Döbrentey Ildikó: Manósapka

Itt e csúcsos manósapka,
minden mesék varázslatja!
Kapd el mostan, húzd fel gyorsan,
légy manó egy pillanatra!

Surranj vélem mohos fába,
mohos fának mély odvába.
Járjunk ott egy manótáncot:
hippen-huppan, mind úgy járja.

Fejünkön a manósapka:
messzeszállunk száz kalandra.
Majd, ha véget ér az álom,
visszatérünk virradatra.

Döbrentey Ildikó: A csigacsalád meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnás táskája.
Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót:
– Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! – és elindultak libasorban sétálni.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa.
Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.

Lassan mászik csigabiga,
táskájában eleség,
mászik véle lánya, fia,
csigabiga feleség.
Lefelé gyorsan csúsztak:
Gyorsan csúszik csigabiga,
kéne már az eleség,
éhes lett a lánya, fia,
csigabiga feleség.

A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek.
Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra:
– Mennyi finom saláta, megenném egy falásra!
A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát.
Tovább eszegettek.
Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára:
– Mindjárt vígabb lennék, ha egy kicsit ennék!
A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot.
Megint tovább eszegettek.
Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató:
– Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot!
A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját.
Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:

Elfáradt a csigabiga,
elfogyott az eleség,
elfáradt a lánya, fia,
csigabiga feleség.

A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek:
– Búgócsiga! Búgócsiga!
– Elhallgassatok! – röstelkedtek a csigaszülők. – Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot!
Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót.
– Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr!
Megelégelte a csúfolódást a forgószél:
– Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! – azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket.
– Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! – Úgy játszott velük, mintha labdázna.
Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt:
– Ugye jó tréfa volt?!
– Mi az a tréfa?... – szepegte a legkisebb csiga.
Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnás táskákat.
– Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! – jelentette ki csigapapa.
– És minden rendbe jön! – tette hozzá csigamama.
– Igen mama, igen papa! Jó éjszakát mama, jó éjszakát papa! – válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba.
– Aludj te is, kicsim! – simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták.
Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül:
– Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm!
Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába.
– Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!
Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl.
– Mit segítsünk, legkisebb csiga?
– Keressétek meg az ajtómat!
– Az ajtódat? De hiszen ott van!... – kezdte a nyúl.
– A házadnak a... – folytatta a madárka.
– Tetején! – fejezte be a tücsök.
– Ó, jaj! – jajgatott a legkisebb csiga. – A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat!
– Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! – s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára.
– Tessék, legkisebb csiga: az ajtó!
– Fáradj be rajta!
– Nyugodalmas jó éjszakát!
– Köszönöm barátaim! – ásította kimerülten a legkisebb csiga. – Jóéjszakát világ! – és úgy aludt reggelig, mint a bunda.
Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten.
– Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! – kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet.
Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített:
– Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! – és elindultak a Virágos-domb felé.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!

Móra Ferenc: Ropogós cseresznye

Láttatok-e már olyan gyereket, aki a cseresznyét nem szereti? Azért kérdezem, mert én még nem láttam, pedig én már sok mindent láttam életemben. Ha hiszitek, ha nem: én már olyan gyereket is láttam, aki nem fél a hideg víztől. Hanem még olyant nem láttam, aki ríva fakadt volna, ha cseresznyével kínálták. 

Magam is éltem-haltam a cseresznyéért, mikor még csak akkorácska legény voltam, hogy ágaskodva is alig értem föl az ajtókilincset. De bizony akárhogy epekedtem utána, nem sokat telt benne módom. Pedig volt nekünk gyümölcsöskertünk akkora, hogy elbújócskázhatott benne száz rigó. 

Volt abban cseresznyefa is, egész erdőre való. Termett ott cseresznye is olyan, hogy a királynak se vásik különb cseresznyébe a foga. No ez nem nagy baj, nagyobb volt az, hogy nekünk se igen vásott benne. Nem ám, mert ha szűk termést adott az Isten, mindig azzal vigasztalt bennünket édesapánk:

- Az idén nem eszünk cseresznyét, cselédjeim. A piacra visszük, ami kicsit nekünk szánt az Isten. Kell az ára iskolára, kenyérkére, új ruhára. Hanem azért ne búsuljatok: ha cseresznye nincsen, majd terem csicsóka, csípje meg a csóka. 

Mikor pedig annyi volt a cseresznye, hogy az ágát majd letörte, akkor így búsított bennünket édesapánk: 

- Istennek hála, annyi az idén a cseresznye, hogy nem győzzük piacra hordani. Mind eladjuk a szépit - de azért nem kell ám mindjárt az egereket itatni. Jut is, marad is. Amit a madár kivágott, mind a tietek lesz. Az a legédesebb, aminek a felét már megette a veréb, nincs annál különb cseresznyekóstoló a világon. 

- Nem is igazság az - biggyesztettem el durcásan a számat. 

- Mi nem igazság, hékám? - kérdezte édesapánk. 

- Az, hogy nekünk csak a hitványa marad a cseresznyének. 

- Jaj, fiam, meghalt Mátyás király, oda az igazság - veregette meg édesapám nevetve a vállamat. 

Hanem azért másnap reggel mégis azzal ugrasztott ki bennünket az ágyból: 

- Gyerekek, ki szereti a ropogós cseresznyét? Van a kert sarkában egy kis cseresznyefa, az idén termett először. Álmotokban se láttatok még olyan szépet, mint annak a termése, mind a tietek lehet az az egész fával. Nosza, úgy nekilódultam én a kertnek, hogy a nyomomba se hághatott a kis öcsém meg a kis húgom. 

Alig bírt visszatéríteni édesapánk: - Megállj, te kengyelfutó! Várd meg a kis testvéreidet! Mikor a testvérkéim belekapaszkodtak a két karomba, édesapánk még azt kiáltotta utánam: 

- Hét szem cseresznye van a fán, azon osztoztok meg hárman. Te vagy a legöregebb, majd meglátom, milyen igazságot teszel, igazságos Mátyás. 

Édesapám azzal ment dolgára, mi pedig leszaladtunk a kert végibe. Messziről nevetett ránk a hét szem cseresznye; ahogy a fa alá értünk, mindjárt leszakítottam belőlük kettőt. 

- Először is a magam részét veszem ki, mert én vagyok a legnagyobb. Nem ettem én ahhoz fogható jót soha életemben, pedig én már tengeri herkentyűt is ettem. Meg nem állhattam, hogy még két szemet be ne kapjak a ropogós cseresznyéből. Az még jobban esett, mint az első kettő. 

- Megetted a részemet! - pityeredett el az öcsikém, ahogy a cseresznyét ropogtattam. Ejnye, ejnye, erről egész megfeledkeztem! Sebaj, mindjárt kitaláltam, hogy mivel vigasztaljam meg az öcsikémet. Megsimogattam kerek orcáját, s megint bekaptam két szem cseresznyét.

 - Ne sírj, Janikám, látod, most már a Mariska részit is megettem, mégse sír, mert ő jó kislány. Janika eltátotta a száját erre a vigasztalásra, Mariska pedig epekedve nézte az utolsó szem cseresznyét, amelyik nevetve piroslott az ághegyen. Az volt a legszebb valamennyi közt. 

- Tudjátok mit, gyerekek? Igaz-e, mindnyájunknak két-két szem cseresznye jutott? Ez az egy szem hadd legyen az enyém, amiért a többit elosztottam köztetek. Ekkorra már nem piroslott az ághegyen a legszebb szem cseresznye. Úgy beropogtattam én azt, mintha soha ott se lett volna. De a kis testvéreim is úgy elgurultak mellőlem, mintha soha ott se lettek volna. Mire én is beértem, akkorra már ők visszafelé jöttek pirosra sírt szemmel. Jött velük édesapám is. 

- No, te szépen elosztottad a cseresznyét. Pirosabb lettem a piros cseresznyénél, és hallgattam, mint a tyúk a búzában. Annál hangosabbra vette a szót édesapám: 

- Nem szégyenled magad, hogy így kisemmizted a kisebbeket? Hát ez az igazság? Hirtelen bátorságra kaptam, és megfeleltem az apámnak: 

- Jaj, apám, meghalt Mátyás király, oda az igazság! 

Édesapám elmosolyodott, hanem azért mégis lemetszett egy suhogós vesszőt a fűzfabokorról. 

- Látod, azért sincs oda az igazság. Én is azt teszem veled, amit Mátyás király tett volna az ilyen szörnyen igazságos legénnyel: mérek neked egy kis ropogós cseresznyét. 

Fűzfán termett ez a cseresznye, mégis ropogósabb volt, mint a másik. Azóta nem is szeretem a ropogós cseresznyét.