2012. október 23., kedd

Első meséskönyvem

T. Aszódi Éva (szerk.)

Az első irodalmi élmény mindenkit végigkísér életén. A könyvszerkesztő olvasó felnőtt fejjel is szívesen emlékszik vissza azokra a mesékre, mondókákra, versekre, melyeket még nem olvasott, csak hallott a rácsos gyerekágyban vagy az óvodai játékasztalnál. Jelen gyűjtemény – mint címe is jelzi, ilyen szándékkal készült: a három-öt éves korosztály ebből a könyvből hallja meg először Petőfi és József Attila, Móricz Zsigmond és Móra Ferenc, Benedek Elek, Lev Tolsztoj, Gorkij, Illyés Gyula és Weöres Sándor nevét. A tréfás és tanulságos állatmesék, a gyerekek életével foglalkozó egyszerű kis történetek, az elsősorban ritmikájukkal ható versek nagy választéka gazdag meseélményt rejt magában ebben a nagy körültekintéssel összeállított gyűjteményben. A bőségesen elszórt illusztrációk és a nyolc színes melléklet hangulatkeltő erejével még jobban kiemeli e könyv jelentőségét és€“ azt reméli a kiadó, hogy az Első meséskönyvem valóban emlékezetes olvasmányélménye lesz a legkisebbeknek.(Forrás)

Az egérkisasszony vőlegénye

(Burmai népmeséből átdolgozta Bartócz Ilona)

Volt egyszer egy egérkisasszony, olyan szép, olyan aranyos jószág, hogy megcsodálta, aki látta. Egérkisasszony apja-anyja büszke is volt a lányára, s maguk között így beszéltek:

- Nem akármilyen egérke a mi lányunk! Ha férjhez adjuk, nem akárkihez adjuk, az lesz a vőlegénye, aki a világon a legerősebb.

Egérpapa és egérmama el is indult megkeresni az erős, nagyon erős vőlegényt. A világon a nap a legerősebb - gondolták magukban, elmentek hát a Naphoz, hogy megkérdezzék, akarja-e feleségül az egérkisasszonyt.

A nap képe fölragyogott, sugárzott örömében, hogy feleségül kaphatja a szépséges egérkisasszonyt. Egérpapa azonban gondolkodóba esett, s így szólt a vőlegényjelölthöz:

- Mondd, nap, biztos, hogy nálad erősebb nincs a világon?

- Hej, bizony van - mondta csüggedten a Nap. - Az eső sokkal erősebb nálam. Ha az eső megered, én eltűnök az égről, úgy félek tőle!

- Kár, bizony nagy kár - mondta egérpapa meg egérmama. - Így nem kaphatod feleségül a mi szépséges egérkisasszonyunkat. Most elmegyünk a nálad is erősebb esőhöz, alighanem ő lesz a mi lányunk vőlegénye.

- Kedves eső - mondta egérpapa és egérmama, ahogy az eső hajlékához értek -, úgy hallottuk, te a napnál is sokkal-sokkal hatalmasabb vagy. Igaz-e ez? Mert ha igaz, feleségül kapod a szépséges egérkisasszonyt. De biztos, hogy nálad erősebb nincs a világon?

- Boldog volnék, ha feleségül kaphatnám az egérkisasszonyt - mondta búsan az eső -, de ami igaz, az igaz: a szél sokkal erősebb, mint én vagyok, hatalma van fölöttem: ha neki úgy tetszik, elűz az égboltról.

- Kár, bizony nagy kár - mondta egérpapa és egérmama. - Így nem kaphatod feleségül a mi szépséges egérkisasszonyunkat. Most elmegyünk a nálad is erősebb szélhez, alighanem ő lesz a mi lányunk vőlegénye.

Egérpapa és egérmama sietett a szélhez. Megkérdezték, vajon ő ezen a legerősebb a világon, de a szél bevallotta, hogy ismer nálánál erősebbet is:

- Nézzétek csak! Ott van az a kerítés! Már évek óta próbálom ledönteni, de nagyon erős lehet, nálam sokkal erősebb, mert sehogy sem boldogulok vele.

Egérpapa meg egérmama sietett a kerítéshez.

- Kedves kerítés, úgy hallottuk, hogy te erősebb vagy, mint a szél. Feleségül adjuk hozzád a mi szépséges egérkisasszonyunkat, ha valóban te vagy a legerősebb a világon!

- Szívesen feleségül venném a szépséges egérkisasszonyt - mondta a kerítés -, de ami igaz, az igaz: nálam sokkal erősebb a bivaly. Reggelenként erre jár, meg-megbökdös, meg-meglökdös a szarvával, még egy-két nap, és ki is dönt. Nálam hát sokkal erősebb a bivaly.

Egérpapa meg egérmama sietett a bivalyhoz.

- Mondd meg, de igaz lelkedre, kedves bivaly: te vagy-e a legerősebb a világon? A bivaly bánatosan ingatta a fejét:

- Nem, nem én vagyok a legerősebb a világon. Nálam sokkal erősebb a vontatókötél. Ha az a nyakamon van, tetszik, nem tetszik, arra megyek, amerre a vontatókötél húz.

- Kár, bizony nagy kár - mondták az egérszülők. - Így nem kaphatod feleségül a mi szépséges egérkisasszonyunkat. Most elmegyünk a nálad is erősebb vontatókötélhez, alighanem ő lesz a mi lányunk vőlegénye.

Egérpapa és egérmama nyomban indult a vontatókötélhez. A vontatókötél összecsavarva éppen szundikált a konyha sarkában.

- Jó reggelt, vontatókötél! Ébredj már föl! - kiáltott rá egérpapa. - Azt hallottuk, hogy te erősebb vagy a bivalynál, pedig a bivaly erősebb a szélnél, a szél erősebb az esőnél, az eső erősebb a napnál! Hát, ha te mindennél erősebb vagy, feleségül kapod a mi szépséges egérkisasszonyunkat! A vontatókötél kinyújtózott, aztán legyintett:

- Eh, dehogy vagyok én a legerősebb! A konyha másik sarkában van egy egérlyuk, abban lakik a híres-nevezetes egér úrfi, éjszakánként mindig előbújik, s rágcsál engem! Ha ez így megy soká, maholnap kettészakadok, aztán nem érek semmit! Bizony, nálam sokkal erősebb a híres-nevezetes egér úrfi!

- Nagyszerű! - mondta egérpapa és egérmama. Nem keresgéltek tovább vőlegényt, a híres-nevezetes egér úrfinál különbet úgysem találtak volna a szépséges egérkisasszony számára. Hamarosan megtartották a hét országra szóló egérlakodalmat.

Weöres Sándor: Volt egy szép ládika

Volt egy szép ládika,
Nőtt benne egy almafa,
Én azon az almafán
Dinnyét szedtem délután.
Nagyot ugrott Sárika,
Beszakadt a ládika.

Papucsok

(Ela Peroci meséje, Bodrits István fordítása)

Kisfaluban kicsik a házak, mind fehér, a tetõk pirosak, az ablakok zöldek. Az udvarok tisztára söpörve, az út is tiszta.
Minden házban van kisgyerek, mind papucsban jár, pirosban, kékben, zöldben.
Kisfalu nagyon rendes kis falu, csak a gyerekek rendetlenek. Amikor este aludni mennek, egyik sem teszi a helyére a papucsát. Másnap reggel aztán kereshetik az asztal alatt, a kemence mögött, apa kabátzsebében. Keresik, de nem találják.
Egy reggel, mikor már az egész falu a meleg kávé édes illatával teli, Jancsi hiába kereste a papucsát.
- Anya, hol a papucsom? - kérdezte.
- Miért nem tetted a helyére? - felelte anya. - Látod, most elvitte a cica.
Ugyanígy járt a Sári is a szomszédban, Tini két házzal arrébb, Toncsi a szemközti házban. Ezen a reggelen Kisfaluban minden rendetlen gyerek papucsát elvitte a cica.
A gyerekek mezítláb reggeliztek, és reggeli után nem szaladhattak ki az udvarra, mert még hûvös volt odakint, és mezítláb megfáztak volna.
Késõbb kisütött a nap, felmelegedett az idõ, a gyerekek mezítláb, tarka ruháikban kiszaladtak az útra.
- Hol a papucsod? Hol a papucsod? - kérdezgették egymást.
- Elvitte a cica.
- Az enyémet is!
- Az enyémet is! - felelgették.
- Hol lakik a cica? - kérdezte valamelyik.
- Menjünk, keressük meg a cica házát! - kiáltotta Jancsi.
Ennek mindnyájan megörültek, s azon nyomban el is indultak.
Az erdõ közepén egy fehérre meszelt, piros tetõs házacskát találtak. Az ajtón tábla:

MIRCI CICA CIPÉSZ

Mirci meghallotta a gyerekek hangját, és ajtót nyitott.
- Mit kívántok, gyerekek?
- A papucsainkat. Add vissza, kérlek, a papucsainkat - kérlelték.
Mirci kinyitotta az ajtót, és betessékelte õket. A falakon polcok, a polcokon papucsok, pirosak, zöldek, kékek, az egész falu minden gyerekének papucsa. És milyen szép rendben! Úgy sorakoztak egymás mellett, mint a katonák!
- Keresse meg mindegyik a magáét - szólt Mirci.
Ez bizony nem volt könnyû. A papucsok tiszták voltak, megfoltozva, megvarrva, rendbe téve mind. A gyerekek alig ismertek rájuk. De azért elõbb-utóbb mindegyik megtalálta a magáét, csak a legkisebb, Bogyóka nem.
- Ha meg nem leled, mezítláb mész haza - szólt rá Mirci.
Bogyóka elpityeredett, a lába fázott. Az õ papucsa elnyûtt volt, rongyos, a polcon meg csupa szépen rendbe szedett papucs maradt.
- Megfázom - panaszkodott a kisfiú a cicának.
- Te vagy a legkisebb, de a legrendetlenebb is - szidta össze a cica -, de valóban megfáznál, ha mezítláb mennél haza - enyhült meg aztán, és elõhozta Bogyóka papucsát. Mire leesik a hó, újat varrok neked - ígérte.
Meghallották ezt a többiek is. Visszaszaladtak, és kérték Mircit:
- Nekem is!
- Nekem is!
- Varrok nektek is - intett nekik Mirci, s azzal becsukta az ajtót. Az ablaküvegen át nézte, amint a tarka ruhás, piros, kék, zöld papucsos gyerekek hazafelé indultak. Leghátul Bogyóka botladozott.
Esik már a hó. Itt a tél. Mirci cica varrja már az új papucsokat. Pirosakat, zöldeket, kékeket. Mindet nyusziprémmel béleli, hogy jó meleg legyen, és meg ne fázzanak benne a gyerekek.
Mit gondoltok, helyre teszik-e ezután a papucsaikat, mielõtt este aludni mennek?

A kismadárról, amelyik nem akart énekelni

(Alicja Dryszkiewicz meséje, Sebők Éva átdolgozása)

Hát így történt:

A ház ablaka előtt nőtt egy fa. Se kicsi, se nagy, ágait pedig úgy nyújtogatta fel a magasba, mintha karjai lettek volna. Körülötte nem volt se tél, se nyár, de pirosalmás ősz sem - csak olyan télutó, tavaszelő. Nem fenyegetett a fagy, de nem esett még az eső. Vándorúton járt a nap, nedves volt a föld, lágyan lengette a nyitott ablak függönyét a szél.

Egy vékonyka ágra pici tollgombolyag telepedett. Egy kismadár. Ugrált az ágon, csőrével kopogtatta, farkát mozgatta, s hol erről, hol arról az oldalról kukucskált lefelé.

Nem volt ez a madár se kék, se zöld, sárgának se lehet mondani - egyszerű kis szürke jószág volt, fekete szemekkel.

Üldögélt a fán, és így csivitelt magában:

- Ugyan mit csináljak?...Énekelni nem fogok, nem akarok, nem szeretek...de hát akkor mit csináljak, valami mást?...

Moziba nem mehetek - nem engednek be. Csokoládét nem ehetek - mert ki veszi meg nekem? Kakaót nem ihatok - mert azt sem tudom, mi fán terem...

Korcsolyázni nem mehetek - mert nincs korcsolyám, jég sincs, és a madarak nem is szoktak korcsolyázni...igazán nevetséges lenne egy korcsolyázó kismadár...

Fejecskéjét csóválta, és tovább morfondírozott:

- De hát mit csináljak, ha nem akarok, nem szeretek, és nem is fogok énekelni?...

Fürödhetek a csermelyben vagy a homokban.

Röpködhetek a levegőben, és úgy tehetek, mintha kis repülőgép lennék.

Felcsipegethetem a magvakat, amiket a gyerekek szórnak nekem.

Fészket is rakhatok itt, ezen a vékony ágon. Ez utóbbi ötlet nagyon tetszett a kismadárnak.

- Jó gondolat - csivitelte, és mindjárt munkához is látott. Összeszedett mindenféle szalmaszálat, gallyacskát, füvecskét, papírkát - és dél felé már készen is volt a fészek.

És ekkor a szürke kismadár kényelmesen elhelyezkedett a saját fészkében ( éppúgy, mint mi a szobánkban), berzenkedett, tollászkodott egy kicsit, aztán csőrét a szárnya alá dugta, szemét becsukta, és így szólt:

- Most pedig aludni fogok.

Meghallotta ezt a fa, és rámondta:

- Jól van, hadd aludjon.

És vékony ágacskáin kibontotta az apró, élénkzöld, selyempuha és selyemfényű leveleket. És a zöld levelekből tetőt hajtott a fészek fölé.

Meghallotta a szél, és ő is rámondta:

- Jól van, hadd aludjon.

És a levelek közé ezüstös rügyeket fújt, melyek tapadósak voltak, mint a mézcukor. Ezekből a rügyekből lett kerítés a fészek körül.

Meghallotta az eső is.

Mint nedves madár, hullott a fára, és előcsalta a rügyekből a virágokat. Nagy, sima, tavaszillatú, rózsásfehér szirmokat. És a virágok szépen feldíszítették a fészket.

S hát a nappal mi történt? Vándorolt, vándorolt az égen az óriási, forró nap, mígnem végül megállt a fészek fölött.

És ekkor, e kis meseféle végén, felsusogott zöld lombjaival a fa, illatozni kezdett, rózsaszín virágba borult, zümmögő méhraj körülcsengettyűzte, és ekkor az egyszerű és teljesen szürke kismadár - elkezdett énekelni.

A törpekirály epreskertje

(Mészöly Miklós meséje)

Egyszer a törpekirály csikorgó hidegben baktatott hazafelé. Fújt a szél, porzott a hó, még a farkasok is dideregtek.

Éppen egy faluba érkezett, mikor beesteledett. De bizony messze volt még odáig, ahol a törpekirály lakott!

Azt gondolta hát, hogy bezörget valahová, s szállást kér éjszakára. Látott is egy szép tornácos házat, az ablaka így világított a sötétben, mintha a nap sütne odabent.

A gazdag ember lakott itt, aki egyszerre három lámpást égetett, mert egy nem volt elég neki. A törpekirály odament a fényes ablakhoz, és bekocogott.

A gazdag ember lánya jött ki ajtót nyitni - de mikor megtudta, hogy mi járatban van az idegen, egyből kiadta az útját. Becsapta az ajtót.

Mit tehetett a törpekirály: tovább-baktatott a csikorgó hidegben.

Amikor a falu végére ért, látott egy kis szalmakontyos házat, az ablakán gyenge fény szűrődött ki. A szegény ember lakott itt, s csak egy gyertya pislogott odabent. A törpekirály itt is bekocogott.

A szegény ember lánya nyitott ajtót - s mikor megtudta, hogy mi járatban van az idegen, mindjárt bevezette, meleg tejjel kínálta, s a kemencepadkán fekhelyet készített neki.

Mikor a törpekirály lefeküdt, csak ennyit mondott:

- Lányom, holnap reggel gyere ki a hegyek közé, a vasajtót keresd meg, ott leszek!

Amikor megvirradt, a törpekirálynak hűlt helye volt a kemencepadkán. A lány mindjárt kosarat kapott a karjára, csizmát húzott, kendőt terített magára, s elindult a nagy hóban a hegyek közé.

Bizony nem volt könnyű a vasajtót megtalálni - dél lett, mire megtalálta. De még zörgetnie se kellett, a törpekirály máris nyitotta az ajtót, és betessékelte a lányt. S az meg azt hitte hirtelen, hogy télből nyár közepébe csöppent! Amerre csak nézett, gyönyörű eperbokrok zöldelltek-piroslottak mindenfelé. A lány mindjárt le is hajolt az egyik bokorhoz, de a törpekirály rákiáltott:

- Ahhoz ne nyúlj! - s a hatalmas kertnek egy másik sarkába vezette. - Innét vigyél! - mondta.

Csupa-csupa öregszemű, mézédes eperrel volt itt tele a föld: nem volt nagy fáradtság teleszedni a kosarát. Megköszönte a törpekirály jóságát, aztán indult is haza - s otthon az egész család jól belakott eperrel.

Hanem hamar híre ment ám a szerencséjének! S a gazdag lány is megtudta rögtön. Nosza, fogta ő is a kosarát, ment a hegyek közé. A vasajtónál ő is ott találta a törpekirályt. Ő is telerakta a kosarát - de még azt sem mondta, köszönöm, máris indult haza, hogy eldicsekedjen vele, mit látott, mit hozott.

Hanem amikor nagy büszkén belenyúlt a kosarába, a sok eperszem hirtelen mind varangyos békává változott.

Bezzeg toporzékolt, átkozódott a gazdag ember lánya! De ne sajnáljuk - azt kapta, amit megérdemelt.

Gazsi kalandja

( Mikszáth Kálmán )

Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert szeretnek ám a medvék dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni.

Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú, elszökött otthon­ról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős köze­pén. Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszamenni, de nem tudta az utat.

Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz’ azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák: „Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak elébb kell a végét átgondolni!”

Amint így búslakodék a szegény Gazsi, egyszer csak megzörren a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó. Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva.

- Ne bőgj, fiacskám – monda a medve szelíden -, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De a minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha nem eszem többé emberhúst.

- Igazán nem akar megenni, mackó bácsi?

- Nem én, fiam; inkább itt haljak éhen!

- Akkor hát vezessen haza az apámhoz.

- De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek, mert nektek a húsotok jó, nekünk meg a bőrünk jó; hanem tudod mit, fölveszlek a hátamra, hazaviszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé.

A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig.

Otthon már párolgott a jó ebéd, pecsenye, gyümölcs és csemegének medvecukor. A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdet: kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang a vidám hancurájuktól.

Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették. A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy hagyta magát földhöz vágta Gazsi kacagott, ugrált örömében.

Az öreg úr (már ti. nemzetes Mackó uram), elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt:

- Menjünk most, gyerekek, sétáljunk egyet a parkban. (Az egész a maga parkjának tartotta.)

De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére.

Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. A kis ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se m hallott, se nem látott semmit, rémültében hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé.

- Végem van! – hörgé az öreg mackó.

- Ne hívassak orvost? – siránkozék a bocs.

- Nem, nem! Nem akarok még meghalni. Megpróbálok hazavánszo­rogni!

S a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak úgy csepegett. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról se feledkezett meg:

- Hát a pajtásod hol van?

Szétnéztek az erdő fái közt, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült.

- Gonosz, háládatlan teremtés – sóhajtott a medve -, a gyilkosomhoz szegődik. Majd hozzátette nagy lelki türelemmel s medvétől szokatlan

jámborsággal: – De nem lehet csodálni, hiszen ember!

És Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a ad ászban a saját édesapját ismerte fel.

- Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám! – kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. – Ej, csakhogy rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak! De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról.

- Soha nem teszem többet – könyörgött Gazsi csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsü­letes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlang­jába, megetetett, megitatott, gondomat viselte…

- És én éppen azt a medvét lőttem meg! – kiáltott fel a vadász meg­illetődve. – Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere fiam, vezess a medvéhez!

Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó be­kötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal.

Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyítené fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért:

- Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom.

A mackó kezét nyújtá a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka jelenet, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse.

Mondjam-e még tovább ezt a mesét?

Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult, nem úgy, mint a varjú, de azt majd ezután mesélem el.

Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban.

Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot:

Heje, huja, haj! Nincs már semmi baj!

A két kicsi bocs meg a róka

( Kolozsvári Grandpierre Emil )

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszerre csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban, s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.

- No, ezt megesszük - mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

- Elfogadunk bírónak, róka koma - mondta a két kicsi bocs.

- Akkor menjetek oda a bokor mögé - szólott rájuk a róka. - Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkant ott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép, kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

- Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna - mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

Nagyhatalmú Sündisznócska

( Móra Ferenc meséje )

Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját.

- Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.

S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:

- Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?

Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: "Tányértalpú, lompos farkú, tipe-topa Mackó!"

Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről:

- Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska!

Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtükben.

- Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?

- Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától - hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.

De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kisbaltáját. Nem is találta meg azóta se, azért keresi máig is nagy panaszkodva:

- Hová lett, hová lett?

Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:

- Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska!

- No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának! - morogta Mackó úr, s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében a Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan, s egy boglárkavirágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.

- Alázatos szolga! - nyöszörögte ijedten, s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.

- Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt!

No hiszen, egyéb se kellett Mackó úrnak! Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára:

- Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat!

Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével.

- Ami igaz, igaz! Énelőlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.

- No, azt magam is szeretném látni! - kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.

- Állom a szavam - mosolygott Sündisznócska a bajusza alatt. - Mindenkit megszalajtok, akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.

Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dérrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat jobbra-balra.

- Fusson, akinek az élete kedves! - sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását! A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.

- Ez semmi - fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.

- Fusson, akinek az élete kedves! - visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből, s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.

"Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska - mondogatta magában. - Ha föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr."

Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét.

- Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni.

Az erdőkerülő pedig éppen szembejött velük: Ordas mester, a farkas. Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.

- Fusson, akinek az élete kedves! - füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.

"Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet ‑ gondolta magában. - No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig."

Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámultában, mint szél a mákot.

- No, ilyet még álmomban se értem - motyogta kelletlenül. - Hanem ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.

Azzal Mackó úr kidugta ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:

- Fusson, akinek az élete kedves!

No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.

Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra.

- No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?

Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától, és sose kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.

Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesre pödri a bajuszát, mint azelőtt.

Erdei mulatság

( Zelk Zoltán )

A medve nagyon unatkozott. Végül is elhatározta, hogy összehívja az állatokat egy kis mulatságra. Fel is kerekedett tüstént, s elment a farkashoz.

- Azt gondoltam, farkas koma, jó lenne egy kis mulatságot rendezni, nagyon unalmas így az élet.

- Nem bánom - felelte a farkas -, csak egy baj van: a mulatságon enni is szoktak, de kinek van annyi ennivalója, hogy egy egész vendégseregnek elég legyen? Hiszen magunknak is alig van valami harapnivalónk.

- Ez igaz - bólogatott szomorúan a medve, de nemsokára felvidult, mert nagyszerű ötlete támadt. - Mindenki hozzon magával ennivalót! - kiáltotta örömmel. - Akkor aztán olyan vendégasztalt terítünk, hogy aki meglátja, táncolni kezd örömében.

Tetszett a dolog a farkasnak is.

Rögtön munkához láttak, megírták a meghívókat, s másnap reggel kiakasztották a fákra:

MEDVÉÉKNÉL HOLNAP NAGY VIGASSÁG LESZEN, AKI NÉGY LÁBON JÁR, AZ MIND-MIND OTT LEGYEN! ELEMÓZSIÁT IS HOZZON TARISZNYÁBA, MERT SZEGÉNY A MEDVE, ÜRES A KAMRÁJA!

Fél nap se telt bele, olyan sürgés-forgás kerekedett az erdőben, amilyen még soha nem volt. Még a faluban is híre futott a nagy eseménynek. A kutyák is arról ugattak, a macskák is arról miákoltak. A madarak pedig így beszélgettek a fákon:

- Ezek a négylábúak se férnek a bőrükbe!

Végre elérkezett az erdei mulatság napja. Elsőnek a farkas állított be a medve barlangjába:

- Szerencsés jó napot, sok-sok jó falatot! - mondta, és egy fél bárányt tett az asztalra.

Nem késtek sokáig a többiek se. Jöttek egymás után: a róka, a borz, a tigris, még az oroszlán is eljött. A róka két tyúkot, a tigris egy óriási darab húst, az oroszlán három zebracombot hozott. Még a nyúl is eljött. Félénken lépett a medve barlangjába, de az oroszlán rögtön megnyugtatta:

- Amíg tart ez az ünnepség, szent lesz köztünk a békesség!

A többiek is mind helyeseltek, s a nyúl most már félelem nélkül tett az asztalra egy zöld levelű káposztafejet.

Nem lehetett ott panaszkodni, volt ott ennivaló bőven. A medve még egy csomó édesgyökeret tett az asztalra, és így szólt vendégeihez:

- Asztalhoz, barátaim!

De ebben a pillanatban egy kutya lépett a barlangba. Két nagy szelet rántott húst hozott a szájában, amit - mi tagadás - a gazdasszonya lakásából lopott el.

- Bár hármat hozhattam volna! - sóhajtotta, mikor a medve a kutya ajándékát is az asztalra tette.

Mindnyájan asztalhoz ültek. A medve osztotta szét az ennivalókat úgy, hogy mindenkinek jusson mindenből.

Köpködött is a tigris meg a farkas, mikor beleharaptak a káposztába, és szidták a medvét, mikor megkóstolták az édesgyökeret. Hanem aztán, mikor a rántott húsra került sor, akkor még az oroszlán is felkiáltott:

- Ilyen finomat se ettem még soha életemben!

Sajnos mindegyiküknek csak egy falat jutott belőle. Faggatták is a kutyát, miféle hús ez a soha nem ízlelt, finom eledel.

- Nagy sora van annak - felelte a kutya. - Ez nem az állatok, hanem az emberek eledele: ők minden ételt megsütnek, megfőznek!

- Főzzünk akkor mi is! - kiáltotta az oroszlán, utána a róka, a farkas s az egész vendégsereg.

Egyszerre körülfogták a kutyát, magyarázza el nekik, hogy s mint kell azt csinálni.

A kutya a fülét vakargatta:

- Hát...hát...még én se főztem. De tegyétek csak egy fazékba az ennivalót, s rakjatok tüzet, úgy szokták az emberek is.

A medve és a farkas szaladtak rőzsét szedni. A nyúl kuktának öltözött, az oroszlán fehér köpenyt kötött maga elé, s honnan, honnan nem, egy fehér sipka is akadt, amit a fejébe nyomott. A medve meg a farkas hozta is a sok rőzsét, s egy perc múlva akkora tűz lobogott, hogy öröm volt nézni.

Rátettek egy fazekat a tűzre. A nyúl fogta a fazék egyik fülét, az oroszlán a másikat, a medve meg dobálta a fazékba a főznivalókat.

- Egy őzcomb!

- Éljen! - kiáltotta az oroszlán, a tigris meg a farkas.

- Egy édesgyökér!

- Azt nem! - kiabálta az oroszlán, tigris, farkas meg a róka.

- Dehogyisnem! - méltatlankodott a medve és a nyuszi.

Támadt is akkora tülekedés, hogy majdnem felborították a fazekat, de a medvének mégis sikerült belehajítania az édesgyökeret az őzcomb mellé. Egymás után dobálta aztán a tyúkot, zebracombot, káposztafejet, a többiek pedig egyre kiabáltak:

- Dobd ki az édesgyökeret!

- Ki a káposztával!

- Kidobod már azt a zöldséget?!

- Dehogy dobom! - kiáltotta a medve. Erre mindnyájan nekiestek: csihi-puhi erre is, arra is. Az oroszlán a zebracombokat, a róka a tyúkjait, a farkas a bárányt akarta visszakotorni a fazékból.

Volt ott verekedés, volt ott dulakodás. Felfordult a fazék, a sok drága ennivaló mind a tűzbe esett, s oda is égett. Így aztán nem tanult meg főzni sem az oroszlán, sem a medve, sem a farkas...

A három törpe

(Jékely Zoltán)

Három törpe: Babszem, Bikkmakk és Borsika vidáman dalolászva ment, mendegélt az erdőben. Babszem szamócát szedegetett, Bikkmakk mogyorót gyűjtött, Borsika pedig, a haszontalan, pillangókat hajkurászott a sapkájával.

- Hallod-e, Borsika – szólt rá Babszem -, te megint csak lebzselsz, haszontalankodsz, ahelyett hogy télirevalót gyűjtenél!

De Borsika rá se hederített.

- Megvan! – kiáltotta, s éppen ráhasalt egy pilledt pillangóra. Aztán megfogta, s betette egy gyufáskatulyába.

- Szégyellhetnéd magad! – mordult rá Bikkmakk is.

- Nem sajnálod az ártatlant? Vagy talán szárított pillangót akarsz enni télen?

De Borsikának beszélhettek, akár a falnak: fel se vette, csak nyargalászott, szökdécselt a csapongó pillangók után, míg egyszer csak meg nem botlott egy makkban, s orral egy hatalmas tölgyfának esett.

- Jaj, az orrom! Segítség! – nyöszörgött ott a földön Borsika, és markába fogta megdagadt krumpliorrát.

- Most megjártad, te semmirekellő! – szaladt oda Bikkmakk es Babszem; talpra állították Borsikát, orrát bekötötték egy nagy piros keszkenővel. Aztán kétfelől belékaroltak s úgy mentek, mendegéltek tovább.

Addig mentek, mendegéltek, míg egy szép, kies tisztásra nem értek. A tisztás szélén, öreg fák gyökerei alatt forrás csörgedezett, s fent a lombban gyönyörűen énekeltek a madarak.

- Itt építjük fel a házunkat! – dobbantott egyet Bikkmakk, a botját beszúrta a tisztás gyepébe.

- Nagyszerű! – lelkendezett Babszem is, s ő is leszúrta a botját.

De Borsika nem szúrt le semmit. Nem is volt botja. Savanyú képpel nézelődött ott egy darabig, aztán se szó, se beszéd, elillant.

A madarak meghallották a házépítés hírét, s boldog csivitolással adták tovább egymásnak:

- A törpék házat építenek! Gyertek, segítsünk nekik!

Babszem mindjárt hozzá is látott a téglavetéshez. Volt ott víz is, gyep is, sár is elég.

Bikkmakk cölöpöket, gerendákat, karokat vágott, hogy csak úgy zengett-bongott az erdő a nagy fejszecsattogástol.

A madarak pedig – surr-burr – ide-oda repdestek, s egymás után dobálták, ejtegették le a tisztásra a finom háncs- és fűcsomókat a fal megkötéséhez.

Borsika akkor már a forrásnál kuporgott és halászott.

Bikkmakk es Babszem észrevette, odapiroslott a sapkája.

- Borsika, te világ lustája! – kiáltott oda Bikkmakk. –Hát hol akarsz meghúzódni, ha jő a tél?

De annak ugyan beszélhettek: egy darabig még kavarta ott a forrás vizét egy pálcikával, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s már csak messziről hallotta a kopácsolást. Egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó szállt feléje. Borsika lekapta a sapkáját, s nekiugrott a pillangónak. De az okosabb volt, féloldalt elcikázott, csapongva lebegett jobbra-balra, míg el nem nyelte a rengeteg. Oda már Borsika nem merte követni.

Fordult volna vissza, de az ösvényt a tisztás felé nem találta, s a kopácsolás sem hallatszott, olyan messzire elkalandozott a társaitól.

- Jaj nekem, most itt pusztulok! – nyöszörgött Borsika, s megindult vaktában arrafelé, ahol a tisztást gondolta.

De alig lépett hármat, az erdő hirtelen elsötétült, a lombok közt fekete fellegek mutatkoztak – jött a vihar.

Bumm-bumm-bumm! – bömbölt a mennydörgés, a lombok rémülten zizegtek, a fák recsegtek-ropogtak, hasadoztak, s Borsika azt hitte, mindjárt vége az életének. Futott, futott, ugrabugrált fától fáig, s egy perc alatt bőrig ázott. Végre talált egy jókora faodút, abba bekuporodott mint egy didergő mókus, s várta , várta, hogy elüljön a vihar.

- Jaj, csak most az egyszer megmeneküljek! – nyöszörögte Borsika. - Jó törpe leszek, dolgos törpe leszek, s többet sohasem hajkurászok pillangókat, míg a pajtásaim dolgoznak.

Amikor a lombok közt kikukucskált az első csillagocska, Borsika kibújt az odúból, s botorkálva megindult a sötétségben.

Meg-megbotlott, hasra esett, feltápászkodott – olyan sötét volt, hogy az orráig se látott. Az éjszaka hideg volt, s ő csuromvizesen didergett is, mint a rezgő nyárfalevél.

Hát egyszer csak mit lát? Mintha piciny ablak világítana előtte, s nem is olyan messzire!

Borsika szívébe reménység költözött. Addig-addig botorkált, amíg egy takaros kis házhoz nem ért.

A házikó kéményéből ezüstösen tekergett a füst; belülről vidám nótaszó hallatszott.

Borsika odalopódzott, bekukucskált az ablakon.

Hát mit lát? A kemencepadkán ki más ül, mint Bikkmakk es Babszem, saját személyükben! Vajon mitől dalolásznak olyan vidáman?

“Hát most én hogy zörgessek be? – tanakodott magában Borsika.- Ezek nélkülem építették fel a házat, talán be sem engednek…”

De szégyen ide, szégyen oda, az éhség és didergés nagyobb uraság, Borsika végül is bekopogtatott.

- Ki az? – kérdezték belülről.

- Borsika! – nyöszörgött. – Eresszetek be! Megvesz az isten hidege.

- Hát gyere be! – hallatszott belülről, a jó meleg kemence mellől, mire Borsika nekibátorodott s belépett. Összeázva, kéken-zölden, toprongyosan állt meg a küszöbön, sapkáját kínjában egyre forgatta a kezében.

- No te ágrólszakadt! – kacagtak azok ketten. – Ha most látnád magad a tükörben!... Hát kellett ez neked? Ez aztán jó lecke volt!

- Segíthetek valamit? – kérdezte fancsali képpel Borsika, s odasompolygott a kemencéhez, hogy melegedjék egy kicsit.

- Eppen fogytán a fánk – mondta Bikkmakk. – Eredj csak ki az erdőbe, s a bokrok alól, az odúkból s ahonnan még lehet, kotorássz elő valami száraz rőzsét! De el ne kóborolj, mert nem találsz vissza!

Borsika hálásan surrant ki az erdőbe. Térült-fordult, s nemsokára egy jó köteg száraz ággal állított be; letette a kemence elé, majd leguggolt, tördösni kezdte, s egyet-egyet dobott is a hamvadó tűzre.

- Ezentúl te gondoskodol a tűzifánkról. Megértetted?- rendelkezett Bikkmakk.

- Es a vízhordásról! – toldotta meg szigorúan Babszem. – A tűzben majd láthatsz elég sok piros pillangót, s a vízben meg keresheted a halakat. De csak munka közben. Megértetted?

Borsika lehorgasztotta a fejét, s így szólt: - Meg én, hogyne értettem volna meg! Csak mondjátok végre, hogy nem haragusztok rám. Hogy megbocsáttok.

- Most még az egyszer megbocsátunk – mondta Bikkmakk. – De ha még…

- Nem, nem, soha többé nem csatangolok el, mialatt ti dolgoztok – vágott a szavába Borsika.

- Hát akkor szent a béke – mondták a társai. – Most pedig az idő későre jár, s mi sokat dolgoztunk ma, feküdjünk le aludni.

- Feküdjünk le – motyogta félálmában Borsika.

Azzal száraz, madár hozta fűből, háncsból, fészektollból puha ágyat vetettek maguknak, leheveredtek, elaludtak – s meg ma is aludnának, ha az éhség hajnaltájban fel nem zavarta volna őket…

A kíváncsi Nyuszi- Muszi

( Angol népmeséből írta Jékely Zoltán )


Nyuszi-Muszi alig volt néhány hetes, s máris nagyon szeretett kérdezősködni.

- Miért lakunk a mezőn? - szerette volna tudni. - És miért éppen ebben a lyukban? Miért van ilyen furcsa farkincám? - kérdezgette lépten-nyomon.

- Egyszer még elvisz a kíváncsiság! - figyelmeztette az apja.

S testvérei megtoldották: de el ám!

Egy reggel Nyúl apó így szólt:

- Ma ne bújj ki a lyukból, fiacskám. Emberek járkálnak odakint.

- Mik azok az emberek? - kérdezte Nyuszi- Muszi.

Kidugta az orrát, kukucskált. De abban a pillanatban különös szorítást érzett: valaki megragadta a fülénél fogva, s felemelte a levegőbe.

- Remek ajándék a fiacskámnak! - örvendezett az ember. Nyuszi- Muszit betette a zsebébe, s boldogan indult vele az autóbusz felé.

A zsebben nagyon sötét volt, s Nyuszi- Muszi most már nagyon bánta, hogy a lyukból embert látni kidugta a fejét. De a kíváncsiskodás most sem hagyta nyugton.

"Mi történik most velem?" - kérdezgette folyton magában.

Az ember meg felszállt egy autóbuszra, s nemsokára haza is érkezett. Hipp-hopp felszaladt a lépcsőn, s egyszer csak ott állt a fia előtt.

- Hoztam neked valamit - mondta a kisfiúnak, aki ott ült a földön.

Mikor Nyuszi- Muszit letette elébe, a fiúcska nagy szemet meresztett, s azt kérdezte:

- Szól, ha megnyomom? - s mindjárt alaposan meg is nyomkodta Nyuszi- Muszi hasát.

Se Nyuszi- Muszi kiugrott a kezéből, s usgyi, a nyitott ajtón át be a fáskamrába! A fáskamra sarkában talált egy lyukat, s oda gyorsan beugrott. Ment, ment, egyre beljebb, be a sötétbe, míg végre biztonságban érezte magát. De kíváncsisága most sem hagyta nyugodni, s ezt kérdezte magától:"Vajon ki lakott ebben a lyukban azelőtt?"

Az ember utána szaladt, s éppen akkor ért a fáskamrába, mikor Nyuszi- Muszi fehér farkincája eltűnt a lyukban. Megállt a lyuk előtt, találgatta magában, milyen mély ez a lyuk, s hogyan tudná onnan kicsalogatni a nyuszit.

- Megvan! - szólt végre. - Káposztalevelet hozok, s odateszem a lyuk elé.

Kiment a kertbe, s nemsokára friss káposztalevéllel tért vissza.

Nyuszi- Muszi ez alatt egyre beljebb kotorta magát a lyukban, s igen jól érezte magát. Egyszer csak ínycsiklandozó illat csapta meg az orrát, s a gyomra is megkordult. Elindult a szag után, ment, ment, egyre kijjebb, s már ott is volt a lyuk nyílásánál. Olyan mohón esett neki a káposztalevélnek, s olyan csúnyán habzsolt, hogy a mamája bizony kétségbeesett volna, ha látja. Éppen befejezte a lakmározást, s törölgette bajszát, mikor hirtelen fény csapott be az ajtónyíláson.

- Jaj nekem! - rettent meg Nyuszi- Muszi, és gyorsan beugrott a lyukba.

Nyuszi- Muszi villámgyorsan kúszott befelé, s mikor már jó mélyen volt, azt gondolta magában: "Többé ki sem bújok innen!"

Az éjszakát benn töltötte, jó meleg vackot csinált magának, de reggelre megint megkordult a gyomra.

Akkor meg ezt gondolta: "Éhen pusztulok. Mégis megnézem inkább, maradt-e még valami a káposztalevélből."

Azzal kidugta a fejét, meglátta a káposztalevelet, s már éppen utána kapott, mikor észrevette az embert. Ijedtében visszaugrott a lyukba.

- Megint éhesen maradtam - mondta bosszankodva, s jó mélyen bemászott az odúba. Most bezzeg ismét fogadkozott, hogy soha többé ki nem dugja az orrát onnan.

De az ember okosabb volt. Ismerte ő a kis nyuszikat. A káposztalevelet most nem a lyuk elé tette, hanem a fáskamra küszöbére. És leste a nyulat.

Nyuszi- Muszi gyomra akkorát kordult reggel felé, hogy csak úgy visszhangzott belé a fáskamra.

"Lesz, ami lesz - gondolta megint -, mégsem halhatok itt éhen."

S azzal elszántan előbújt a lyukból. Körülnézett. Hát a szép káposztalevél ott mosolygott a küszöbön. Nyuszi- Muszi ugrott egyet, ugrott kettőt, a küszöböm termett, s nagy éhesen nekiesett a zsenge káposztalevélnek.

Az ember ott leskelődött a kulcslyuknál.

"Most megfogom" - gondolta magában, s kinyitotta az ajtót.

De Nyuszi- Muszi abban a pillanatban otthagyta a káposztalevelet, s az ember lába között kiugrott a kertbe, onnan ki az utcára, s futott, futott, ahogy bírta. Most már tudta, hova juttatta őt a kíváncsisága. Keservesen kezdett sírni a mamája után.

Az ember éppen akkor ért oda. De már a rendőr is észrevette a kis riadt jószágot. Nyuszi- Muszi tettette magát, hogy nincs is ott, picire összezsugorodott, de az ember csak felvette, hiába kapálózott a kezében.

- A mezőről hoztam a kisfiamnak - magyarázta a rendőrnek -, de szegényke nagyon vad, nem akarom tovább kínozni. Inkább visszaviszem.

S Nyuszi- Muszi újra bekerült az ember sötét zsebébe. Megint utazhatott az autóbuszon jó darabig, míg végre le nem tették a zöld fűre, ott a mezőn.

Nyuszi-Muszi nagyot bukfencezett örömében, s rohant, egyenesen haza.

- No, te buksi! - kiáltott az apja. - Nem megmondtam, hogy elvisz a kíváncsiság?! - Nem tudom ki vitt el, lehet, hogy Kíváncsiság a neve, de annyi biztos, hogy szörnyű sötét volt a zsebében - mondta megnyugodva Nyuszi- Muszi.

Nagytakarítás a Napnál

( Szlovák népmeséből írta Mészöly Miklós )

Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás!
ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig.
Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!
Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.






Hárs László: Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:" Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott: rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkinzottab, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:" Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott...Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, piros pipacs azóta már sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

A csillagok közt szeretnék élni

( Victor Eftimiu meséje Belia György átdolgozása )

Fenyőcske kicsi volt. Akkora, mint te. Talán hároméves, talán négyéves. A sötét fenyőerdőben élt. Fenyő apu meg Fenyő anyu, no meg Fenyő nagypapa mellett. Nem érezte jól magát, mert apu meg anyu ágaitól nem látta a csillagokat. Sírt is emiatt. Az öregebb fenyők, a felnőttek vigasztalták.

- Majd ha nagy leszel, te is látod a csillagokat.

- De én most akarom!

Egy sötét éjszaka aztán lopakodva megindult a Fenyőcske, föl a hegy csúcsa felé. A szülei nem vették észre. Egész éjszaka kúszott fölfelé, észrevétlenül. Hajnalban aztán megállapodott, mert nagyon elfáradt.

- Hát te hogy kerülsz ide, Fenyőcske? - kérdezte egy kis nyúl, aki éppen arra sétált.

- Elszöktem hazulról - válaszolta suttogva Fenyőcske -, de el ne árulj!

Tapsifüles lekuporodott Fenyőcske tövébe, a selymes fűbe, vidáman hempergett, kacarászott.

- Játsszunk valamit, Fenyőcske!

Egész nap játszottak, és Fenyőcske nagyon jól érezte magát. Mikor leszállt az este, Tapsifüles hazament szüleihez, Fenyőcske pedig megindult óvatosan a hegy csúcsa felé. Egész éjszaka kúszott. Nagyon elfáradt, és nagyon egyedül érezte magát, mert egyre ritkább lett az erdő. Hideg is volt, fázott.

- Hát te hogy kerülsz ide, Fenyőcske?

- Elszöktem hazulról - suttogta Fenyőcske -, de el ne árulj!

- Miért szöktél el? - csodálkozott a Fenyőrigó.

- Mert unom a sötét erdőt. A csillagok között szeretnék élni.

- Oda sohasem juthatsz el, buta - füttyentett mérgesen Fenyőrigó koma, és huss! - egy szempillantás alatt eltűnt.

Fenyőcske egész nap várta Tapsifülest, hogy ismét játszadozzanak. De hiába várta. Tapsifüles nem jelentkezett. Fenyőcske elkeseredetten nézegetett körbe-körbe, leste a barátját. Akkor vette észre, hogy a tövénél nincsen fű, csak szikla. Nem baj - gondolta magában -, de a csillagok már közelebb vannak.

Este megint elindult, s kúszott fölfelé. Már látta a csillagokat. Azok huncutul hunyorogtak rá.

Hajnalban holtfáradtan állt meg, és megint pihent. Már fa sem volt körülötte, csak néhány boróka meg havasi gyopár. A magasban, a hegy csúcsa fölött sasmadár körözött. Nagyon magányosnak érezte magát. Várta a Tapsifülest. Hiába. Várta a Fenyőrigót. Hiába. S akkor váratlanul kitört a vihar. Nagy fekete felhők gomolyogtak fölötte: egy-egy felhőfoszlány még az ágaiba is beleakadt. Aztán megdördült az ég: valahol a közelében lecsapott egy villám. Majd megvakult a nagy fényességtől. A dördülés sokáig visszhangzott a hegyek között. Félt. Nem volt ott apu és anyu, hogy hozzájuk bújhatott volna. Már bánta, hogy elszökött. De még magának sem akarta bevallani. Csak azért is! Most már mindenképpen fölmászik a csillagok közé!

Napszállta után megint megindult, és kora hajnalra el is érte a csúcsot. Sem fű, sem madár, semmi más, csak szikla. Alatta pedig tátongó sötét szakadék.

Déltájban nagyon megörült. Tapsifüles futott feléje, és Fenyőrigó szállt le az ágai közé. Mókus komát is magukkal vitték, hogy megnézzék Fenyőcskét, jól érzi-e magát a csúcson. Játszadoztak egy darabig, aztán Tapsifüles így szólt:

- Menjünk már haza, nagyon éhes vagyok.

- Én is megéheztem - mondta Fenyőrigó.

- Hát még én! Itt nincs makk! - kesergett Mókus.

- Maradjatok itt velem! - kérlelte őket Fenyőcske.

- Nem lehet - makogta komolyan Tapsifüles -, itt nincs fű. Mit egyek?

- Már hogy maradnék! Inkább gyere te is velünk vissza - így a Fenyőrigó.

- Az ám! Az volna a legokosabb - vélte a Mókus.

- Nem megyek - makacskodott Fenyőcske. - a csillagok között szeretnék élni.

Ezt már csak magának mondta, mert barátai nyargaltak, ugráltak, röpültek hazafelé.

Fenyőcske sírva fakadt. Aztán elaludt. Éjféltájt ébredt föl. Csak úgy szikrázott az égbolt körülötte. A csillagok fényesen ragyogtak. Fenyőcske hívogatta őket, jöjjenek közelebb. De azok csak hunyorogtak, nevettek. És Fenyőcske sem tudott közelebb menni hozzájuk.

Másnap hiába várta a barátait. Harmadnap is. Fenyőcske keservesen sírt. Akkor hangot hallott. Télapó volt.

- Mi bajod van, Fenyőcske? Miért sírsz?

- Nincs kivel játszanom! - hüppögött. - A csillagok csak kinevetnek...

- Volna kedved a gyerekekkel játszani?

- A gyerekek nem jönnek ilyen magasra. Hogyan játsszam hát velük?

- Majd én segítek a bajodon.

Azzal hóna alá kapta, és levitte a faluba, egy házba. A gyerekek örvendezve ugrálták körül, megsimogatták ágait. Azután földíszítették. Aranycsillagokat raktak az ágai közé, szaloncukrot akasztottak rá, színes gyertyákat gyújtottak. Fenyőcske boldog volt. Nem volt többé egyedül. Télapó mosolygott, s elhatározta, hogy attól kezdve minden évben egyszer ilyen kis fenyővel ajándékozza meg a gyerekeket.

Lassan járj tovább érsz

( Angol meséből írta Jékely Zoltán )


Teknősbékáné elhatározta, hogy húsos lepényt süt. Nekilátott - de nincs kovásza.

- Ébredj, Teknősbéka apó, eleget aludtál! Szaladj el Nyuszi komaasszonyhoz, kérj tőle kovászt.

Teknősbéka apó félálomban nyögött valamit, álmos szemét éppen hogy kinyitotta egy kicsit, s morcosan kérdezte:

- Mit akarsz?

- Mondom, szaladj el Nyuszi komaasszonyhoz!

- Én még életemben sehova nem szaladtam. De menni mehetek - mormogta Teknősbéka apó. Leült, gondolkozott, majd nyögve, nagy óvatosan lemászott a kemencepadkáról.

- Siess már egy kicsit, a lusta mindenedet! - sürgette Teknősbékáné az urát.

- Minek úgy sietni? Talán bizony hiába mondják, hogy lassan járj - tovább érsz?!

De amíg lekecmergett, amíg a posztócsizmát felráncigálta, amíg bebújt a ködmönébe, és a sapkáját a fülére húzta - egy nap eltelt bele.

- Hát te mit topogsz egy helyben, te világ lustája?! Az idő eljár, s megszárad a kenyértésztám!

- Sehol se találom az övemet! Úgy látszik elkallódott - dörmögött Teknősbéka apó.

- Ismerlek már! - kiáltott fel Teknősbékáné, és maga kezdte keresgélni az elkallódott holmit.

Amíg keresték, még egy nap telt bele.

Végre felcsatolta Teknősbéka apó az övét, a gallérját felhajtotta, átemelte az egyik lábát a küszöbön, majd utána a másikat, aztán a harmadikat, végül a negyediket, s így szerencsésen kiért az útra.

- Aztán csak ne húzd az időt, hiszen vendégeket hívtam a lepényre! - kiáltotta utána a küszöbről Teknősbéka anyó.

- Tudom, tudom...

- Hát edényt viszel-e magaddal?

- Ejnye, egészen elfelejtettem - kapott a homlokához Teknősbéka apó -, hozd már ide, nincs kedvem visszafordulni.

- Bezzeg a Nyúl ízibe megfordult volna! Te meg csak egy helyben topogsz, akár a medve a méhkas körül - szólt Teknősbéka anyó, és odaadta neki a kovászosedényt.

- Megint azzal az ugrifüles Nyúllal állsz elő! - mormogta Teknősbéka apó. - Ugrik ide, ugrik oda, ez az egész tudománya. Én hozzá képest mégiscsak tekintélyes gazda vagyok: akárhova megyek, a háztető mindig itt van a fejem fölött! Ezt próbálja utánam a tapsifüles!

A kovászosedényt kényelmesen a hóna alá fogta, a sapkáját egészen a szemére húzta, és elindult Nyúl anyóhoz.

Míg Teknősbéka apó odajárt, Teknősbéka anyó mind színezgette magában a vendégséget: hogy eszik magukat tele a vendégek az ízletes káposztával s hagymával, hússal töltött foszlós lepénnyel!

És hozzákezdett a töltelék elkészítéséhez.

Közben egészen besötétedett, már legfőbb ideje volt, hogy Teknősbéka apó visszatérjen, de még híre-hamva se volt.

A vendégsereg megérkezett, de sajnos, nem kóstolhatták meg Teknősbéka anyó lepényét.

Nyámmoghattak a tölteléken...

Elmúlt egy nap, elmúlt kettő - de se kovász, se Teknősbéka apó.

Eltelt egy hét, eltelt kettő, el három is. Úgy eltűnt Teknősbéka apó, mintha a föld nyelte volna el.

"De vajon hová tűnhetett el? - tűnődött Teknősbéka anyó. - Még ha messzire küldtem volna! De hisz csak egy ugrásnyira küldtem, a falu végére!..."

Várta, várta, de hiába várta.

Eltelt még négy hét.

"Megyek s megnézem, nem ragadt-e ott Nyúl komaasszonynál?" - gondolta Teknősbéka anyó.

Kendőt kötött, és kinyitotta az ajtót. Hát lássatok csodát! Teknősbéka apó jön, jön az úton, döcög, döcög nagy sietősen, s a kovászosedényt szorosan, nagy vigyázattal a hóna alá fogja.

- No végre! - örvendezett Teknősbéka anyó, és gyorsan kitárta az ajtót.

Egy óra sem telt el, befordult Teknősbéka apó az udvarra, odaért az ajtóhoz, s az egyik lábát szerencsésen átemelte a küszöbön. Éppen emelintette a másikat is, de szakadt posztócsizmájában elbotlott, és - zsupsz! - szépen hasra esett. Az edény pozdorjává tört, a kovász meg - placcs! - szétfolyt a szoba földjén.

- Hej, te szerencsétlen! - sipított fölötte Teknősbéka anyó. - Hét hétig hoztad a kovászt, de a kunyhóba csak nem értél el vele! Csak pazaroltad a drága időt!

Bizony, bizony... - morgott Teknősbéka apó. - Nem mondtam neked, hogy ne siettess, mert abból csak baj lesz?! Így is történt! Nemhiába mondják: lassan járj - tovább érsz!...

Cickom-Cilu

( Mészáros Vincéné meséje, Jékely Zoltán átdolgozása )

Fagyos, csípős szél söpörte végig a pesti Huba utcát. A frissen esett hó csak úgy ropogott az óvodába siető gyermekek lába alatt. Pityu az óvoda kerítése mellett hirtelen megállt.
- Nini, egy fekete cica! - kiáltott fel. - Hogy került ide?
Lehajolt, s óvatosan megsimogatta a didergő kismacskát. A cica nem futott el, barátságosan mozgatta a farkát.
- Gyere, beviszlek az óvodába - mondta Pityu; gyöngéden ölbe vette, s beállított vele az óvoda ajtaján.
A dadus néni elcsodálkozott.
- Miféle kismacskát hoztál? - kérdezte.
- Itt a kerítés mellett találtam, nagyon fázik szegény - magyarázta Pityu.
- Miért csavarog ebben az hidegben? Menjen haza! - bosszankodott a dadus néni. Fogta az ijedten lapuló cicát, s kitette az utcára.
A cica rémülten iramodott végig a fal mentén. Egy kislány jött vele szemben, Évike.
- Hova-hova, cicuska? - állt eléje. - Csak nem félsz tőlem, te kis buta!
A cicának jólesett a kedves beszéd, simogatás. Dorombolva bújt meg Évike karján.
A kislány megindult vele a havas utcán.
- Majd megmelegszel az óvodában - cirógatta, s vitte, vitte az óvoda felé. Nemsokára belépett vele az óvoda ajtaján.
A dadus néni nem sokat teketóriázott, újra nyakon csípte a hívatlan vendéget, s szó nélkül kitette az utcára.
A cica dideregve lapult a fal tövében, a szél havat szórt a szemébe, s felborzolta selymes, fekete bundáját.
Egyszer csak jóleső simogatást érzett a hátán.
- Gyere, kiscicám, beviszlek az óvodába - mondta egy kisfiú.
A cicát felemelte, s hogy megmelengesse, szépen bedugta a kabátja alá.
A dadus néni gyanakodva nézett öcsi kitömött kabátjára.
- Gyere csak ide Miféle pamacs g ki a kabátod alól? Megint behoztátok azt a macskát?
Éppen nyakon akarta csípni, hogy megint kitegye a szűrét, amikor hirtelen ott termett az óvó néni.
- Ne bántsa, dadus, hadd melegedjen meg szegény.
Fogta a macskát, gyöngéden cirógatni kezdte, s bevitte egy barátságos, meleg terembe. Letette a kályha mellé, s egy tálacskában tejet adott neki.
A cica nem sokat kérette magát, nekiesett a tálacskának, s elkezdte lefetyelni a jó langyos tejet. Aztán megelégedetten dorombolni kezdett.
Volt is kinek doromboljon! A fél óvoda gyermeknépe ott kuporgott körülötte. Moccanás nélkül figyelték, míg el nem csendesedett.
- Elaludt - suttogta Pityu.
- Majd én vigyázok rá, hogy fel ne ébresszék - szólt Évike. S a többiek lábujjhegyen tipegtek körülötte.
- Építsünk neki házat! - mondta Öcsi.
Egyszerre megélénkült a csoport, egymás fülébe sugdosták:
- Macskavárat építünk! Macskavárat építünk!
- Kalácsot is sütünk neki - súgtak össze izgatottan a kisleányok.
Az óvodában szokatlan csend volt, csak az egyik sarokból hallatszott az építőkockák koccanása, mert már javában épült a macskavár, s a másik sarokban csörrentek össze néha a babakonyha edényei, mert hát nem kis dolog kalácsot dagasztani igazi tésztából.
Ebben a pillanatban vékony, elnyújtott nyávogás hallatszott. A várépítők a szakácsok, a kukták egyszerre körülsereglették a kályhát.
- Felébredt - állapította meg Évike, aki a cica álmát őrizte; felemelte, s lassú léptekkel indult vele a vár felé.
A vár már készen állott, volt szép szobája, tornya, padlása, s Évike boldogan tette bele a macskát. Volt is nagy kacagás, amikor az egyik ablakban megjelent a cica bajuszos, fekete képe.
- Bizonyosan éhes - aggodalmaskodott az egyik kalácssütő, s már futott is az igazi konyhába. Ott sült a kalács.
Mire megérkezett a kaláccsal, a gyermekek már kezet mostak, szépen megterítették az asztalt. A cica saját várából figyelte a lakomát. Szája szélét izgatottan nyalogatta, s egyet-egyet nyávogott közben. Nem is hiába, mert minden gyermek kalácsából került a tányérjára egy darabocska. Lassan, kényeskedve rágcsálta a finom falatokat, s a gyermekek hangosan kínálgatták, biztatták:
- Egyél, cica, jó édes kalács!
Reggeli után a gyermekek szokásuk szerint énekelni kezdtek. Először elénekelték a "János urat", azután a "Danikánét". A cica rájuk se hederített, lustán heverészett a várablakban. Még a "Csicseri borsóra" sem moccintotta a fülét. Végül rázendítettek a Cickom-dalra.
Több se kellett a cicának! Az első "Cickom"-ra - uccu! - kiugrott a vár ablakán, nagy szemet meresztett, fülét hegyezte, s jobbra-balra nézett, hogy ki szólongatja.
- Bizonyosan Cickom a neve - kiáltott Pityu - azért jött elő!
- Cickom! Cickom! - hangzott innen is, onnan is, és a cica mindig arra fordult, ahol éppen cickomoztak.
Délután a gyerekek szépen elbúcsúztak Cickomtól, és hazamentek. Cickom pedig jó szállást kapott a kályha mellett egy dobozban.
Másnap újból felépítették a macskavárat, újból sütöttek finom kalácsot, egyszóval mindenki Cickom körül tett-vett, vele foglalkozott. Mert Cickomot minden gyerek egyformán szerette, még szüleiknek is megmutogatták, õ volt a világ legokosabb, legjobb, legfeketébb macskája, a legcickomabb Cickom.
Híre messze járt, az egész utca tudott már az óvoda kedvenc macskájáról.
De egy napon mi történt?
Egy öreg néni állított be az óvodába, mindenképpen látni akarta Cickomot.
A cica, amint észrevette a nénit, hozzáfutott, dorombolva dörgölőzött a szoknyájához. A néni karjára vette, magához ölelte, s még a könnye is kicsordult, amint mondogatta:
- Cilu, Cilukám, hát mégis megtaláltalak!
A gyermekek csodálkozva állták körül a nénit. Pityu szólalt meg először:
- A néni honnan ismeri a mi macskánkat?
A néni elmosolyodott.
- Onnan, hogy az én cicám.
- A Cickom a nénié? - kérdezték többen is.
- Hát persze, hogy az enyém! Igaz-e, Cilu?
Cickom feleletül állához dörzsölte a bajuszát, s még hangosabb dorombolásba kezdett.
- Cickom-Cilu! Jaj de érdekes! - tapsikolt Évike, s ettől a többi gyerek arca is mosolyra derült.
- Hogy veszhetett el szegényke? - kérdezte az óvó néni.
A néni leült egy székre, s ölében a macskával, mesélni kezdett:
- Itt lakom a szomszéd utcában. Cilun kívül senkim a világon. Jó, hűséges macska ez. De nemrég megbetegedtem, s elvittek a mentők. Tegnap jöttem haza a kórházból. A szomszédasszony mondta, hogy az óvodások találtak egy fekete kismacskát. Hát eljöttem érte. Visszaadjátok-e?
- Nem! - toppantott Pityu elszántan.
Erre nagy zsivaj támadt, de az óvó néni lecsendesítette a gyermekeket, s megkérdezte:
- Gyerekek, visszaadjuk a néninek a cicát?
- Vissza, vissza! - hallatszott mindenfelől. Végül még Pityu is belátta, hogy a macska helye az igazi gazdánál van.
Az öreg néni felkelt a székről, s ölében a macskával elindult.
- Hadd kísérjük el - kérték a gyermekek.
A kapuig felváltva vitték, ott aztán még egyszer megsimogatták; a ház előtt a néni elbúcsúzott az óvodásoktól, s megindult hazafelé. Cickom-Cilu még egyet nyávogott barátságosan a néni hóna alól - talán megköszönte a szíves vendéglátást -, s aztán eltűnt a becsukódó kapu mögött.

A pipiske és a fűszál

( Mészöly Miklós meséje )

Láttatok már pipiskét?
Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne.
Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réteken, bokrok alá rakja a fészkét.
Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van.
Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak
visszaszáll a mezőre.
Egyszer éppen a mezőn csicserikélt.
Meglátott egy fűszálat.
– Ni csak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen.
Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a
másik a csőrét csattogtatta.
– Mit csinálsz, pipiske? – kérdezték kíváncsian.
– Kihúzom ezt a fűszálat!
– Aztán mért húzod ki?
– Azért, mert nagyobb nálam! – szólt hetykén a pipiske.
A két madár összenézett, elnevették magukat.
– Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.
A pipiske bólogatott.
– Bizony, azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
S húzta, húzta – míg csak el nem szakadt.
Akkor egyszeribe hátrahömbölödött, és a fenekére csüccsent.
Azt hiszitek, mérges volt?
Cseppet se.
Talpra ugrott, s azt kiáltotta:
– Én is így akartam!
Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt.
Amikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.
Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.

Homokországban

( Móra Ferenc meséje )

Homokország nem az Óperenciás-tengeren túl van, hetedhét ország ellen, hanem innen a várostól egy ugrásnyira van, hetedhét akácfa ellen. Nincs is benne aranyerdő, ezüsterdő, hanem van száz út szőlő. Száz út közepén nincsen kakaslábon forgó vár, hanem van egy hajnalicskavirágos kis kunyhó, abban lakik nagyapó, nagyanyó meg Panka. Nagyapó Homokországnak a királya, nagyanyó a királynéja, Panka meg éppen a királykisasszonya.

Királykisasszony udvari nép nélkül csakúgy meg nem élhet, mint liliom harmat nélkül. No, Pankát nem kell félteni, van annak mindene! Mitvisz kutyának hívják az ajtónállóját, Bogár cicának a szobalányát, Szuszi-nyuszinak az udvari mulattatóját. Vannak udvari koldusai is: egy fészekalja kiscsirke. Az udvari postása pedig senki más, mint a sárgarigó. Attól szokott ő üzenetet küldeni a városba apukának, anyukának, akik csak vasárnaponként járnak ki látogatóba Homokországba.

Ahol ni, éppen most adja ki a királykisasszony a parancsot az udvari postásnak:

- Hallod-e, te sárgarigó, mondd meg az én apukámnak, anyukámnak, hogy küldjenek nekem egy angyalos labdát.

- Jó, jó - ígéri a sárgarigó, s azzal berepül a fészkébe, mert az alkonyat szárnya sötétedik már az ég alján, s gyújtogatni kezdi zöld mécsét a fűben a szentjánosbogár.

Hol járt a rigó, hol se, az akácvirágszagú éjszakában, azt én meg nem mondhatom, de reggelre már a Panka kis ágyában dagadozott az angyalos labda. A sárgarigó meg ott rikoltozott az ablak alatt a sípjával, ahogy egy homokországi postáshoz illik.

- Hallod, Panka, mit mond a sárgarigó? - kérdezte nagyanyó - Azt üzeni apuka, anyuka, hogy szófogadó, jó kislány légy ám!

Jaj, azt látni kellett volna, hogy elfogta a pulykaméreg egyszerre a homokországi királykisasszonyt! Még őneki ilyen üzenetet mer hozni az a haszontalan sárgarigó! Úgy megfenyegette egy szőlőkaróval a postást, hogy az menten otthagyta a hivatalát. Kibujdosott Homokországból a nyárfaszigetre.

- Bánom is én - kiabált utána Panka -, találok én tenálad különb hírhordót is! Tudom, hogy a szarka nem tud mit csinálni örömében, ha megteszem udvari postásnak.

Csakugyan, a szarka már akkor ott illegette magát egy száraz ágon. De olyan fürgén billegette a farkát, mintha csak azt akarta volna mondani:

- Miben lehetek szolgálatodra, homokországi királykisasszony?

- Üzenetet akarok küldeni apukának, anyukának, hogy vegyenek nekem egy bodor bárányt. Fehér legyen a szőre, mint a hó, kék pántlika legyen a nyakában, ezüstcsengő a kék pántlikán.

A szarka jó postás volt, mert másnap reggel a bodor bárány már ott döfölte a Panka ágyacskáját, a postás meg ott csörgött az ablak alatt.

- Ej, de szeretném tudni, mit csacsog ez a szarka! - sóhajtott Panka. - Bizonyosan azt meséli, hogy milyen nehéz volt neki ez a bárány.

Nagyapó éppen ott öntözgette a rózsafákat, s egyszerre letette a locsolókannát.

- No, majd én meghallgatom, mit csörög a szarka - azt mondja. - Mert én megtanultam ám katonakoromban szarkanyelven is. Hát azt mondja a szarka, Panka lelkem, hogy a jó gyerek nem parancsot küld a szüleinek, hanem szépen megkéri őket.

Máig is örülök, hogy ott nem voltam, mikor Panka a cirokseprűt hozzávágta a szarkához.

- Eredj innen, te rossznyelvű madár! Majd keresek én magamnak másik postást.

Igen ám, de hol? A galambok szóba se álltak Pankával, a verebek pedig kereken kimondták, hogy ők nem vállalnak olyan szolgálatot, amelyikért szőlőkaró meg seprűnyél a fizetség.

Utoljára bizony a csigabigához ereszkedett le Panka, aki ott meresztgette a szarvát a ribizlibokrok alatt.

- Kis csigabiga, leszel-e a postásom?

Kis csigabiga hol bekapta, hol kiöltötte a szarvát. Bizonyosan ez jelentette csigabiga-nyelven az igent, tapsolt Panka örömében.

- Kis csigabiga, szaladj haza apukához, anyukához, mondd meg nekik, hogy küldjenek nekem egy szép zöld selyem napernyőt. De tüstént, de sebesen ám, mert mind fölsüti a nap az orcácskámat.

- Vége lesz a tavasznak, mire a te postásod odaér! - nevette el magát nagyanyó.

- Hát még mire visszaér! - kacagott nagyapó. - Akkorra úgy megnő a szakállam, hogy háromszor csavarhatom a derekamra.

„Beszélhettek nekem” - gondolta Panka, s tenyerébe véve a csigabigát, még fodormentacukorral is megkínálta, hogy jobb kedve legyen az úton. Az új postás azonban köszönte szépen a vendégséget, de azt mondta, hogy ő nem él cukorral, mert kihull tőle a foga.

- Nem bánom én, csak a lábad ki ne hulljon - tette le Panka az új postást, azzal megmutatta neki az országutat, és bement lefeküdni.

Egész éjszaka a zöld selyem napernyővel álmodott, mert csak nem volt az reggel az ágyához támasztva. Nem ám, még másnap se, de még harmadnap se. Bizonyosan eltévedt az úton az az ügyetlen csigapostás.

Jön azonban egy hét múlva apuka kifelé, szalad is elejbe Panka, mint a nyúl.

- Hát a napernyő hol van?

- Micsoda napernyő?

- Amit a postásomtól üzentem.

- Micsoda postástól?

- Hát a csigabigától.

- Színét se láttam én annak - csóválta apu a fejét. - Hanem azért ne búsulj ám, szívecském: lesz itt napernyő annyi, hogy akár a Mitvisz is napernyő alatt kergetheti az ürgéket.

- De zöld selyem?

- Éppen zöld selyem. Ahol van ni, a gunyhó ajtajában.

- Nem látom - meresztgette Panka a virágszemét.

- Nem látod azokat a szép nagy tormaleveleket? Tormalevél napernyő illik a homokországi királykisasszony kezébe!

Azzal letép egyet a nagy zöld levelekből - hát, uramfia, ott gubbaszkodik a hegyében a csigabiga. Éppen egy tormalevélnyit haladt egy hét alatt.

Azóta nem bízzák Homokországban csigára a postát, mert még megenné maga alatt az országutat.