2012. október 15., hétfő

A köszöntő

(Móricz Zsigmond)

Három gyerek azon tanakodott, hogy mivel lepje meg édesanyját a nevenapján.

- Virágot kellene hozni – mondta az egyik.

- De honnan? – kérdezte a másik. Józsika mindjárt készen volt a feleletttel:

- Felülök a lovamra, elvágtatok a tündérek kertjébe, és szedek ott anyámnak szép bokrétát.

- Csakhogy a tündérek kertjébe nem juthatsz be – állította Sárika nénje.

- Miért nem?

- Mert a kapujában ül a hétfejű sárkány.

Józsika nagyon csodálkozott, hogy Sári ezt akadálynak tartja.

- Sebaj! – kiáltotta. – Hát levágom a kardommal mind a hét fejét, s megvan!

- Hja, ha te olyan nagy vitéz vagy, hát csak ülj a lovadra, s vágtass r tündérek kertjébe. Hát te, Aranka, mit művelsz?

A kisleány azt felelte:

- A kocsiba ülök, és elhajtatok a király kertjébe.

- Minek?

- Ott szedek bokrétát anyámnak.

- Jaj, de egy hegyes bajszú, haragos bácsi áll a király kertje kapujában! Aki be akar menni, azt keresztüldöfi a bajuszával.

- Majd szépen megkérem a katona bácsit, hogy bocsásson be. De olyan szépen kérem, mint apát, amikor cukorra fáj a fogam.

Sárika nevetett.

- Ha te úgy le tudod venni a lábáról a katona bácsit is, mint apát, hát akkor hajtass a király kertjébe.

- Hát te honnan fogsz virágot hozni? – kérdezte Józsika és Aranka Sáritól.

- Énnekem nincs paripám, hogy elvigyen a tündérek kertjébe, nincs kocsim, hogy elhajtassak a király kertjébe, hát csak a magam lábán elbal­lagok a kertészhez, s onnan hozok virágot.

- Onnan is lehet hozni – mondta Józsika -, ha nem is olyan szépet, mint a tündérek kertjéből.

- Vagy a király kertjéből – tette hozzá Aranka.

Felpattant hát Józsika a lovára, megsarkantyúzta, és ezt kiáltozta:

- Nyargaljunk, lovacskám, egyenesen a tündérek kertjébe! Nyargalt a paripa. Fölágaskodott a két első lábával, kirúgott a két

hátsó lábával, de ami a haladást illeti, hát negyedóra múlva is csak azon a helyen volt, amelyen akkor állt, mikor Józsi a hátára ült.

Aranka is beült a kocsiba, mely elé egy nagy fülű csacsi volt fogva:

- Vágtassunk, csacsi, a király kertjébe!

De bizony csak nem mozdult el helyéből, pedig Aranka az ostorral is megcsípdeste.

- így sohase jutunk a tündérek kertjébe! – aggódott Józsi.

„A király kertjének még a tájékát se látjuk!” – gondolta leverten Aranka.

Bezzel eljutott Sárika a kertészhez, pedig csak gyalogszerrel ment. Vett is szép cserepes virágot, sőt köttetett egy-egy bokrétát a testvérei­nek is.

Mikor hazatért, Józsit és Arankát nagyon elkeseredetten találta.

- Lusta a lovam, nem akar a tündérek kertjébe nyargalni – panaszko­dott Józsi.

- Csökönyös a csacsi, nem akar a helyéből kimozdulni – újságolta búsan Aranka.

- No, majd mindjárt megindítom én őket! – mondotta Sári. Ezzel elkiáltotta magát:

- Hipp, hopp! Nyargalj, Józsika lova! Vágtass, Aranka csacsija! Hipp, hopp! Már meg is érkeztek. Itt a bokréta a tündérek kertjéből, itt a másik a király kertjéből.

Ezzel átadta meglepett testvéreinek a bokrétákat.

Bezzeg vígan sarkantyúzta most már a hintalovat Józsika, Aranka pe­dig cukorral kínálta a csacsit.

De hát, már be kell menni anyához. A gyermekek boldogan, szívdo­bogva közeledtek ahhoz a szobához, melyben anya tartózkodott. Ki mondja el először a köszöntőt?

Javában tanakodtak ezen, mikor Józsika egyszerre berohant a szobá­ba, felugrott a zsámolyra, és forrón megcsókolta anyát.

Ez volt a legszebb köszöntő, még a tündérek bokrétájánál is szebb

volt.

De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot. Szólott a furulyás kisfiú:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a né­ma furulyát.

- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a ma­nókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csoda­tevő furulyás.

A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; tal­pig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.

Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.

Felelt a manókirály:

- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt

csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú király­kisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpa­lásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:

- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:

- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drága­kőnél többet ér.

Mondotta a manókirály:

- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.

- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.

Felelt a furulyás kisfiú:

- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énné­kem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.

Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lá­bára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egy­szerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a sze­mét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a dombol­dalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy ki­rálykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csi­lingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kér­dezte a furulyás kisfiú:

- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:

- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré vará­zsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.

Kérdezte a furulyás kisfiú:

- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:

- Az leszek.

Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.

Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántsze­mű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.

A császár édesanyja

(Móricz Zsigmond)

Volt egyszer a magyaroknak egy derék királyuk, úgy hívták, hogy József császár. „Kalapos király”-nak is csúfolták, mert sose koronáztatta meg magát.

Azt akarta, hogy a magyarok németekké legyenek. Hiába, német volt szegény. Az is igaz, hogyha magyar ember kerülne a trónra, ez meg azt szeretné, ha a német is magyar volna.

A kalapos király beutazta az országot, úgy, mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor híre ment bérces Erdély egy kicsiny falujába, hogy jön a császár, lett nagy riadalom.

Mert a falucska lakói sose láttak császárt. Élt azonban a falu végén egy kiszolgált huszár, bezzeg ez látott. Hozzá csődült hát a falu apraja-nagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár.

- Hm, a császár? – kezdi az öreg. – Láncosadta, az ám a nagyúr! Olyan gyémántok csüggnek a nyakából, mint a fél öklöm; belevakul, aki ember­fia ránéz! A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubintkő, az ostornyél rozmaringszál.

- Hej, ha az Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! – sóhajtotta Kecskés Pálné nénémasszony.

- Haza? Azt lessé kend! Majd ha fagy! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába! Harminc esztendő múlva, ha deres lesz a szakálla, hazake­rül, ha csak el nem lövik kezét-lábát!

- Jaj, istenem! – sopánkodott a néni.

- Meg osztán kő van ám a császárnak a szíve helyén. Olyan hideg a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz.

- Mán én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony, én megkérem a császárt, eressze haza! Nem tudom én elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen.

- Hiszen ha király volna! De császár! Tudja, nénémasszony, hogy mi a császár? Kétfejű sas van a lobogóján, Bécs városában lakik, onnan kom-mandérozza az országot.

Rigó, az öreg obsitos, hiába ijesztgette a falut, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját.

- Dejszen, megkérem a császárt!

Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a faluba.

De csudák csudája: nem ült színarany hintóban, nem csüngött ököl­nyi gyémánt a melléről. Takarosan lovagolt egy sárga szőrű paripán.

Az arca az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény né­pet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segíteni.

Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve így szólt:

- Jó napot, adjon isten, felséges király uram! A császár elmosolyodott.

Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert bajuszos.

- Felséges király uram…

- Mi kell, néni?

- Mondja lelkem, az isten áldja meg, mit csinál az édesanyja? Egész­séges?

A fiatal császár meghökkent.

- Az édesanyám? – monda. És lágy, meleg lett a szíve. Csaknem sírva fakadt. – Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges!

- Ej, hálátlan gyerekek! – szólt a néni. – Nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyja nem búsul magáért… Én is búsulok, haj, az én katona fiamért…

A néni sírva fakadt.

A király megsarkantyúzta lovát, hogy ne lássák, hogy az ő szeméből is kibuggyant a könny.

A néni búsan kiáltott utána:

- Tisztelem az öreg császárné asszonyt!

A császár elment, de két hét múlva sírva borult a néni fia édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól.

Nemsokára hazatért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához.

Mikor meglátta a császárnét, eszébe jutott valami, és egy könnycsepp gördült az arcára.

- Mi lelt, édes fiam? – kérdi a királyné.

- Anyám, édesanyám! Tiszteltet egy erdélyi öregasszony, így beszéli a nép a téli fonókákban.

A vödör és a kút

(Móricz Zsigmond)

Egy madárka megszomjazott. Közel volt a kút, hát odarepült. Gondol­ta, kér a vödörtől egy kis vizet.

A vödör éppen vízzel telten pihent a kút szélén.

Méltóságosan és komolyan nézte a napsugarakat, melyek a vizén tán­coltak, és pajkosan lemerültek a fenekére.

- Kérlek, vödör, engedd meg, hogy egy kis vizet ihassam belőled! -kérlelte a madárka.

- Megengedem – felelte a vödör leereszkedően.

A madárka a vödör szélére repült, és bele-belemártogatta csőrét a vízbe. Belemártotta, kikapta, és boldogan kortyintgatott. A szemét is be­hunyta gyönyörűségében, valahányszor egy korty leszaladt a torkán.

Mikor a madárka eleget ivott, hálás tekintettel így szólt:

- Köszönöm, vödör, a vizet!

- Szívesen adtam – felelte kegyesen a vödör.

- És kérlek – folytatta a madár -, add át köszönetemet a kútnak is.

- Miért a kútnak? – kérdezte kissé bosszankodva a vödör.

- Mert hiszen a kút adja a vizet. A vödör elzöldült mérgében.

A fürdő napsugarak ijedten elmenekültek belőle, és valamennyi ma­ga után vonta keskeny, ezüstös, súlytalan lepedőjét.

- Hát te az hiszed, hogy a kút vizét ittad? – kérdezte haragosan a vödör.

- Bocsáss meg, mindig azt hallottam, hogy a kúté a víz – szabódott a madárka, aki megszeppent kissé a vödör haragjától.

- Rosszul hallottad – sziszegte a vödör. – A vizet az emberek és az állatok nekem köszönhetik, nem a kútnak. A kút nem egyéb mély gödör­nél. Az oktondi emberek és állatok mégis azt hiszik, hogy a kút adja a vizet, s nem én. Pedig aki nem vak, láthatja, hogy tőlem kapja, nem a kúttól. Én vagyok a víz forrása, nem a kút. Elhiszed-e most már, te oktalan madár? – rivallt a kis szárnyasra.

A madár ijedten elrepült, és távozóban kiáltott vissza:

- Elhiszem, vödör, ha mondod!

A vödör pedig még gőgösebben és méltóságosabban terpeszkedett a kút szélén, lenézve kevélyen a kutat, mint ahogy akárhány nyegle ifjú lenézi tanítómesterét, akinek tudománya kútjából merítette vödörnyi tu­dását.

A kút jó ideje türelmesen hallgatta a vödör dicsekedését. Mert nemcsak a madárkának dicsekedett, hanem a gulyának, ménesnek, nyájnak is.

Mondom, a kút, mint minden bölcs, türelmes volt, de egyszer mégis elszakadt türelmének fonala. „Hát majd meglátom, mire mégy nélkülem!” – gondolta.

Ezzel kapta magát a kút, és elapadt.

Nemsokára ismét útba ejtette a madárka a kutat.

„Itt van az a vödör, amelynek több a vize, mint a kútnak, kérjünk csak megint tőle” – gondolta. Ezzel a kúthoz repült.

- Vödör, kérlek, adj egy kis vizet!

A vödör ismét a kút szélén pihent, de nem fürdött benne a napsugár, mert üres volt.

Maga a vödör betegnek és szomorúnak tetszett, az abroncsa sem fény­lett, mint máskor a vízcsöpptől, hanem vörös volt a rozsdától.

A vödör a madár szavaira az abroncsánál is jobban elvörösödött. Za­vartan hümmögött:

- Hm, hm, most itta meg a vizemet a tehéncsorda, de majd mindjárt hozok!

Ezzel lesietett a kút fenekére, s ott suttogva könyörgött:

- Kérlek, öreg, tölts tele még egyszer vízzel, mert ha üresen bocsátasz fel, nagy csúfot vallok egy madárka előtt!

A kút feleletre se méltatta a vödröt, süket maradt minden esdeklésre. A vödör annyira röstelkedett, hogy fel se akart többé szállni a kútból, de aztán eszébe jutott valami, és fölemelkedett.

- Most nem adhatok, madárkám, innivalót, mert nem találom a vi­zeshordóm csapját, nem ereszthetek vizet.

Ezt mondotta a vödör, de már nem olyan gőgös hangon, mint ahogy annak előtte beszélt.

A madárka nem hitte el ugyan a csap meséjét, de mint alázatos állat­ka, úgy tett, mintha elhinné, és tovarepült.

Nem úgy a ló.

Az sem hitte el, hogy elveszett a csap, hanem csúfondáros nyerítéssel ezt felelte:

- Mindig azt hirdetted, vödör barátom, hogy te adod a vizet, nem a kút. Hát miért vesztetted el éppen akkor a csapot, mikor a kút kiapadt?

Az ökör ezt mondta:

- Most bugyogj, vödör, mikor nincs víz a kútban! A juh is megvetően bégetett:

- Dicsekszik a vödör, mikor tele a kút!

Szerencsére, mint minden mélylelkű bölcs, a kút sem volt haragtartó, és nemsokára ismét adott vizet.



János vitéz

(Móricz Zsigmond)

Azazhogy Jancsi vitéz. Mégpedig huszár. Gyönyörű papiroscsákója és fényes bádogkardja volt. Ha fejére tette a csákóját, és oldalára kötötte a kardját, olyan helyre katona volt, hogy mindenki azt mondta:

- Az isten is huszárnak teremtette!

Hát még, ha felpattant a szürkéjére!… Azazhogy, álljunk meg egy kis­sé! Már tudniillik, hogy a szürkénél álljunk meg. Hát, ami azt illeti, szür­kének szürke volt a János vitéz paripája, csakhogy kissé hosszú volt a füle. Jobban mondva, nagyon is hosszú volt. És az a furcsa szokása volt, hogy nem nyerített, hanem ordított. Mégpedig két betűt: í-t és á-t. Mi tűrés, tagadás, a Jancsi vitéz paripája bizony csak csacsi volt.

De az nem tesz semmit. Mikor Jancsi vitéz fölugrott a szürkéje hátára, mégis deli huszár volt. Büszke is volt a vitéz, s így szólt, miközben mellét nekifeszítette és bajuszát kipödörte…

Hohó! Hohó! Álljunk meg ismét, atyafiak! Annál a bajusznál álljunk meg. Mert Jancsi vitéz bajusza csak afféle „bőrbajusz” volt. Azt nem pödri, hanem csípi az ember. Mi tűrés, tagadás, a vitéz még csak „tejfölös­szájú” volt.

Az se tesz semmit. Jancsi vitéz mégis így szólt:

- Hol az ellenség? Jöjjön ide, ha mer! Hadd táncoltatom meg amúgy Magyar Miskásan!

Mivel pedig az ellenség nem ment Jancsi vitéz elébe – lehetséges, azért, mert nem mert -, hát megindult a huszár, hogy fölkeresse. Sarkan­tyúba kapta paripáját és repült, mint a szél…

Hahó! Álljunk meg egy szóra! Annál a repülésnél álljunk meg. Mert, szó ami szó, a szürke nem repült, hanem cammogott.

Ámde az nem baj. Jancsi vitéz azért büszkén szamaragolt végig a városon, ki a mezőre, és szétnézett a tájékon, merre van az ellenség.

Hát ott volt a gyepen. Ott bizony. Egy egész falka. Sokasága ellepte a gyepet. Jancsi vitéz azonban nem szeppent meg. Aki huszár, nem fél a veszedelemtől.

Már csak álljunk meg ismét egy percre! Annál a veszedelemnél áll­junk meg.

Hát igenis, nagyszámú volt az ellenség, száz egy ellen, de ami a ve­szedelmet illeti, nem hallgathatom el, hogy arról szó se volt, mert az el­lenség békén legelgetett a gyepen. Tudniillik libafalka volt.

Jancsi vitéz szemében azonban ez nem változtatott a dolgon. Kirán­totta kardját, megsarkantyúzta paripáját, és ezt kiáltotta:

- Rajta, huszár, rajta!

Ezzel nekirontott az ellenségnek, amely rémülten menekült. A liba­pásztorasszony ijedten kiabálta:

- Ne bántsa a libáimat!

A huszárt azonban ilyesmi nem lágyítja meg. Utolérte a menekülőket, és csihi-puhi, jobbra vágott, balra vágott, jobbra hullott a liba, balra hullott a liba. A libapásztor kezét tördelve jajveszékelt:

- Ó, jaj, szegény libáim!

Jancsi vitéz nekitüzesedett. Hát hiszen megmutatja ő ma az egész világnak, milyen az igazi huszár! Ujjongva kiáltotta:

- Győztem! Enyém a diadal!

Nono, kérem alássan, kissé megállhatnánk annál a diadalnál. Mert, nini, a gúnár egyszerre csak megállt, és szárnyait kiterjesztve azt gágogta:

- Megállj, libahadsereg! Szálljunk szembe ezzel a huszárral! Harcra, libák! Csípd, üsd, ahol éred!

A ludak mind azt gágogták:

- Csípd! Üsd, ahol éred!

A gúnár sziszegve repült a huszár felé, a ludak mind szárnyra kere­kedtek, és nekirontottak Jancsi vitéznek. Dolgozott a sok piros csőr és a sok fehér szárny. Jancsi vitéz hasztalan csapkodott a kardjával, a szürke hasztalan rúgott ki a hátsó lábával, bizony beteljesült a közmondás, hogy sok lúd – huszárt győz.

Jancsi vitézt alaposan helybenhagyták a ludak, a csákóját is lekapták a fejéről, a kardját is kicsípték a kezéből. Bezzeg menekült a vitéz, és a szürke ezúttal nem cammogott, hanem úgy nyargalt, hogy a szél sem ért a nyomába.

Hopp, álljunk meg ismét egy szóra! A szél talán nem ért nyomába, de a ludak harcias gágogással állandóan mellette, mögötte voltak… s ami a leggonoszabb, egy-egy liba fogta is a Jancsi vitéz fülét, a harmadik cibálta a haját… Mondhatom, hogy rosszul érezte magát János vitéz, azazhogy Jancsi vitéz. Nagyon nehezen tudott elmenekülni a mérges libák közül, és sajgott minden csontja, fájt minden porcikája. A libapásztorasszony örven­dezve kiáltotta:

- Úgy kell neki! Megérdemli!

A kis veréb

(Gorkij Maxim Ford. Szöllősy Klára)

A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél: a felnőtt verebek roppantul unalmasak, és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárga csőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Pugyik. Egy fürdőház ablaka fölött lakott, az eresz alatt, csepűvel meg puha anyaggal kibélelt, jó meleg fészekben. Repülni még nem próbált, de már verdesett szárnyával, és mindegyre kikukucskált fészkéből: minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulajdonképpen a nagyvilág, és alkalmas hely-e az ő számára.

- Csitt csak, csöndben csücsülj! - intette őt verébmamája.

Pugyik megrázta a szárnyát, és a földre nézett.

- Cyúnya csupasz, csúnya csupasz! - csipogta.

Hazaérkezett a verébpapa, finom bogárkát hozott Pugyiknak, és elhencegett vele:

- Ugye, csuda csemege? Csuda?

- Csuda, csuda! - helyeselt verébmama.

Pugyik bekapta a bogarat, és azt gondolta magában:"Lábas kukacot hoztak - be furcsa csuda!"
És mindegyre kihajolt a fészkéből, kipislogott a földre.

- Csitt, csöndben ülj! - nyugtalankodott az anyja. - Még kibukfencezel innen!

- Micsoda, micsoda? - kérdezte Pugyik.

- Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska, és fölfal - magyarázta az apja, aki éppen vadászatra indult.

Így éltek, éldegéltek, de Pugyik szárnya csak nem akart kinőni.

Egyszer fújt a szél.

- Micsoda, micsoda? - kérdi Pugyik.

- Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből, és ledob a földre a macskának eledelül - magyarázta az anyja.

Pugyiknak ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte:

- Miért himbálóznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mindjárt eláll a szél...

S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Pugyik nem akarta elhinni: szeretett mindent a maga módján megmagyarázni.

Arra megy egy ember, karját lóbálja, Pugyik erre mindjárt kész a magyarázattal:

- A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg!

- Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! - mondta verébmama.

- Miért?

- Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ugrálnak, érted?

- Miért?

- Mert, ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet.

- Csitt! - méltatlankodott Pugyik. - Csitt, csacsiság. Mindenkinek kell hogy szárnya legyen. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd, ha nagy leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni.

Pugyik nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki.

Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra:

Ej, szárnyatlan emberek,
gyalogosan jártok!
Megesznek ám a legyek,
akármit csináltok!
Inkább ilyen kicsi legyek,
s mégis én egyem a legyet!

Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A verébmama utánavetette magát, de máris ott termett a macska - hatalmas, rőt, zöld szemű fenevad.

Megijedt Pugyik, kitárta szárnyacskáit, erre-arra billegett vékonyka, szürke lábacskáin, és azt csipogta:

- Van szerencsém, van szerencsém...

A verébmama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének...

- Hess, hess! Repülj, Pugyik, repülj fel az ablakra, repülj...

A rémület erőt adott a fiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette a szárnyát, egy-kettő - és fölröppent az ablakra!

Anyuskája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál nagyobb boldogsággal. Leült melléje, tarkón legyintette, megszidta:

- Mi volt ez?

- Ugyan mi? - feleselt Pugyik. - Nem lehet mindent egyszerre megtanulni.

A macska odalent ült, mancsáról tisztogatta a verébtollat, és fel-felpislantott rájuk csúnya, zöld szemével.

- Mi-ilyen finom a húsa a verébfiókának, mi-intha egérke lenne, mi-ilyen kár!

Így hát minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.

Nyakigláb, Csupaháj, meg Málészáj

(Illyés Gyula)

Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!

Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.

Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

- Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?

- Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:

- Teríts, teríts, asztalkám!

Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.

De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna!

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

- No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig!

Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy "Teríts, teríts, asztalkám!", de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

- Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: "Tüsszents, tüsszents, csacsikám!" - s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod?

- Egy ilyen jószágot?

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:

- Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.

De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának.

Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

- Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: "Ki a zsákból, furkócskám!" - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:

- Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

- Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

Málészáj csak nagyot nézett.

- Mit lopott el kend az én bátyáimtól?

- Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!

De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:

- Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

Így jár, aki irigy

(Illyés Gyula)

Volt egyszer egy szegény ember. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat se tudta. Avval kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kihalász a vízből egy karikás valamit. Kezébe vette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyerekeknek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszer csak látta, hogy aranykarika. Összeszedte a cókmókját, a karikát egy ruhába göngyölte, s felment a királyhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni.

- Mi járatban van kend? - kérdezik.

- Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! - mondja az ember.

Arra felengedték. Mikor az aranykarikát átadta a királynak, azt kérdezte tőle:

- Honnan való ez az aranykarika? Hol vetted?

- Fölséges király, nem vettem én ezt sehonnét: halásztam a Drávában, és ott fogtam.

A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegény embernek ezüstöt meg papírpénzt, amennyit csak elbír. A szegény hétrét görbült, olyan sok pénzt kapott.

Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte a bátyjához, hogy kérje el a mérőt.

Azt mondja a bátyja a gyereknek:

- Ugyan, minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen!

A gyerek nem szólt semmit. A bátyja a mérőt előbb szurokkal jól kikente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek visszavitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ő nem vette észre, hogy egy ezüstpénz a szurokba beleragadt.

Kérdezi a bátyja a gyereket:

- No, mit mértetek vele?

Azt mondja a gyerek:

- Borsót!

Tudta is a gyerek, hogy mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, az idősebb testvér akkor nézte meg a mérőt. Hát látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba beleragadva.

Azt mondja magában: „Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van”

Azon nyomban szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol szerezte azt a sok pénzt. A felesége is vele ment. Gondolta a szegény ember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják.

Rávágja erre tüstént a bátyja felesége:

- No, ember, vegyünk mi is macskát!

Azt mondja a szegény ember figyelmeztetőül:

- Ángyomasszony, ne vegyen sokat, mert megkarmolja!

De az nem hallgatott rá. Hazamentek, minden vagyonukat eladták, a pénzükön meg macskát vettek. Egy nagy kocsi macskát vittek a királyi várba.

Kérdezik a kapunál a katonák:

- Hová mennek kendtek?

- A királyhoz!

- Mi járatban?

- Hát macskát hoztunk neki!

- Nem mennek el kendtek rögtön a dolgukra? - mondják a katonák. - Csak nem akarnak a királynak macskát vinni?

De az ángyomasszony elkezdte ám a beszédet, hogy hallották, hogy itt olyan sok az egér, még a király fülét is rágják, és a múltkoriban csak egy macskát hoztak ide! Az ide nem elég! Ők hoztak egy egész kocsival.

A katonák alig eresztették be őket. De mégiscsak beeresztették.

Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, olyan nagy örömöt okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsákot. A rengeteg éhes, dühös macska meg csak neki a királynak, karmolta, tépte, az meg nem tudott hová menekülni előlük: jajgatott, ahogy a száján kifért Beszaladtak a testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni meg kikergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették.

Mehetett az ember a feleségével haza.

Sose lettek többé gazdagok.

Mátyás király meg az igazmondó juhász

(Illyés Gyula)


Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:

- Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van!

- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.

Mondja a burkus király:

- Én megmutatom, hogy fog hazudni!

- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!

- De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy hogy muszáj, hogy hazudjon.

- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.

- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király.

Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti:

- Isten hozta, király uram!

- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?

- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.

Azt mondja a burkus király:

- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt.

- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.

Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.

Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.

- Ne búsuljon - mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó szín­arannyal: én majd megcsalom!

Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.

Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett előbb inni belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.

Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak:

- Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre!

Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.

Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:

- Mi újság a tanyán?

Mondta erre ő, a maga nevében:

- Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette!

Mikor kimondta, megijedt.

- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!

Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi hír a tanyán?

- Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba.

- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna.

Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi újság a tanyán?

- Ellopták az aranyszőrű bárányt.

- Hazudsz - mondta a király -, mert a többit is ellopták volna.

Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bőrt már odavitte volt. Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.

- Mi újság a tanyán? - kérdi Mátyás király.

- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem.

Nagy volt Mátyás király öröme.

- Hát hozd bé a bárányt! - mondja a juhásznak.

De azt mondja a juhász:

- Ott ül középhelyt, a két király közt.

- Éljen! - mondta Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.

- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást.

És így lett a juhászból burkus király.

A mókus és a farkas

 (L. Tolsztoj. Ford. Áprily Lajos)

A mókus leugrott az ágról, s egyenesen egy alvó farkasra esett. Felszökött a farkas, fel akarta falni. A mókus kérlelte:

- Engedj el, te farkas. A farkas így felelt:

- Jól van, elengedlek, de előbb azt mondd meg nekem, miért vagytok ti, mókusok, olyan vidám te­remtések. Nekem mindig rossz kedvem van, ha meg titeket figyel valaki, azt látja, hogy ott fenn mindig ugráltok és játszadoztok.

Felelte a mókus:

- Előbb engedj fel a fára, onnan megmondom majd neked, mert idelenn félek tőled.

A farkas elengedte, a mókus felszaladt a fára, s onnan adott feleletet:

- Azért van rossz kedved, mert gonosz állat vagy. A gonoszság szorongatja a szívedet. Mi pedig azért vagyunk vidámak, mert jók vagyunk, s nem bántunk meg soha senkit.

Filipok

(Lev Tolsztoj. Ford. Áprily Lajos)

Volt egyszer egy fiú, Filipok volt a neve. Egy napon elindultak a gyermekek az iskolába. Filipok is fogta a sapkáját s velük akart menni. De az édesanyja azt kérdezte tőle:
- Hova készülsz, Filipok?
- Megyek iskolába.
- Kicsi vagy még, ne menj. - És az anyja otthon marasztotta. A gyermekek elmentek az iskolába. Az apja még jókor reggel elment az erdőre, az anyja napszámos-munkára. Csak Filipok maradt otthon a kunyhóban, meg a nagyanyja a kemencén.
Unni kezdte Filipok egyedül magát, nagyanyja elaludt, ő pedig keresni kezdte a sapkáját. A magáét nem találta, fogta az apja régi, nagy sapkáját s elindult az iskolába.
Az iskola ott volt a templom mellett, a falu mögött. Amíg Filipok a maga falurészében haladt, nem bántották a kutyák - jól ismerték. De amikor idegen telkekhez érkezett, csak kiszökött Zsucska, megugatta, Zsucska után Volcsok, a nagy kutya. Filipok elkezdett rohanni, a kutyák utána. Filipok elkezdett kiáltozni, megbotlott s elesett. Jött egy paraszt, elkergette a kutyákat s megkérdezte:
- Hova futsz így egyedül, te kis csirkefogó?
Filipok nem felelt, csak fogta a kabátszárnyát s futni kezdett inaszakadtából. Az iskoláig futott. A feljárónál egy lelket sem lát, de az iskolából gyermekhangok morajlása hallatszik. De Filipokba egyszerre beleáll a félelem. "Mi lesz, ha most elkerget a tanító innen?" S gondolkozni kezdett, hogy mit is csináljon. Visszamenjen? - széttépik a kutyák. Bemenjen az iskolába? - fél a tanítótól. Parasztasszony haladt el az iskola mellett, veder a kezében.
- Minden gyermek tanul, te pedig mit állsz itt?
Filipok bement az iskolába. A pitvarban levette sapkáját s benyitott. Az iskolában csak úgy nyüzsögtek a gyermekek. Mindegyik kiabált, a tanító pedig ott állt a terem közepén, vörös sál a nyakán.
- Te mit akarsz itt? - kiáltott rá Filipokra.
Filipok csak a sapkáját szorongatta, s nem felelt egy szót sem.
- De hát ki vagy?
Filipok hallgatott.
- Néma vagy tán?
Filipok úgy meg volt szeppenve, hogy elveszett a szava.
- Hát ha nem akarsz beszélni, eredj haza.
Pedig Filipok úgy szeretett volna mondani valamit, de a torka kiszáradt a rémülettől.
Csak nézett a tanítóra s megeredt a könnye. Akkor a tanító megsajnálta. Megsimogatta a fejecskéjét, s megkérdezte a gyermekektől, hogy ki ez a fiú.
- Filipok, Kosztyuska öccse, régóta kéredzkedik az iskolába, de az anyja nem engedi, most aztán lopva jött ide.
- No ülj be a padba, bátyád mellé, megkérem anyádat, engedjen el iskolába.
A tanító mutogatni kezdte Filipoknak a betűket, de Filipok ismerte már s egy kicsit olvasni is tudott.
- Lássuk, silabizáld a nevedet. Filipok elkezdte:
- Ef - i - fi, el - i - li, p - ok - pok, Fi-li-pok.
Mind elnevették magukat.
- Ügyes kisfiú vagy! - mondta a tanító. - Ki tanított meg olvasni?
Filipok felbátorodott és így felelt:
- Kosztyuska! Én szemfüles vagyok, s egyszerre mindent megértettem. Én nagyon, de nagyon ügyes vagyok!
A tanító elnevette magát és így szólt:
- Imádságot tudsz-e?
Filipok igennel válaszolt és az "Üdvözlégy Máriá"-ba kezdett, de egyetlen szót sem ejtett ki helyesen.
A tanító nem hagyta tovább beszélni és azt mondta:
- Várj egy kicsit azzal a hencegéssel, előbb tanulj.
Attól fogva Filipok is együtt járt a gyermekekkel az iskolába.

A macskakölyök

 (L. Tolsztoj. Ford. Áprily Lajos)

Vaszja és Kátya testvérek voltak. Volt egy macskájuk. Jött a tavasz, és a macska eltűnt. A gyermekek mindenütt keresték, de nem tudták megtalálni. Egyszer a csűr mellett játszottak, hát a fejük felett vékony hangú nyávogást hallanak. Vaszja felmászott a létrán a csűr fedele alá. Kátya lent állt s folyton kérdezgette: - Megtaláltad? Megtaláltad? - De Vaszja nem felelt neki. Végre lekiáltott: - Megtaláltam. A mi macskánk... kölykei is vannak. Milyen csodaszépek, gyere ide hamar.
Kátya hazaszaladt, tejet szerzett és elhozta a macskának.
Öt kölyke volt a macskának. Mikor egy kicsit megnőttek, s kezdtek előbújni a sarokból, ahol a világra jöttek, a gyermekek kiválasztottak maguknak egy kicsi macskát - szürke volt a szőre, fehér a lábacskája - és hazavitték. A többit az édesanyjuk elajándékozta, de ez az egy megmaradt nekik. A gyermekek etették, játszogattak vele, s lefektették maguk mellé az ágyba.
Egyszer a gyermekek elmentek játszani az útra s magukkal vitték a kismacskát is.
A szél szalmát mozgatott az úton, s a kismacska a szalmával játszadozott, és a gyermekek örültek neki. Aztán sóskát találtak az út mentén, elmentek sóskát szedegetni s elfelejtkeztek a kismacskáról.
Hirtelen meghallották, hogy valaki ezt kiáltja: - Vissza! Visz-sza! - s látták, hogy egy vadász vágtat arra lovon, előtte két kutya - már meg is látták a kismacskát s el akarták kapni. A macskakölyök pedig, a kis buta, ahelyett, hogy elszaladt volna, a földhöz lapult, felpúposította hátát s nézte a kutyákat. Kátya megijedt a kutyáktól, kiabálni kezdett s elfutott előlük. De Vaszja lélekszakadva rohanni kezdett a kismacska felé s a kutyákkal egyszerre érkezett hozzá. A kutyák meg akarták fogni a macskát, de Vaszja hassal rávetette magát és eltakarta a kutyák elől.
A vadász odaugrott és elzavarta a kutyákat, Vaszja pedig hazavitte a kismacskát, s többé nem vitte ki magával a mezőre.