Sugarait
szórja aranylón már a nap,
a
fák is smaragdzöld lombokat bontottak.
Méhzümmögés
hallik, virágillat terjeng,
madárdaltól
hangos az erdő és berek.
Bizony
itt a május, a legszebb hónapunk,
most
köszönjük meg, hogy a világon vagyunk.
Anyukának
jár a köszönet és hála,
a
világon senki nem kedvesebb nála.
Borz
Benő és Béni szintén így gondolják,
s
anyukájukat most megajándékozzák.
Mit
is adjanak hát, végre kiötlötték:
a
szarkához mennek, s megveszik egy kincsét.
Hajnalban
indultak, a nap még alig sütött,
fénye
a lombokon épphogy átszűrődött.
Szedték
a lábukat, sietniük kellett,
Szarka
Szilárd fészke kint volt a tó mellett.
Gyorsan
odaértek, szerencsés volt útjuk,
csak
a harmattól lett vizes a bundájuk.
Szarka
Szilárd éppen akkor repült vissza,
csőrében
csillogott egy fényes karika.
A
két csatakos borzot, amikor meglátta,
rögtön
tudta, kell nekik az egyik zsákmánya.
Készséges
volt velük, mutatott néhányat,
de
a borztestvérek sokallták az árat.
Útközben
gyűjtöttek néhány csigát, gombát,
gondolták
ebből majd készíthet vacsorát.
Ám
ez nem volt elég a tolvaj szarkának,
jobban
örült volna egy madárfiókának.
Borz
Benő és Béni nem kezdtek alkudni,
elindultak
hamar fiókát szerezni.
Nem
is mentek messze, mikor egy kis fáról
csivitelés
hangzott néhány fiókától.
A
fészekhez lassan odasomfordáltak,
abban
három éhes kis zöldikét láttak.
Egyiket
megfogták, de ekkor az anyja
hirtelen
lecsapott, s volt ám éles karma!
A
testvérek nem is tehettek egyebet
megfordultak,
s gyorsan futásnak eredtek.
A
veszély elmúltával megálltak egy fánál,
nem
is vették észre, egy tündér ült az ágán.
Látta,
ami történt, és nem örült neki,
ez
a két kis rosszcsont, hogy mert ilyet tenni!
Nem
állhatta, hogy ne ijessze meg őket,
mert
abból tanulnak, s ezt nem teszik többet.
Leszállt
hát hozzájuk, fogta a tündérport,
s
egyet a kettőből - hipp-hopp! - elvarázsolt.
Megijedt
a másik, mi lesz így most vele,
eddig
volt, s többé nem lesz már testvére?
Keserves
sírása követ meglágyító,
a
testvére nélkül élni sem hajlandó.
Könyörgésre
fogta, minden jót megígért,
csak
kaphassa vissza egyetlen testvérét.
Bella
tündér – ki más? – csak megleckéztette,
hogy
az ily tettektől elmenjen a kedve.
Varázspálcájával
kis köröket rajzolt,
és
a másik bűnös ismét közöttük volt.
Persze
lapítottak, el is fehéredtek,
de
rögtön felfogták, mit is cselekedtek.
Egy
nagy bölcsességnek megértése eljött:
„A
cél nem szentesíthet mindenféle eszközt.”
A
tündér érezte, hatott az ijesztés,
megnyugtatta
őket, nem lesz több büntetés.
Inkább
azt kérte, meséljék el neki,
mért
akartak ilyen gonosz dolgot tenni.
A
két bűnös, most már kevésbé riadtan,
be
is vallott mindent sorjában, nyugodtan.
Hogyan
is akarták anyjukat meglepni,
s
neki ez ünnepen örömet szerezni.
De
az ajándéknak így búcsút mondhatnak,
öröm
helyett anyjuknak fájdalmat okoznak.
Bella
nem habozott, ide segítség kell,
hogy
a két borztestvér ne keseredjen el.
Kérte
őket, bízzák bátran rá magukat,
nem
fognak csalódni, segíti dolgukat.
Először
is irány vissza a fészekhez,
hisz
soha nincs késő a bocsánatkéréshez.
Félve,
de már mégsem annyira reszketve
követték
hát Bellát a zöldike fészekhez.
Zöldike
mamának nem tetszett az ötlet,
zavarni
akarta a közeledőket.
Bella
megnyugtatta, jó szándékkal jöttek,
a
borzok bűnbánón bocsánatot kérnek.
A
kölykök megfogadták, ezután jók lesznek,
ilyen
szörnyűséget többé sose tesznek.
Nos,
zöldike mama megbocsátott nekik,
indulhatnak
haza, mindjárt sötétedik.
Bella
tudta, ismét kell a tündérerő,
hogy
gyorsan hazajusson a két bajkeverő.
Tündérport
szórt rájuk, hazáig repültek,
az
aggódó szülők rettentőn örültek.
Mikor
kiderült az eltűnésük oka,
borzmama
két kölykét az ölébe vonta.
Átölelte
őket, meg is csókolgatta,
s
azt kérte, amit mond, ne feledjék soha:
„Egy
anyának a legszebb ajándék e napra,
ha
gyermeke mosolyog, s átöleli karja.”
Kép forrása
