Az volt egyszer bajos élet,
hogy a vizek kiszáradtak,
a folyóból mind kötél lett,
patakokból csepűmadzag,
fától fáig - hegytől hegyig
kifeszíték egytől egyig.
S mint szárító kötelekre
teregették föl ezekre
a tengerek lepedőit,
tavak, tócsák kis kendőit,
így szárítják, így bizony,
a sok vizet a napon.
No, mit tegyen szegény galamb,
hát még a lúd meg a réce!
Összefognak, ők nem fognak
szomjan halni csak azért se,
elmennek ők világ végére,
míg inni nem kapnak végre.
Réce, liba, kéz a kézben,
billeg-ballag az útfélen.
Búgó galamb föntről kutat
tavat, folyót, forrást, kutat.
Mennek, mennek világ végre.
Hát a galamb így szól végre:
"Nem hal szomjan, aki jámbor,
hogyha víz nincs, van bor, van
bor!"
No, megörül a kacsa:
"Csak a csapra, csak a csapra!"
A liba is rávijjog:
"I-i-gyu-unk, i-i-gyunk!"
S úton talált hordó bort
csapolták, míg benne volt.
Addig örülgettenek,
végre be is csíptenek.
Jókedvüknek nincs határa -
ezért van az, hogy ha már ma
jókedvüknek jöttét látják,
"Amit akkor" - azt kiáltják.