Osvát Erzsébet: Árva csacsi

Egy csacsi az utat rója.
Nincs gazdája, gondozója.
Elfogyott az eledele,
ha nem talál, mi lesz vele?
Búsan kocog, nagy a sár.
A nyárnak hűlt helye már.

Egyszer látja, bogáncs, dudva
hajlik ki az országútra.
Felvidul a csacsi képe,állat
lesz már finom csemegéje!
Ropogtatja, rop-rop-rop,
Esik eső, kop-kop-kop.

Árva csacsi ázik-fázik,
i-á, i-á, nagyot ásít.
Jóllakott, hát keresett
feje fölé fedelet.
Bánja is már, ha esik!
Elbóbiskol reggelig.

Osvát Erzsébet: Madárijesztő vigasztaló

Szélcibálta
rongyos ruha rajtad.
Csáléra áll
fejeden a kalpag.
A letarolt mezőn
felejtettek.
Senkifia
sem törődik veled.
Mégse szomorkodj -
majd ha hull a hó,
terül válladra
meleg takaró:
fehér csillagos,
puha prémpalást
elbújik benne
a rút szakadás.
A gyerekek
hókirálynak néznek.
Kerek szemmel
megcsodálnak téged.

Rácz Olivér: A szegény ember és a kisegerek

Volt egyszer, volt egyszer, volt egyszer, volt
folt hátán, folt hátán, folt hátán folt.
Folt alatt, folt alatt, folt alatt lyuk,
egy foltos gúnyában négy egér, kukk!

Sarokban gúnya volt, gúnyában egerek:
télidőn őrizték benne a meleget,
tavasszal azonban kimentek a napra,
mert akkor a gúnyát fölvette a gazda.

Kiállt a kertjébe, mert szegény volt nagyon:
ejnye, a kertemet pusztulni nem hagyom!
S mert madárijesztőm, az bizony nincs nékem,
én leszek majd madárijesztő eképpen!

Így hordták évente, nyaranta, telente:
egerek hidegbe, a gazda melegbe,
amíg csak egy napon, egy napon, kukk,
elfogyott mind a folt, s maradt a lyuk!

Szerencse, hogy ez épp nyáridőn esett meg,
így aztán van remény, hogy télig esetleg
maguknak mindnyájan új gúnyát szereznek,
s akkor majd kis mesém is tovább pereghet.

Arról, hogy volt egyszer, volt egyszer, volt
folt hátán, folt hátán, folt hátán folt.
Folt alatt, folt alatt, folt alatt lyuk:
egy foltos gúnyában négy egér, kukk!

Horváth Imre: Mit kívánjak nyárra?

Homokvárhoz: kupacot,
Horgászoknak: kukacot,
Hegymászóknak: nagy hegyet,
hűs fagyihoz: friss tejet,
folyópartra: fát, nagyot,
vakációt - száz napot!

Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!

Benedek Elek: A páva meg a varjú

Szárnyát a páva kiterjesztve
Magát nagy büszkén mutogatta.
Nézte a varjú szemmeresztve,
S magában mind ezt hajtogatta:
Kár, kár, de igaz,
E hetyke pimasz
Szebb, mint én vagyok,
Tolla hogy ragyog.

Nagy volt a varjú irigysége,
De hallj csudát! mindjárt lett vége,
Amint megszólalt büszke páva
Fülsértőn, rikoltva fennen.
-Most már magamat nem szégyellem,
Károgott a varjú. A páva
Bár szép a tolla, de csúf a hangja,
S így végre is alsóbb a rangja.

S elégedetten, csúf károgással
Tovább repült a varjú egy házzal.

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

Gárdonyi Géza: A kutya meg a nyúl

Valamikor réges-régen,
A világnak kezdetén
Minden állat békességben
Éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
Együtt ettek, együtt háltak;
Megosztották, amit fogtak,
Szóval összebarátkoztak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
És a földre sok hó szállott,
Azt mondja a füles nyúl:
-Rakjunk tüzet, kutya úr!
-Rakjunk tüzet, aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
Tüzet raknak, melegszenek,
Melegítik bundájukat,
Átalfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg télen,
A havas, zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
-Játsszunk most már, kutya úr!
Hogyan, hogy sem, mi történik!
Az állatok így beszélik:
Ahogy ottan ugrándoznak,
Nevetgélnek, bolondoznak,
Meglökte a kutyát a nyúl,
S tűzbe ugrott a kutya úr!
-Vau - üvölt a kutya -
Mit csináltál, te buta?
S hogy így rája kurjantott,
A farkába kaffantott.
A nyúl uccu, vesd el magad!
Farka nélkül tovaszalad.
Nem kergeti a kutya:
Leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
S meztelen a kutya talpa;
S azóta van, hogy a nyúl
Mindig búvik és lapul,
Mert a kutya, ha teheti,
Mindig, mindig megkergeti.
Valamikor réges-régen,
A világnak kezdetén
Minden állat békességben
Éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
Együtt ettek, együtt háltak;
Megosztották, amit fogtak,
Szóval összebarátkoztak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
És a földre sok hó szállott,
Azt mondja a füles nyúl:
-Rakjunk tüzet, kutya úr!
-Rakjunk tüzet, aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
Tüzet raknak, melegszenek,
Melegítik bundájukat,
Átalfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg télen,
A havas, zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
-Játsszunk most már, kutya úr!
Hogyan, hogy sem, mi történik!
Az állatok így beszélik:
Ahogy ottan ugrándoznak,
Nevetgélnek, bolondoznak,
Meglökte a kutyát a nyúl,
S tűzbe ugrott a kutya úr!
-Vau - üvölt a kutya -
Mit csináltál, te buta?
S hogy így rája kurjantott,
A farkába kaffantott.
A nyúl uccu, vesd el magad!
Farka nélkül tovaszalad.
Nem kergeti a kutya:
Leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
S meztelen a kutya talpa;
S azóta van, hogy a nyúl
Mindig búvik és lapul,
Mert a kutya, ha teheti,
Mindig, mindig megkergeti.

Iványi Mária: Volt egyszer egy kismalac

Volt egyszer egy
kismalacka,
göndör szőrű,
pettyes-tarka.
Pisze volt az
orrocskája,
kunkorodott a
farkincája.

Egyszer ez a
kismalacka,
göndör szőrű,
pettyes-tarka,
a konyhában
- no még ilyet! -
fellökött egy
rocska vizet.

A gazdaasszony,
hogy meglátta,
a szénvonót
meglóbálta,
s nagyot ütött.
Szerencsére,
csak a malac
hűlt helyére.

Mert a kövér
kismalacka,
göndör szőrű,
pettyes-tarka,
úgy elgurult,
meg sem állott!
Átgurulta
a világot.

Gurulna tán
most is, hogyha
tegnap vissza
nem ért volna.
De visszaért.
- S no még ilyet! -
Megivott egy
rocska vizet.

Ott szuszog most
bent az ólban,
zizegő szalma-
csomóban.
Hallgatja a
szellő neszét,
s álmodik egy
malacmesét.

Kormos István: A kevély kiskakas

Hol volt,
hol nem volt,
volt egy kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
piros lábú,
piros csőrű,
begyeskedő
kiskakas.

Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.

Ez a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
talált egyszer
az úton,
nem az úton:
a kúton,
talált egy szem
gyöngyöcskét -
csillogó,
villogó,
kényes,
fényes
gyöngyöcskét.

Ejhaj, csibekas!
Megörült a kiskakas.

Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
kitátotta
csőröcskéjét,
s hamm!
bekapta
gyöngyöcskéjét:
hamm!
hamm!
bekapta.

Csőröcskében,
gyöngyöcskével,
kényeskével,
fényeskével,
ide szállt,
oda szállt,
udvarunkban
szaladgált
a kis kevély kakaska.

Ejhaj, csibekas!
Szaladgált a kiskakas.

Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
gyöngyöcskéjét,
hol letette,
hol felvette,
nézegette,
kerülgette,
csipegette,
viszegette:
piros lábán
illegett,
tarka farka
billegett,
kukorékolt:
"Kukurikú!
ku-ku-ku-ku-
kukurikú!

Ejhaj, csibekas!
Futkosott a kiskakas.

Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
ugrándozván
sövényre,
szökkent,
röppent,
szállva szállott
a tyúkudvar fölébe.

Onnét leszállt
a földre,
csőröcskében
gyöngyöcske:
csillogott,
villogott,
mint napocska
ragyogott.

Ejhaj, csibekas!
Röpdösött a kiskakas.

Meglátta egy
tyúkocska,
s kérve kérte:
"Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét".
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.

Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.

Meglátta egy
kiskacsa,
s kérve kérte:
"Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét."
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.

Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.

Meglátta egy
pici nyúl,
s kérve kérte:
"Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét."
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.

Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.

Meglátta egy
kiskecske:
"De szép fényes
gyöngyöcske!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét."
De a kevély
kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.

Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.

Meglátta egy
lovacska,
s kérve kérte:
"Kakaska!
Add ide a
gyöngyöcskét,
hadd játszódjak
kicsinykét."
De a kevély kakaska
gyöngyöcskéjét
nem adta.

Ejhaj, csibekas!
Kevély volt a kiskakas.

Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
dehogy adta
gyöngyöcskét
játszadozni
kicsinykét:
szaladt,
szaladt
messzire,
gyöngyöcskével csőribe',
meg sem állott
Tiszáig,
Tisza szélső
partjáig,
csőriben
gyöngyöcske,
nézte magát
a vízbe'.

Ejhaj, csibekas!
Mit látott a kiskakas?

Hát a kevély
kiskakas,
tarka tollas,
tarajas,
mit lát vízi
tükörben,
kukorintván
dühödten?
Egy kevély
kiskakast,
tarka tollast,
tarajast,
csőriben
- ohohó! -
gyöngyöcske,
ragyogó.

Egy garas,
két garas!
Ámuldozhatsz
kiskakas!
Piros csőrrel
tátogatott,
gyöngyöcskéhez
odakapott.

Ejhaj, csibekas!
Gyorsan utolér a baj!

Mikor csőrét
kitátotta,
gyöngyét vízbe
pottyantotta.
Volt, nincs
hova lett?
Gyöngyöcskéje
odalett!

Kukurikú, csibekas!
Megjárta a kiskakas.

Kormos István: A szőre-veres-orra-hegyes róka

Hol volt, hol nem,
volt egy róka.
Szőre veres,
orra hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
maga híres,
nevezetes,
igen eszes,
csupa furfang,
csupa móka.
Haj-haj,
hajjaja!
Ennek a híres rókának
egy szép napon sétálgatván
haj, de meggyűlt a baja!
Baj,
baj,
de milyen?
Fent nevezett
szőre-veres,
orra-hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
maga híres,
nevezetes,
igen eszes,
csupa furfang,
csupa móka,
erdőn sétálgató róka
egy farkasverembe pottyant,
hogy feje belekoppant,
a dereka beleroppant,
maga döngve beleroggyant,
és elnyúlt nagy keservesen
farkasverem mélyiben.
Tápászkodik nehezen.
Körüljárkál
a veremben,
onnét nézi,
mi van fennen,
s mivel olyan szőre-veres,
orra-hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
maga híres,
nevezetes,
csupa furfang,
csupa móka,
és beretva-eszű róka,
azon töpreng,
hogy a veremből magasba,
föl az előbbi szabadba,
ugyan mimódon megyen.
Hoppsza!
Micsinál?
Leül a sötét veremben,
leül ama szőre-veres,
orra-hegyes,
furfangra született róka,
és éneket fabrikál.
Lekottázza sebtiben,
aztán énekelni kezdi,
hangját fennen kiereszti,
emigyen:
„Kincsem, kincsem,
ami nincsen,
el nem lophat
senki innen!”
És íme a szőre-veres,
orra hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
maga híres,
nevezetes,
villám-eszű róka hangja
a farkast a közelbe csalja.
Ül a veremhez közel,
és az énekre fülel.
Lenn a róka újra kezdi,
hangját fennen kiereszti:
„Kincsem, kincsem,
ami nincsen,
el nem lophat
senki innen!”
Közelebb ül a veremhez,
verem szélihez a farkas,
és az énekre figyelmez.
Harmadszor is újra kezdi,
köszörül torkán a róka,
s hangját fennen kiereszti:
„Kincsem, kincsem,
ami nincsen,
el nem lophat
senki innen!”
Zsuppsz!
Hoppsz!
Haja-hej!
Valaki egy nagyot nyekken,
de mekkorát a veremben!
Huppan egy igazit:
hupp!
Nyikkan egy igazit:
nyikk!
Roppan egy igazit:
ropp!
Roggyan egy igazit:
roggy!
Koppan egy igazit:
kopp!
Kopp – a fej!
No, ki az?
Hát a farkas, a csikasz!
Kincsért ugrott akkorát,
de még milyen jókorát!
Ahogy feltápászkoda,
emígy szól a szőre-veres,
orra-hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
híres-neves,
hét-arasz-eszes rókához,
emígyen Farkas koma:
„Hallod-e, te,
hola kincs?”
Felel rá a szőre-veres,
orra-hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
híres-neves,
és csavaros eszű róka:
„Komám!
Nincs!
Kinyitottad füledet?
Hallottad énekemet?
Kincsem, kincsem,
ami nincsen,
el nem lophat
senki innen!
Ez a kincs
biza nincs!”
Fáj a farkasnak
a móka,
hogy így rászedte
a róka.
Hanem most már mi legyen?
Abból a komisz veremből
hogyan jut onnét magasba,
föl az előbbi szabadba,
ugyan mimódon megyen?
Szól a róka:
„Haja-héj!
Segítek én rajtad, pajtás,
sose félj!”
Tekeri nyakát a farkas:
„De hogyan?”
Felel a furfangos róka:
„Majd csak lesz valahogyan!
Állj két hátsó
lábadra,
én felugrok
hátadra.
Ugrok onnét fejedre,
onnét pedig a magasba,
föl az előbbi szabadba,
szál-egyenes boglyos farkam
hozzád visszaeresztve!
Azt jól kapd meg
rántok egyet!
S ne lássuk többet a vermet!”
A farkas két lábra áll
aztán az a szőre-veres,
orra-hegyes,
boglyos farka szál-egyenes,
maga híres,
nevezetes
fő-fő eszes,
furfangba siketült róka
hátán végigsántikál,
ama ostoba vén farkas
hátán végisétikál.
Ugrik a fejére:
kopp!
Onnét pedig a magasba,
föl az előbbi szabadba,
hoppsza-hopp!
Nem sokat hálálkodik,
onnét eliramodik:
„Ott vagy farkas, jó helyen,
tied lehet a verem!”

Fekete Annamária: Rókabánat

Róka Peti sonkát evett,
hasa jól kikerekedett,
S így szólt: az ebédnek vége,
most már egy kis mozgás kéne.
Elővett egy labdát, pöttyöst,
és megkérte a sün öcsköst,
focizzanak egy nagyot.
Itt a labda, rúghatod!

Ugrott erre, szökkent arra,
pattogott a pöttyös labda.
Egyszer aztán véletlenül,
a labda helyére sün került.
Peti orrát tüske szúrta,
így lett a focimeccs oly kurta.

Kopré József: A csorba fogú kisegér

Egyszer volt egy hófehér
bársony bőrű,
selymes szőrű,
csorba fogú kisegér.
Szomorú volt bizony joggal.
Mihez kezd egy csorba foggal?

Éhes is, a has korog.
Ráadásul:
mozog is a csorba fog!
Huzatba ült három nap:
csak vinné ki a huzat!

„Odaadnám egy vak lóért,
vagy egy görbe lópatkóért
azt a vásott,
alig látszott,
pici, csorba rossz fogat.”
Alighogy a szót kimondta,
tüsszentett is azon nyomban
egy nagyot. De akkorát,
hogyha estig keresnénk se
találnánk meg a fogát…

Kopré József: Felöltözött a róka

Ciróka, maróka,
kalapot vett a róka.
Nyúlszőrből a legjobbat,
csak egy számmal nagyobbat.

Ciróka, maróka,
nyakkendőt vett a róka.
Nyakkendőjén sárga folt,
bizony az is drága volt!

Ciróka, maróka,
cipőt is vett a róka.
sárga, boxbőr félcipőt,
amit a nyúl már kinőtt...

Ciróka, maróka,
nézzétek csak,
milyen szépen
felöltözött a róka!?

Nem is láttam azóta…

Létay Lajos: Kizöldült a levelecske

Kizöldült
a levelecske,
arra ment egy
kicsi kecske.

- Ismersz-é, te
levelecske?
Én vagyok a
kicsi kecske.

- Ismerlek - szól
levelecske -,
jól ismerlek,
kicsi kecske.

- No, ha ismersz,
levelecske,
bekap most a
kicsi kecske.

Megremeg a
levelecske:
- Jaj, bekap a
kicsi kecske!

S be is kapná
kicsi kecske,
de ráröppen
egy legyecske.

Messze ugrik
kicsi kecske,
s tovább zöldell
levelecske.

Gyulai Pál: A szarka és a gilice

Egyszer a szarkához
Gilice betoppan:
"Taníts, hogy kell fészket rakni,
Te tudod legjobban."

"Szívesen, húgocskám!"
Dolgozik már rajta.
"Csak így, csak úgy, csak, csak, csak!"
Mindegyre azt hajtja.

Szótlanul ott ülni
Gilice is restell.
Búgó hangján: "Túdom, túdom,"
Beszélgetni kezd el.

"Hát csináld, ha tudod!"
Szarka mond haraggal,
Félbe-szerbe hagyja dolgát,
S elröpül azonnal.

Szarkáéhoz képest,
Fészke gilicének
Ezért maradt csak egy darab -
Eddig tart az ének.

Gyulai Pál: A tyúk és a farkasverem

Egyszer a kicsiny tyúk, kapirgál, kapirgál,
Hát a házfödélről kövecs hull fejére:
Erre úgy megijed, hogy elkezd szaladni.
"Tyúk koma, tyúk koma, hova oly sietve?" -
Kérdi a kakas, de még neki sem áll meg:
Mind csak azt kiáltja: "Jaj, jaj, jaj!
Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás!
Szaladj te is pajtás,
Szaladj te is pajtás!"

Kakas is megijed, együtt tart a tyúkkal,
S amint így szaladnak, kérdi tőlük a nyúl:
"Hova, hova futtok?" "Kérdezd meg a tyúktól!"
Ez pedig kiáltja: "Jaj, jaj, jaj!
Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás,
Szaladj te is pajtás,
Szaladj te is pajtás!"

A nyúl is megijed, s együtt mind a hárman
Amint így szaladnak, kérdi tőlük az őz,
Azután a róka, végtére a farkas:
"Hova, hova futtok?" "Kérdezd meg a tyúktól!"
Ez pedig kiáltja: "Jaj, jaj, jaj!
Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás,
Szaladj te is pajtás,
Szaladj te is pajtás!"

Az őz is megijed, a róka is megijed,
Farkas is megijed, hatan futnak együtt,
S elérnek estére, rengeteg erdőbe:
Ott is csak szaladnak, tüskén, bokron, árkon,
Előre, előre, se' látnak, se' hallnak,
S mind a hat belehull a farkasverembe.
De egyik sem bánja, nem kell már szaladni,
Legalább pihennek, elalusznak szépen.

Virradóra kelve búra fordul kedvök,
Nem lehet kimenni, élelmet keresni,
Ehetnék mindegyik, kiváltképp a farkas.
"Mondanék én egyet, kettő lesz belőle!" -
Így beszél a farkas. "Halljuk" - mond a róka,
"Bizony csak azt mondom, akinek közöttünk
A neve legrútabb, együk meg ebédre!"
Mindegyik rámondja: "Jó lesz biz'a, jó lesz!"
Feláll hát a farkas, s elkezd így ítélni:
"Farkas-barkas, az is szép,
Róka-bóka, az is szép,
Őzem-bőzem, az is szép,
Nyulam-bulam, az is szép,
Kakas-bakas, az is szép,
Tyúkom-búkom, jaj be rút!

Megették a tyúkot, de biz meg se kottyant,
Elfútta hát újra nótáját a farkas:
Kakast is megették, s elaludtak szépen.
Virradóra kelve ismét csak búsulnak,
Nem lehet kimenni, élelmet keresni.
"Most is csak azt mondom - így beszél a farkas -
Még egyszer azt mondom, akinek közöttünk
A neve legrútabb, együk meg ebédre."
Mindegyik rámondja: "Jó lesz biz'a, jó lesz!"
Feláll hát a farkas, s elkezd így ítélni:
"Farkas-barkas, az is szép,
Róka-bóka, az is szép,
Őzem-bőzem, az is szép,
Nyulam-bulam, jaj be rút!"

Megették a nyulat, másnap meg az őzet,
Földre heveredtek, elaludt a farkas,
Nem alszik a róka, így is, úgy is próbál,
Jaj, de nincs mit tenni, nem lehet kimenni.

Fejét megvakarja, leereszti farkát,
Gondolja magában: "Rám jő a sor holnap,
Jobb lesz megelőzni, valami szép módon."
Azért még sötétben rákezdi a nótát:
"Róka-bóka, az is szép,
Farkas-barkas, jaj be rút!"
Enné már a farkast, farkas is fölébred:
"Nem úgy van a nóta, másképp van a nóta,
Így van az a nóta." S megette a rókát.
Egyedül a farkas a farkasveremben,
Már hiába tudja legjobban a nótát,
Kurta lett a nóta, elfogyott a nóta,
De azért csak fújja, fújja ordítozva,
Reggel, este, éjjel, délre, vacsorára,
Mai nap is hallszik rengeteg erdőben.

Gyulai Pál: A pulyka és a veréb

Nagy garral, felfuvalkodva,
Jár az udvaron a pulyka.
Összegagyog tarkát-barkát,
Kiterjeszti szárnyát, farkát,
Azután magát
Illegeti,
Billegeti
S méreg eszi,
Mivel senki
Föl nem veszi.

A kutya annyit sem ad rá,
Hogy legalább megugatná.
De egy veréb
A sövényre száll,
Majd víg kedvvel
Odább szökdel,
És elébe áll,
És borsot tör orra alá,
Csipogva így szól hozzá:
"Biz' azt kend hiába fújja,
Szebb a páva, mint a pulyka!"
A pulykát ez szörnyen bántja,
Szárnyával a földet szántja:
Berzenkedik, puffaszkodik,
Neki-neki rugaszkodik.
De a veréb csak neveti
S újra visszamondja neki:

"Úgy volt, úgy van, úgy lesz biz'a
Szebb a páva, mint a pulyka!"
A pulyka most már mit tegyen?
Dérrel-durral tovább megyen.
Összegagyog tarkát-barkát,
Kiterjeszti jobban farkát,
Aztán magát
Illegeti,
Billegeti
S egész udvar kineveti,
Mert azalatt a kis kutya
A verébtől megtanulta
S a mai napig is ugatja:
"Szebb a páva, mint a pulyka!"

Petőfi Sándor: Arany Lacinak

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csípték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Móra Ferenc: Az egyszeri szarka

Csörgött a sövényen
az egyszeri szarka,
illegett-billegett
sebesen a farka.
Jobbra illegette,
balra billegette,
a delelő napot
el-elnézegette.

Gondolta magában:
"De szép fényes holmi!
No, ezt már igazán
le kellene hozni.
Jó lenne tükörnek
a szarkaszobába,
beletekingetni
ünneplő ruhába."

Mikor ezt gondolta
az egyszeri szarka,
már az ól tetején
billegett a farka.
Noszogatja magát:
"Előre, előre,
szénás óltetőről
szalmás csűrtetőre.

Mindjárt elérem már" -
pislantott az égre,
s átugrik hetykén a
kazal tetejére.
Onnan szaporán
a kútágasra billen -
jaj, de szegény feje
hova menjen innen?

Az egyszeri szarka
jobbra-balra forog,
a nevető napra
fitymálva hunyorog.
S vissza a sövényre
lerepül csörögve:
"Nem szeretek nézni
rámátlan tükörbe."

Vén veréb a porban
mosogatja tollát,
szárnya mellé dugja
pápaszemes orrát.
"Csirip, csirip, csirip,
az egyszeri szarka
nagyot akart volna,
s nem bírta a farka."

Móra Ferenc: A csókai csóka

Csókai csókának
Mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
Öltözni fehérbe.
Unta szegény jámbor,
Hogy ő télen-nyáron
Örökkön-örökké
Feketébe járjon.

Ahogy így tűnődik
Ághegyen a csóka,
Arra ballag éppen
Csalavér, a róka.
Attól kér tanácsot,
Mit kellene tenni,
Hófehér galambbá
Hogy kellene lenni.

"Nincsen annál könnyebb -
Neveti a róka -
Fürödj meg a hóban,
Te fekete csóka!
Olyan fehér galamb
Lesz rögtön belőled,
Hogy magam sem tudom,
Mit higgyek felőled."

Nagyeszű rókának
Szót fogad a csóka,
Nagy vígan leugrik
Az ágról a hóba.
Az orra hegye se
Látszik ki belőle,
Kérdi is a rókát,
Mit hisz most felőle?

"Azt hiszem, galamb vagy" -
Csípte meg a róka,
S csapott nagy ozsonnát
Belőle a hóba.
Róka csípte csóka,
Csóka csípte róka -
Így lett fehér galamb
A csókai csóka.

Móra Ferenc: Aranyos Ágica

,Mi van a kezedben,
aranyos Ágica?’
„Ábécés könyv biz ez,
kendermagos cica!”

,Mi jó lehet abban,
aranyos Ágica?’
„Van ebben egér is,
kendermagos cica!”

,Beállok deáknak,
aranyos Ágica!’
„Meddig leszel deák,
kendermagos cica?”

,Csak míg az egeret
kifogom, Ágica!’
„Le is vizsgáztál már,
kendermagos cica!”

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Daliás a termete,
csak a lába görbe,
kedvetelten vigyorog
bele a tükörbe:
"Peregjen a sarkantyú,
guruljon a tallér,
nincs hetedhét faluban
több ilyen gavallér!"

Az állatkert lakóit
sorba megigézi,
fóka, medve, elefánt
csodálkozva nézi.
Világlátott papagáj
szundít a fa ormán,
az rikoltoz le csupán
csúfolódó formán:
"Hosszú nyakon rövid ész,
nem vagy te gavallér,
hosszú nyakad kicsit ér,
ha nincs rajta gallér!"

Elszégyenli magát a
hosszú nyakú állat,
felköti a bocskorát,
s a városba vágtat.
Bedugja a fejit egy
divatárus boltba -
tátott szájjal rámered
főnök, inas, szolga.
"Uraságod mit akar?"
"Terem-e itt gallér?
Azzal lesz énbelőlem
divatos gavallér!"

"Van itt ezer milliom!" -
hajladoz a boltos,
három segéd hatfelé
skatulyáért futkos.
Asztalra áll az egyik,
a másik létrára:
így próbálják a gallért
a zsiráf nyakára.
De erre a nyakra mind
alacsony a gallér -
jaj, nem is lesz belőle
világszép gavallér!

Segítettek a baján
végre móddal-okkal:
ha egy gallér nem akadt,
betakarták sokkal.
Egyvégtiben tíz tucat
fért el éppen rajta,
gömbölyített, kihajtott,
mindenféle fajta,
lapos, magas, alacsony,
tarkabarka gallér -
nem is volt több a bálon
ilyen szép gavallér!

Móra Ferenc: Volt nekem

Csalimese

Volt nekem egy fakó lovam,
haja-hajdinárom,
mikor az a nagy hó esett,
ráültem a nyáron.

Gyí, pej lovam! Repült is a
Deres, mint a sárkány,
fél araszttal sebesebben
az ólommadárnál.

Gyí, te hóka, meg se álljunk
hetedhét országig,
kerítetlen kerítésig,
kerek tó sarkáig.

Ott azután szürke lovam
fejem alá kaptam,
legeltetni legelőre
nyergemet kicsaptam.

Nem volt egy csöpp alhatnékom,
mégis fölébredtem:
egér ette meg a lovam,
farkas meg a nyergem.

Odajött egy juhászlegény,
eltátotta száját,
szedte, vette szűrujjából
fűzfa furulyáját.

Furulya a juhászlegényt
fújja, fújja, fújja.
Mese, mese - mondja tovább,
aki jobban tudja!

Móra Ferenc: Ének a rétespásztorról

Jaj, de szomorú lesz
ez az ének!
Rétest kellett sütni
Erzsikének.
Ahogy illik, szépen
meg is gyúrja,
a babaasztalkán
ki is nyújtja.

A patyolat tészta
ringott, lengett.
Cirmos a padkáról
ráköhentett:
"Egerem javát már
rég megettem,
ilyent mégse láttam
életemben!"

Tipeg-topog Erzsi
fürge lába,
kifut mákot törni
a konyhába.
Megkéri a Cirmost:
jól vigyázzon,
addig a rétesre
légy ne szálljon!

Amiatt ne légyen
semmi gondja! -
a bölcs rétespásztor
dorombolja.
S hogy ne szálljon légy a
közelébe:
befekszik a rétes
közepébe.

No, cica, ezt bölcsen
kitaláltad,
különb rétespásztor
nincsen nálad!
nagy öröme is lesz
Erzsikének -
szomorúbb is lesz még
ez az ének!

A kis gazdasszony már
jön is éppen,
sodrófát szorongat
a kezében.
A nótádat mindjárt
el is fújja -
ez lesz csak az ének
szomorúja!

Méhecskés mondóka

A gyerekek utánozzák a méhecske repülését - futkároznak körbe, karjuk oldalt és közben mondogatják...

Züm, züm repkedek,
tarka rétet keresek,
hogyha látok, alá szállok,
engem várnak a virágok.

Züm, züm repkedek,
virágport gyűjtögetek,
hadd teljenek meg a lépek,
készítek majd édes mézet.

Kormos István - A kunkorifarkú kakas

Hol volt,

hol nem,

egy kunkorifarkú kakas.

Egyszer elébe gurul az úton,

hoppsza! egy ezüst garas.

Megörül igen a kakas,

a kedve igen magas.

Kukorint:

„Ihajla, hej!

Gyere csak, garasom!

Szomjamat oltanom

kocsmába szaladok,

borocskát ihatok,

egy ezüst garasért

jut egy meszely!”

A kunkorifarkú kakas

csőriben az ezüst garas.

Elindul az úton,

elindul magába,

szalad a kocsmába;

a kedve igen magas.

Az úton elébe toppan,

elé egy kacsa a porban.

Kérdezi:

„Ugyan hova,

kunkorifarkú koma?”

Kukorint nagyot a kakas:

„Ihol egy ezüst garas!

Ihajla, hej!

Csőrömbe garasom!

Szomjamat oltanom

kocsmába szaladok,

borocskát ihatok,

tőled se sajnálom

jó kacsa pajtásom,

egy ezüst garasért

jut egy meszely!”

A kacsa vele megyen.

A kakas megy elöl,

kacsa a második,

kocsmába szaladnak

nagy sebesen.

Egy kismalac elébük áll,

a kakas fülibe

így kornyikál:

„Ugyan,

ugyan,

hova,

kunkorifarkú koma?”

Kukorint nagyot a kakas:

„Ihol egy ezüst garas!

Ihajla, hej!

Csőrömbe garasom!

Szomjamat oltanom

kocsmába szaladok,

borocskát ihatok,

tőled se sajnálom

kismalac pajtásom,

egy ezüst garasért

jut egy meszely!”

A malac is vele megyen.

A kakas legelöl,

kacsa a második,

a malac harmadik,

kocsmába szaladnak

nagy sebesen.

Elébük áll mekegve

az úton egy szakállas kecske.

Kérdezi:

„Ugyan hova,

kunkorifarkú koma?”

Kukorint nagyot a kakas:

„Ihol egy ezüst garas!

Ihajla, hej!

Csőrömbe garasom!

Szomjamat oltanom

kocsmába szaladok,

borocskát ihatok,

tőled se sajnálom

szakállas pajtásom,

egy ezüst garasért

jut egy meszely!”

A kecske is vele megyen.

A kakas legelöl,

kacsa a második,

a malac harmadik,

a kecske negyedik,

kocsmába szaladnak

nagy sebesen.

Egy szamár az úton áll,

már messziről így ordibál,

kérdezvén:

„Ugyan hova,

kunkorifarkú koma?”

Kukorint nagyot a kakas:

„Ihol egy ezüst garas!

Ihajla, hej!

Csőrömbe garasom!

Szomjamat oltanom

kocsmába szaladok,

borocskát ihatok,

tőled se sajnálom

nagyfülű pajtásom,

egy ezüst garasért

jut egy meszely!”

A szamár is vele megyen.

A kakas legelöl,

kacsa a második,

a malac harmadik,

a kecske negyedik,

szamár az ötödik,

kocsmába szaladnak

nagy sebesen.

A kunkorifarkú kakas,

a kacsa,

a malac,

a kecske,

a szamár

kedve igencsak magas.

Ihol a kocsma,

hopp!

Kopognak ablakán:

kopp!

Ajtaját löködik:

„Hej!

Bor kéne,

egy jó meszely!”

Seregel mind befelé;

a kakas legelöl,

kacsa a második,

a malac harmadik,

a kecske negyedik,

szamár az ötödik,

s állnak a kocsmáros

színe elé.

A kunkorifarkú kakas

csőriben az ezüst garas.

Kukorint:

„Ihajla, hej!

Borocskát hadd igyunk,

mert igen szomjazunk,

ötünknek elég lesz

egy jó meszely!”

Jut nekik jókora hely.

Asztalhoz leülnek,

köréje csücsülnek,

a kakas,

a kacsa,

a malac,

a kecske,

a szamár,

s az ezüst garasért

jut fínom borocska,

egy jó meszely.

No előbb melyik igyon?

Szabódnak igen-nagyon.

Azt mondják:

„Igyon a kakas!

Övé volt az ezüst garas!”

A kacsa ezt mondja.

„Háp!

Hallod-e, kunkorifarkú

koma?

Kezdd el, no kezdd

legalább!”

A malac így biztogatja:

„Kortyintson az legelőbb,

kortyintson legeslegelőbb,

améknek malac farkánál

kunkorgós kunkoribb a

farka!”

A kecske így szól mekegve:

„Elsőnek inni előtted,

kunkori farkad előtt

ugyan van másnak

mersze?”

A szamár köhint:

„Iá!

Kunkorifarkú, igyáááá!

Tied az ezüst garas,

a te kedved olyan magas!”

De alig mondja.

„Iá!

Kunkorifarkú, igyáááá!”

Fölborul,

föl a meszely!

S a fínom borocska

mind szerte csorogva,

mind szerte csöpögve,

csöpp,

csöpp,

csöpp, a földre,

ihajla, hej!

Hát volt-nincs ezüst garas,

volt-nincs kedv, igen magas.

Fínom bort szomjában

abban a kocsmában

nem ivott

se kacsa,

se malac,

se kecske,

se szamár,

se kunkorifarkú kakas.

Méhecske

Ki dolgozik kinn a kertben?
Ide röppen, oda röppen,
szorgoskodik, közben zümmög,
körbesétál, halkan dünnyög.

Visszaröppen a kaptárba,
táncot ropva magyarázza,
merre menjen sok kis társa,
nektármezőt hol találja.