Bálint Ágnes: A MACSKABÁL

A szél belefúj a kéménybe, és a tűz zúg-búg, mintha haragudnék. A kályha mellett, a zsámolyra terített puha, meleg kendőn fekszik Cili cica, és alszik. Simogatom bársonyos bundáját, s eszembe jut nagyanyám, aki mindig azt mondta: – Azért alszanak a cicák nappal, mert éjszaka bálba járnak.

Egyszer régen, kislány koromban betegen feküdtem. Torkomat bepólyálták fehér kendővel. Az ágy melletti asztalkán citromos víz volt egy pohárban. Kora reggel volt, nagymama a konyhában a reggeli edénnyel csörömpölt.

Egy ajtónyitásnál Cifra cicánk osont be az elsötétített szobába. Tüstént felugrott ágyacskámra, és hangos dorombolással köszöntött.

– Ó, be hideg a talpacskád! – mondtam neki. – Mit kerestél kint éjjel a hóban?

– Hát nem tudod? – meresztette rám Cifra cica kerek, sárga szemét. – Ma éjszaka macskabál volt, kivilágos-virradatig táncoltam. Jaj, de jól mulattam, de finom mulatság volt, haj!

– Mesélj a macskabálról – kérleltem. – Mondd el, hol tartottátok, kik voltak ott? Nagyanyám is ezt szokta kérdezni nővéreimtől, ha mulatságból jöttek haza.

Cifra cica kényelmesen elhelyezkedett puha dunnámon, s doromboló hangon mesélni kezdett:

– Karaj hentesék padlásán tartottuk a nagy, jelmezes macskabált. Már a múlt héten kezdtük körözni a meghívót. A meghívó szövegét gyönyörű, nagy hurkabőrre írtuk. Sajnos minden macska, aki meghívónkat elolvasta, leharapott egy pici darabot a hurkabőrből – annak jeléül, hogy tudomásul vette meghívásunkat. Utoljára már csak a hurkavég maradt a spárgával. A doktorék vörös macskája meg is sértődött, amiért hozzá csak ezt vittük. Végül mégis megengesztelődött, és eljött a bálba. S micsoda nagyszerű jelmezben! A doktor édesanyjának fekete bársony karmantyújába bújt bele.

– Te milyen jelmezt öltöttél? – kérdeztem kíváncsian. Cifra cica féloldalra billentette háromszögletű fejecskéjét.

– Ha nem veszed rossz néven, aranyoskám… mit tagadjam, a te nagy alvóbabád rózsaszínpettyes fehér ruháját vettem kölcsön erre az alkalomra. Percig se aggódj, már visszakapta babád a ruhát. Általában minden cica valamiféle babaruhába öltözött, mert ugye ahhoz mi a legkönnyebben hozzájutunk. Sonkalop Márton például, Tomola néni nagy, fekete macskája bohócruhában volt. Tejfelnyal Móric a pékségből zöld bársonyfrakkban jött el. De a legszebb, a legdaliásabb mindnyájuk között Tűzhelylesi Berci volt, úgy ám! Feszes, piros nadrág, aranyzsinóros mente volt rajta, oldalán fényes játék kardocska. Hanem hát jobb lett volna azt a kardot otthon hagyni, mert csak bajt okozott. No, de kezdem az elején. 

– Karaj hentesék padlását mintha egyenesen azért építették volna, hogy ott a macskák bált rendezzenek. Tágas, magas padlás, a gerendákról hurkához, kolbászhoz való belek, felfújt disznóhólyagok csüngtek alá, fényesen, puffadtan, minden szellőtől meglebbenően. A sarkokban, közvetlenül a tető alatt, temérdek régi, üres borospalack. Hej, ahol sok zsírosat esznek, ott csúszik ám a bor! A padlás elejében nagy, ormótlan láda terpeszkedik. Ebben valamikor cimbalmot hoztak a házba. Így hát lent, a szobában, gyakran peng-zeng a cimbalom, míg itt fent, a padláson, a poros cimbalomládában egerek tanyáznak. Sajnos, már jó előre hírét vették a macskabálnak, s úgy eltűntek a ládából, mintha soha nem is cincogtak volna benne. Így azután a cimbalomládát farkunkkal kisepertük, és büfének rendeztük be.

Nem tudom, mondtam-e már, hogy minden résztvevő hozott valami jó falatot, ki egércombot, ki verébzúzát rántva, ki holmi konyhán csent borjúszeletet, némelyek pogácsát, hájast, levelest, tepertőst, amit a macskaféle szívesen fogyaszt. No már most, ezt a sok finom csemegét mind a cimbalomládába raktuk, s úgy terveztük, hogy ha majd éjfélt kongat a toronyóra, mindent előszedünk, és jóízűen falatozgatunk.

Alig tértek nyugovóra Karaj hentesék, megkezdődött a járás-kelés a padláson. Szebbnél-szebb jelmezekben érkeztek a csipkegalléros, selyemruhás cicahölgyek és cicaurak, s ki hóna alatt, ki a fején, ki a farkára akasztott kosárkában hozta a hazulról csent jó falatokat. Miákovics Marcel után egész sor fiatal macska kullogott, mert Miákovics Marcel farkán hat pár virsli rengett-lengett. Még több nézője volt Doromboli Cecilkének, ki egy tál csodaszép kocsonyát hozott. Mint mesélte, házigazdái vendégeket vártak vacsorára, s maga a házikisasszony díszített fel egy tál áttetsző aszpikot kemény tojásból vágott csillagokkal, céklaszívekkel, uborka szeletkékkel. Azután a remekművet kitették fagyni az esővízhordó jegére, ahonnan Cecilke nagy örömmel elhozta a macskabálba. Hidd el, kis gazdám, úgy tíz óra tájban már annyi finomság gyűlt össze az ócska cimbalomládában, hogy magam is arra gondoltam: ügyes dolog lenne egy lakatot kattintani a láda kallantyújára. Volna nagy miákolás, bosszankodás, de hajnaltájt csak szétszélednének a bálozók, s milyen nagyszerű lenne másnap visszasettenkedni a padlásra, kinyitni a ládát, s egyedül felfalni mind a sok finomságot. Ilyen gondolatok kergetőztek a fejemben, de elhessegettem őket, s inkább táncolni mentem. A zenét a tető széle alatt porosodó palackok szolgáltatták. Néhány ügyes, zeneértő macska – akik e fáradságért külön kolbászadagot kaptak – olyan víg dudálást, csengő-bongó zenélést vitt véghez az üres palackok segítségével, hogy még a vén, reumás Nyávognoki Vince is táncra perdült, akinek bal fülét a kutyák szaggatták le régi háborúskodások idején.

Hej, be szép mulatság kerekedett, vígan roptuk a táncot! A hold bekönyökölt a padlásablakon, és gyönyörködve nézte a bidres-bodros jelmezekben táncoló macskanépet. Engem kiváltképp Tejfelnyal Móric táncoltatott. Ismered bizonyára, szép, napos délelőttökön a pékség küszöbén szokott szunyókálni. Gyönyörű, fehér kandúr, akkora a feje, mint egy cipó. Mondhatom, kedveském, sok bált végigtáncoltam már, de ilyen jól, ilyen kellemesen még soha nem mulattam, mint ezen az éjszakán. Mert tudod, mikor a táncba, széptevésbe, érzelmes miákolásba tán már beleuntunk volna, olyan dolgok történtek, hogy még a postamesterné öreg, süket macskája is előjött a kémény mögül, nehogy kimaradjon valamiből.

Mert midőn a városháza tornyában éjfélt kongatott a nagy óra, elhallgatott a csengő-bongó palackzene, és valamennyien a cimbalomláda köré tódultunk. Hej, hogy villogtak a zöld szemek, hogy remegtek a fehér és fekete cérnabajszok, hogy nyúltak, nyuladoztak a görbe karmok a finom csemegék, ínyencfalatok felé. Karaj hentesék vörös Fricije és a plébános tigriscsíkozású perzsa macskája osztották az ennivalót. Frici azért, mert sokat forgolódik a mészárszékben, a húsok körül, hát ért az ilyesmihez. A perzsa macskára viszont azért esett a választás, mert feltételeztük, hogy a pap macskája, aki temérdek szép imádságot, magasztos beszédet hall, nem fog csalafintáskodni az adagok elosztásánál.

Bizony, tévedtünk! Úgy ám! Mert a pap macskája imádságon és ájtatos beszédeken kívül finom vacsorákon, pompás lakomákon is részt szokott venni. Mint ahogy gazdája a város legnagyobb ínyence, úgy ő is rendkívüli módon ért a jó ételekhez. Ennélfogva a díszes, kemény tojással cifrázott, csirkemell vagdalékkal töltött, aranyszínű aszpikot már jó előre eldugta valahová, egy gerenda mögé, saját magának.

Persze mindenki az aszpikot kereste. Sokan, igen sokan látták az aszpik bevonulását a cimbalomládába, sokan, igen sokan fenték rá a fogukat.

– Hol az a gyönyörű, rengő, aranyszínű kocsonya? – kérdezte mohón Karmocskáné.

– Mi? Micsoda? – sereglettek a cimbalomláda köré a tanítóék hamuszürke cicái.

– Csak nem veszett el az aszpik?

– Nem veszett el. Ellopták! – morogta Tejfelnyal Móric, az egerek réme.

– Ah! Oh! Nahát! – szisszent fel mindenki. – Vajon ki lophatta el?

S mikor ezt kérdezték, minden szem a plébános perzsa macskájára szegeződött. Az meg csak szeletelte a zsemlét, adagolta a pogácsát, osztogatta a citromos csukát nagy egykedvűséggel. Rá sem hederített a gyanakvó pillantásokra.

Tejfelnyal Móric még jó darabig járt-kelt a cimbalomláda körül. Miközben egy pár virslit harapdált, folyton morgott, dohogott, hogy az aszpikot csak a perzsa macska lophatta el. Oly sok ideig vizsgálgatta azonban a cimbalomládát és környékét, oly sok finom falatot kebelezett be vizsgálódásai közepette, hogy végül már rá sem bírt gondolni a csirkemellel töltött kocsonyára.

Falatozás után a zenekedvelő macskák újból belefújtak az üres palackokba, és csirkecsontokkal ütögetni kezdték azok oldalát. Ismét táncra perdült a macskanép. Jómagam Tűzhelylesi Bertalannal roptam a táncot.

– Ej Berci, – mondtam tánc közben – tán csak nem vesztetted el szép kis kardocskádat? 

– El is, meg nem is. – volt a felelet. No, ettől egy cseppet sem lettem okosabb. Nem is gondoltam többé a Berci kardjára. Egyszer csak, már úgy hajnal felé, szörnyű lárma kerekedett a padlás végében. Odafutottam, de már sokan álltak ott, s fel kellett állnom a gerendára, hogy lássak valamit.

Uramfia, hát a tigriscsíkos perzsa macska a földön hevert, fetrengett, hánykolódott, s úgy tátogott hozzá, mint a szárazra vetődött ponty.

– Jaj, megfullad, megfullad! – nyivákolt Doromboli Cecil. – Segítsen rajta valaki, hisz látnivaló, hogy valami a torkán akadt!

A doktorék vörös macskája belenyúlt hát a perzsa macska tátott torkába, s kihúzta onnét – soha ki nem találnád – Tűzhelylesi Berci játékkardocskáját, ami csak olyan hosszú s olyan formájú volt, mint egy nagyobb hal szálkája.

– Hogy került a játékkard a perzsa macska torkába? – kérdeztük mindnyájan. Tűzhelylesi Berci megadta rá a választ:

– Bizony, csak az aszpikból! Mert, mikor Doromboli Cecilke felfelé jött a padláslépcsőn a tállal, én tréfásan beledöftem kardocskámat a kocsonyába, oda, ahol a csirke máját sejtettem. Mondtam Cecilkének, hogy ezt a részt én kapom majd éjfélkor. Igen ám, de éjfélre az aszpik eltűnt. Most már az sem titok, hová. A perzsa macska dugta el, hogy az egészet ő ehesse meg! Persze nem is sejtette a hitvány, hogy a rengő kocsonyában szálka módjára rejlik a kardocskám. Torkán akadt a váratlan falat, kis híja, hogy meg nem fulladt!

A bálozó macskák a sok táncban újra megéheztek. Szemük előtt megjelent a keménytojás-virágokkal díszített, aranyszínű kocsonya ingerlő látomása. Volt, aki csak felmordult, volt, aki hangosan nyávogott mérgében, egyesek hátukat görbítették. Temérdek kampós karom nyúlt a perzsa macska tigriscsíkozású bundája felé. A perzsa macska felugrott, s el akart osonni a hajnali homályban. A becsapott, kijátszott macskák azonban utána iramodtak, s a padláslépcsőn már egy gomolyagban hömpölyögtek alá. Én nem voltam közöttük, mert féltettem az alvóbabád rózsaszínpettyes ruháját. Így csak a lépcső tetejéről néztem a csíkos, vörös, fekete, hamuszürke, fehér, vöröstarka farkak, lábak, fülek kavargását.

Nem tudom, mi maradt volna a plébános büszkeségéből, a perzsa macska tigriscsíkozású gereznájából, ha Karaj hentes, aki a padlásról lehallatszó nagy lábdobogás és miákolás miatt amúgy sem aludt jól éjjel, ki nem nyitja a padlásajtót. Zumm, a perzsa macska egy szempillantás alatt kiugrott a hentes feje fölött. Utána ugrált, szökkent, suhant a hentes vállán, fején, lába között az egész báli közönség. Karaj hentes szeme megtelt macskaszőrrel, padlásporral, pókhálóval, s úgy hanyatt esett, hogy mire fel tudott tápászkodni, a macskanép már messze járt. ––

Cifra cica elhallgatott, rám nézett, és nagyot ásított. – Így végződött a jelmezes macskabál, kedveském. Igen álmos vagyok és törődött az éjszakai táncolástól. Most szépen összegömbölyödöm és elalszom, aludj te is, hisz korán van még.

Mindketten elaludtunk. Én azonban nem táncoltam éjjel, így amikor nagymama behozta a reggelit, felébredtem.

– Csitt, csitt, nagymama! – pisszegtem fontoskodva – Ne csörömpölj úgy a kanállal, halkan járj, lábujjhegyen. Szegény Cifra cica egész éjjel nem aludt, bálban volt, hadd pihenjen.

– Úgy, úgy, hát bálban volt a mi cicánk? És te vajon hogy érzed magadat? Fáj-e még a torkocskád?

– Nem fáj semmim, meggyógyultam. Cifra cica elmesélte nekem, hogy mulatott az éjjel, s a nagy nevetéstől meggyógyultam.

Szentül hittem akkor, amit mondtam. S még ma is, ha macskát összegömbölyödve látok aludni kályha mellett, halkan megkérdezem tőle: „Táncoltál-e sokat cicám, mulattál-e jól?” 

http://balintagnes.hu/

Bálint Ágnes: Mese a kukoricát morzsoló anyókáról

Volt egyszer egy igen-igen öreg anyóka. Főzni már nem tudott, nem bírt a rossz lábaival ácsorogni. Varrni sem látott a rossz szemével. Hogy valamivel mégis elfoglalja magát, kukoricát adtak morzsolni neki. Naphosszat morzsolta, morzsolgatta öreganyó a szép, sárgaszemű kukoricát, és mi tagadás, kicsit bele is unt már a morzsolásba. Pedig ha nem lett, volna morzsolni való, akkor meg folyvást azon mérgelődött volna, hogy nem tud hová lenni a semmittevésben.

Egy őszi estén az egész család lakodalomba ment. A gazda felhúzta az új csizmáját, a gazdasszony fejére kötötte a ropogós új selyemkendőt, a lányok arca meg úgy piroslott az örömtől, mint a pipacs meg a rózsa. Elmentek mind nagy örvendezve, és az öreganyó egyedül maradt a konyhában. Sötét volt és hideg, ezért hát öreganyó néha-néha jól belemarkolt a tűzhely melletti kosárba, és kukoricacsutkát dobott a tűzbe.  Ilyenkor a macska, amelyik a csutkákon szundikált, duzzogva miákolt, majd megbékélt és dorombolni kezdett.

-Haj, haj, persze, így van ez! – sóhajtozott az anyóka. – Engem, lám nem hívnak már a lakodalomba. Már csak a sutban van a helyem. Pedig hát valamikor én is frissen perdültem a muzsikaszóra. De ez a fiatal népség azt hiszi, csak ők tudnak táncolni, csakis ők, bizony. Hát én talán elfeledtem, hogy miképp kell a rakni, magamat illegetni. Még mit nem! Szeretném, ha ez a nagy, kerek véka most nyomban egy nagy teremmé változna, benne a sok kukoricaszem megannyi sárga gyertyalánggá ez a sok csutka daliás legénnyé, a doromboló macska pedig nagybőgővé. Megmutatnám, meg én, hogy nem felejtette még el a lábam a tánc lépéseit.

Ahogy így dohogott magában, elmulasztott a tűzre tenni, és a csutka tűz egy kis pislákolás után kialudt. Egészen sötét lett a konyhában. A sötétben egyszer csak apró fények gyúltak. Egy, kettő tíz meg száz, vagy talán még annál is több? Csupa csupa fényes gyertyaláng. No de ilyet! Hát öreganyó meg hogy került annak a nagy, tágas teremnek a kellős közepébe? Honnét a csudából termett köréje hirtelen az a sok nyalka legény? Igaz, mi tagadás, hogy csak egy lábuk volt, de azon az egy lábukon azután olyan szűk csizmát viseltek, hogy el nem képzelhető, hogy tudták azt felráncigálni?

Az egylábú legények vígan sürgölődtek öreganyó körül. A sarokban már valami bőgő is brummogott. A legények egymást taszigálták, és végül a legdaliásabb táncba vitte öreganyót. Jaj, hanem az volt ám a keserves tánc! Az öreganyó egyre inkább nyögött és jajgatott, mert a bütykös lába minden lépésnél jobban és jobban fájt. A gyors pörgés, forgás közben úgy érezte, mintha tüzes parázson járna, és szédült is nagyon.

-Jaj, jaj, eresszetek engem már haza! – sápítozott kétségbeesve, szégyenkezve. –Menten összeroskadok!

Köröskörül a sárga lángocskák csúfondárosan libegtek, lobogtak. Az egylábú legények a térdüket csapkodták, úgy mulattak, hihihi, hahaha!

-Hihihi, hahaha! Öreganyó elbóbiskolt a morzsolás közben! – csilingelt egy vidám leányhang. Öreganyó fölrezzent, és restelkedve dörzsölte a szemét. Nyomban a kályhához hajolt, hogy a tüzet felszítsa. Jaj, de a tűz már régen kialudt. Kihűlt hamut talált csak, meg fekete pernyét, szikrát sehol. Azonközben a lány meggyújtotta a petróleumlámpát, és pergő nyelvvel mesélt a lakodalomról. Rojtos damaszt kendővel letakart tálat tett az asztalra:

-Ezt meg öreganyámnak küldik a lakodalmas háztól. Fogyassza jó étvággyal, én most sietek vissza a táncba.

Már ki is suhant az ajtón, mintha ő is csak álom lett volna, mint az egylábú legények.  Öreganyó félretolta a kukoricás vékát, és hozzálátott a tálhoz. Erre a macska is felkelt a csutkák tetejéről, és nagy sóvárogva forogni kezdett az asztalláb körül. Neki is lehullott itt-ott egy-egy finom morzsa, és öreganyó, miközben a krémes tortákat, diós pereceket, kacsacombot, cukros karikákat falatozta, vígan így beszélt:

-Látod, Cicamica, ezek a fiatalok mennyit fáradnak azért a kis tortáért, eszem-iszomért. Estétől reggelig ropják a táncot, reggelre majd nem tudnak a lábukon megállni. Mi meg egy lépést sem tettünk, csak üldögéltünk itten csoda kényelmesen, mégis éppen annyi jó falatot kaptunk, mint azok, akik egész éjjel ott dínom-dánomoznak. Mégiscsak jó az öregség!