(Illyés Gyula)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak meg három fia.
Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban. Mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt belőle, mert mindennap lelegelte hol a rézménes, hol az ezüstménes, hol az aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott; a vetés odalett, a ménesek mind összegázolták.
Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:
- Fiam, most már benned van minden reménységem! Rád bízom a kölest. Ha meg tudod őrizni, a fele termés a tied lesz.
A királyfi vállalkozott:
- Ha csak az kell, apám! Majd megőrzöm én!
Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe, és elkezdett kenyerezni. Ahogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.
- Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! -mondta a királyfinak.
De az rá se nézett, csak evett tovább. Mikor jóllakott, alig törölte meg a száját jött a rézcsődör; már egy mérföldről álomszellőt fújt; a királyfi úgy elaludt, mint aki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, amit le nem legelt, azt legázolta. Jó délután volt, amikor felébredt a királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrizni a kölest, szépen meg is tudta őrizni!
Hát ha már megvolt, ne töprengjünk rajta, bement az apjához, s elmondta, hogy biz’ a köles így meg így van!
A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.
A királynak nem volt már kihez fordulnia, kiküldte a legkisebb fiát. Az is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány:
- Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot. Majd meghalok éhen!
A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odaadta neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:
- No, szép királyfi! Jótettedért jót várj! Tudod-e, hogy nem tudnád megőrizni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a rézcsődör, már egy mérföldről álomszellőt fúj; attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én neked valamit. Kiszedem a köles közül a töviseket, kazalba hányom, neked arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérföldről fújja az álomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben. A ló mindjárt otthagyja a kölest, hozzád megy, s azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Te csak azt mondjad, hogy: „Adjál nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!” Ha nem akarja adni, vágd a kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! Majd megadja akkor! S aztán, ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állni. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két mérföldről fújja az álomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! A balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!
Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, amiket a földből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a töviseknek a legtetejébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása. Amikor már csak egy mérföldre volt, fújta ám az álomszellőt! A kis királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú mégsem ébredt fel. Egyszer csak odaugrik hozzá a patkány, felrángatja:
- Kelj már fel, itt a csődör!
Szegény királyfi azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, olyan álmos volt. De ahogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette volt a ló:
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
- Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!
- Azt nem adhatok.
A királyfi még jobban belevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megígérte, s meg is hozta neki.
Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.
Másod- meg harmadnapra azonképpen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört. Azok meg elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát és a hétországi koronákat.
Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép arany kölest; ki is nyomtatták, a fele termést a legkisebb fia kapta.
A szomszéd királynak volt egy leánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy el, aki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, amelyet ő a vár ablakába kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a hétországi aranyruhát, fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a lóra, s uzsgyi – Ment az vele egyenest fel a fekete levegő járásába. Nemsokára a tettbe
.-. fii voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette el a királykisasszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondta rá:
- No, ez már derék legény, megérdemli a lányomat!
Magához hívatta, s mindjárt, minden teketória nélkül, meg is fiamozta. A lányát meg a fele birodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan éltek, hogy hetedhét országban párjukat kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.
Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban. Mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt belőle, mert mindennap lelegelte hol a rézménes, hol az ezüstménes, hol az aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott; a vetés odalett, a ménesek mind összegázolták.
Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:
- Fiam, most már benned van minden reménységem! Rád bízom a kölest. Ha meg tudod őrizni, a fele termés a tied lesz.
A királyfi vállalkozott:
- Ha csak az kell, apám! Majd megőrzöm én!
Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe, és elkezdett kenyerezni. Ahogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.
- Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! -mondta a királyfinak.
De az rá se nézett, csak evett tovább. Mikor jóllakott, alig törölte meg a száját jött a rézcsődör; már egy mérföldről álomszellőt fújt; a királyfi úgy elaludt, mint aki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, amit le nem legelt, azt legázolta. Jó délután volt, amikor felébredt a királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrizni a kölest, szépen meg is tudta őrizni!
Hát ha már megvolt, ne töprengjünk rajta, bement az apjához, s elmondta, hogy biz’ a köles így meg így van!
A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.
A királynak nem volt már kihez fordulnia, kiküldte a legkisebb fiát. Az is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány:
- Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot. Majd meghalok éhen!
A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odaadta neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:
- No, szép királyfi! Jótettedért jót várj! Tudod-e, hogy nem tudnád megőrizni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a rézcsődör, már egy mérföldről álomszellőt fúj; attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én neked valamit. Kiszedem a köles közül a töviseket, kazalba hányom, neked arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérföldről fújja az álomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben. A ló mindjárt otthagyja a kölest, hozzád megy, s azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Te csak azt mondjad, hogy: „Adjál nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!” Ha nem akarja adni, vágd a kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! Majd megadja akkor! S aztán, ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állni. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két mérföldről fújja az álomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! A balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!
Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, amiket a földből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a töviseknek a legtetejébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása. Amikor már csak egy mérföldre volt, fújta ám az álomszellőt! A kis királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú mégsem ébredt fel. Egyszer csak odaugrik hozzá a patkány, felrángatja:
- Kelj már fel, itt a csődör!
Szegény királyfi azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, olyan álmos volt. De ahogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette volt a ló:
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
- Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!
- Azt nem adhatok.
A királyfi még jobban belevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megígérte, s meg is hozta neki.
Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.
Másod- meg harmadnapra azonképpen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört. Azok meg elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát és a hétországi koronákat.
Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép arany kölest; ki is nyomtatták, a fele termést a legkisebb fia kapta.
A szomszéd királynak volt egy leánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy el, aki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, amelyet ő a vár ablakába kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a hétországi aranyruhát, fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a lóra, s uzsgyi – Ment az vele egyenest fel a fekete levegő járásába. Nemsokára a tettbe
.-. fii voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette el a királykisasszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondta rá:
- No, ez már derék legény, megérdemli a lányomat!
Magához hívatta, s mindjárt, minden teketória nélkül, meg is fiamozta. A lányát meg a fele birodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan éltek, hogy hetedhét országban párjukat kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.