2009. augusztus 20., csütörtök

Gábor Judit: Szappan-mese

Egyszer volt, holt nem volt, egy szép, tiszta, fehér fürdőszoba, ahová délelőtt besütött a Nap, és a rózsaszín, virágmintás függöny mintáit a csempe fehér falára vetítette. Ez a vetített kép néha hullámzani kezdett, amikor a szellő meglibbentette a függönyt, és üde, finom virágillatot sodort a kert rózsabokrai felől.
Ebben a finom, lágy, délelőtti fényben sütkérezett a pipereszappan, a krémszappan, és a folyékony szappan. Épp elég kényelmesen elfértek volna a mosdó peremén, a csap mellett, ők azonban megállás nélkül dicsekedtek, perlekedtek, egymást túllicitálva:
- Én vagyok a legfontosabb! – állította a pipereszappan. – Megtisztítom az emberek kezét a durva szennyeződésektől, zsírtól, olajtól, prézli maradéktól, vagy a csoki szétkenődő nyomaitól.
- Csak szeretnél – replikázott a krémszappan. – Én gyengéden óvóm is a bőrüket, szép, színes vagyok, és finom illatom van!
- És kicsúszol az emberek kezéből! – vágta rá azon nyomban a folyékony szappan. – Én is képes vagyok mindezekre a dolgokra, ráadásul még lágyabb és kíméletesebb vagyok, nem szárítom ki a bőrüket, és sokkal elomlóbb illatom van! Nem csúszkálok ide-oda, nagyon praktikus flakonban lakom, és nem oldódom fel a vízzel, az emberek csak annyit használnak belőlem, amennyi szükséges, és így sokkal tovább tartok! Nem kétséges, hogy én vagyok a legfontosabb!
- Hogy ezek milyen ostobák! – morogta a mosdó alatti polcon a mosópor. – Azt hiszik, nélkülük megállna az élet!
- Miért, talán nem? – ugrott egyet a szappantartóban a pipereszappan, s hetykén rázta le magáról a vízcseppeket. Nem szerette volna ugyanis, ha elolvad, és túl sok kárba vész belőle. – Mivel mosnának kezet az emberek, ha mi nem lennénk? Mindig piszkosak lennének, és csak úgy hemzsegne a kezükön-arcukon a sok baktérium… brrr!
- Van ebben igazság – kelt a szappanok védelmére a folttisztító. – Nélkülem a mosott ruhák foltosak maradnának, nélküled még koszosak is! – és a mosópor felé intett, csípőre tett karjával.
- Mondom, hogy ostobák vagytok! – bosszankodott a mosópor. – Azt gondoljátok, hogy régen nem mosakodtak, mostak az emberek? Hogy mindig volt mosógép, szárítógép és centrifuga? – kis szünetet tartott, a szappanok és a folttisztító pedig kíváncsian várta a folytatást. – Megsúgom hát, régen még áram sem volt; márpedig ezek a háztartási gépek mind árammal működnek. Az emberek lúggal, kőporral mostak, a szappant pedig főzték, fahamuból, zsírokból, olajokból, faggyúból, és sem szép színük, sem jó illatuk nem volt. Nem is ez volt a céljuk: hanem, hogy tisztítsanak. A színük sötét, sárgás-barnás volt, az érintésük durva. Mosógép helyett pedig fateknőt használtak, vagy csak kivájt, legyalult fatörzset, a piszkos ruhákat recés fatáblához dörzsölték, és durva kefével, vagy kézzel igyekezetek tisztára sikálni. Még régebben folyó, vagy patak partjához jártak a nők mosni – és ez még ma is így van némely helyeken, ahol nincs áram, s az emberek a szabadban élik le az életük jelentős részét. Nos, régen a kövekhez csapkodták a ruhákat egészen addig, míg a szennyeződés le nem ázott róluk, és tiszták nem lettek. Elgondolhatjátok, régen milyen nehéz és fáradtságos munka volt a mosás! Milyen egyhangú a tisztálkodás! Ti itt folyamatosan civakodtok, lennétek inkább büszkék, hogy ilyen bő választékot nyújtotok az embereknek, s jelentősen megkönnyítitek, jobbá és szebbé, kényelmesebbé teszitek az életüket!
A szappanok megszégyenülten hallgattak, s amikor belépett a fürdőszobába Andráska, hogy ebéd előtt kezet mosson, büszkén kínálták magukat használatra.
Itt a vége, fuss el véle… ugye te is mostál kezet evés előtt?



Kányádi Sándor: Krumplis mese

Volt egy szegényember
meg a felesége.
Krumplit ettek minden
áldott nap ebédre.

Ebédre még hagyján,
reggelre se volt más.
Hogy még a tövét is
járná meg a rontás.

De bizony ne járja,
vette védelmébe
a krumplit a szegény
ember felesége.

Ha krumpli se volna,
fölkopna az állunk.
Így hát, édes uram,
krumplit vacsorázunk

Okos egy menyecske
volt a szegényasszony,
tudta az urára
hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram,
kendnek is azt tudni,
hogy Burgundiából
jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább
ünnep- és vasárnap
nevezzük Önt
mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor
sok az ember dolga,
akkor kérdezheti:
kész-e a pityóka.

Nyár elején a még
zsenge-friss gumókat
becézte az asszony
földimogyorónak.

Nemcsak eszes asszony,
ügyes is a lelkem,
minden étkezéskor
mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre
se venném, hogy krumpli;
nem tudnám a főztjét
sohase megunni.

Levesnek, tokánynak,
sültnek, körítésnek,
ahogy ő készíti,
meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura,
az egész környéken
nincsen olyan asszony,
mint a feleségem.

Kivált a paprikást
ahogyan csinálja,
arra még a síri
holt is hazajárna.

A harangozónak
sincs minálunk dolga:
az illattól kondul
a harang is szóra.

Egyszer a király is,
akinek szakácsa
beteg volt, megjelent
krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját
őfelsége, s nyomba
ültette az asszonyt
urastól hintóba.

Azóta a király
s az udvari népek
burgonyát, pityókát,
krumplit pecsenyéznek.

A szilvás gombóc - magyar népmese

http://www.csalad-karrier.abbcenter.com/csalad-karrier/cikkek/gomboc.jpg

Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.

- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc, húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak : ,,Ej, de jó, de pompás! " Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!

- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akkor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram teremtőm, megakad a villám valami keménységbe. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!

- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?

- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!

A három dió - székely népmese

http://www.csalad-karrier.abbcenter.com/csalad-karrier/cikkek/3dio.jpg

Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik:
- Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok.
El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.
Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott.
- Na, öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe.
Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.
- Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom.
A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:
- Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből adja, s ha élünk, még megtérek ide.
- Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.
Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.
- Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.
A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.
A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk. Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz.
Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! ,,Ej - gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek." Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza.
Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána.
Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. ,,Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza." Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett, azt se tudta, hol van.
Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával, s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.
- Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívből adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!
Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha.
Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot.

esztena: juhakol