Egyszer volt, hol nem volt, volt egy rengeteg. A rengetegnek a kellős közepén élt egy szegény ember a fiával. Ez a fiú magában nevelkedett, mert az anyját megették a farkasok, az apja pedig naphosszat az erdőben dolgozott. Egyszer a fiú összetalálkozott egy éhes medvével. A medve rátámadt, ő meg akkorát sújtott rá a botjával, hogy az menten szörnyethalt. Ettől kezdve a fiút Medve Jankónak nevezték.
Jankó vette a baltáját, s nekivágott a rengetegnek. Három napja bolyongott már az erdőben, amikor rettentő csikorgás, ropogás üti meg a fülét. Közelebb megy, hát egy tömérdek embert lát, aki úgy nyűtte a fát, ahogy a kendert szokás.
- Kend minek pusztítja a fát? – kérdezte Medve Jankó.
- Én azért, hogy téged földhöz csaphassalak – válaszolta a tömérdek ember, akit Fanyüvőnek hívtak.
De ha ezt mondta, meg is bánta hamarosan, mert Medve Jankó úgy odateremtette, hogy háromszor akart feltápászkodni, egyszer sem sikerült.
- Segíts talpra, Medve Jankó – könyörgött Fanyüvő -, holtig szolgállak. Medve Jankó elfogadta szolgájául Fanyüvőt. Most már ketten mentek.
A harmadik napon összetalálkoztak egy emberrel. Ez az ember úgy gyúrta, dagasztotta a vasat, ahogy a pék a kenyeret.
- Kend minek gyötri a vasat? – kérdezte Medve Jankó.
- Majd inkább téged gyötörlek meg – mondta Vasgyúró. Azzal ölre mentek. Nem sokáig birkóztak azonban, mert Jankó úgy odavágta Vasgyúrót, hogy négyszer próbált feltápászkodni, egyszer sem sikerült.
Vasgyúró is elszegődött szolgáid Jankóhoz. Megint mentek három napig. A harmadik napon iszonyú tombolásra, dübörgésre lettek figyelmesek. Aztán arra, hogy a hegyek úgy csúszkálnak, görögnek innen oda, onnan emide, mintha valaki labdázna velük. így is volt. Egy ormótlan nagy ember művelte ezt a csodát.
- Hát kend miért nem hagyja a helyükön a hegyeket? – kérdezte Medve Jankó.
- Én majd téged hagylak helyben! – kevélykedett amaz.
De Jankó elkapta a derekánál, megforgatta, s úgy elterítette, hogy ahány hegy látta, mind hullámzott kacagtában.
Mit tehetett Hegygörgető? Látta, hogy emberére akadt, elszegődött hát ő is Jankóhoz inasul.
Mikor már négyen voltak, beértek egy gyászba borult királyi városba. A város pedig azért gyászolt, mert egy szakállas varázsló elragadta a király három szép leányát. Hiába kínálgatta a király fele birodalmát, senki nem vállalkozott rá, hogy a három leányt megszabadítsa.
- Majd mi megszabadítjuk! – ígérte Medve Jankó.
A király ráállott, paroláztak. A négy rettentő erős ember pedig elindult az erdőbe. Úgy tudták, hogy a szakállas varázsló ott tanyázik.
Az erdőben sátrat vertek, Fanyüvőt otthon hagyták, hogy vacsorát főzzön nekik, a másik három pedig a varázslót kutatta.
Fanyüvő kavargatta-kevergette a kását. Mikor elkészült, betoppant a sátorba egy földig érő szakállú kis emberke, azt mondta, hogy ő Koponya nyi Monyok, s megéhezett a kására.
- Abból nem eszel! – felet Fanyüvő.
- Ha nem adod szépszerivel, a hasadról eszem meg!
Ölre mentek, birkóztak, de a vége csak az lett, hogy a kis ember ráborította a forró kását Fanyüvő hasára, s onnan ette meg. Megtörülte a száját, s elment.
Szegény Fanyüvő elölről kezdte a főzést. De mire a társai hazaértek, a kása még félig nyers volt. Ki is csúfolták miatta.
Másnap Vasgyúró maradt otthon, harmadnap Hegygörgető, de egyikük sem járt különbül, mint Fanyüvő.
A negyedik napon Medve Jankóra került a sor. Mikor a kása megfőtt, betoppant Koponyányi Monyok. Jankó mindjárt tudta, hogy a varázsló az, nem más.
- Azt a kását én eszem meg! – mondta Koponyányi Monyok.
- Előbb eszed meg te a szakálladat, mint az én kásámat! – felelte Medve Jankó.
ölre mentek, viaskodtak. Nem sokáig azonban, mert Medve Jankó kétrét hajtotta a kis embert, meghasított egy tölgyet* a hasítékba pedig belenyomta a szakállát. Aztán Jankó visszament a sátorba, hogy a kása meg ne kozmásodjék.
A sátorban már ott lelte Fanyüvőt, Vasgyúrót és Hegygörgetőt. Megették a kását jó étvággyal, aztán Medve Jankó odavezette három társát a fához, hogy megmutassa nekik a rabul ejtett varázslót.
Csak hát, mialatt a négy erős ember kását evett, Koponyányi Monyok kirántotta a tölgyfát tövestől, s elvonszolta magával. Széles nyomot hagyott maga után. Medve Jankó meg a társai elindultak a csapás mentén, s csakhamar egy tátongó, sötét lyukhoz érkeztek. Ez volt az alvilág bejárata.
Medve Jankó megparancsolta három társának, hogy sodorjon korpakötelet. Mikor a kötél elkészült, Jankó leereszkedett az alvilágba. Fanyüvő, Vasgyúró és Hegygörgető ott maradt az üreg szájánál, hogy fölhúzzák majd, ha visszatér.
Sötét volt az alvilágban, de olyan sötét nem lehetett, hogy Jankó meg ne lássa a nyomot, amit a tölgyfa karcolt a földbe. Addig ment a nyomon, míg egy tündérszép palotát nem látott. A palota három ablakában három lány szomorkodott. A három elrabolt királykisasszony. Tudták mindjárt, hogy Jankó megszabadításukra merészkedett odáig. Kedvesen mosolyogtak hát rá. De intettek is, hogy vigyázzon, mert ebédre megjön a nagy varázsló, s akkor jaj neki.
- Vagy neki, vagy nekem – felelte Jankó. Azzal bement a palotába, s leült urasán, mintha otthon volna. Hozatott magának ételt, italt.
Amint javában falatozott, egyszer egy iszonyú vásbuzogány koppant meg az asztal lapján. Aztán megjelent maga Koponyányi Monyok. A fele szakálla hiányzott, a szeme vérben forgott.
- Idegen szagot érzek – mondta.
- Érzesz te mindjárt egyebet is – felelte Jankó.
Mikor a kis szakállas ember meglátta Jankót, úgy megijedt, hogy megbotlott a tulajdon szakállában. S még jó néhányszor megbotlott, mert ijedtében futni kezdett. Talán ma is fut, mert azóta senki emberfia nem találkozott vele.
- Most már hazatérhetünk – mondta Medve Jankó. Kézen fogta a három királylányt, hogy hazavezesse őket az apjukhoz. Mire az alvilág kapujához értek, már azt is elvégezte, hogy a legkisebbik lányt feleségül veszi.
Jankó megrántotta a korpakötelet s fölkiabált a társainak, hogy ott vannak-e. Ott voltak, és sorra fölhúzták a három királyleányt. De amikor Jankót kellett volna fölhúzniuk, elvágták a kötelet, ő meg nagyot huppant az alvilág fenekén. Elvágták, hogy nekik maradjon a három szépséges királylány.
Elbúsult Jankó a baráti állhatatlanságon. Ahogy búsult, hirtelen jégeső szakadt alá az alvilág egéből. Jankó egy fa alatt üldögélt, hát valami furcsa sivalkodást hall. Négy kis griff-fióka sírt a hideg jégesőben. Jankó megszánta a nyomorultakat, s rájuk terítette a subáját.
A jégeső elállott, s hazajött az anyagriff. Megkérdezte Jankót, hogy mivel hálálja meg, hogy a fiairól gondoskodott. Jankó kérte, hogy vigye föl a földre.
A griffmadár nem sokat kérette magát, s csőrébe vette Medve Jankót Hármat-négyet suppantott a szárnyával, s már az alvilági sötétből belére pültek az édes nap fényébe. Az anyagriff visszaszállott a kicsinyeihez. Jan kó pedig meg sem állt a királyi palotáig.
Ott éppen nagy vigasság volt. Fanyüvőt, Vasgyúrót és Hegygörgeto: ünnepelték, hogy megszabadították a rabul ejtett királylányokat. De mikor meglátták Medve Jankót, odalett a három erős ember jókedve. Menekültek volna, de már nem lehetett. Jankó sorra elverte mind a hármat, aztán a két tenyerét összecsapta, s elvette a király legkisebb lányát. Azóta Medve király lett belőle, hacsak meg nem halt.
2012. október 13., szombat
Bátori Irén: A tücsök hegedűje
A napot felhő takarta el, a fűszálak sárgulni kezdtek. Néha reggeltől estig esett az eső. Nagy gondban volt a tücsök, hová rejtse a hegedűjét, hogy meg ne ázzon. Már három nap, három éjjel ezen töprengett, amikor egy szarka szólt rá a magasból:
- De búnak eresztetted a fejed, tücsök koma!
- Hogyne búsulnék, mikor féltem a hegedűmet! - felelte a tücsök. - Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.
- Azon ne búsulj! Elviszem én a te hegedűdet a leglombosabb tölgyfa kellős közepébe. Olyan sűrű ott a levél, hogy a hegedűd se nem ázik, se nem fázik.
Örült a tücsök, meg is köszönte a szarka kedvességét. De amikor az felrepült a magasba a hegedűvel, bizony majd megszakadt a szíve utána.
Amint a szarka visszajött, így sóhajtott:
- Hová tetted a hegedűmet? Én is utána megyek.
"Bolond ez a tücsök" - gondolta a szarka, de azért elmagyarázta: - Látod azt a három akácfát? A harmadiknál jobbra fordulsz, s addig mégy, míg a mező végére érsz. Ott találsz egy nyárfasort, annak a végén egy nagy kertet, a nagy kert közepében egy óriási tölgyfát - annak a kellős közepébe rejtettem én a hegedűdet, hogy a jövő nyárra is épségben maradjon.
Alig várta a tücsök, hogy a szarka a mondókája végére érjen. Szaladt árkon-bokron, hogy minél előbb megtalálja a hegedűjét. Bizony, nem ért oda olyan hamar, mint a szarka. Már a hold is feljött az égre, a csillagok is előbújtak, mikor a kertbe ért. A kert közepében ott állt a tölgyfa. Sírva fakadt a tücsök örömében, amikor meglátta.
Amint ott sírt, sírdogált, egyszer csak a tölgyfa kellős közepében megszólalta tücsök hegedűje, de olyan gyönyörű szépen muzsikált, amilyen szépet se a fák, se a bokrok, de még a tücsök se hallott.
- Csak még egyszer nálam lehetne a hegedűm! - sóhajtotta a tücsök.
Abban a szempillantásban egy vékonyka holdsugár szállt a tölgyre, átfonta a tücsök hegedűjét, s a másik pillanatban már ott volt a tücsök előtt.
Boldog volt a tücsök, s szaladt egyenest a mezőre.
Mikor a tücsöklyuk előtt álló fűszál meglátta a tücsköt a hegedűjével, örömében földig hajolt, úgy tisztelgett a mező muzsikusának.
De a nagy öröm nem sokáig tartott, mert megeredt az eső. Jajgatott szegény tücsök: mi lesz most a hegedűjével? Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.
Megint megszólalt a szarka:
- Most aztán búsulsz megint, ugye? Nemhogy ott hagytad volna, ahová én vittem!
- Inkább föld mélyébe ásom, fű ne lássa, fa ne lássa - válaszolta a tücsök. Úgy is tett. De a föld nagyon hideg volt. Vacogott a tücsök, vacogott a hegedűje.
A tücsöklyuk előtt álló fűszál nem győzte hallgatni a vacogást. Meg is sajnálta nagyon, bekopogott hozzá:
- Gyere ki, édes tücsköm, gyere ki egy szóra!
Nem kellett sokáig biztatni a tücsköt, előbújt gyorsan, mert azt hitte, talán kisütött a napsugár. De biz az nem sütött ki.
Mégse bújt elő hiába a kis tücsök, mert arra jött egy kicsi lány, annak a szoknyájára ugrott. A kislánya szoknyája ráncában hazavitte. Szoknyáját a meleg kuckóba akasztotta, a tücsköt egész télre ott marasztotta. A kemencepadkán ágyát megvetette, kikeletig el se eresztette.
- De búnak eresztetted a fejed, tücsök koma!
- Hogyne búsulnék, mikor féltem a hegedűmet! - felelte a tücsök. - Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.
- Azon ne búsulj! Elviszem én a te hegedűdet a leglombosabb tölgyfa kellős közepébe. Olyan sűrű ott a levél, hogy a hegedűd se nem ázik, se nem fázik.
Örült a tücsök, meg is köszönte a szarka kedvességét. De amikor az felrepült a magasba a hegedűvel, bizony majd megszakadt a szíve utána.
Amint a szarka visszajött, így sóhajtott:
- Hová tetted a hegedűmet? Én is utána megyek.
"Bolond ez a tücsök" - gondolta a szarka, de azért elmagyarázta: - Látod azt a három akácfát? A harmadiknál jobbra fordulsz, s addig mégy, míg a mező végére érsz. Ott találsz egy nyárfasort, annak a végén egy nagy kertet, a nagy kert közepében egy óriási tölgyfát - annak a kellős közepébe rejtettem én a hegedűdet, hogy a jövő nyárra is épségben maradjon.
Alig várta a tücsök, hogy a szarka a mondókája végére érjen. Szaladt árkon-bokron, hogy minél előbb megtalálja a hegedűjét. Bizony, nem ért oda olyan hamar, mint a szarka. Már a hold is feljött az égre, a csillagok is előbújtak, mikor a kertbe ért. A kert közepében ott állt a tölgyfa. Sírva fakadt a tücsök örömében, amikor meglátta.
Amint ott sírt, sírdogált, egyszer csak a tölgyfa kellős közepében megszólalta tücsök hegedűje, de olyan gyönyörű szépen muzsikált, amilyen szépet se a fák, se a bokrok, de még a tücsök se hallott.
- Csak még egyszer nálam lehetne a hegedűm! - sóhajtotta a tücsök.
Abban a szempillantásban egy vékonyka holdsugár szállt a tölgyre, átfonta a tücsök hegedűjét, s a másik pillanatban már ott volt a tücsök előtt.
Boldog volt a tücsök, s szaladt egyenest a mezőre.
Mikor a tücsöklyuk előtt álló fűszál meglátta a tücsköt a hegedűjével, örömében földig hajolt, úgy tisztelgett a mező muzsikusának.
De a nagy öröm nem sokáig tartott, mert megeredt az eső. Jajgatott szegény tücsök: mi lesz most a hegedűjével? Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.
Megint megszólalt a szarka:
- Most aztán búsulsz megint, ugye? Nemhogy ott hagytad volna, ahová én vittem!
- Inkább föld mélyébe ásom, fű ne lássa, fa ne lássa - válaszolta a tücsök. Úgy is tett. De a föld nagyon hideg volt. Vacogott a tücsök, vacogott a hegedűje.
A tücsöklyuk előtt álló fűszál nem győzte hallgatni a vacogást. Meg is sajnálta nagyon, bekopogott hozzá:
- Gyere ki, édes tücsköm, gyere ki egy szóra!
Nem kellett sokáig biztatni a tücsköt, előbújt gyorsan, mert azt hitte, talán kisütött a napsugár. De biz az nem sütött ki.
Mégse bújt elő hiába a kis tücsök, mert arra jött egy kicsi lány, annak a szoknyájára ugrott. A kislánya szoknyája ráncában hazavitte. Szoknyáját a meleg kuckóba akasztotta, a tücsköt egész télre ott marasztotta. A kemencepadkán ágyát megvetette, kikeletig el se eresztette.
Hárs László: Csengős macska nem fog egeret
Volt egyszer egy macska, akit rettegtek mind az egerek. Büszke is volt a cirmos erejére, ügyességére, csupán egyvalami fájdította a szívét. Még¬pedig az, hogy gazdáitól semmiféle jutalmat nem kapott az egerek elleni vitézkedéséért. El is panaszolta fűnek-fának, hogy lám, a kutyának cifra nyakörv jutott, a báránynak piros szalag, a kiskecske nyakába meg egyenesen fényes csengőcske, csupán néki nem kerülközött semmi.
Meghallották ezt az egerek, s gondoltak egy nagyot. Fellopakodtak a padlásra, mert tudták, hogy a heverő lomok között ott porosodik egy ócska csengő. Meglelték a csengőt, s küldöttségben vitték a vitéz cirmosnak. A küldöttség vezetője, a legvénebb szürke egér ékes szavakkal elmondta, hogy mily mérhetetlenül tisztelik őt, a gyáva kis egérkék a hős cirmost, kinek párja nincsen hetedhét kamrában. S tiszteletük és bámulatuk jeléül a cirmos nyakába akasztotta a csengőt.
A vitéz cirmos majdhogy könnyekre nem fakadt. Azután peckesre kihúzta magát, s körbejárt az udvaron kényesen, nyakában szaporán szólt a csengő, hirdetve a híres-nevezetes egérirtó dicsőségét.
Bárhová ment, bármerre járt, a csengő hangosan csilingelte: itt jön a híres-nevezetes cirmos, az egerek réme, hetedhét éléskamra őrizője. A kamrában lakmározók, a magtárban dúskálók messziről meghallották a csengő szavát, s idejekorán eliszkoltak az egérlyukba. Mire a vitéz cirmos megérkezett, hűlt helyüket lelte. Az egész házban: pincében és padláson, kamrában és magtárban élték világukat az egerek, s kerekre híztak.
A büszke cirmos álla pedig felkopott az éhségtől. De hiába korgott a gyomra, hiába lappadt le a hasa, csak nem akarta megérteni, csak nem akarta megtanulni, amit mindenki tud, hogy: csengős macska nem fog egeret.
Meghallották ezt az egerek, s gondoltak egy nagyot. Fellopakodtak a padlásra, mert tudták, hogy a heverő lomok között ott porosodik egy ócska csengő. Meglelték a csengőt, s küldöttségben vitték a vitéz cirmosnak. A küldöttség vezetője, a legvénebb szürke egér ékes szavakkal elmondta, hogy mily mérhetetlenül tisztelik őt, a gyáva kis egérkék a hős cirmost, kinek párja nincsen hetedhét kamrában. S tiszteletük és bámulatuk jeléül a cirmos nyakába akasztotta a csengőt.
A vitéz cirmos majdhogy könnyekre nem fakadt. Azután peckesre kihúzta magát, s körbejárt az udvaron kényesen, nyakában szaporán szólt a csengő, hirdetve a híres-nevezetes egérirtó dicsőségét.
Bárhová ment, bármerre járt, a csengő hangosan csilingelte: itt jön a híres-nevezetes cirmos, az egerek réme, hetedhét éléskamra őrizője. A kamrában lakmározók, a magtárban dúskálók messziről meghallották a csengő szavát, s idejekorán eliszkoltak az egérlyukba. Mire a vitéz cirmos megérkezett, hűlt helyüket lelte. Az egész házban: pincében és padláson, kamrában és magtárban élték világukat az egerek, s kerekre híztak.
A büszke cirmos álla pedig felkopott az éhségtől. De hiába korgott a gyomra, hiába lappadt le a hasa, csak nem akarta megérteni, csak nem akarta megtanulni, amit mindenki tud, hogy: csengős macska nem fog egeret.
Arany László: A kis malac és a farkasok
Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
– Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
– Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal sem érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:
– Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is. . A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
– Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal sem nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kismalac sem volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot.
Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik sem tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
"Forró vizet a kopasznak!"
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sosem látták többet.
A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a házatájékának a farkasok.
– Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
– Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal sem érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:
– Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is. . A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
– Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal sem nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kismalac sem volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot.
Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik sem tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
"Forró vizet a kopasznak!"
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sosem látták többet.
A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a házatájékának a farkasok.
Gárdonyi Géza: A mindentudó kalap
Volt nagyapónak egy sima szőrű, magas tetejű fekete kalapja. Sokszor meséltek róla. Azt mondták, hogy aki azt a kalapot a fejére teszi, mindent tud.
Lám, nagyapó is milyen okos, mindenhez ért: tud olvasni az újságból, szépen szóló fűzfasípot farag, malmot csinál a papirosból, sőt azt is meg tudja mondani, hogy hányat mutat az óra.
És mindez a sok tudomány, tudjátok-e, hol van?
A nagy fekete kalapban.
Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy még nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra, majd ha nagyobb lesz!
Pista csodálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta, és ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta: házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak.
Egy délután a díványon aludt a nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót.
A mindentudó kalap a kis asztalon feketéllett, s egy széken ott voltak nagyapó felsőruhái is.
Pistának szikrázott a szeme örömében. Lábujjhegyen osont a kis asztalhoz, és a fejére nyomta a mindentudó kalapot.
A kalap nagy volt. Az egész feje beleszaladt. Legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogyha a kalap mindent is tud, azt az egyet nem tudja, hogyan kell Pista fülén megállni.
Végre a tarkójára támasztotta a kalapot, és így az arca szabad lett.
- No, lássuk hát, mit tudok? - kérdezte Pista.
Fölvett egy újságot, és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt.
- Bizonyosan rossz az újság - szólt a gyerek -, nem jól van szerkesztve. Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőlük magas tornyot építeni ? Az sem sikerült.
- Rossz kártyák - szólt bosszankodva -, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon. Próbáljunk hát repülni.
Megfogta kezével a kalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy arasznyit sem.
Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba?
- Most már látom - úgymond -, hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember.
Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét, és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette.
- No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni!
Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak szoktak, de ekkor jött csak a váratlan helyzet. Ahogy felrepülhetett volna, megbotlott a nagy cipőkben, és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. A bot nagyot csattant a padlón, és a cipők is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt.
- Mit csinálsz, Pistike ? - kérdezte a hason fekvő kis polgártól.
- Mindent akarok tudni - felelte síró hangon.
- Hogyan akarsz te mindent tudni?
- Hát a mindentudó kalappal.
- Jaj, kis barátom - szólt nevetve a nagyapó -, a kalap csak akkor mindentudó, mikor az én fejemen van.
És mindez a sok tudomány, tudjátok-e, hol van?
A nagy fekete kalapban.
Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy még nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra, majd ha nagyobb lesz!
Pista csodálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta, és ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta: házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak.
Egy délután a díványon aludt a nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót.
A mindentudó kalap a kis asztalon feketéllett, s egy széken ott voltak nagyapó felsőruhái is.
Pistának szikrázott a szeme örömében. Lábujjhegyen osont a kis asztalhoz, és a fejére nyomta a mindentudó kalapot.
A kalap nagy volt. Az egész feje beleszaladt. Legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogyha a kalap mindent is tud, azt az egyet nem tudja, hogyan kell Pista fülén megállni.
Végre a tarkójára támasztotta a kalapot, és így az arca szabad lett.
- No, lássuk hát, mit tudok? - kérdezte Pista.
Fölvett egy újságot, és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt.
- Bizonyosan rossz az újság - szólt a gyerek -, nem jól van szerkesztve. Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőlük magas tornyot építeni ? Az sem sikerült.
- Rossz kártyák - szólt bosszankodva -, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon. Próbáljunk hát repülni.
Megfogta kezével a kalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy arasznyit sem.
Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba?
- Most már látom - úgymond -, hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember.
Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét, és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette.
- No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni!
Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak szoktak, de ekkor jött csak a váratlan helyzet. Ahogy felrepülhetett volna, megbotlott a nagy cipőkben, és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. A bot nagyot csattant a padlón, és a cipők is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt.
- Mit csinálsz, Pistike ? - kérdezte a hason fekvő kis polgártól.
- Mindent akarok tudni - felelte síró hangon.
- Hogyan akarsz te mindent tudni?
- Hát a mindentudó kalappal.
- Jaj, kis barátom - szólt nevetve a nagyapó -, a kalap csak akkor mindentudó, mikor az én fejemen van.
Gárdonyi Géza: A komédiás disznó
Volt egyszer egy komédiás ember. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy olyan disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is; tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is.
Ahol Búzás János felállította a komédiássátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák.
Annyi pénzt szerzett így a disznó Búzás Jánosnak, hogy mindennap egy kalap ezüstforintot rakott el a ládájába.
Hát egyszer elveszett ez a disznó.
Hogyan veszett el, azt ma már sem Búzás János, sem a disznó nem tudja.
A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiásszekér mellé, s Búzás János uram ottfelejtette, mikor továbbhajtott.
A disznó aludt.
Arra ballag Galiba Márton gazda, és meglátva az alvó jószágot, így szól:
- Nini, egy disznó!
Megnézi közelebbről, hát látja, hogy nem olyan disznó az, mint amilyenek az ő falujában vannak, hanem valami másfajta.
- Jó lesz ez nekem - mondja. - Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre néhány méter kolbászom.
Azzal hazahajtja a disznót.
A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, és bánatosan röfögött Búzás János után. De búzás Jánosnak se híre, se hamva.
- Ne ríjj, koca! - mondotta vigasztalón Galiba Márton. - Olyan fáin moslékot adok, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját.
A tudós disznónak tetszett is a moslék.
A fenekét is kinyalogatta a dézsának.
A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: "Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám; megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára."
Azzal felugrott a moslékosdézsa szélére, és katonásan szalutált.
Uram bocsá'! - kiáltott ijedten Galiba Márton. - Ki hitte volna, hogy már a disznó is lehessen obsitos?! Vajon melyik német regimentnél szolgált?
A tudós disznó, látva, milyen hatást csinált a mutatványa, hirtelen az orrára állott.
Galiba Mártom még inkább megijedt.
- Megbolondult! - kiáltott fel rémülten. - Megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni!
Galibát a hideg lelte már ijedtében.
Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija.
Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste.
Hanem amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében, és futva futott hozzá.
Az ölébe ragadta. Bizony meg is csókolta.
Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra, és azt kérdezte tőle:
- Rokona az úrnak?
Búzás örömkönnyek között felelte:
- Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ.
De Galibának ma is szédül a feje, ha rágondol arra a tudós disznóra.
Ahol Búzás János felállította a komédiássátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák.
Annyi pénzt szerzett így a disznó Búzás Jánosnak, hogy mindennap egy kalap ezüstforintot rakott el a ládájába.
Hát egyszer elveszett ez a disznó.
Hogyan veszett el, azt ma már sem Búzás János, sem a disznó nem tudja.
A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiásszekér mellé, s Búzás János uram ottfelejtette, mikor továbbhajtott.
A disznó aludt.
Arra ballag Galiba Márton gazda, és meglátva az alvó jószágot, így szól:
- Nini, egy disznó!
Megnézi közelebbről, hát látja, hogy nem olyan disznó az, mint amilyenek az ő falujában vannak, hanem valami másfajta.
- Jó lesz ez nekem - mondja. - Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre néhány méter kolbászom.
Azzal hazahajtja a disznót.
A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, és bánatosan röfögött Búzás János után. De búzás Jánosnak se híre, se hamva.
- Ne ríjj, koca! - mondotta vigasztalón Galiba Márton. - Olyan fáin moslékot adok, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját.
A tudós disznónak tetszett is a moslék.
A fenekét is kinyalogatta a dézsának.
A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: "Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám; megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára."
Azzal felugrott a moslékosdézsa szélére, és katonásan szalutált.
Uram bocsá'! - kiáltott ijedten Galiba Márton. - Ki hitte volna, hogy már a disznó is lehessen obsitos?! Vajon melyik német regimentnél szolgált?
A tudós disznó, látva, milyen hatást csinált a mutatványa, hirtelen az orrára állott.
Galiba Mártom még inkább megijedt.
- Megbolondult! - kiáltott fel rémülten. - Megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni!
Galibát a hideg lelte már ijedtében.
Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija.
Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste.
Hanem amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében, és futva futott hozzá.
Az ölébe ragadta. Bizony meg is csókolta.
Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra, és azt kérdezte tőle:
- Rokona az úrnak?
Búzás örömkönnyek között felelte:
- Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ.
De Galibának ma is szédül a feje, ha rágondol arra a tudós disznóra.
Gárdonyi Géza: Brekeke és Zsákrágó úrfiak utazása
A béka összebarátkozott az egérrel.
Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanúlni akartak, hogy azután később hasznát vegyék.
A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpönyeget és egy tarisznya kenyérmozsát.
Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen vartyogtak, az egértestvérek pedig szívrehatóan czinczogtak.
A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút a falujoknak.
A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez nem volt elég. Fürdeni szeretett volna.
- Pajtás, - szólt az egérhez, - fürödjünk.
- Nem vagyok hozzászokva, - felelt az egér.
- Nem tudsz úszni? - kérdezte a béka.
- Bizony, hallod, én sohasem jártam úszóiskolába.
- Nem tesz semmit, - biztatta a béka az egeret, - az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.
Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, a hol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.
- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - A hogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod.
Nagyot ugrott a partról a levegőbe s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott ficzkándozott a víz színén. Szeme csillogott a következő gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.
- Láttad? - kérdezte az egértől.
- Láttam, - felelt az egér.
- No hát csináld utánam! Ne félj semmit!
- Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve.
- Dehogy hideg, - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.
És vígan lubiczkolva csalogatta az egeret.
Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe. A víz csakugyan meleg volt.
Neki futott hát ő is a partról és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát.
Lemerűlt. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.
- Látod, - szólt az egér, - majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.
Nem is ugrott többé vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a vízben a béka.
Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.
- Adjon Isten jó napot! - köszöntötte a vándorló egér az öreget.
- Fogadj Isten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza.
- Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.
- Mi a nevetek?
- Az enyém Zsákrágó, a barátomé pedig Brekeke.
- Én Lyukszögi vagyok, - szólt az öreg egér. - Az apád jó czimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szivesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be.
- Jaj, pajtás, - súgta a béka, - nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.
- Csak gyere utánam, - súgta az egér, - ne félj semmitől.
Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elől az öreg Lyukszögi ment s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egyszer aztán kiértek a lyukból. Egy kamarába léptek, a mely tele volt mindenféle ennivalóval.
- Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt kalarábé, hagyma, sajt, lekvár, töpörtő, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.
Volt ott egy drótból készített, gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.
- Te, Zsákrágó, - szólt a béka a barátjához, - de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Épen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.
- Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogúlt feleségem is abban a házban veszett el.
Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott épen a ház közepére.
Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt.
A két egér megréműlt. A béka kétségbeesetten ugrált jobbra-balra, úgy, hogy a fejét egész összeverte a drótok között. Hiába, nem nyilt ki többé az ajtó.
Az egerek megkisérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kivűl, a béka meg belül.
Egyszer csak kinyílik a kamara ajtaja. Belépett egy asszony. A két egér elsurrant.
Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:
- Jaj, hogy kerűl ide ez a kecskebéka! - kiáltotta, - soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.
A kiáltásra befutottak többen is és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka egy óriási ugrással menekűlt a saláták közé.
- Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek, de a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, a melyiken bejöttek és eszeveszetten menekült.
Most már otthon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevelekkel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.
Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanúlni akartak, hogy azután később hasznát vegyék.
A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpönyeget és egy tarisznya kenyérmozsát.
Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen vartyogtak, az egértestvérek pedig szívrehatóan czinczogtak.
A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút a falujoknak.
A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez nem volt elég. Fürdeni szeretett volna.
- Pajtás, - szólt az egérhez, - fürödjünk.
- Nem vagyok hozzászokva, - felelt az egér.
- Nem tudsz úszni? - kérdezte a béka.
- Bizony, hallod, én sohasem jártam úszóiskolába.
- Nem tesz semmit, - biztatta a béka az egeret, - az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.
Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, a hol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.
- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - A hogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod.
Nagyot ugrott a partról a levegőbe s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott ficzkándozott a víz színén. Szeme csillogott a következő gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.
- Láttad? - kérdezte az egértől.
- Láttam, - felelt az egér.
- No hát csináld utánam! Ne félj semmit!
- Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve.
- Dehogy hideg, - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.
És vígan lubiczkolva csalogatta az egeret.
Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe. A víz csakugyan meleg volt.
Neki futott hát ő is a partról és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát.
Lemerűlt. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.
- Látod, - szólt az egér, - majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.
Nem is ugrott többé vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a vízben a béka.
Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.
- Adjon Isten jó napot! - köszöntötte a vándorló egér az öreget.
- Fogadj Isten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza.
- Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.
- Mi a nevetek?
- Az enyém Zsákrágó, a barátomé pedig Brekeke.
- Én Lyukszögi vagyok, - szólt az öreg egér. - Az apád jó czimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szivesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be.
- Jaj, pajtás, - súgta a béka, - nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.
- Csak gyere utánam, - súgta az egér, - ne félj semmitől.
Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elől az öreg Lyukszögi ment s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egyszer aztán kiértek a lyukból. Egy kamarába léptek, a mely tele volt mindenféle ennivalóval.
- Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt kalarábé, hagyma, sajt, lekvár, töpörtő, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.
Volt ott egy drótból készített, gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.
- Te, Zsákrágó, - szólt a béka a barátjához, - de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Épen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.
- Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogúlt feleségem is abban a házban veszett el.
Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott épen a ház közepére.
Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt.
A két egér megréműlt. A béka kétségbeesetten ugrált jobbra-balra, úgy, hogy a fejét egész összeverte a drótok között. Hiába, nem nyilt ki többé az ajtó.
Az egerek megkisérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kivűl, a béka meg belül.
Egyszer csak kinyílik a kamara ajtaja. Belépett egy asszony. A két egér elsurrant.
Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:
- Jaj, hogy kerűl ide ez a kecskebéka! - kiáltotta, - soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.
A kiáltásra befutottak többen is és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka egy óriási ugrással menekűlt a saláták közé.
- Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek, de a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, a melyiken bejöttek és eszeveszetten menekült.
Most már otthon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevelekkel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.
Gárdonyi Géza: Istók kertje
Mert bizony valamikor volt Istóknak kertje. Árnyékos, madárdalos, szép-szép kert volt az. Csörgedező patak partján. Tele, tele buckós fejű aranyalmafával, piros arcú aranykörtefával, ezüst héjú szilvafával. És a gyümölcsök csak úgy hajladoztak az ágakról lefelé, szinte boldogság volt fölfelé leskelődni rájuk.
Ezt a gyümölcsöskertet Istók, akár hiszitek, akár nem, úgy cserélte Szeglet Lacitól. Cserélte egy saskörömért meg egy szép, hosszú-hosszú fácántollért. A kalapja mellett hivalkodott az a fácándísz Istóknak. Szeglet Lacinak megtetszett a toll. Odaadta érte a madársípos kertet. Az édes terhű fát. Fehér habos patakot. Mindent, mindent.
No, nagy szerencse szakadt a kerttel Istókra. Örült is neki. Hogy öröme minél tovább tartson, fölkelt már a nap keltével, és naphosszat ott járkált mezítláb a selymes gyeppázsiton. Még este is alig lehetett ágyba kergetni, úgy eltelt a nézgelődésével.
Egyszer azonban mégis mi történik?
Hogyan, hogyan se, nagy zúgás-búgás támad a levegőben. Nem tudható, honnan. Nem tudható, merről. A gyümölcsfák elkezdenek mozogni, hajladozni. A leveleik süvöltöznek, forgadoznak. Az ágak recsegnek, ropognak. A fák törzsei jobbra-balra hajladoznak.
No, megijedt ettől Istók.
- Jaj, jaj, jaj! – kiabálta. – Viszi a szél a fákat!
Erre beszaladt nagy sebtében a kamarába. Felkapott egy sima nyelű fejszét, és csihi-puhi!
Jaj volt, jaj, a buckós fejű aranyalmának! Ripp-ropp! – és kidőlt Istók fejszéjének csapásaitól.
Jaj volt, jaj, a piros arcú aranykörtefának! Ripp-ropp! – és az aranykörtefa is a földön hevert.
Jaj volt, jaj, az ezüst héjú szilvafának, mert ripp-ropp! – egykettőre alábukott a gyepre az ezüst héjú szilvafa is.
Azután Istók felhúzta a kútból a vedret. Leszedte róla a láncot, egymáshoz kötözte vele a fák törzsét, nehogy a szél elragadja.
Azóta a kert nem termett többé se buckós fejű almát, se piros arcú körtét, se ezüst héjú szilvát, csak árvalányhajat. Bolond Istók ezután nem is tűzhetett mást a süvegéhez, mint árvalányhajat. Szeglet Laci azonban büszkén lépkedett végig a falun a fácántollas meg a saskörmös kalapjával.
Ezt a gyümölcsöskertet Istók, akár hiszitek, akár nem, úgy cserélte Szeglet Lacitól. Cserélte egy saskörömért meg egy szép, hosszú-hosszú fácántollért. A kalapja mellett hivalkodott az a fácándísz Istóknak. Szeglet Lacinak megtetszett a toll. Odaadta érte a madársípos kertet. Az édes terhű fát. Fehér habos patakot. Mindent, mindent.
No, nagy szerencse szakadt a kerttel Istókra. Örült is neki. Hogy öröme minél tovább tartson, fölkelt már a nap keltével, és naphosszat ott járkált mezítláb a selymes gyeppázsiton. Még este is alig lehetett ágyba kergetni, úgy eltelt a nézgelődésével.
Egyszer azonban mégis mi történik?
Hogyan, hogyan se, nagy zúgás-búgás támad a levegőben. Nem tudható, honnan. Nem tudható, merről. A gyümölcsfák elkezdenek mozogni, hajladozni. A leveleik süvöltöznek, forgadoznak. Az ágak recsegnek, ropognak. A fák törzsei jobbra-balra hajladoznak.
No, megijedt ettől Istók.
- Jaj, jaj, jaj! – kiabálta. – Viszi a szél a fákat!
Erre beszaladt nagy sebtében a kamarába. Felkapott egy sima nyelű fejszét, és csihi-puhi!
Jaj volt, jaj, a buckós fejű aranyalmának! Ripp-ropp! – és kidőlt Istók fejszéjének csapásaitól.
Jaj volt, jaj, a piros arcú aranykörtefának! Ripp-ropp! – és az aranykörtefa is a földön hevert.
Jaj volt, jaj, az ezüst héjú szilvafának, mert ripp-ropp! – egykettőre alábukott a gyepre az ezüst héjú szilvafa is.
Azután Istók felhúzta a kútból a vedret. Leszedte róla a láncot, egymáshoz kötözte vele a fák törzsét, nehogy a szél elragadja.
Azóta a kert nem termett többé se buckós fejű almát, se piros arcú körtét, se ezüst héjú szilvát, csak árvalányhajat. Bolond Istók ezután nem is tűzhetett mást a süvegéhez, mint árvalányhajat. Szeglet Laci azonban büszkén lépkedett végig a falun a fácántollas meg a saskörmös kalapjával.
Gárdonyi Géza: Mi újság, malac úrfiak?
Szép tavaszi nap volt. Azt mondja az öreg disznó a cocáknak:
— No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf.
Tetszett a mező a malac úrfiaknak.
— De jó itt lenni, ui-ui! — mondották. — Virágos, szép asztal a mező, ui-ui!, a virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!
Játszottak, legelésztek.
Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák meghajladoztak alatta, mintha a földre akarnának feküdni.
Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni.
A malacokat sem érte a szél erősen; csak az öreg disznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.
Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.
— Mi lehet az, ui-ui! — kérdik a malacok.
— Nem tudom, röf-röf — felelte az öreg disznó.
A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:
— Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui!, csak orra van, hosszú, az is rézből, ui-ui!
— Madár ez, ui-ui! — mondja egy másik —, mert repülni tud, ui-ui!
— Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf — mondja az öreg disznó.
— Hátha holt madár, ui-ui! — mondja ismét egy malac.
Pedig hát nem volt az sem holt madár, sem eleven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.
— Én megkóstolom ezt a madarat — szólt ismét egy malac —, meglehet, hogy jó?
— Hozzá ne nyúlj, röf-röf — szólt az öreg disznó —, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.
Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, s megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öreg disznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.
— Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!
— Itt a világ vége! Szaladjunk! — kiáltották a malacok.
Persze, az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, azután ismét felemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.
— No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf.
Tetszett a mező a malac úrfiaknak.
— De jó itt lenni, ui-ui! — mondották. — Virágos, szép asztal a mező, ui-ui!, a virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!
Játszottak, legelésztek.
Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák meghajladoztak alatta, mintha a földre akarnának feküdni.
Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni.
A malacokat sem érte a szél erősen; csak az öreg disznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.
Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.
— Mi lehet az, ui-ui! — kérdik a malacok.
— Nem tudom, röf-röf — felelte az öreg disznó.
A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:
— Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui!, csak orra van, hosszú, az is rézből, ui-ui!
— Madár ez, ui-ui! — mondja egy másik —, mert repülni tud, ui-ui!
— Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf — mondja az öreg disznó.
— Hátha holt madár, ui-ui! — mondja ismét egy malac.
Pedig hát nem volt az sem holt madár, sem eleven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.
— Én megkóstolom ezt a madarat — szólt ismét egy malac —, meglehet, hogy jó?
— Hozzá ne nyúlj, röf-röf — szólt az öreg disznó —, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.
Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, s megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öreg disznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.
— Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!
— Itt a világ vége! Szaladjunk! — kiáltották a malacok.
Persze, az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, azután ismét felemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.
Gárdonyi Géza: Csordás Andris
Ahogy a kapuban ácsorogtam, egy gyerek jött velem szembe. Mezítláb volt, térdig érő gatyácskában; a mellén pitykés posztómellényke; a fején legyűrt szélű kalap. De furcsa gyerek! Mért nem jár cipőben?
Hogy hozzám ért, ő is megállott és nézett engem.
Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.
Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbizsebbe.
Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.
De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.
Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.
Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:
- Tudok egy fészket.
- Micsoda fészket?
- Madárfészket.
- Madár van benne?
- Az.
- Meg lehet fogni?
- Meg lehetne.
- Hogyan lehetne megfogni?
- Ha benne van, megfogjuk.
- Hát hol az a fészek?
- Jöjjön, megmutatom.
A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!
A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.
A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypang virág.
- Itt van - súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett -, lassan menjünk!
Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.
- Ott van - súgta -, az a lyuk. Emeljen csak fel!
Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.
Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egypercnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.
- Emeljen feljebb! - mondja izgatottan.
Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.
- Emeljen!
- Nem bírom!
- No, csak egy kicsit!
Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett.
- A madár nincs benne - szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.
De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.
Különös fickó ez - gondoltam rábámulva -, nem sír, mikor vérzik!
Hogy hozzám ért, ő is megállott és nézett engem.
Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.
Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbizsebbe.
Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.
De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.
Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.
Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:
- Tudok egy fészket.
- Micsoda fészket?
- Madárfészket.
- Madár van benne?
- Az.
- Meg lehet fogni?
- Meg lehetne.
- Hogyan lehetne megfogni?
- Ha benne van, megfogjuk.
- Hát hol az a fészek?
- Jöjjön, megmutatom.
A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!
A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.
A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypang virág.
- Itt van - súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett -, lassan menjünk!
Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.
- Ott van - súgta -, az a lyuk. Emeljen csak fel!
Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.
Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egypercnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.
- Emeljen feljebb! - mondja izgatottan.
Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.
- Emeljen!
- Nem bírom!
- No, csak egy kicsit!
Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett.
- A madár nincs benne - szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.
De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.
Különös fickó ez - gondoltam rábámulva -, nem sír, mikor vérzik!
Gárdonyi Géza: Mikor diák, mikor király
Mátyás király udvarában sok íródiák dolgozott.
Beállít egyszer Görbefái Görbe András birtokoshoz Zemplénben egy fiatalember.
- Az én nevem Nagy Márton. íródiák vagyok a király udvarában; szállást kérek egy éjszakára.
Görbe András uram sokat hallott már arról, hogy Mátyás király álruhában járja néha az országot, és hogy nagyobbrészt iródiáknak adja ki magát.
„Engem nem teszel bolonddá!” – gondolta. Azután nagy szívességgel szólott:
- Isten hozta kegyelmedet, Nagy Márton uram! Tessék csak befordulni, mintha a saját háza volna.
Azután a kocsisának kiáltott:
- János, sétáltasd be azt a lovat a szobádba! Dunnát rakj alája, legfinomabb zabomat eléje. Te pedig költöződjél ki addig az istállóba.
- De uram – szólott a diák -, nem való paripa szobába, se dunna alája; zabnak a szalmája is megteszi.
- Azt csak tessék rám bízni – felelt Görbe András -, tudom én a tisztességet.
Beültette a diákot a legfényesebb szobájába. Ökröt vágatott, nyulat lövetett, drága és jó ezüsttányérokon rakta eléje, ő maga pedig se nem evett, se nem
ivott, hanem szolgált az asztalnál, s akármit beszélt neki a diák, mindenre csak azt felelte:
- Tudom én, mi a tisztesség!
Nagyot nevetett Mátyás király, amikor egy hét múlva megtudta, hogyan vendégelték meg az ő íródiákját.
Néhány hónap múlva, mikor ő járt diákruhában, ő is beállított a Görbe András portájára.
- Hopp, itt vagyok – szólott a király -, Szilágyi Mátyás a nevem. „Dejszen, engem nem teszel bolonddá!” – gondolta Görbe András. -
Kössétek a lovát az istállóba, adjatok zabszalmát eléje. A diák pedig feküdjék a kocsis szobájába.
Azután jelentős pillantást vetett Mátyásra, és így folytatta:
- Nekem is van ám eszem: minden diák nem király. A szomszédjaim legalább nem nevetnek rajtam, mint a múltkor, mikor egy diákot királynak néztem.
A kocsis jól tartotta a diákot. Együtt ettek-ittak. Másnap korán hajnalban így szólt a diák a kocsishoz:
- Nini, majd elfelejtem, levelet is hoztam az uradnak. Vedd ki csak a tarsolyomból, és vidd fel neki.
Görbe András nagy csudálkozással olvasta:
Parancsolom jó hívemnek, Görbe Andrásnak, hogy azonnal keljen útra Jánossal, a kocsisával együtt, és jöjjön Budára, Beszédem van vele.
Mátyás király
- Hozd ide hamar azt a diákot! – kiáltott Görbe András. – Hadd tudjam meg tőle, mit akar a király.
János kereste is a diákot, de már az akkor eltűnt a lovával együtt. Két hét múlva felkocogott Görbe András a budai várba. A király várta az udvaron.
Fényes skófiumos ruhába volt akkor öltözködve.
Görbe András háromszor is meghajolt, míg elébe érkezett.
- Eljöttem – szólt -, felséged parancsolatjára.
Hirtelen megakadt a szóban, és csodálkozva, ijedten nézett a királyra. A király a szolgákhoz fordulva szólott:
- Kössétek a lovát az egyik szobámba; jó puha dunyhákat rakjatok alája, ő is így tett a lovammal, mikor a diákom járt rajta.
- Uram, király – szólott nagy örömmel Görbe András. Azonban csakhanem elhűlt, mikor a király így folytatta:
- János kocsis az én vendégem; öltöztessétek díszruhába, és vezessétek az asztalomhoz. Görbe András uramat pedig helyezzétek el a kocsisomnál.
Görbe András úgy szédelgett, hogy alig tudott a lábán állani.
- Ej, ej, Görbe uram, hát így megtréfált maga engem – szólott a király. – A diákommal úgy bánt, mint királlyal szokás, velem pedig úgy, mint diákkal szokás.
- Felséges uram – felelt verejtékezve Görbe András -, hogy tudná azt az ember, hogy felséged mikor király?
- Nemcsak arra kell ám nézni, mikor vagyok király – szólott Mátyás nevetve -, hanem arra is, hogy mikor vagyok diák.
És Görbe Andrást a kocsisával együtt jól megvendégelte, azután pedig gazdagon megajándékozva eresztette haza őket az udvarából.
Beállít egyszer Görbefái Görbe András birtokoshoz Zemplénben egy fiatalember.
- Az én nevem Nagy Márton. íródiák vagyok a király udvarában; szállást kérek egy éjszakára.
Görbe András uram sokat hallott már arról, hogy Mátyás király álruhában járja néha az országot, és hogy nagyobbrészt iródiáknak adja ki magát.
„Engem nem teszel bolonddá!” – gondolta. Azután nagy szívességgel szólott:
- Isten hozta kegyelmedet, Nagy Márton uram! Tessék csak befordulni, mintha a saját háza volna.
Azután a kocsisának kiáltott:
- János, sétáltasd be azt a lovat a szobádba! Dunnát rakj alája, legfinomabb zabomat eléje. Te pedig költöződjél ki addig az istállóba.
- De uram – szólott a diák -, nem való paripa szobába, se dunna alája; zabnak a szalmája is megteszi.
- Azt csak tessék rám bízni – felelt Görbe András -, tudom én a tisztességet.
Beültette a diákot a legfényesebb szobájába. Ökröt vágatott, nyulat lövetett, drága és jó ezüsttányérokon rakta eléje, ő maga pedig se nem evett, se nem
ivott, hanem szolgált az asztalnál, s akármit beszélt neki a diák, mindenre csak azt felelte:
- Tudom én, mi a tisztesség!
Nagyot nevetett Mátyás király, amikor egy hét múlva megtudta, hogyan vendégelték meg az ő íródiákját.
Néhány hónap múlva, mikor ő járt diákruhában, ő is beállított a Görbe András portájára.
- Hopp, itt vagyok – szólott a király -, Szilágyi Mátyás a nevem. „Dejszen, engem nem teszel bolonddá!” – gondolta Görbe András. -
Kössétek a lovát az istállóba, adjatok zabszalmát eléje. A diák pedig feküdjék a kocsis szobájába.
Azután jelentős pillantást vetett Mátyásra, és így folytatta:
- Nekem is van ám eszem: minden diák nem király. A szomszédjaim legalább nem nevetnek rajtam, mint a múltkor, mikor egy diákot királynak néztem.
A kocsis jól tartotta a diákot. Együtt ettek-ittak. Másnap korán hajnalban így szólt a diák a kocsishoz:
- Nini, majd elfelejtem, levelet is hoztam az uradnak. Vedd ki csak a tarsolyomból, és vidd fel neki.
Görbe András nagy csudálkozással olvasta:
Parancsolom jó hívemnek, Görbe Andrásnak, hogy azonnal keljen útra Jánossal, a kocsisával együtt, és jöjjön Budára, Beszédem van vele.
Mátyás király
- Hozd ide hamar azt a diákot! – kiáltott Görbe András. – Hadd tudjam meg tőle, mit akar a király.
János kereste is a diákot, de már az akkor eltűnt a lovával együtt. Két hét múlva felkocogott Görbe András a budai várba. A király várta az udvaron.
Fényes skófiumos ruhába volt akkor öltözködve.
Görbe András háromszor is meghajolt, míg elébe érkezett.
- Eljöttem – szólt -, felséged parancsolatjára.
Hirtelen megakadt a szóban, és csodálkozva, ijedten nézett a királyra. A király a szolgákhoz fordulva szólott:
- Kössétek a lovát az egyik szobámba; jó puha dunyhákat rakjatok alája, ő is így tett a lovammal, mikor a diákom járt rajta.
- Uram, király – szólott nagy örömmel Görbe András. Azonban csakhanem elhűlt, mikor a király így folytatta:
- János kocsis az én vendégem; öltöztessétek díszruhába, és vezessétek az asztalomhoz. Görbe András uramat pedig helyezzétek el a kocsisomnál.
Görbe András úgy szédelgett, hogy alig tudott a lábán állani.
- Ej, ej, Görbe uram, hát így megtréfált maga engem – szólott a király. – A diákommal úgy bánt, mint királlyal szokás, velem pedig úgy, mint diákkal szokás.
- Felséges uram – felelt verejtékezve Görbe András -, hogy tudná azt az ember, hogy felséged mikor király?
- Nemcsak arra kell ám nézni, mikor vagyok király – szólott Mátyás nevetve -, hanem arra is, hogy mikor vagyok diák.
És Görbe Andrást a kocsisával együtt jól megvendégelte, azután pedig gazdagon megajándékozva eresztette haza őket az udvarából.
Gárdonyi Géza: Egérvadászat
A minap a cica nagyot ásítva ébredt fel a tűzhely mellett.
- Jó volna egy kis egérpecsenye- szólott-, megéheztem az alvásban.
Azzal elindult egérvadászatra.
Nem vitt magával sem puskát, sem kardot. Megfogja ő az egeret a körmével is.
Fölfutott a falon a kamra ablakába, és ott meglapulva leste, mikor jön az egér.
A kamra csöndes volt, a hurkák mozdulatlanul lógtak a rúdon. A lekváros fazékhoz most méhek sem jártak. Szóval csend volt a kamrában.
De a cica azért csak fülelt.
Egyszer csak hallja ám az ablak mellett, hogy szopogat valaki valamit.
Beljebb pislant, hát látja, hogy egy fürge kis szürke egér szopogatja a hurkán az ujját.
A cica szeme felragyogott.
Óvatosan összehúzta az izmait. Aztán- hopp!- beugrott a hurkák közé az egérre.
De az egér abban a pillanatban észrevette a veszedelmet. Mint a villám surrant tovább a hurkákról a bögrék mellé.
A cica utána.
Hurka lepotyogott, bögre legurult, de a fürge kis egér még hamarabb lenn termett.
Egy üres hordó állott a kamra közepén. Arra ugrott azegér.
Hopp, utána a cica!
Kergetőznek, szaladgálnak a hordó körül.
Mikor a cica megfordul, hogy szembeütközzék, a kis egér átugrik a cicán, úgyhogy a cica csak a levegőbe kap, de nem fog semmit.
- Ejnye, kópé!
Most egyúttal tovább is bújna az egér, az üvegek közé.
- Rejtsetek el, üvegek!- így cincog a kis egér.
- Rejtsetek el engem! Nyomomban van a cica! Be akar ám kapni.
Az üvegek sűrű csoportba állottak, de nem tudták elrejteni az egeret, mert átlátott a cica a derekukon.
Oda is ugrott. Szétrúgta az üvegeket.
Az egér ugyanabban a pillanatban az üres kosárba surrant.
- Takarj el, takarj el!- így szól az egér a kosárhoz. - Nyomomban a cica és be akar kapni.
A kosárnak nem volt ideje eltakarni az egeret. A cica beugrott a nyílásán, és meghemperedett a kosárral együtt.
De az egér ezalatt kiugrott egy kis lyukon, és a tojásos kosár alá rejtőzött.
- Jó tojásos kosár- így szólott remegve-, sarkamban a cica. Takarj el, takarj el!
A tojásos kosár el is takarta az egeret. Hej, de a cica megérezte a pecsenye szagát!
- Most megfoglak! – szólott ugráshoz lapulva. Azzal zsupsz, ráugrott a tojásokra.
Persze az egér megint kisiklott a körmei közül.
Felugrott a vizes sajtár tetejére.
- Jó vizes sajtár- szólott a kis egér-, hadd üljek egy kicsit a fejeden! Kerget a cica. Odalenn nem biztos az életem.
A vizes sajtár meg se moccant, úgy tartotta az egeret, de az éles szemű cica ott is észrevette.
A cica felugrott. Az egér leugrott.
A kamra falához támasztva állott az új seprű. Arra szaladt fel az egér. Nyomában a cica.
- No, most nem menekülhetsz – szólott a cica.
- Jaj, végem van!- cincogott a kis egér, és felhúzódott a seprűnek a legeslegtetejére.
Ez volt a szerencséje. Mert ahogy a cica utána kapaszkodott feljebb és feljebb, a seprű eldűlt, és belevágta a cicát a vizes tálba.
Mikorra a cica kiugrott a tálból, már akkor benne volt a kabátban, amely a szegen lógott.
- No, gondolta a kis egér-, itt már nem talál meg a cica.
De bizony megtalálta. A székről egyenesen beleugrott a kabát ujjába. Szerencséjére az egérnek, hogy szűk volt a kabát ujja. A cica megszorult benne. Mind a húsz körmével dolgozott, míg ki tudta belőle magát szabadítani.
A cicának ezt a kínlódását az egér a csizmaszárból nevette.
- Nevess csak- mondta a cica-, majd nem nevetsz te mindjárt.
Beleugrott az egér után a csizmaszárba.
De már akkor az egér nem félt. Tudta, hogy egy kis lyuk is van a csizma talpán. Azon a kis lyukon át kisurrant, és eltűnt a kamra köve között levő egérlyukba.
A cica egy darabig kotorászott az első lábával a csizmában, de aztán, mikor meglátta a lyukat a csizma talpán, gyorsan visszavonult.
- Elkéstem- szólott a fejét csóválva, mikor az egérlyukat megpillantotta,-, ma nem eszünk egérpecsenyét.
Cica, cica, ha csak az volna a baj! De mit szól majd édesanyám, ha meglátja a törött tojást, gurult fazekat és egyéb rendetlenséget?
Cica, cica, jó lesz, ha ma nem mutogatod.
- Jó volna egy kis egérpecsenye- szólott-, megéheztem az alvásban.
Azzal elindult egérvadászatra.
Nem vitt magával sem puskát, sem kardot. Megfogja ő az egeret a körmével is.
Fölfutott a falon a kamra ablakába, és ott meglapulva leste, mikor jön az egér.
A kamra csöndes volt, a hurkák mozdulatlanul lógtak a rúdon. A lekváros fazékhoz most méhek sem jártak. Szóval csend volt a kamrában.
De a cica azért csak fülelt.
Egyszer csak hallja ám az ablak mellett, hogy szopogat valaki valamit.
Beljebb pislant, hát látja, hogy egy fürge kis szürke egér szopogatja a hurkán az ujját.
A cica szeme felragyogott.
Óvatosan összehúzta az izmait. Aztán- hopp!- beugrott a hurkák közé az egérre.
De az egér abban a pillanatban észrevette a veszedelmet. Mint a villám surrant tovább a hurkákról a bögrék mellé.
A cica utána.
Hurka lepotyogott, bögre legurult, de a fürge kis egér még hamarabb lenn termett.
Egy üres hordó állott a kamra közepén. Arra ugrott azegér.
Hopp, utána a cica!
Kergetőznek, szaladgálnak a hordó körül.
Mikor a cica megfordul, hogy szembeütközzék, a kis egér átugrik a cicán, úgyhogy a cica csak a levegőbe kap, de nem fog semmit.
- Ejnye, kópé!
Most egyúttal tovább is bújna az egér, az üvegek közé.
- Rejtsetek el, üvegek!- így cincog a kis egér.
- Rejtsetek el engem! Nyomomban van a cica! Be akar ám kapni.
Az üvegek sűrű csoportba állottak, de nem tudták elrejteni az egeret, mert átlátott a cica a derekukon.
Oda is ugrott. Szétrúgta az üvegeket.
Az egér ugyanabban a pillanatban az üres kosárba surrant.
- Takarj el, takarj el!- így szól az egér a kosárhoz. - Nyomomban a cica és be akar kapni.
A kosárnak nem volt ideje eltakarni az egeret. A cica beugrott a nyílásán, és meghemperedett a kosárral együtt.
De az egér ezalatt kiugrott egy kis lyukon, és a tojásos kosár alá rejtőzött.
- Jó tojásos kosár- így szólott remegve-, sarkamban a cica. Takarj el, takarj el!
A tojásos kosár el is takarta az egeret. Hej, de a cica megérezte a pecsenye szagát!
- Most megfoglak! – szólott ugráshoz lapulva. Azzal zsupsz, ráugrott a tojásokra.
Persze az egér megint kisiklott a körmei közül.
Felugrott a vizes sajtár tetejére.
- Jó vizes sajtár- szólott a kis egér-, hadd üljek egy kicsit a fejeden! Kerget a cica. Odalenn nem biztos az életem.
A vizes sajtár meg se moccant, úgy tartotta az egeret, de az éles szemű cica ott is észrevette.
A cica felugrott. Az egér leugrott.
A kamra falához támasztva állott az új seprű. Arra szaladt fel az egér. Nyomában a cica.
- No, most nem menekülhetsz – szólott a cica.
- Jaj, végem van!- cincogott a kis egér, és felhúzódott a seprűnek a legeslegtetejére.
Ez volt a szerencséje. Mert ahogy a cica utána kapaszkodott feljebb és feljebb, a seprű eldűlt, és belevágta a cicát a vizes tálba.
Mikorra a cica kiugrott a tálból, már akkor benne volt a kabátban, amely a szegen lógott.
- No, gondolta a kis egér-, itt már nem talál meg a cica.
De bizony megtalálta. A székről egyenesen beleugrott a kabát ujjába. Szerencséjére az egérnek, hogy szűk volt a kabát ujja. A cica megszorult benne. Mind a húsz körmével dolgozott, míg ki tudta belőle magát szabadítani.
A cicának ezt a kínlódását az egér a csizmaszárból nevette.
- Nevess csak- mondta a cica-, majd nem nevetsz te mindjárt.
Beleugrott az egér után a csizmaszárba.
De már akkor az egér nem félt. Tudta, hogy egy kis lyuk is van a csizma talpán. Azon a kis lyukon át kisurrant, és eltűnt a kamra köve között levő egérlyukba.
A cica egy darabig kotorászott az első lábával a csizmában, de aztán, mikor meglátta a lyukat a csizma talpán, gyorsan visszavonult.
- Elkéstem- szólott a fejét csóválva, mikor az egérlyukat megpillantotta,-, ma nem eszünk egérpecsenyét.
Cica, cica, ha csak az volna a baj! De mit szól majd édesanyám, ha meglátja a törött tojást, gurult fazekat és egyéb rendetlenséget?
Cica, cica, jó lesz, ha ma nem mutogatod.
Gárdonyi Géza: A cinege
Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
- Istenem! - kiáltott fel Juliska -, meghalt!
- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
- A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
A lányok örvendezve állották körül.
- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
- Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
- Istenem! - kiáltott fel Juliska -, meghalt!
- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
- A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
A lányok örvendezve állották körül.
- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
- Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
A kis manók
(Grimm. Ford. Határ Győző)
Egyszer egy derék varga úgy elszegényedett, hogy egy pár
cipőre való bőrnél nem maradt egyebe. Ezt a bőrt este
kiszabta, hogy majd másnap reggel munkába veszi.
Nyugodtan lefeküdt, mint aki jól végezte dolgát. Isten
kegyelmébe ajánlotta magát, és elaludt.
Másnap reggel, ahogy ülne le a munkája mellé, mit lát, mit
nem: ott a két cipő készen az asztalán! Rettentőmód
csodálkozott rajta, még a szava is elakadt. Kezébe veszi a
cipőket, nézi, nézi. Azokat bizony olyan remekbe készítették,
hogy egyetlen öltés sem hiányzott róluk.
Nemsokára vásárló lépett a műhelyébe. Szerfölött tetszett
neki a pár cipő, jól megadta az árát; úgyhogy a pénzért két
párra való bőrt vásárolhatott a varga. Este ezeket is kiszabta,
és másnap friss kedvvel akart munkához látni. Csakhogy nem
volt mihez. Mert mire fölkelt, megint csak kész cipőket talált
az asztalán. Vásárlók is akadtak, akik megvegyék; és úgy
megadták az árát, hogy négy párra való bőrt vehetett rajta.
Másnap reggelre ez a négy pár is készen volt. Így ment ez
tovább: amit este kiszabott, reggelre készen, kidolgozva
várta az asztalán. Csak úgy dőlt a pénz a házhoz. Nemsokára
gazdag ember lett belőle.
Nem sokkal karácsony előtt egy este, ahogy kiszabta a
bőröket, odaszól a feleségének:
– Mi lenne, ha éjszaka kilesnénk, ki az, aki így segít
nekünk?
Az asszony beleegyezett; meggyújtotta a gyertyát, ők
maguk elbújtak a falra akasztott ruhák mögött, onnan
kukucskáltak. Úgy éjféltájt két apró legényke érkezett
ruhátlanul. Odaültek a varga asztalához, elővették a
kiszabott anyagot; és pirinyó ujjaikkal olyan szaporán
varrtak, kopácsoltak, hogy a varga a csodálkozástól csak a
szemét meresztgette. Dolgoztak a kis manók, míg csak a
remekbe készített cipők ott nem sorakoztak az asztalon.
Akkor felugrottak, és már nem voltak sehol.
Másnap így szól az asszony:
– A kis manóknak köszönhetjük, hogy jómódba kerültünk,
ezt valamivel meg kellene hálálni. Ruhátlanul szaladgálnak az
árvák. Ki tudja, mennyit áznak, fáznak? Tudod, mit? Varrok
nekik ingecskét, nadrágot, mellényt, zekét; még két pár
harisnyát is kötök. Te pedig varrj nekik kis cipőt!
– Igazad van, asszony – felelte a varga.
Úgy is lett. Este, amikor mindennel elkészültek, a
kiszabott bőrök helyett a holmikat tették az asztalra. Megint
elrejtőzködtek, hogy lássák, miként fogadják az emberkék az
ajándékot.
Nem is várattak sokáig magukra: éjfélkor betoppantak a
manók, hogy ízibe’ hozzáfogjanak a munkához.
Hát, uramfia! Nézik, csodálják a sok szép ruhácskát, amit
odatettek nekik a kiszabott bőrök helyett. Hamarabb, mint
ahogy kimondom, belebújtak a gúnyába, szeretettel
simogatták magukon; és ezt énekelték:
Helyre két legények volnánk a javából!
Mulass, pajtás, elég volt a kaptafából!
Örömükben elkezdtek táncolni; széken, lócán
keresztülugrálni.
Végül cigánykereket vetettek, és kiszaladtak a szobából.
Többé vissza se jöttek; de a vargának továbbra is jól ment a
sora, volt bőven munkája. Holta napjáig szerencsésen
végezte, amibe belefogott.
cipőre való bőrnél nem maradt egyebe. Ezt a bőrt este
kiszabta, hogy majd másnap reggel munkába veszi.
Nyugodtan lefeküdt, mint aki jól végezte dolgát. Isten
kegyelmébe ajánlotta magát, és elaludt.
Másnap reggel, ahogy ülne le a munkája mellé, mit lát, mit
nem: ott a két cipő készen az asztalán! Rettentőmód
csodálkozott rajta, még a szava is elakadt. Kezébe veszi a
cipőket, nézi, nézi. Azokat bizony olyan remekbe készítették,
hogy egyetlen öltés sem hiányzott róluk.
Nemsokára vásárló lépett a műhelyébe. Szerfölött tetszett
neki a pár cipő, jól megadta az árát; úgyhogy a pénzért két
párra való bőrt vásárolhatott a varga. Este ezeket is kiszabta,
és másnap friss kedvvel akart munkához látni. Csakhogy nem
volt mihez. Mert mire fölkelt, megint csak kész cipőket talált
az asztalán. Vásárlók is akadtak, akik megvegyék; és úgy
megadták az árát, hogy négy párra való bőrt vehetett rajta.
Másnap reggelre ez a négy pár is készen volt. Így ment ez
tovább: amit este kiszabott, reggelre készen, kidolgozva
várta az asztalán. Csak úgy dőlt a pénz a házhoz. Nemsokára
gazdag ember lett belőle.
Nem sokkal karácsony előtt egy este, ahogy kiszabta a
bőröket, odaszól a feleségének:
– Mi lenne, ha éjszaka kilesnénk, ki az, aki így segít
nekünk?
Az asszony beleegyezett; meggyújtotta a gyertyát, ők
maguk elbújtak a falra akasztott ruhák mögött, onnan
kukucskáltak. Úgy éjféltájt két apró legényke érkezett
ruhátlanul. Odaültek a varga asztalához, elővették a
kiszabott anyagot; és pirinyó ujjaikkal olyan szaporán
varrtak, kopácsoltak, hogy a varga a csodálkozástól csak a
szemét meresztgette. Dolgoztak a kis manók, míg csak a
remekbe készített cipők ott nem sorakoztak az asztalon.
Akkor felugrottak, és már nem voltak sehol.
Másnap így szól az asszony:
– A kis manóknak köszönhetjük, hogy jómódba kerültünk,
ezt valamivel meg kellene hálálni. Ruhátlanul szaladgálnak az
árvák. Ki tudja, mennyit áznak, fáznak? Tudod, mit? Varrok
nekik ingecskét, nadrágot, mellényt, zekét; még két pár
harisnyát is kötök. Te pedig varrj nekik kis cipőt!
– Igazad van, asszony – felelte a varga.
Úgy is lett. Este, amikor mindennel elkészültek, a
kiszabott bőrök helyett a holmikat tették az asztalra. Megint
elrejtőzködtek, hogy lássák, miként fogadják az emberkék az
ajándékot.
Nem is várattak sokáig magukra: éjfélkor betoppantak a
manók, hogy ízibe’ hozzáfogjanak a munkához.
Hát, uramfia! Nézik, csodálják a sok szép ruhácskát, amit
odatettek nekik a kiszabott bőrök helyett. Hamarabb, mint
ahogy kimondom, belebújtak a gúnyába, szeretettel
simogatták magukon; és ezt énekelték:
Helyre két legények volnánk a javából!
Mulass, pajtás, elég volt a kaptafából!
Örömükben elkezdtek táncolni; széken, lócán
keresztülugrálni.
Végül cigánykereket vetettek, és kiszaladtak a szobából.
Többé vissza se jöttek; de a vargának továbbra is jól ment a
sora, volt bőven munkája. Holta napjáig szerencsésen
végezte, amibe belefogott.
A méhkirálynő
(Grimm. Ford. Határ Győző)
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé.
Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult....
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:
"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.
A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.
Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.
Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.
De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!
Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.
Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé.
Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult....
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:
"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.
A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.
Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.
Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.
De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!
Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.
Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.
Kutya szeretne lenni
(Benedek Elek)
Egyszer volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz
fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a
cselédjei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy
csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája
nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a
gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen:
- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának,
lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s
esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest,* de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához,
de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is
adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -,
majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint
csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a
szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember
legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová
a jó Isten rendelte.
Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
A galamb, a réce, meg a lúd
(Benedek Elek)
Egyszer a galamb, a réce meg a lúd nagy-erős barátságot kötött, s elindult együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdőbe értek, rengeteg erdő közepében találtak egy nagy hordót. Felszáll a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csőrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni:
-Van bor! Van bor! Van bor!
Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan:
-Csak csapra, csak csapra!
Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott:
-Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk!
Itt a vége, fuss el véle!
Egyszer a galamb, a réce meg a lúd nagy-erős barátságot kötött, s elindult együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdőbe értek, rengeteg erdő közepében találtak egy nagy hordót. Felszáll a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csőrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni:
-Van bor! Van bor! Van bor!
Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan:
-Csak csapra, csak csapra!
Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott:
-Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk!
Itt a vége, fuss el véle!
A prücsök krajcárkája
(Benedek Elek)
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök,hegyeken, völgyeken által, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényecskét látott a földön.
''Ugyan mi lehet ez a fényecske? - kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:
-Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, örült.Továbbugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:
-Csak van, akinek van, csak van, akinek van!
Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?
No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz?
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csipte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult, s meg nem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt cirpegte:
-Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!
Így bizony!
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök,hegyeken, völgyeken által, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényecskét látott a földön.
''Ugyan mi lehet ez a fényecske? - kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:
-Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, örült.Továbbugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:
-Csak van, akinek van, csak van, akinek van!
Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?
No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz?
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csipte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult, s meg nem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt cirpegte:
-Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!
Így bizony!
A hiba
(Oszejeva. Ford. Rab Zsuzsa)
A kutya, ugrásra készen, vadul ugatott. Előtte, a kerítéshez lapulva, felborzolt szőrű, öklömnyi kismacska kuporgott. Kitátott szájjal, panaszosan nyávogott. Két kisfiú álldogált a közelben, várta, hogy mi történik.
Egy asszony tekintett ki az ablakon, aztán kiszaladt a tornácra. Elkergette a kutyát, és haragosan rákiáltott a fiúkra:
-Nem szégyellitek magatokat!
-Miért szégyelnénk? Nem csináltunk mi semmit! -csodálkozott a két fiú.
-Éppen ez a hiba! -felelte szemrehányóan az asszony.
A kutya, ugrásra készen, vadul ugatott. Előtte, a kerítéshez lapulva, felborzolt szőrű, öklömnyi kismacska kuporgott. Kitátott szájjal, panaszosan nyávogott. Két kisfiú álldogált a közelben, várta, hogy mi történik.
Egy asszony tekintett ki az ablakon, aztán kiszaladt a tornácra. Elkergette a kutyát, és haragosan rákiáltott a fiúkra:
-Nem szégyellitek magatokat!
-Miért szégyelnénk? Nem csináltunk mi semmit! -csodálkozott a két fiú.
-Éppen ez a hiba! -felelte szemrehányóan az asszony.
Öregapó madarai
(Dalj. Ford. Hollós Róbert)
Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl, éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják. Mikor int öregapó, elszáll három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad.
Második intésére ismét három madár ered útnak. Röptükre olvad a hó, a mezőn kidugják a fejüket a virágok.
Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok aratják a gabonát. Negyedízben is útra kél egy kis csapat: ködöt,esőt, hűvös szelet visz magával.
Bizony furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek, s mindegyik szárnyban hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világos lesz, ha összecsukja, mélységesen sötét.
Találjátok ki,miféle madarak ezek.
(Az öregapó: az év. A tizenkét madár: a tizenkét hónap. Hármasával repülnek, mert egy-egy évszak - a tél, a tavasz, a nyár és az ősz - három-három hónapból áll.
A madarak négy szárnya: a hónap négy hete, a hét toll pedig: a hét napjai. A tollak fehér oldala: a nappal, a fekete: az éjszaka.)
Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl, éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják. Mikor int öregapó, elszáll három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad.
Második intésére ismét három madár ered útnak. Röptükre olvad a hó, a mezőn kidugják a fejüket a virágok.
Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok aratják a gabonát. Negyedízben is útra kél egy kis csapat: ködöt,esőt, hűvös szelet visz magával.
Bizony furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek, s mindegyik szárnyban hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világos lesz, ha összecsukja, mélységesen sötét.
Találjátok ki,miféle madarak ezek.
(Az öregapó: az év. A tizenkét madár: a tizenkét hónap. Hármasával repülnek, mert egy-egy évszak - a tél, a tavasz, a nyár és az ősz - három-három hónapból áll.
A madarak négy szárnya: a hónap négy hete, a hét toll pedig: a hét napjai. A tollak fehér oldala: a nappal, a fekete: az éjszaka.)
Az okos leány
(Benedek Elek)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl,
volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a
híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe
a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta
az udvarába.
Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki:
- No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek,
hát ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendős fonalam,
fonj nekem abból arany fonalat.
Felelte a leány:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom,
van az édesapámnak százesztendős sövénykerítése, csináltasson nekem
abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat.
Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki:
- Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól
megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm,
foltozd meg azokat.
- Én jó szívvel - mondja a leány -, csak elébb
felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy
semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról.
Mondja a király:
- Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek.
- Csak mondja, felséges királyom.
- Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is.
Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az
ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az
udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két
szita közé tette, s úgy ment fel a király színe elé.
- Itt van, felséges királyom.
Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült.
- Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is.
De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a
leány, hogy egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a
leánnyal. Elő a cigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig,
talán kettőig is.
Én is ott voltam, egyet jót táncoltam.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Három kívánság
(Benedek Elek)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl,
még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak
felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy
szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja
magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt
miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a
feleségének nagy örömmel:
- Hej, feleség, ha tudnád, mi történt. Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.
- Ugyan, ne tréfáljon kend - mondta az asszony -, talán bizony kincset talált?
- Meghiszem azt. Hallgass csak ide! Amint jövök az
erdőből, mit látok az út közepén. Belerekedt a nagy sárba egy kicsi
aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony
ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyos tündér lehetett.
Mondja nekem az a tündér:
- Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg!
- Hát én hogyne segíteném? - mondtam én.
Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul,
mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett
engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e. Mondtam
én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere.
- No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a
feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három
kívánsága azonnal teljesül.
- Hallá-e - mondta az asszony -, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára.
- Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit.
- Hát jól van, kívánok. Ó, uramistenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!
Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve.
- Látod, hogy igazam volt - mondta a szegény ember. - Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.
Szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi
dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut
eszébe. Benyúlt a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan
ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász
kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni.
- Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!
S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel* levenni nem lehetett.
Hej, uramteremtőm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak.
Mondja az ember:
- Előbb ezt a kolbászt vegyük le.
Próbálja az asszony, nem tudja levenni.
- Hát bizony ezt le kell venni - mondja az asszony. - Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
- De már azt nem engedem!
- Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!
- De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek.
Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni.
- Tudod mit, asszony, - mondja az ember -, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról.
- Mit gondol kend, hiszen az a harmadik kívánság
lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok
földet, szép házat s mindent!
- Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról.
Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt
kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a
hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy leültükben, hogy egy falat
sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység
miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat, sokat. Lett aztán ökör
is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Icinke-picinke
(Arany László)
Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba, abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz,felborította azt az icinke-picinke kis tejet, ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele azt az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.
A búbos pacsirta meg a rezgőfű
(Kolozsvári Grandpierre Emil)
Egy kis búbos pacsirta meglátott egy tő rezgőfüvet.
- Azt a füvet én gyökerestől kihúzom - mondta hetvenkedve a többi madárnak.
A fű nagy volt, a búbos pacsirta kicsike. A madarak nem hitték, hogy boldogul.
-Gyönge vagy te ahhoz - csúfolták.
Erre a kicsi pacsirta megmérgesedett, s leröppent a fáról a fű mellé. Csőrébe vette a rezgőfű szárát, s nagyot rántott rajta. A fű meg sem rezdült.
- Minek erőlködsz, hiszen úgysem bírsz vele - mondták a madarak.
De a búbos pacsirta csak nem tágított. Próbálta jobbról, próbálta balról. Mikor ötödszörre rugaszkodott neki, a fű szára elszakadt, a kis pacsirta pedig hanyatt esett. A madarak úgy kacagtak, majd lefordultak a fáról.
Elszégyellte magát erősen a búbos pacsirta. De nem akarta megvallani, hogy felsült. Hencegve azt csicseregte hát:
-Én így akartam! Én így akartam.
Egy kis búbos pacsirta meglátott egy tő rezgőfüvet.
- Azt a füvet én gyökerestől kihúzom - mondta hetvenkedve a többi madárnak.
A fű nagy volt, a búbos pacsirta kicsike. A madarak nem hitték, hogy boldogul.
-Gyönge vagy te ahhoz - csúfolták.
Erre a kicsi pacsirta megmérgesedett, s leröppent a fáról a fű mellé. Csőrébe vette a rezgőfű szárát, s nagyot rántott rajta. A fű meg sem rezdült.
- Minek erőlködsz, hiszen úgysem bírsz vele - mondták a madarak.
De a búbos pacsirta csak nem tágított. Próbálta jobbról, próbálta balról. Mikor ötödszörre rugaszkodott neki, a fű szára elszakadt, a kis pacsirta pedig hanyatt esett. A madarak úgy kacagtak, majd lefordultak a fáról.
Elszégyellte magát erősen a búbos pacsirta. De nem akarta megvallani, hogy felsült. Hencegve azt csicseregte hát:
-Én így akartam! Én így akartam.
Fizetés az étel szagáért
(Naszreddin. Hodzsa tréfáiból. Ford. Honti Rezső)
Egy szegény ember a vásártéren bandukolt,hátha akad valami munkája. Éhes volt nagyon, és amint elmegy a pecsenyesütő sátra előtt,meg nem állhatja,hogy oda ne menjen a tűz közelébe, hogy a pecsenyének legalább az illatát szívja magába, mert pénze bizony nem volt,hogy egy adagot megvegyen.
A száraz kenyerét húzta elő tarisznyájából, és azt rágta a pecsenyeszaghoz. Észrevette ezt a szakács, és követelte a pecsenyeillat árát. Csak nem gondolja az ember, hogy ingyen lakhat jól az ő pecsenyéjének gőzével! A szegény ember persze nem tudott fizetni, hát bíró elé mentek. A bíró azt mondta:
- Majd én fizetek a szegény ember helyett! - ezzel elővette erszényét, megcsörgette a pénzdarabokat, amelyek benne voltak,és így szólt:
-Te a hús szagát adtad, most a vendéged a pénz hangjával fizetett. Elmehetsz.
A száraz kenyerét húzta elő tarisznyájából, és azt rágta a pecsenyeszaghoz. Észrevette ezt a szakács, és követelte a pecsenyeillat árát. Csak nem gondolja az ember, hogy ingyen lakhat jól az ő pecsenyéjének gőzével! A szegény ember persze nem tudott fizetni, hát bíró elé mentek. A bíró azt mondta:
- Majd én fizetek a szegény ember helyett! - ezzel elővette erszényét, megcsörgette a pénzdarabokat, amelyek benne voltak,és így szólt:
-Te a hús szagát adtad, most a vendéged a pénz hangjával fizetett. Elmehetsz.
Mese a kislányról, aki belepottyant a sárba
(francia mese)
Hol volt,hol nem volt,volt egyszer egy kisfiú meg egy kislány. Egy szép napon elindultak sétálni egy igen-igen régi,igen-igen sáros,igen-igen csúszós úton.
Mentek,mendegéltek,és egyszer csak - zsupsz! a kislány megcsúszik,és belepottyan a sárba.
A kisfiú elébe áll,megfogja a kezét,és elkezdi húzni,húzni... de oly erősen húzza,hogy egyszer csak - hopp! fölrántja a kislányt,ő maga meg - zsupsz! megcsúszik,és máris ott csücsül a sárban.
Erre a kislány elébe áll,megfogja a két kezét,és elkezdi húzni,húzni...de olyan erősen húzza,hogy egyszer csak - hopp! fölrántja,ő maga meg - zsupsz! megcsúszik,és máris ott csücsül a sárban.
Erre a kisfiú elébe áll,megfogja a két kezét,és elkezdi húzni,húzni...de olyan erősen húzza,hogy egyszer csak - hopp! fölrántja,ő maga meg - zsupsz!megcsúszik,és máris ott csücsül a sárban.
Erre a kislány elébe áll... - és így tovább, ameddig meg nem unjátok!
Mentek,mendegéltek,és egyszer csak - zsupsz! a kislány megcsúszik,és belepottyan a sárba.
A kisfiú elébe áll,megfogja a kezét,és elkezdi húzni,húzni... de oly erősen húzza,hogy egyszer csak - hopp! fölrántja a kislányt,ő maga meg - zsupsz! megcsúszik,és máris ott csücsül a sárban.
Erre a kislány elébe áll,megfogja a két kezét,és elkezdi húzni,húzni...de olyan erősen húzza,hogy egyszer csak - hopp! fölrántja,ő maga meg - zsupsz! megcsúszik,és máris ott csücsül a sárban.
Erre a kisfiú elébe áll,megfogja a két kezét,és elkezdi húzni,húzni...de olyan erősen húzza,hogy egyszer csak - hopp! fölrántja,ő maga meg - zsupsz!megcsúszik,és máris ott csücsül a sárban.
Erre a kislány elébe áll... - és így tovább, ameddig meg nem unjátok!
Dióbél királykisasszony
(Móra Ferenc)
Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg,hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban,s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki,hogy neki már elég volt a mákos csíkból,nem kér többet belőle.
- No - mondom -,én meg nem kérek már a körtemuzsikából.
- Nem is adom,ha kéred is - fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.
- No,pedig én tudnék olyat,amiért nekem adnád - évődtem vele.
- Olyan nincs! - rikoltotta a gyönyörű muzsika.
- Hát ha olyan babát adnék érte,amilyen még sohase volt?
Még akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen,hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.
No,nem is bánta ő meg,hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett,és tessékelt befelé a babaszobába.
- No,gyere,bácsim. Nézd meg,hogy milyen babám nincs még.
Annyi volt ott a baba,mint rostán a lyuk,még eggyel annál is több. Volt azok között szolgáló baba is,de még bárókisasszony baba is.
- Hej,szegény világ,vetett ágy,mi lesz ebből! - sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.
- Ez a grófkisasszony baba - mutatta büszkén.
Meghajtottam magam,és azt mondtam a grófkisasszony babának,hogy még olyan szépet sohase láttam,mint ő.
- De már ilyet ne mondj,bácsim! - duzzogott Bözske húgom,s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája,még a folt is arany volt rajta.
- Ez a hercegkisasszony baba!
Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.
- Csak még királykisasszony babám nem volt - ezt szólta. - Azt adj nekem,bácsim,a körtemuzsikáért.
- Hát majd körülnézek a világban - ígértem meg Bözskének, s egész délután törtem a fejem,hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném,ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám,mégpedig szép nagy szemű diót,akár babát lehetett volna ringatni a héjában.
"Nini,hátha lehetne is!" - ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót,hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam,a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.
"Így ni,készen van a babakocsi,csak cérna kell bele húzónak" - biztattam magamat.
A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni,egy szem borsót ráerősiteni, annak orrát,szemét,száját festeni,szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból,hogy öröm nézni. Megérdemli,hogy dirib-darab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.
Nem telt bele fél óra,már odahúztam az asztalon a babakocsit Bözske húgom elé.
- Itt a királykisasszony baba.
Bözske kerekre nyitotta a csillagszemét.
- Micsoda királykisasszony ez? -kérdezte gyanakodva.
- Hát dióbél királykisasszony.
- Úgy már igen - nyugodott meg a babák királynéja.
Ez csakugyan olyan baba,amilyen még senkinek se volt,de mindenkinek lehet.
Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg,hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban,s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki,hogy neki már elég volt a mákos csíkból,nem kér többet belőle.
- No - mondom -,én meg nem kérek már a körtemuzsikából.
- Nem is adom,ha kéred is - fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.
- No,pedig én tudnék olyat,amiért nekem adnád - évődtem vele.
- Olyan nincs! - rikoltotta a gyönyörű muzsika.
- Hát ha olyan babát adnék érte,amilyen még sohase volt?
Még akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen,hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.
No,nem is bánta ő meg,hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett,és tessékelt befelé a babaszobába.
- No,gyere,bácsim. Nézd meg,hogy milyen babám nincs még.
Annyi volt ott a baba,mint rostán a lyuk,még eggyel annál is több. Volt azok között szolgáló baba is,de még bárókisasszony baba is.
- Hej,szegény világ,vetett ágy,mi lesz ebből! - sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.
- Ez a grófkisasszony baba - mutatta büszkén.
Meghajtottam magam,és azt mondtam a grófkisasszony babának,hogy még olyan szépet sohase láttam,mint ő.
- De már ilyet ne mondj,bácsim! - duzzogott Bözske húgom,s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája,még a folt is arany volt rajta.
- Ez a hercegkisasszony baba!
Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.
- Csak még királykisasszony babám nem volt - ezt szólta. - Azt adj nekem,bácsim,a körtemuzsikáért.
- Hát majd körülnézek a világban - ígértem meg Bözskének, s egész délután törtem a fejem,hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném,ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám,mégpedig szép nagy szemű diót,akár babát lehetett volna ringatni a héjában.
"Nini,hátha lehetne is!" - ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót,hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam,a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.
"Így ni,készen van a babakocsi,csak cérna kell bele húzónak" - biztattam magamat.
A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni,egy szem borsót ráerősiteni, annak orrát,szemét,száját festeni,szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból,hogy öröm nézni. Megérdemli,hogy dirib-darab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.
Nem telt bele fél óra,már odahúztam az asztalon a babakocsit Bözske húgom elé.
- Itt a királykisasszony baba.
Bözske kerekre nyitotta a csillagszemét.
- Micsoda királykisasszony ez? -kérdezte gyanakodva.
- Hát dióbél királykisasszony.
- Úgy már igen - nyugodott meg a babák királynéja.
Ez csakugyan olyan baba,amilyen még senkinek se volt,de mindenkinek lehet.
A kis gömböc
(Benedek Elek)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc.
Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
— Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:
— Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én!
— S azzal — hamm! — bekapta.
A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc — hamm! — bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony!
Hogy õ még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.
— Eredj, leányom — mondja a legkisebb leánynak —,szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom.
Fölmegy a kis leány nagy sebesen, de a kis gömböc őt is bekapta.
— Na megálljatok — mondja a szegény asszony —, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül.
Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc õt is — hamm! — bekapta.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora.
Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja
magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
— Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! — S — hamm! — bekapta a szegény embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta.
Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
— Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:
— Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én!
— S azzal — hamm! — bekapta.
A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc — hamm! — bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony!
Hogy õ még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.
— Eredj, leányom — mondja a legkisebb leánynak —,szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom.
Fölmegy a kis leány nagy sebesen, de a kis gömböc őt is bekapta.
— Na megálljatok — mondja a szegény asszony —, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül.
Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc õt is — hamm! — bekapta.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora.
Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja
magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
— Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! — S — hamm! — bekapta a szegény embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta.
Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Félsz
(Benedek Elek)
Volt egyszer egy király, s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi.
Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem is merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte a jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak.
Hazajő a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje.
Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem
találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja:
— Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt.
A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas.
Azt felelte neki:
— Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt.
Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan — gondolta magában —, az inas is félt,
amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve.
Mindjárt szólította is a kutyát:
— Hopp ide, Félsz!
Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz,nyalta a kezét-lábát, hízelkedett neki.
Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval,a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az
országából.
— Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát!
Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig ment,mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért,a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.
Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást,mint két gilicemadár, s Isten megáldotta szép gyermekekkel őket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a
leányukat.
Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták!
Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat.
— No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.
— Meg is mondom én most, édesapám, de biz’ akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje.
Így tudta meg a király, hogy hová került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.
Így volt, vége volt, mese volt.
Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem is merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte a jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak.
Hazajő a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje.
Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem
találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja:
— Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt.
A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas.
Azt felelte neki:
— Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt.
Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan — gondolta magában —, az inas is félt,
amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve.
Mindjárt szólította is a kutyát:
— Hopp ide, Félsz!
Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz,nyalta a kezét-lábát, hízelkedett neki.
Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval,a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az
országából.
— Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát!
Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig ment,mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért,a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.
Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást,mint két gilicemadár, s Isten megáldotta szép gyermekekkel őket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a
leányukat.
Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták!
Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat.
— No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.
— Meg is mondom én most, édesapám, de biz’ akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje.
Így tudta meg a király, hogy hová került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.
Így volt, vége volt, mese volt.
Zelk Zoltán: A tölgyfa születésnapja
Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója, ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott õ a madarak életéről, mint maguk a rigók és mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának, s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:
- Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt, és egyszerre énekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele. A rigó csak fújta, hogy "tillió", a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő", a varjú csak azt, hogy " kár Pál, kár Pál". Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Így is volt jól ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó, szarka- és harkályfészkeket.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának, s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:
- Mi lenne más, mint valami szép dal? Madarak vagytok, hát énekelni fogtok a tölgyfának. De nem akárhogyan! Megalakítjuk az első erdei dalárdát, tanulunk valami szép dalt, és egyszerre énekeljük holnap hajnalban.
Megkezdődött a tanulás, de bizony nem sokra mentek vele. A rigó csak fújta, hogy "tillió", a szarka csak azt, hogy "csörgő-csörgő", a varjú csak azt, hogy " kár Pál, kár Pál". Végül össze is vesztek, s elszálltak, ki merre látott. De azért másnap hajnalban mind odalopóztak a tölgyfa ágaira és mind elfújta külön-külön a maga nótáját.
Így is volt jól ez, mert így tetszett a százéves tölgyfának, s meghatottságában azt ígérte, hogy még száz évig fogja ringatni a rigó, szarka- és harkályfészkeket.
Mese a bátor nyúlról
(Mamin-Szibirják. Ford. Szöllősy Klára)
A nagy erdőben született egyszer egy kicsi nyúl, és mindegyre félt. Ha száraz gally reccsent meg valahol,madár szállt fel fészkéről,vagy puha hó hullott le valamelyik faágról - a kicsi nyúlnak mindjárt inába szállt a bátorsága.
Igy félt egy napig,kettőig,egy hétig,egy esztendeig,de ezután megőtt, és egyszer csak megunta a félést.
- Nem félek én senkitől! - rikkantotta,hogy az egész erdő visszhangzott belé. - Egy cseppet se félek, s ennyi az egész!
Összegyűltek az öreg nyulak,összeszaladtak a kis nyuszik,odasántikáltak a vénségnél is vénebb nyúlanyókák,úgy hallgatták mind,honnan henceg a nagynevű nyúl - úgy hivták,hogy Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark -, hallgatták, és a saját fülüknek sem akartak hinni. Ilyen még nem volt a világon, hogy egy nyúl ne félt volna senkitől.
- Hallod-e, Kancsi-Szem, hát a farkastól se félsz?
- Nem félek én se a farkastól, se a rókától, se a medvétől - senkitől se félek!
Hát ez igazán roppantúl mulatságos volt! Kuncogtak a nyuszicsemeték, mellső lábukkal eltakarva pofácskájukat, nevettek a jószivű öreg nyúlanyókák, de somolyogtak még az öreg,tapasztalt nyúlbácsik is akik már róka karmából is szabadultak, és túljártak a farkas eszén. Micsoda nevetséges kis nyúl! De milyen nevetséges! Egyszerre mindenkinek jókedve lett. Valamennyien nekiálltak bukfencet vetni, ugrálni, vágtázni, kergetőzni, mintha egytől egyig megbolondultak volna.
- Nem is érdemes erről annyit beszélni - hetvenkedett Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark, aki most már végképp nekibátorodott. - Ha egy farkassal találkozom, egyszerűen felfalom...
- Jaj,de mulatságos! Nahát milyen ostoba!
Valamennyi nyúl tisztában volt vele, hogy Hosszú Fül nevetséges és ostoba, azért valamennyien kinevették.
No,ha az ember - akarom mondani,a nyúl - a farkast emlegeti, már nincs is messze maga a farkas.
Az erdőt járta,dolga után nézett,eközben megéhezett, és alighogy kigondolta: "Be jó lenne egy kis finom nyúlhús!" - már hallotta is, hogy valahol a közelben a nyulak a nevét kiabálják,őt - a szürke farkast - emlegetik. Több se kellett neki,megállt, szimatolt és odalopózkodott.
Már egészen közel ért a farkas a vigadó,játszadozó nyulakhoz,meghallotta, hogy valamennyien rajta nevetnek, s a legjobban nevet Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark.
"No,megállj,barátocskám, ezért fölfallak! - gondolta magában a szürke farkas és figyelni kezdte,melyik nyúl az, amelyik annyira kérkedik bátorságával. A nyulak pedig semmit se vettek észre, s csak vigadtak tovább. Végül a hencegő nyuszi felugrott egy fatuskóra,hátsó lábára ült, és beszélni kezdett:
- Hallgassatok ide,ti gyávák! Hallgassatok ide, és figyeljetek rám. Mutatok én nektek,de valami olyat, hogy...hogy...
A hencegő nyelve itt a szó szoros értelmében elakadt: tekintete a farkaséval találkozott! A többiek nem látták a farkast,de ő meglátta, és moccanni sem mert.
Ezután egészen különös dolog történt. A hencegő nyuszi a levegőbe ugrott,akár a gumilabda, és rémületében egyenesen a farkas széles homlokára pattant: onnan,mint a gombolyag,végjgurult a farkas hátán,még egyszer megfordult a levegőben, és azután úgy elinalt,mint aki még saját magától is el akar futni. Soká,soká futott a szerencsétlen nyuszi, mig csak ereje egészen el nem hagyta. Folyvást úgy rémlett neki, hogy a farkas üldözi, és már-már belékap rettenetes fogaival. Végül egészen elalélt szegényke,lehunyta szemét, és félholtan terült el egy bokor alatt.
A farkas eközben az ellenkező irányba loholt. Amikor a nyúl a fejére esett,azt hitte, hogy valaki rálőtt. Igy hát elszaladt. Elvégre is nyulat eleget találni az erdőn, de az alighanem ördög volt vagy gonosz lélek.
A többi nyúl sokáig nem tudott magához térni, volt amelyik bokorba bújt,némelyik fatönk mögé,egyik-másik a gödörbe.
Nagysokára elunták a bujócskát, a bátrabbak elő-előkandikáltak rejtekhelyükből.
- Milyen ügyesen megijesztette a farkast a mi hős társunk! - mondogatták. - Ha ő nem lett volna velünk,aligha úsztuk volna meg élve.. De hol van ő maga,hol van a mi rettenthetetlen hősünk?
Keresni kezdték. Keresték,kutatták mindenfelé - de seholse találták a bátor nyuszit. Csak nem falta fel egy másik farkas, Végre valahára megtalálták,amint a félelemtől félig-meddig eszméletlenül hevert a bokrok alatt az árokban.
- Éljen Kancsi! - kiabálták összevissza. - Nagyszerű gyerek vagy,Kancsi! Ügyesen elriasztottad a vén farkast. Köszönjük, testvér! Pedig már azt hittük,hogy csak hencegsz.
A bátor nyuszi egyszerre erőre kapott. Kimászott a bokor alól,megrázta magát,összevonta szemöldökét,és méltatlankodva felelt:
- Hogy gondolhattatok rólam ilyesmit? Ej, ti gyávák!
Ettől a naptól kezdve a hős nyúl maga is szinte elhitte, hogy ő csakugyan nem fél senkitől.
A nagy erdőben született egyszer egy kicsi nyúl, és mindegyre félt. Ha száraz gally reccsent meg valahol,madár szállt fel fészkéről,vagy puha hó hullott le valamelyik faágról - a kicsi nyúlnak mindjárt inába szállt a bátorsága.
Igy félt egy napig,kettőig,egy hétig,egy esztendeig,de ezután megőtt, és egyszer csak megunta a félést.
- Nem félek én senkitől! - rikkantotta,hogy az egész erdő visszhangzott belé. - Egy cseppet se félek, s ennyi az egész!
Összegyűltek az öreg nyulak,összeszaladtak a kis nyuszik,odasántikáltak a vénségnél is vénebb nyúlanyókák,úgy hallgatták mind,honnan henceg a nagynevű nyúl - úgy hivták,hogy Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark -, hallgatták, és a saját fülüknek sem akartak hinni. Ilyen még nem volt a világon, hogy egy nyúl ne félt volna senkitől.
- Hallod-e, Kancsi-Szem, hát a farkastól se félsz?
- Nem félek én se a farkastól, se a rókától, se a medvétől - senkitől se félek!
Hát ez igazán roppantúl mulatságos volt! Kuncogtak a nyuszicsemeték, mellső lábukkal eltakarva pofácskájukat, nevettek a jószivű öreg nyúlanyókák, de somolyogtak még az öreg,tapasztalt nyúlbácsik is akik már róka karmából is szabadultak, és túljártak a farkas eszén. Micsoda nevetséges kis nyúl! De milyen nevetséges! Egyszerre mindenkinek jókedve lett. Valamennyien nekiálltak bukfencet vetni, ugrálni, vágtázni, kergetőzni, mintha egytől egyig megbolondultak volna.
- Nem is érdemes erről annyit beszélni - hetvenkedett Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark, aki most már végképp nekibátorodott. - Ha egy farkassal találkozom, egyszerűen felfalom...
- Jaj,de mulatságos! Nahát milyen ostoba!
Valamennyi nyúl tisztában volt vele, hogy Hosszú Fül nevetséges és ostoba, azért valamennyien kinevették.
No,ha az ember - akarom mondani,a nyúl - a farkast emlegeti, már nincs is messze maga a farkas.
Az erdőt járta,dolga után nézett,eközben megéhezett, és alighogy kigondolta: "Be jó lenne egy kis finom nyúlhús!" - már hallotta is, hogy valahol a közelben a nyulak a nevét kiabálják,őt - a szürke farkast - emlegetik. Több se kellett neki,megállt, szimatolt és odalopózkodott.
Már egészen közel ért a farkas a vigadó,játszadozó nyulakhoz,meghallotta, hogy valamennyien rajta nevetnek, s a legjobban nevet Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark.
"No,megállj,barátocskám, ezért fölfallak! - gondolta magában a szürke farkas és figyelni kezdte,melyik nyúl az, amelyik annyira kérkedik bátorságával. A nyulak pedig semmit se vettek észre, s csak vigadtak tovább. Végül a hencegő nyuszi felugrott egy fatuskóra,hátsó lábára ült, és beszélni kezdett:
- Hallgassatok ide,ti gyávák! Hallgassatok ide, és figyeljetek rám. Mutatok én nektek,de valami olyat, hogy...hogy...
A hencegő nyelve itt a szó szoros értelmében elakadt: tekintete a farkaséval találkozott! A többiek nem látták a farkast,de ő meglátta, és moccanni sem mert.
Ezután egészen különös dolog történt. A hencegő nyuszi a levegőbe ugrott,akár a gumilabda, és rémületében egyenesen a farkas széles homlokára pattant: onnan,mint a gombolyag,végjgurult a farkas hátán,még egyszer megfordult a levegőben, és azután úgy elinalt,mint aki még saját magától is el akar futni. Soká,soká futott a szerencsétlen nyuszi, mig csak ereje egészen el nem hagyta. Folyvást úgy rémlett neki, hogy a farkas üldözi, és már-már belékap rettenetes fogaival. Végül egészen elalélt szegényke,lehunyta szemét, és félholtan terült el egy bokor alatt.
A farkas eközben az ellenkező irányba loholt. Amikor a nyúl a fejére esett,azt hitte, hogy valaki rálőtt. Igy hát elszaladt. Elvégre is nyulat eleget találni az erdőn, de az alighanem ördög volt vagy gonosz lélek.
A többi nyúl sokáig nem tudott magához térni, volt amelyik bokorba bújt,némelyik fatönk mögé,egyik-másik a gödörbe.
Nagysokára elunták a bujócskát, a bátrabbak elő-előkandikáltak rejtekhelyükből.
- Milyen ügyesen megijesztette a farkast a mi hős társunk! - mondogatták. - Ha ő nem lett volna velünk,aligha úsztuk volna meg élve.. De hol van ő maga,hol van a mi rettenthetetlen hősünk?
Keresni kezdték. Keresték,kutatták mindenfelé - de seholse találták a bátor nyuszit. Csak nem falta fel egy másik farkas, Végre valahára megtalálták,amint a félelemtől félig-meddig eszméletlenül hevert a bokrok alatt az árokban.
- Éljen Kancsi! - kiabálták összevissza. - Nagyszerű gyerek vagy,Kancsi! Ügyesen elriasztottad a vén farkast. Köszönjük, testvér! Pedig már azt hittük,hogy csak hencegsz.
A bátor nyuszi egyszerre erőre kapott. Kimászott a bokor alól,megrázta magát,összevonta szemöldökét,és méltatlankodva felelt:
- Hogy gondolhattatok rólam ilyesmit? Ej, ti gyávák!
Ettől a naptól kezdve a hős nyúl maga is szinte elhitte, hogy ő csakugyan nem fél senkitől.
A tündér
( Charles Perrault. Ford. Határ Győző)
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegyasszony, és annak két lánya. Az idősebb lány szakasztott olyan volt mint édesanyja, aki csak rápillantott, azt hitte, az édesanyját látja. Ám mindkettőjük természete kellemetlen volt és hiú, senki sem szerette őket.
A fiatalabb lány édesapjára ütött, kedves volt, jó szándékú és udvarias, ráadásul a legszebb lány, kit szem valaha látott.
Minthogy az emberek természetéből fakad, hogy jobban szeretik, ki hozzájuk hasonló, az anya imádta idősebb lányát, a kisebbet viszont megvetette, folyton dolgoztatta, és még azt sem engedte, hogy egy asztalnál egyen velük.
A fiatal lány feladata volt, hogy minden nap kétszer hozzon egy teli kancsó friss vizet a forrásból, mely másfél mérföldre volt a házuktól.
Egy napon éppen a forrásnál volt, mikor arra jött egy szegény asszony, és arra kérte a lányt, adjon neki inni a vízből.
- Adok szívesen, hogyne adnék – mondta a lány. Odatartotta a kancsóját a tiszta vizű forráshoz, megtöltötte, és odaadta az asszonynak, hogy oltsa a szomját. Miután az asszony ivott, így szólt a lányhoz:
- Te nem csak szép vagy, hanem jószívű is, meghálálom a kedvességedet. –Az asszony valójában egy tündér volt, aki csak azért öltötte magára egy szegény asszony alakját, hogy megtudja, mennyire nagylelkű is ez a lány. – Adok neked egy ajándékot – folytatta a tündér. – Ahányszor csak beszélsz, minden szóra, melyet kimondasz, rózsák, igazgyöngyök és gyémántok hullnak majd a szádból.
A lány hazament, ahol anyja dúlt-fúlt a méregtől, és alaposan leszidta, amiért olyan sokáig elmaradt.
- Bocsásson meg, anyám – mondta a szegény lány -, hogy nem siettem jobban haza. Miközben ezeket kimondta, kihullott a száján két rózsa, két igazgyöngy és két gyémánt.
Az anya szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Mi történik itt? Jól látom, hogy rózsák, gyöngyök és gyémántok hullnak ki a szádból? Hogyan lehetséges ez, gyermekem? –kérdezte meglepetten az anyja, aki most először szólította gyermekemnek kisebbik lányát.
A lány őszintén elmondott mindent töviről-hegyire. A anyja rögtön arra gondolt, milyen jó lenne, ha idősebbik lányával is ilyen csodálatos varázslat történne, hát magához szólította kedvenc gyermekét:
- Nézd csak, Fanny, milyen kincsek jönnek ki a húgod száján! – aztán elmondta, hogy mi történt a kisebbik lánnyal, és arra kérte Fannyt, menjen el ő is a forráshoz, és ha arra megy a tündér asszony képiben, merjen neki vizet, és itassa meg.
Az idősebb lánynak nem volt nagy kedve elmenni a hosszú útra, főleg nem cipelni a kancsót, és vizet merni, de teljesítette anyja kérését, és elindult. Mikor megérkezett, egy ragyogóan elegáns hölgy lépett oda hozzá, és inni kért tőle. A hercegnőnek tűnő hölgy ismét a tündér volt, és azért öltötte magára ezúttal ezt az alakot, hogy megtudja, mennyire gőgös is ez a lány valójában. Az idősebbik lány büszkén felkiáltott:
- Nem azért jöttem ide, hogy kiszolgáljam magát, hölgyem! – mondta pökhendien a lány. – ha inni akar, hát igyon maga!
- Nem vagy túl udvarias – mondta a tündér. – Kedvesség nincsen a szívedben, durvaság annál inkább, ezért neked illő ajándékot adok. Amikor csak beszélsz, kígyók és varangyok jönnek majd a szádból.
Fanny is hazatért. Anyja már nagyon várta, hogy lássa, amint az ő szájából is gyémántok potyognak. Ám amint Fanny kinyitotta a száját, és beszélni kezdett, kígyók és varangyok hullottak belőle minden szó után.
- Ó, irgalom! –kiáltott fel az anyja. – Minden az átkozott húgod hibája! Meg kell fizetnie érte!
Dühében elkergette a háztól kisebbik lányát, aki sírva futott előle, és meg sem állt az erdőig, ahol elrejtőzött.
Éppen ekkor járt arra a király fia. Mikor meglátta a lányt, első pillantásra megtetszett neki. Megkérdezte, miért sír. A lány elmondta, hogy az anyja elkergette otthonról, s miközben beszélt, rózsák, igazgyöngyök és gyémántok hullottak a szájából. A királyfi nagyon elcsodálkozott, kíváncsi volt a lány történetére. A lány ezért elmondott mindent magáról, elmesélte mi történt vele.
A királyfi látta, hogy milyen kedves és jószívű ez a lány, és mivel úgy gondolta, hogy a kedvesség minden drágakőnél többet ér, hazavitte magával a lányt a palotájába, és feleségül vette.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegyasszony, és annak két lánya. Az idősebb lány szakasztott olyan volt mint édesanyja, aki csak rápillantott, azt hitte, az édesanyját látja. Ám mindkettőjük természete kellemetlen volt és hiú, senki sem szerette őket.
A fiatalabb lány édesapjára ütött, kedves volt, jó szándékú és udvarias, ráadásul a legszebb lány, kit szem valaha látott.
Minthogy az emberek természetéből fakad, hogy jobban szeretik, ki hozzájuk hasonló, az anya imádta idősebb lányát, a kisebbet viszont megvetette, folyton dolgoztatta, és még azt sem engedte, hogy egy asztalnál egyen velük.
A fiatal lány feladata volt, hogy minden nap kétszer hozzon egy teli kancsó friss vizet a forrásból, mely másfél mérföldre volt a házuktól.
Egy napon éppen a forrásnál volt, mikor arra jött egy szegény asszony, és arra kérte a lányt, adjon neki inni a vízből.
- Adok szívesen, hogyne adnék – mondta a lány. Odatartotta a kancsóját a tiszta vizű forráshoz, megtöltötte, és odaadta az asszonynak, hogy oltsa a szomját. Miután az asszony ivott, így szólt a lányhoz:
- Te nem csak szép vagy, hanem jószívű is, meghálálom a kedvességedet. –Az asszony valójában egy tündér volt, aki csak azért öltötte magára egy szegény asszony alakját, hogy megtudja, mennyire nagylelkű is ez a lány. – Adok neked egy ajándékot – folytatta a tündér. – Ahányszor csak beszélsz, minden szóra, melyet kimondasz, rózsák, igazgyöngyök és gyémántok hullnak majd a szádból.
A lány hazament, ahol anyja dúlt-fúlt a méregtől, és alaposan leszidta, amiért olyan sokáig elmaradt.
- Bocsásson meg, anyám – mondta a szegény lány -, hogy nem siettem jobban haza. Miközben ezeket kimondta, kihullott a száján két rózsa, két igazgyöngy és két gyémánt.
Az anya szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Mi történik itt? Jól látom, hogy rózsák, gyöngyök és gyémántok hullnak ki a szádból? Hogyan lehetséges ez, gyermekem? –kérdezte meglepetten az anyja, aki most először szólította gyermekemnek kisebbik lányát.
A lány őszintén elmondott mindent töviről-hegyire. A anyja rögtön arra gondolt, milyen jó lenne, ha idősebbik lányával is ilyen csodálatos varázslat történne, hát magához szólította kedvenc gyermekét:
- Nézd csak, Fanny, milyen kincsek jönnek ki a húgod száján! – aztán elmondta, hogy mi történt a kisebbik lánnyal, és arra kérte Fannyt, menjen el ő is a forráshoz, és ha arra megy a tündér asszony képiben, merjen neki vizet, és itassa meg.
Az idősebb lánynak nem volt nagy kedve elmenni a hosszú útra, főleg nem cipelni a kancsót, és vizet merni, de teljesítette anyja kérését, és elindult. Mikor megérkezett, egy ragyogóan elegáns hölgy lépett oda hozzá, és inni kért tőle. A hercegnőnek tűnő hölgy ismét a tündér volt, és azért öltötte magára ezúttal ezt az alakot, hogy megtudja, mennyire gőgös is ez a lány valójában. Az idősebbik lány büszkén felkiáltott:
- Nem azért jöttem ide, hogy kiszolgáljam magát, hölgyem! – mondta pökhendien a lány. – ha inni akar, hát igyon maga!
- Nem vagy túl udvarias – mondta a tündér. – Kedvesség nincsen a szívedben, durvaság annál inkább, ezért neked illő ajándékot adok. Amikor csak beszélsz, kígyók és varangyok jönnek majd a szádból.
Fanny is hazatért. Anyja már nagyon várta, hogy lássa, amint az ő szájából is gyémántok potyognak. Ám amint Fanny kinyitotta a száját, és beszélni kezdett, kígyók és varangyok hullottak belőle minden szó után.
- Ó, irgalom! –kiáltott fel az anyja. – Minden az átkozott húgod hibája! Meg kell fizetnie érte!
Dühében elkergette a háztól kisebbik lányát, aki sírva futott előle, és meg sem állt az erdőig, ahol elrejtőzött.
Éppen ekkor járt arra a király fia. Mikor meglátta a lányt, első pillantásra megtetszett neki. Megkérdezte, miért sír. A lány elmondta, hogy az anyja elkergette otthonról, s miközben beszélt, rózsák, igazgyöngyök és gyémántok hullottak a szájából. A királyfi nagyon elcsodálkozott, kíváncsi volt a lány történetére. A lány ezért elmondott mindent magáról, elmesélte mi történt vele.
A királyfi látta, hogy milyen kedves és jószívű ez a lány, és mivel úgy gondolta, hogy a kedvesség minden drágakőnél többet ér, hazavitte magával a lányt a palotájába, és feleségül vette.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)