(Várady Mária)
Volt egyszer egy kis pásztorfiú. Reggelenként kihajtotta a nagy szakállú kecskéket a domboldalra, ő maga meg végigfeküdt a füvön, tarkója alá gyűrte tarisznyáját, elővette csacsogó furulyáját, és fújta, fújta esteiig.
Tündérfurulya volt ez: nyírvesszőből metszette, csillagos bicskájával kifaragta szépen; ha megszólalt, egyetlen kecske sem kalandozott el, egyetlen gida sem tévedt el. Más szája hiába fújta: kívüle meg nem szólalt senkinek.
Egy nap, amikor a furulyás kisfiú éppen enni készült, egyszerre csak hangot hallott:
- Jó kisfiú, éhes vagyok, adj egy darabkát a kenyeredből, adj egy falatot a szalonnádból!
Körülnézett a kisfiú, de nem látott embert se közel, se távol; hanem egy kicsi egér kuporgott a lábánál, az nézett rá esdekelve.
- Amim van, megosztom veled, egyél velem, kisegér – felelte a furulyás kisfiú.
Megették együtt a fiú kenyerét, szalonnáját.
- Jótett helyébe jót várj! – mondta a kisegér. – Ha egyszer baj ér, megsegítlek.
Elmosolyodott a furulyás kisfiú:
- Hogy is segíthetne nékem egy ilyen kicsi kisegér? Felelte a kisegér:
- Amit mondtam, hidd el, szavaimon ne nevess: nem közönséges kisegér vagyok én.
Erre már jobban megnézte a furulyás kisfiú a kis állatot: a bundája fénylett, mint az arany, szeme tündökölt, mint a gyémánt, hosszú selyemszempillája volt, mint egy királykisasszonynak.
Másnap délben ismét megszólalt a gyémántszemű kisegér:
- Jó kisfiú, éhes vagyok; adj egy kis darabkát a kenyeredből, adj egy falatkát a szalonnádból!
Felelt a furulyás kisfiú:
- Amim van, megosztom veled; egyél velem, gyémántszemű kisegér.
És szólott a gyémántszemű kisegér:
- Jótett helyébe jót várj; ha egyszer baj ér, megsegítlek.
Harmadnap már alig várta a furulyás kisfiú, mikor jön a gyémánt-szemű kisegér. Lassan dél lett, majd délután, s ő még egyre várta. Nem evett a kenyérből, nem evett a szalonnából, egyre csak az utat leste, mikor jön a gyémántszemű kisegér. De mivel hiába várta, bánatában, unalmában elnyomta az álom.
És amíg aludt, mi történt?
Közel a domboldalhoz, a föld alatt volt a csúcsos fejű manók birodalma; aranyból, gyémántból épített palotájában ott lakott a manókirály és vele egyetlen leánya, a fekete hajú manó királykisasszony.
Meghallotta egy nap a csacsogó furulya hangját a fekete hajú királykisasszony, és így szólt az apjához:
- Felséges apámuram, azt a furulyát hozd el nékem, bárkié is; mert míg azt nékem el nem hozod, nem eszem, nem alszom, és éjjel-nappal sírni fogok.
Megrettent a csúcsos fejű manókirály, megparancsolta két alattvalójának, siessenek a földre: hintsenek álomport a furulyás kisfiú szemébe; szépen szóló furulyáját a fekete hajú királyleánynak hozzák gyorsan vigaszul. Úgy tett a két manó, ahogy a király megparancsolta: felmentek a földre, álomport hintettek a furulyás kisfiú szemére, kihúzták a feje alól csacsogó furulyáját; a szépen szóló furulyával a fekete hajú királyleányhoz repültek, mint a szél. Megdicsérte a két manót a csúcsos fejű manókirály.
Nem sírt többé, táncra perdült a fekete hajú királyleány; ajkához emelte a szépen szóló furulyát.
Hanem a furulya néma maradt.
Elvette a kezéből a csúcsos fejű manókirály, ő is az ajkához emelte: nem szólott a furulya.
Elvette az udvarmester, ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvették sorra a miniszterek, udvari méltóságok: mindhiába, nem szólalt meg, néma maradt a szépen szóló furulya. Mondotta a fekete hajú királyleány:
- Felséges apámuram, tégy valamit, hogy szóljon a furulya, akárki fújja is, mert míg hangját meg nem hallom, nem eszem, nem iszom, é; jel-nappal sírni fogok.
És sírni kezdett azon nyomban, bővizű patakká lett a könnye, elárasztotta az egész manóbirodalmat.
Amíg ez történt, a furulyás kisfiú aludt: aludt álomtalan álmot, de nem aludtak a nagy szakállú kecskék, összebújtak körülötte, nyaldosták az arcát, mekegve tépdesték a ruháját. De hiába, csak nem ébredt fel mélyen aludt a furulyás kisfiú.
Mikor végre fölébredt, a két manó már messze járt a csacsogó furulyával. Felült, megdörzsölte a szemét, és megkérdezte:
- Nagy szakállú csúnya kecskék, miért zavarjátok az álmom? Felelték a kecskék:
- Mek, mek.
Nyúlt a kisfiú a csacsogó furulya után; hol a csacsogó furulya? Nyúlt a feje alá: nem volt ott a csacsogó furulya. Nyúlt a tarisznyájába: nem vol; ott a csacsogó furulya. Feltúrta maga körül a bokrot, a földet, a mezőt: hanem a csacsogó furulya nem volt sehol.
Sírt a furulyás kisfiú, sírt keservesen. Szépen szóló furulyáját sehol sem találta. Amint így sírt, egyszerre csak ott termett a gyémántszemű kisegér.
Megkérdezi a furulyás kisfiú:
- Gyémántszemű kicsi egér, szépen szóló furulyámat ki vitte el, hol találom?
Gyémántszemű kisegér letépett egy gyermekláncfüvet, fehér bóbitáját szertefújta a szél, szárából gyűrűt csinált, szeme elé tette, átnézett rajta. A gyermekláncfű – tündérvirág: mikor gyűrűjén átnézett, belátott a manókirály kastélyába, és meglátta a néma furulyát.
Azt mondta hát a furulyás kisfiúnak.
- Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kincset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furulyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már menyasszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!
A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lépett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott széles országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.
Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.
Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.
Volt egyszer egy kis pásztorfiú. Reggelenként kihajtotta a nagy szakállú kecskéket a domboldalra, ő maga meg végigfeküdt a füvön, tarkója alá gyűrte tarisznyáját, elővette csacsogó furulyáját, és fújta, fújta esteiig.
Tündérfurulya volt ez: nyírvesszőből metszette, csillagos bicskájával kifaragta szépen; ha megszólalt, egyetlen kecske sem kalandozott el, egyetlen gida sem tévedt el. Más szája hiába fújta: kívüle meg nem szólalt senkinek.
Egy nap, amikor a furulyás kisfiú éppen enni készült, egyszerre csak hangot hallott:
- Jó kisfiú, éhes vagyok, adj egy darabkát a kenyeredből, adj egy falatot a szalonnádból!
Körülnézett a kisfiú, de nem látott embert se közel, se távol; hanem egy kicsi egér kuporgott a lábánál, az nézett rá esdekelve.
- Amim van, megosztom veled, egyél velem, kisegér – felelte a furulyás kisfiú.
Megették együtt a fiú kenyerét, szalonnáját.
- Jótett helyébe jót várj! – mondta a kisegér. – Ha egyszer baj ér, megsegítlek.
Elmosolyodott a furulyás kisfiú:
- Hogy is segíthetne nékem egy ilyen kicsi kisegér? Felelte a kisegér:
- Amit mondtam, hidd el, szavaimon ne nevess: nem közönséges kisegér vagyok én.
Erre már jobban megnézte a furulyás kisfiú a kis állatot: a bundája fénylett, mint az arany, szeme tündökölt, mint a gyémánt, hosszú selyemszempillája volt, mint egy királykisasszonynak.
Másnap délben ismét megszólalt a gyémántszemű kisegér:
- Jó kisfiú, éhes vagyok; adj egy kis darabkát a kenyeredből, adj egy falatkát a szalonnádból!
Felelt a furulyás kisfiú:
- Amim van, megosztom veled; egyél velem, gyémántszemű kisegér.
És szólott a gyémántszemű kisegér:
- Jótett helyébe jót várj; ha egyszer baj ér, megsegítlek.
Harmadnap már alig várta a furulyás kisfiú, mikor jön a gyémánt-szemű kisegér. Lassan dél lett, majd délután, s ő még egyre várta. Nem evett a kenyérből, nem evett a szalonnából, egyre csak az utat leste, mikor jön a gyémántszemű kisegér. De mivel hiába várta, bánatában, unalmában elnyomta az álom.
És amíg aludt, mi történt?
Közel a domboldalhoz, a föld alatt volt a csúcsos fejű manók birodalma; aranyból, gyémántból épített palotájában ott lakott a manókirály és vele egyetlen leánya, a fekete hajú manó királykisasszony.
Meghallotta egy nap a csacsogó furulya hangját a fekete hajú királykisasszony, és így szólt az apjához:
- Felséges apámuram, azt a furulyát hozd el nékem, bárkié is; mert míg azt nékem el nem hozod, nem eszem, nem alszom, és éjjel-nappal sírni fogok.
Megrettent a csúcsos fejű manókirály, megparancsolta két alattvalójának, siessenek a földre: hintsenek álomport a furulyás kisfiú szemébe; szépen szóló furulyáját a fekete hajú királyleánynak hozzák gyorsan vigaszul. Úgy tett a két manó, ahogy a király megparancsolta: felmentek a földre, álomport hintettek a furulyás kisfiú szemére, kihúzták a feje alól csacsogó furulyáját; a szépen szóló furulyával a fekete hajú királyleányhoz repültek, mint a szél. Megdicsérte a két manót a csúcsos fejű manókirály.
Nem sírt többé, táncra perdült a fekete hajú királyleány; ajkához emelte a szépen szóló furulyát.
Hanem a furulya néma maradt.
Elvette a kezéből a csúcsos fejű manókirály, ő is az ajkához emelte: nem szólott a furulya.
Elvette az udvarmester, ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvették sorra a miniszterek, udvari méltóságok: mindhiába, nem szólalt meg, néma maradt a szépen szóló furulya. Mondotta a fekete hajú királyleány:
- Felséges apámuram, tégy valamit, hogy szóljon a furulya, akárki fújja is, mert míg hangját meg nem hallom, nem eszem, nem iszom, é; jel-nappal sírni fogok.
És sírni kezdett azon nyomban, bővizű patakká lett a könnye, elárasztotta az egész manóbirodalmat.
Amíg ez történt, a furulyás kisfiú aludt: aludt álomtalan álmot, de nem aludtak a nagy szakállú kecskék, összebújtak körülötte, nyaldosták az arcát, mekegve tépdesték a ruháját. De hiába, csak nem ébredt fel mélyen aludt a furulyás kisfiú.
Mikor végre fölébredt, a két manó már messze járt a csacsogó furulyával. Felült, megdörzsölte a szemét, és megkérdezte:
- Nagy szakállú csúnya kecskék, miért zavarjátok az álmom? Felelték a kecskék:
- Mek, mek.
Nyúlt a kisfiú a csacsogó furulya után; hol a csacsogó furulya? Nyúlt a feje alá: nem volt ott a csacsogó furulya. Nyúlt a tarisznyájába: nem vol; ott a csacsogó furulya. Feltúrta maga körül a bokrot, a földet, a mezőt: hanem a csacsogó furulya nem volt sehol.
Sírt a furulyás kisfiú, sírt keservesen. Szépen szóló furulyáját sehol sem találta. Amint így sírt, egyszerre csak ott termett a gyémántszemű kisegér.
Megkérdezi a furulyás kisfiú:
- Gyémántszemű kicsi egér, szépen szóló furulyámat ki vitte el, hol találom?
Gyémántszemű kisegér letépett egy gyermekláncfüvet, fehér bóbitáját szertefújta a szél, szárából gyűrűt csinált, szeme elé tette, átnézett rajta. A gyermekláncfű – tündérvirág: mikor gyűrűjén átnézett, belátott a manókirály kastélyába, és meglátta a néma furulyát.
Azt mondta hát a furulyás kisfiúnak.
- Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kincset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furulyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már menyasszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!
A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lépett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott széles országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.
Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.
Szólott a furulyás kisfiú:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát.
- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás.
A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.
Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.
Felelt a manókirály:
- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt
csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:
- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:
- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér.
Mondotta a manókirály:
- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:
- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.
- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.
Felelt a furulyás kisfiú:
- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.
Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy királykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csilingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:
- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré varázsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.
Kérdezte a furulyás kisfiú:
- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:
- Az leszek.
Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.
Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántszemű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.
