoly azt mondta neki:
- Ne oda, a kő mellé! Én másképp festelek téged! Hunyd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok!
Leült a holló a kő tövébe, összehunyorította a szemét, várt.
A bagoly meg gyorsan jó sok zsíros kormot gyűjtött, rátelepedett a kőre, és fejétől a farkáig végigöntötte a hollót. Az egy szempillantás alatt koromfekete lett.
- No – mondta a bagoly -, most szárítkozz meg a szélben, aztán nyisd ki a szemed, és nézd meg magad. Egy pillanat alatt befestettelek, mégis észrevesz ezentúl mindenki télen is, nyáron is!
Megszárítkozott a holló a szélben, aztán kinyitotta a szemét, megnézte magát, és rárivallt a bagolyra:
- Mit csináltál velem?! Koromfekete lettem – most majd messziről észrevesz minden nyulacska, minden egérke! Hogy szerzem meg magamnak az eleséget? Mindenki meglát!
- Hiszen magad akartál szép lenni! – mondta a bagoly. Most haragudott meg csak igazán a holló!
- Mennyit vesződtem én veled! Te most valóságos szépség vagy! Engem meg befeketítettél. Feketék lesznek a fiókáim is. Takarodj, bagoly, takarodj előlem!
Megijedt a bagoly. Messzire elrepült.
Azóta fekete a holló, azóta pöttyös a bagoly.
A bagoly most sem mer a holló szeme elé kerülni – fél tőle.

Evés helyett foghúzás

(Német népmese. Ford. Határ Győző)

Egyszer egy kalmár elküldte fiatal szolgáját Taljánországba, hogy ott egyet-mást elintézzen. Nagy zavarban volt a legény, mert mukkot sem tudott taljánul. Egy városba érkezett, de még csak kérdezősködni sem tu­dott, pedig ugyancsak ehetnékje volt már, és nagyon nézelődött valami fogadó után. Arra került egy német, aki felismerte gúnyájáról, és anya­nyelvén köszöntötte.

Nyájas örömmel köszönt vissza a legény, és nyomban megkérte, hogy vezesse őt el a legközelebbi fogadóba, mert szörnyen megéhezett. A német szolgálatkésznek mutatkozott, és útba igazította: ha a hosszú úton végig­halad egyenest, már messziről látni fogja a fogadó festett cégérét, mely az ajtó felett függ; térjen be bátran, s majd lakmározhat kedve szerint.

A szolga megköszönte, elindult, s hogy feljebb haladt az úton, lát egy festett cégért, amely a borbély házán lóg. „Alighanem ez a fogadó, amely­ről a földije beszélt” – gondolta, és betért. Legott elébe siet a mester meg a szolgái, és elkezdik taljánul faggatni, hogy mi az óhaja: fürödni szeretne vagy nyiratkozni. A mi emberünk, hogy hallja a talján szót, csak rázza a fejét, és egyre nyitott szájára mutat, mint aki harapnivalót kíván.

A borbély és a legényei azonban azt hitték, hogy fogfájástól panasz­kodik, és odvas fogát akarja kihúzatni. (Akkoriban még a borbélyok fog­lalkoztak a foghúzással.) Nyomban párnát tettek az egyik székre, beleül­tették, jön a mester a fogóval, és egyenest neki a szájának. Hogy ezt a német legény látja, elkezd kézzel-lábbal védekezni; de a talján mester is érti a módját, és szólítja legényeit, hogy fogják le az idegent, mert fájdal­mában rúgkapál. Le is fogták jó alaposan, a mester pedig akkurátusan kicsavarta az egyik agyarát.

Az édes kása

(Grimm. Ford. Határ Győző)

Hol, hol nem, volt egyszer egy szegény, jóravaló kislány, aki egyedül élt az édesanyjával, és már nem volt mit enniük. Fogta magát a kislány, kiment az erdőre, és csakhamar találkozott egy öreg anyókával, aki már jó előre tudta, hogy mi bántja a kislányt. Az öreganyó kis fazekat ajándé­kozott neki, amelynek, ha csak annyit mondott: – Főzd a kását fazekacska! -, máris főzte a finom, édes köleskását, és ha azt mondta: – Fazekacskám, hagyd abba! -, már fel is hagyott a főzéssel.

A kislány hazavitte a fazekat az édesanyjának. Vége is lett az éhezésnek meg a nyomorúságnak legott, ehettek édes kását, ahányszor csak akartak.

Egyszer a kislány elment hazulról, akkor az anyja elővette a fazekat.

- Főzd a kását, fazekacska!

Főzött is a fazék annyit, hogy az asszony jóllakott vele, már megelé­gelte, s nem bánta volna, ha a fazekacska abbahagyná, de a bűvös szó sehogyan se jutott eszébe. A fazék meg csak főzi-főzdögéli a kását szaka­datlanul, már túlcsordult a szélén, és egyre ontja: elárasztja a konyhát, a házat, már a második háznál az utcán folydogál, mintha az egész világot jól akarná lakatni. Iszonyú baj kerekedett belőle, senki sem tudta a fazék főzhetnékjét elállítani. Mikor már csak egyetlen ház maradt, a többi mind kásában úszott, valahára hazatért a kislány. Nem is mondott se többet, se mást:

- Fazekacskám, hagyd abba! – és a fazék máris abbahagyta a főzést; de aki a városba akart menni, annak még bokáig át kellett rágnia magát a kásafolyón.

A négy muzsikus

(Grimm. Ford. Határ Győző)

Volt egyszer egy ember, s annak egy szamara. Fáradhatatlanul hordta a zsákokat, de már úgy elaggott, hogy alig volt jártányi ereje. Látta a gaz­dája, hogy semmi hasznát nem veszi, még az abrakot is sajnálta tőle. Ha­nem ez nem volt afféle buta szamár. Megsejtette, hogy a gazdája készül valamire, búcsút mondott a kapufélfának, és elindult egyenesen Bréma városába. „Beállhatna ott ő akár muzsikusnak is” – gondolta. Hát ahogy megy, mendegél, találkozik egy kopóval: ott lihegett, lógatta a nyelvét az út mentén heverészve, nagy búsan.

- Mit lógatod a nyelved, mit lihegsz, kopó koma? – kérdezte a szamár.

- Hej, miért is vagyok ilyen öreg! – válaszolta a kutya. – Remeg a lábam a gyengeségtől, nem vagyok már a falkába való. Gazdám, a vadász feltette magában, hogy agyonüt. Gondoltam, jobb, ha kereket oldok. Az ám, de mivel keresem meg majd a kenyerem?

- Tudod mit? – mondta a szamár. – Éppen Bréma városába tartok: jer velem, csapj fel muzsikusnak te is! Majd én hárfázom, te meg dobolsz.

Ráállt a kutya, együtt ballagtak tovább. Mennek, mendegélnek, talál­koznak útközben egy vén kandúrral, de az oly sanyarú, bánatos pofát vágott, mintha savanyú almába harapott volna.

- Hát neked mi bajod, vén bajuszkirály? – kérdezte a szamár.

- Minek örvendezzem? – válaszolta a kandúr. – Megöregedtem, a fo­gamat is elhullajtottam, szívesebben ülök a kemencepadkán, minthogy egerek után nyargalásszam: sokkal fürgébbek annál. így hát vízbe akart fojtani a gazdasszonyom. Tőle még csak elszöktem valahogy, de hogy fe­ne forduljak éhen, mitévő legyek? Ki tudná azt megmondani?

- Bréma városába megyünk, tarts velünk, cimbora! Hiszen úgy értesz az éjjelizenéhez, mint senki más. Pompás muzsikus válnék belőled.

Kapva kapott a macska rajta. Együtt mentek tovább. Hát ahogy megy. mendegél a három földönfutó, egy paraszt udvarához ér. Ott gubbaszt annak a kapuján egy vén kakas, és keservesen kukorékol, ahogy a torkán kifér.

- Hagyd abba, hiszen meghasad a fülünk! – szólt fel a szamár. – Mit veszékelsz olyan nagyon?

- Jó időt jósoltam a gazdasszonynak – válaszolta a kakas -, mert ma akarta kimosni, napra teregetni a keresztfia ingecskéjét: még sincs annyi irgalom benne, hogy ne engem vágasson le; mert holnap, vasárnap vendé­geket vár, és már szólt is a szakácsnénak, hogy belőlem főzze a levest. Most aztán kukorékolok torkomszakadtából, míg el nem vágják a nyakamat.

- Ugyan, te tarajos vitéz, egyet se bíisulj – mondotta a szamár -, tarts velünk, cimbora! Bréma városába igyekszünk, és neked akárhol, még ha nyomorogsz is, csak jobb a halálnál; azzal a gyönyörűséges hangoddal igazán csak te hiányoztál a bandából.

Felcsapott a kakas, és most már négyen mendegéltek.

Hanem egy nap alatt mégsem értek Bréma városába. Estére egy renge­teg erdőbe keveredtek, és gondolták, meghálnak. A szamár és a kopó lehe­vertek egy terebélyes fa alá, a kandúr meg a kakas felültek a fára. A macska a lombok közé húzódott, a kakas a fa koronájára ült, csak ott érezte magát biztonságban. Mielőtt elszenderedett volna, körülpislogott a szélrózsa min­den irányába, és lám, egyfelől a messzeségben mintha apró pontocska vilá­golna. „Alighanem, ház ablaka” – gondolta, és le is szólt a cimboráknak.

- Pompás! – szólt a szamár. – Ha jól nekieredünk, egykettőre ott le­szünk, mert itt nem valami jó fekvés esik.

A kopó már arról ábrándozott, hátha valami csontocska-husika is ke­rül ott a ház körül. El is indultak a fény irányába. A fény mind nagyobb lett, mind világosabb, míg végül ott álltak egy kivilágított ház előtt. Rablók tanyája volt. A szamár, a legnagyobb mind között, közel lépett az ablak­hoz, és bebámult:

- No, mit látsz, vén szürke? – kérdezte a kakas.

- Hogy mit látok? – szólt hátra a szamár. – Ihaj-csuhaj, terített asztalt látok, tele mindenféle jóval; zsiványok ülnek az asztal körül, esznek-isz-nak, lakomáznak.

- Bárcsak nekünk is terítettek volna! – mondta a kakas.

- Bárcsak mi lakomáznánk annál az asztalnál!’- hagyta rá a szamár. Soká tanakodtak a cimborák, hogy ugraszthatnák szét a zsiványokat,

és nemhiába voltak olyan okosak, ki is fundálták hamarost. A szamár a két mellső lábával feltámaszkodott az ablakpárkányra, a kutya a szamár hátára kapott, a macska a kutya nyakába kapaszkodott, a kakas pedig a macska feje tetejére. Mikor ilyen szépen elhelyezkedtek, mintha adott jel­re, rázendítettek. Ki-ki fújta a magáét: a szamár iázott, a kutya ugatott, a macska miákolt, és a kakas kukorékolt; azzal éktelen lármával betörték az ablakot, s uccu, be a szobába. A rablóknak égnek állt a hajuk, úgy megré­mültek. Azt hitték, kísértetjárás, és hanyatt-homlok elpárologtak az erdő­be. Több sem kellett a cimboráknak, asztal köré telepedtek, ettek-ittak a maradékból, és úgy befaltak, hogy elpusztítottak vagy négy hétre valót.

Hogy ez is megvolt, a négy muzsikus kioltotta a tüzet, és ki-ki kedve szerinti vackot keresett magának, hogy álomra hajtsa a fejét. A szamár belefeküdt a szemétdomb kellős közepébe, a kopó az ajtó mögé hevere­dett, a macska felugrott a tűzhelyre, a meleg hamu fölé, a kakas meg felszállt a kakasülőre. Fáradtak voltak a hosszú úttól, aludtak is egykettőre, mind a bunda. Elmúlt az éjfél, s a rablók látták messziről, hogy a házban kioltották a tüzet, és minden elcsöndesül. így szólt a vezérük:

- Hát már a saját árnyékunktól is megijedünk? – és elküldte az egyik zsiványt, hogy nézzen körül a házban.

Belép a zsivány a konyhába, minden csendes, megy egyenest a tűz­nek, hogy világot gyújtson; hanem a macska szeme úgy parázslott a sötét­ben, hogy a parázs helyett a macska szeméhez tartotta a gyufáját, s csak várta, hogy meggyulladjon tőle. De a kandúr nem ismerte a tréfát, a rabló arcába ugrott, a szeme közé fújt, és úgy összevissza karmolta, hogy a rabló azt hitte, az ijedtségtől menten szörnyethal. Rohant volna a hátsó ajtóhoz, de mögötte a kutya, ráugrott, és a vékonyába harapott. Loholna-menekül-ne keresztül az udvaron, át a trágyadombon, ott akkorát rúgott rajta a szamár, hogy hetet bukfencezett. A lármára a kakas is felébredt, és éktelen kukorékolásba kezdett: – Kukurikú! – Több se kellett a zsiványnak, nyaká­ba szedte a lábát s meg sem állt, míg a rablóvezérhez nem ért.

- Jaj nekem, végem van! – hebegett-hápogott. – Odabent a házban a tűzhelyen ül az ördög öreganyja, ez, amikor tüzet akartam gyújtani, a szemem közé fújt, és horgas karmú ujjaival összevissza karmolászott; az ajtó mellett egy ember egy disznóölővel az inamba vágott; az udvaron egy fekete sárkány a furkósbotjával úgy oldalba teremtett, hogy hetet fukfen-ceztem; a ház tetején meg ott ül a bíró, az egyre azt kiabálta: „Hozzátok ide a zsiványt, hozzátok ide!” Még most se hiszem, hogy ép bőrrel menc kültem.

Azóta még a tájékára se mentek a háznak a zsiványok; a négy brémai muzsikus pedig oly jól érezte magát benne, hogy ott maradtak, s vígan éltek, amíg volt miből.

Én is láttam őket, találkoztam velük.

A cár madarásza

(Bosnyák népmese. Ford. Komájthy István)

Egy madarász hollót fogott, és amikor hazavitte, a családja minden­áron azt akarta, hogy üsse agyon a madarat. Ekkor a holló megszólalt, és kérlelni kezdte a madarászt, hogy engedje szabadon, nem fogja megbánni, mert madarakat hajt az udvarába, s ezzel megalapozhatja szerencséjét. A madarász elengedte a hollót, és másnapra két papagájt talált az udvara ban. Tudomást szerzett a dologról a nagyvezír, és erőszakkal elvette a madarakat, de ő maga sem járt különbül, mert tőle meg a cár ragadta el a két papagájt.

A cár magához hívatta a madarászt, ráripakodott, megfenyegette, és kemény szóval megparancsolta neki, hogy kerítse kézre a papagájok öreg szüleit. A madarász előbb a hollóval tanácskozott. Megtudta tőle, hogyan kerítheti kézre az öreg madarakat. Úgy is cselekedett, ahogy a holló mond­ta, és másnapra a cár kívánsága teljesült. Ekkor a cár gazdagon megjutal­mazta a derék madarászt.

Nem sokkal azután a cár megparancsolta neki, hogy kerítse kézre a madarak királynőjét. A holló ekkor azt tanácsolta, hogy előbb egy női ruhákkal teli hajót kérjen a cártól, s ha ezt megkapja, induljon el a széles nagyvilágba, mindenütt kínálgassa az áruját, s a madarak királynője majd vásárolni fog belőle. Minden úgy történt, ahogy azt a holló előre meg­mondta. Egy csodálatos szép lányka jött a hajóra, s amikor a ruhákat vá­logatta, a holló jelt adott, a madarász meg foglyul ejtette. Egyenesen vitte a cárhoz, aki tüstént beleszeretett.

A cár azonban nagyon öreg volt már, s a szép lányka igen haragudott a madarászra, hogy ilyen csúffá tette. Elhatározta, hogy bosszút áll rajta. Egyik este elpanaszolta a cárnak, hogy gyűrűje éppen akkor esett a ten­gerbe, amikor elfogta őt a madarász. Kérte a cárt, hogy küldje el megke­resni a gyűrűjét.

A holló azt tanácsolta a madarásznak, hogy kérjen a cártól ezer mérő meszet. A madarász úgy is tett, a meszet kivitte a nyílt tengerre, s ott, ahol a lányt elfogta, az utolsó szemig beleszórta a tengerbe. A tenger vize egy­szeribe kitisztult, és a holló könnyen megtalálta a mélyben a gyűrűt.

A cár elhatározta, hogy megtartja az esküvőjét a madarak királynőjé­vel, ő azonban nem akart kötélnek állni, előbb a madarászt akarta elpusz­títani. A cár magához hívatta hát a madarászt, s tudtul adta neki, hogy tűzbe kell ugrania. A madarász beleegyezett, csak azt kötötte ki, hogy előbb felülhessen a lovára, s utoljára jól kilovagolhassa magát. így is tett. Jó habosra lovagolta paripáját, tetőtől talpig bekente magát lova tajtékjával, és mikor ezzel megvolt, beugrott a tűzbe. Néhány pillanat múlva épen lépett ki onnan, és olyan szép lett, mint egy tizenkétéves legényke. A cár megirigyelte szépségét, szeretett volna maga is megfiatalodni, és a nagyvezírrel kifaggat-tatta a madarászt, aki el is árulta megfiatalodásának titkát. Tanácsolta, hogy a cár ülje meg derekasan a lovat, s amikor már habosra lovagolta, kenje be magát tajtékkal, úgy ugorjon a tűzbe. A cár úgy is tett, és porig égett. Ekkor a madarászt tették meg cárrá, és a szépséges leányzó lett a felesége.

Nem kerül semmibe!

(Német mese. Ford. Csatlós János)

Egy parasztnak volt egy tehene meg egy kecskéje. Egyszer nyáron nagyon soványan fizetett a takarmány, és a paraszt így szólt a feleségéhez:

- Adjuk el a tehenet; elviszem a vásárba.

Elővette a tehenet, és útnak indult. Meglátta a parasztot az úton há­rom diák, ahogy ment, mendegélt a város felé. Összebeszéltek, hogy meg tréfálják.

Fele úton járhatott már a paraszt, amikor az egyik cimbora megállí totta, és így szólt hozzá:

- Te paraszt, hova viszed azt a kecskét?

- Kecske az eszed tokja; tehén ez. A kecske otthon maradt az ólban.

De a diák csak mondta a magáét, hogy az bizony kecske; eltévesztette a paraszt, amikor elindult vele hazulról.

Alig ballagott odébb a diák, cimborája már előbukkant az egyik ka­nyarodóban. Az is megkérdezte a parasztot:

- Te paraszt, hová rángatod ezt a göthös kecskét?

A paraszt ennek is az esze tokját emlegette; neki ugyan beszélhet akárhány diák: a tehén az tehén, a kecske meg kecske, méghozzá otthon az ólban.

- No, atyafi, kár a szóért – mondta a második diák -, eltévesztetted a tehenet, s elhoztad helyette a kecskét. Máskor, ha tehenet akarsz eladni, nyisd ki jobban a szemed.

Nem messze a várostól a harmadik diák is megállította a parasztot:

- Te paraszt – kérdezte -, hova mész a kecskéddel?

- Ami igaz, igaz – felelt a paraszt -, már két diákkal találkoztam; mind a kettő kecskét emlegetett, pedig én a tehenemmel indultam útnak. Akkor hát mégiscsak van itt valami; mégis a kecskét hozhattam el a tehén he­lyett!

- No hát – mondta erre a diák -, a vak is látja, hogy kecskét hajtasz; a tehened meg otthon kérődzik. Nem akarod eladni a kecskét?

- Hát – mondta a paraszt -, ha már így megkeveredtem, vigye az ördög a kecskét. Mennyit adsz érte, diák?

- Öt tallért – mondta a diák.

A paraszt még örült is, hogy jól járt, megkötötték a vásárt. A diák leszurkolta az öt tallért, fogta a tehenet, és odébb állt. Hazaért a paraszt, mindjárt mondta a feleségének:

- Eladtam azt a büdös kecskét.

- Miféle kecskét? – kérdezte az asszony. – Ott áll a kecske, bekötve az ólba. A tehenet hajtottad a vásárra.

- Ott ám az a buta fejed! – mondta a paraszt. – Három diákkal is találkoztam az úton; mind azt kérdezte, hová viszem a kecskét.

Az asszony odavezette az urát az ólhoz: ott volt a kecske. Akkor így szólt az ember:

- Egy húron pendült a három jómadár; engem meg ugyancsak lóvá tettek. No, sebaj, megtanultok még ezért kesztyűbe dudálni!

Jól kifőzte a tervét: az egyik komájától fölvett a földjére százötven tallér kölcsönt, aztán a fejébe csapta pörge kalapját, és elment a városba. Megkereste azt a fogadót, ahová a diákok járnak, ötven tallért adott a fogadósnak, aztán egy másik fogadóba ment, ott is kifizetett ötven tallért, ugyanúgy tett egy harmadik fogadóban is. Mind a három fogadóssal meg­beszélte, hogy ha rendel, roskadásig rakják az asztalt étellel, itallal, s ha megkérdi, mibe kerül, azt válaszolják: „Nem kerül semmibe, tisztelt úr!”

Másnap bement a paraszt az első fogadóba, rendelt enni- meg inni­valót, de annyit, hogy a kutyák is rőf kolbászokon marakodtak az asztal alatt. Nemsokára megérkezett a három diák, ott laktak a kocsmával szem­közt. Nem ismerték meg a parasztot, ünneplőben, pörge kalapban. Az meg ebédre invitálta, borocskával kínálta őket; a fogadós alig győzte hordani a különféle fogásokat. Amikor a lakomát befejezték, megkérdezte paraszt, mibe kerül az ebéd, de közben egy kicsit félrecsapta a kalapját. A kocsmá­ros meg mindjárt ráfelelte:

- Nem kerül semmibe, tisztelt úr!

A paraszt szó nélkül felkelt, mint akinek rendben van a szénája, aztán ment a dolgára. A három diák csak bámult utána.

Másnap reggel, még alig hajnalodott, a paraszt megint a város felé baktatott ünneplőruhában. Az éjjeliőr épp akkor nyitotta a város kapuját; még ki sem dörzsölte az álmot a szeméből, amikor a paraszt átment a hídon. Beállított a második kocsmába; kora reggeltől résen állt, s amikor délre járt az idő, telerakatta az asztalt ínycsiklandó jó falatokkal. Hamaro­san beköszöntött a három diák is. A paraszt megint meghívta őket, meg­vendégelte étellel, itallal; még nagyobb lakmározást csaptak, mint előző nap a kollégiumi fogadóban. Amikor fizetésre került a sor, a paraszt fél­recsapta a kalapját, és a számlát kérte. Itt is azt mondta rá a fogadós:

- Nem kerül semmibe, tisztelt úr!

Azzal a paraszt felállt, s mint ki jól végezte dolgát, elballagott. Hej, furdalta a diákok oldalát a kíváncsiság! Meghányták-vetették a dolgot:

- Ennek a parasztnak a kalapja valami bűvös kalap, mert alighogy7 félrecsapja, máris ki van fizetve a számla. Nosza, ne hímezzünk-hámoz-zunk; vegyük meg tőle! Mert ha egész éven át ételre-italra költjük a pénzt, hamar lelapul ám a zsebünk. Vegyük meg a bűvös kalapot!

Másnap, kakasszóra, megint talpon volt a paraszt; szaporázta a lépést a város felé. Letelepedett a harmadik fogadóban, s ott várta délben a diáko­kat. Amit előző nap a második kocsmában ettek-ittak, az mind kismiska volt az ittenihez: most istenigazában kivágta a rezet a paraszt. De egyszer mégis csak végére értek az eszem-iszomnak, és itt is megkérdezte a paraszt:

- Mibe kerül az ebéd? – azzal félrecsapta a kalapját. A kocsmáros meg ráfelelt:

- Nem kerül semmibe.

De most már nem teketóriázott a három diák; azonnal megkérdezték a parasztot nem eladó-e a kalapja, ő azonban így felelt:

- Nincs a világon annyi pénz, amennyivel ezt a kalapot meg lehetne fizetni. Mert akármennyit eszem-iszom a fogadókban, csak félrecsapom, és több gondom nincs a fizetségre: ez pedig tenger pénzt megér. Most láttátok épp a saját szemetekkel, mi mindent fizetett ki a kalapom: vad­disznópecsenyét, libasültet, angolnát és jobbnál jobb borokat.

Hej, most kezdte ám csak veszettül kívánni a bűvös kalapot a három diák! Azon nyomban ötszáz tallért kínáltak érte a parasztnak.

- Már hogy adnám oda ötszáz tallérért? – tiltakozott a paraszt. Végtére is nyolcszáz tallért ajánlottak neki. Erre már meggondolta magát:

- No jó, legyen a tiétek.

Zsebre vágta a nyolcszáz tallért, hazament, és előszólította a feleségét.

- A múltkor a három diák kecskét vett tőlem, és tehenet kapott; most ráadásul odaadtam nekik nyolcszáz tallérért az ócska kalapom.

Örült a paraszt, hogy egy hét alatt ilyen jó vásárt csinált, de vajon a diákok örültek-e?

Beállítottak a kalappal a fogadóba, ahol először találkoztak a paraszt­tal. Ételt, italt rendeltek a fogadósnál; nem sajnálták a bort és a pecsenyét. Amikor jól teletömték a bendőjüket, a legöregebb diák félrecsapta a fején a kalapot, aztán nagy hetykén megkérdezte a fogadóstól:

- Mibe kerül az ebéd, fogadós uram?

A fogadós krétát vett elő, számolt előre, számolt hátra – s a diákoknak egy fillérig mindent meg kellett fizetniük.

Másnap a második diák tette a fejére a kalapot, mert azt hitték, a legöregebb nem ért hozzá, nem tudja félrecsapni. Úgy mentek el aztán abba a kocsmába, ahol a második napon ettek-ittak a paraszttal. Most a második diák kérdezte meg:

- Mibe kerül az ebéd, fogadós uram?

Ez a fogadós is elővette a krétát, számolt – a diákok pedig fizettek.

A legfiatalabbik nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy a másik kettő ügyetlen kontár: nézzék meg, hogyan csapja félre ő a kalapot! A harmadik napon az ő fején díszelgett a kalap, amikor beállítottak a harmadik foga­dóba. Ettek-ittak, aztán a diák félrecsapta a kalapot úgy, hogy kis híján szétrepedt. Aztán kérte csak a számlát. No, nem hiába kérte! A kocsmáros számolt-számolt irgalmatlanul; egy fillért sem engedett el neki.

Azóta is remélik a diákok, hogy egyszer eljön az idő, amikor a kocs­mában a kalapjuk fog fizetni. Ugyan remélhetik!

A hídépítő ács és az ördög

(Japán népmese. Ford. Határ Győző)

Volt egyszer valahol egy ádáz, rohanó folyó. Valahányszor hidat akar­tak verni rajta, mindannyiszor elvitte a víz. Igen bánkódtak ezen a falu lakosai, és sokáig tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Hosszas tünekedés­-tanakodás után elhatározták, hogy elhívják az ország leghíresebb ácsát, aki egy szomszédos községben lakott, hogy építsen neki hidat. Bízott az ácsmester magában, és örömmel vállalta, de nagy titokban aggodalmasan fontolgatta, vajon sikerül-e? Ki is ballagott, amúgy magányosan, a folyó partjára, hogy megkeresse a kedvező helyet, ahol a hidat felverje. Ahogy így gondolataiba merülten fel-alá járkált, vizsga szemmel figyelve a folyó sodrát, hirtelen bugyborgó örvénylés keletkezett a víz közepén, egy hatal­mas ördög bukkant fel, és átkiáltott hozzá a partra:

- Hallod-e, te nagy okos ácsmester, mit okoskodsz olyan nagyon?

- Azon gondolkodom – felelte az ács -, hogy hol verhetnék itt jó erős hidat: alkalmas helyet keresek számára.

Ennek hallatára az ördög hangosan felkacagott:

- No hiszen! Akármilyen okos és ügyes ácsmester vagy is, itt aligha fog sikerülni a hídverés. Hanem, tudod mit: megépíteném a hidat, ha ideadod érte a szemed világát.

- Ráállok – válaszolta az ácsmester, és ezzel, elfogadván az ajánlatot, hazament.

Hát ahogy a következő napon kiballag a folyóra, látja ám, hogy félig felverték a hidat; másodnapra, hogy újra kimegy, készen állt a híd. Hüle­dezve nézte, csodálta, s nem győzött betelni vele, amikor előlépett az ör­dög, és megszólította:

- No, most már láttad, hogy kész: addsza tüstént a szemed világát! De az ácsmester csak kérlelte:

- Várj még egy kicsit! – és rémületében a hegyekbe bujdosott. Célta­lanul barangolva egyre azon törte a fejét, hogy bújhatna ki az adott szava alól. Egyszer, ahogy arra kerül, játszadozó gyerekek hangját hallja, akik mindegyre ugyanazt a verset éneklik-hajtogatják:

Oniroku, jöjj, ha mersz!

Kéne a szemem világa?

Jöjj, ha mersz, ha nem vagy gyáva!

Az ácsmester új erőt merített a gyerekek énekéből, hogy ne szálljon mindjárt inába a bátorsága. Nekidurálta magát, hazament, és aludt egy jót. A következő nap újra lement a folyóra, az ördög felbukkant megint, és ezt kiáltotta:

- Addsza tüstént a szemed világát!

De az ácsmester ismét csak haladékot kért, hogy egy kis ideig legyen még türelemmel, mire az ördög új ajánlattal állt elő:

- Hallod e, látom, hogy nem szívesen adnád a szemed világát. No jó. elállók tőle, és meghagyom neked, ha kitalálod, hogy hívnak.

- Nem bánom, megpróbálom – válaszolta az ács -, majd csak kitalá-lom. Mondd csak, nem hívnak véletlenül Tarónak?

- Dehogy hívnak! – kacagott az ördög. Ilyen nevű ördög nincs; nem is találod ki soha.

- Akkor talán Jirónak hívnak – találgatta az ács.

- Dehogy hívnak! Ilyen nevű ördög nincs, nem is találod ki soha.

- Nem hívnak véletlenül Saburónak? – találgatta az ács, és ahogy az ördög már éppen mondta volna: „Dehogy hívnak, dehogy hívnak!” -mennydörgő hangon ráförmedt:

- Onirokunak hívnak!

Minek hallatára az ördög se szó, se beszéd, beugrott a vízbe, és úgy eltűnt, hogy azóta se látta senki.