2013. július 5., péntek

Móra Ferenc: A cinege cipője - Gyermekversek

 

  1. Aranyos Ágica
  2. A cinege cipője
  3. Mártonka levele
  4. Az egyszeri szarka
  5. Zúgó patakon
  6. A csókai csóka
  7. Kecskebál
  8. A patkó
  9. A gavallér zsiráf
  10. Aranyalma aranyágon
  11. Az aranykrajcár
  12. Volt nekem (csalimese)
  13. Este
  14. Ének a rétespásztorról
  15. Csalimese
  16. Gyöngyöm Gyuri
  17. Szeretem én nagyon
  18. A didergő király
  19. Sétálni megy Panka
  20. Temetjük a rózsafákat...
  21. Búcsúzik a rigó
  22. Altató
  23. Kertem alján

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.

Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!

Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.

Móra Ferenc: Altató

Csicsija, bubuja, én csillagom,
Bölcsődet dúdolva ringatgatom,
Két szemed álomba csókolgatom,
Csicsija, bubuja, én csillagom!

Hajnal az életed, dél az enyém,
Utamról tiédre ömlik a fény
S mikorra a hajad aranyodik,
Az enyém szürkébe csavarodik.

S ha napom süllyed az ég peremin,
Te fogod majd le az én szemeim,
S én alszom majd el a te dalodon,
Csicsija, bubuja, én csillagom!

Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó

Harmatot hullató halovány hajnalon
Fekete rigó fúj furulyát a gallyon.

"Az ég fényesedik, harmat permetezik,
Távol hegyek ormán tavasz ébredezik.

Virágszagú szellők vígan fujdogálnak,
Üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:

Ibolya kék szeme nyílik, nyiladozik,
Galagonyabokrok rügye fakadozik,

Lombosodó ágán moharuhás fának
Asztala terül már az égi madárnak.

Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
Tölgyerdő hazámba haza megyek már most.

Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
Magas fák hegyében magamat hintálni.

Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
Füstös fiókákat füttyre tanítgatni."

Harmathullogató halovány hajnalon
Ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.

Móra Ferenc: Szeretem én nagyon...

Szeretem én nagyon
a bárányfelhőket,
csendes alkonyaton
el-elnézem őket,
ahogy legelésznek
mezején az égnek.

Mikor a nap hunytát
siratja a harmat,
terelgetik őket
friss, fürge fuvalmak
le a szemhatárba,
a kerek karámba.

Lassan ezüstgyapjuk
violásra válik,
néha egy-egy villám
közibük cikázik,
mintha ostor volna,
sugarakból fonva.

Mire besötétül,
elalusznak szépen,
álmuk a hű pásztor
virrasztja az égen:
telihold világa
aranyos subába.

Móra Ferenc: Csalimese

Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
A hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam,
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.

Móra Ferenc: Aranyalma aranyágon

Arany alma arany ágon,
Mi a legszebb a világon?
Boci-boci tarka?
Vagy a csengő rajta?
Hosszú farkú szarka?
Vagy a páva farka?

Arany alma arany ágon,
Mi a legszebb a világon?
A vadrózsa bokra?
A szivárvány csokra?
Nevet anyja rája:
Az ő Józsikája!

Arany alma arany ágon,
Mi a legszebb a világon?
Hajnali gyöngyharmat:
A rózsa sóhajtgat.
Nevet a kis Jóska:
Édesanyja csókja!

Móra Ferenc. A patkó



Bánata van Lacikának,
Panaszolja fűnek-fának:
Nem ül többet hintalóra,
Mit ér az, ha nincs patkója?

Nagyapóka azt ajánlja:
Ezüst patkót veret rája.
De csak tovább sír-rí Lackó,
Nem kell neki ezüst patkó.

"Arany patkó kell a lóra!" -
Nyugtatgatja nagyapóka,
De csak tovább sír-rí Lackó,
Nem kell niki arany patkó.

"Gyémánt patkó legyen rajta!"
Édesapja cirógatja.
De csak tovább sír-rí Lackó,
Nem kell neki gyémánt patkó.

Fordul egyet édesanyja,
Mosolyogva ölbe kapja:
"Mondanék én egyet, Lackó,
Nesze, egy kis mákos patkó!"

Nekividul erre Lackó,
Kezébe a mákos patkó.
Fölpattan a paripára:
"Gyi, te Csillag, Kisvárdára!"

Móra Ferenc: Zúgó patakon

Zúgó patakon
A vízi malom...
Mikor kelepel,
El-elhallgatom.

Ahogy fut a hab,
Beléje akad,
Kattogva neki
Dölyfös szavakat:

"De nagy hatalom
A vízi malom!
Elállom utad,
Ha én akarom!"

A csacska patak
Azt csobogja csak:
"Addig kelepelsz,
Míg én hajtalak!"

A kis ködmön

(Arany László)

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.
Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.
Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:
– Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.
Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.
– Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?
– Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. – Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.
Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
– Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.
– Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
– Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk – felelt rá az asszony –, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
– No – azt mondja –, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.
Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
– Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?
– Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.
– No hát majd felszállítom én – mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.
„No – gondolta magában –, akadtam már egy bolondra.”
Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:
– Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
– Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.
– No, majd világossá teszem én – mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.
„No – gondolta magában –, akadtam már második bolondra is.”
Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:
– Hát kend, nénémasszony, mit csinál?
– Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.
– Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
„No, hála Istennek – gondolta magában –, megtaláltam mind a három bolondot.”
Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Töltse le!
mp3
 
Nyomtassa ki, olvassák el!
írott változat
 

Az udvari bolond tréfája

(Krúdy Gyula)

Csalánnak hívták az udvari bolondot. Csalánnak az volt a hivatása, hogy mindennap újabb és újabb tréfákat találjon ki a király mulatságára. Régi időben nem is volt igazi nagy úr, akinek ne lett volna udvari bolondja.

A következő napon, amikor Suhogó a király szolgálatába lépett, Csa­lán őt szemelte ki tréfája tárgyául. Suhogó még nem ismerte az udvari viszonyokat, és a bolond így bízvást hihette, hogy úgy megtréfálhatja Su-hogót, ahogy akarja.

Korán reggel, mikor találkozott Suhogóval az udvaron, Csalán össze­csapta a kezét:

- Uramfia, te volnál az a tegnapi kun legény? Bizony alig ismertelek meg. A királynak sincs különb kardja, buzogánya, mint neked. Te vagy a legdaliásabb vitéz a király udvarában.

Tetszett Suhogónak a Csalán hízelkedése. Hogy ő se maradjon adósa a bolondnak, hamarjában ezt felelte:

- Én pedig azt mondom neked, hogy már sok bolondot láttam, de olyan bolondot, amilyen te vagy, még egyet se.

Csak mikor kimondta, akkor vette észre, hogy bizony – bolondot mondott.

De Csalán nem az az ember volt, aki a tréfáért megharagudott volna. Nagyot kacagott, és azt felelte.

- Derekasan beszéltél, öcsém! Nagyra nőj! Hanem mondok én neked valamit, amiből meglátod, hogy nem is vagyok én olyan bolond, mint amilyennek látszom.

Suhogó azt gondolta magában, hogy a bolond akkor bolond igazán, amikor okos akar lenni. De azért hallgatta, hogy mit mond Csalán. Csalán pedig így beszélt:

- Van itt a várudvaron egy feneketlen mély kút. A monda azt tartja, hogy hajdanában egy király beleejtette sétálgatás közben a pecsétgyűrűjét. Amióta a gyűrű a kútba esett, azóta nem boldogok a magyar királyok. Azóta hagyta el a szerencse lobogóinkat. Sok bátor vitéz próbálta már kihozni a gyűrűt a kútból, de még eddig senkinek sem sikerült. A kút fenekén lakik egy hétfejű sárkány, az őrzi a gyűrűt. Aki a sárkányt megöli, azé a gyűrű. És akkor újra boldog lesz Magyarország.

Hej, felragyogott Suhogónak a szeme.

- Hol van az a kút, bolond? Vezess oda!

- Lassabban, öcsém! – szólt Csalán. – Nem megy az olyan könnyen. Három próbát kell annak kiállnia, aki a kútba akar bocsátkozni. Először is, tudsz-e bukfencezni?

Suhogó elcsudálkozott a kérdésen.

- Tudok hát – monda.

- Hát vess bukfencet addig, amíg azt nem mondom, hogy elég.

- Nem vetek én bukfencet. Nem vagyok én bolond! – szólt Suhogó.

- No, akkor nem is vezetlek a kúthoz, ahová a varázsgyűrű van elrejtve. Ezt mondta a bolond, és hátat fordított Suhogónak.

Suhogó meggondolta a dolgot.

- Megállj, bolond! Vetek már bukfencet.

- Hát lássuk!

Csalán összefonta a mellén karját, és nézte, hogyan veti Suhogó a bukfencet.

Suhogó pedig egyik bukfencet a másik után vetette.

Mikor már kifáradt, azt kérdezte:

- Elég volt? Csalán rázta a fejét.

- Te ne kérdezz semmit addig, míg én azt nem mondom, hogy elég.

Mit tehetett mást Suhogó? Vetette tovább a bukfencet. Az udvari nép­ség összegyülekezett a bolond körül, és szájtátva bámultak, hogyan buk­fencezik az udvar közepén a vitéz.

- Derekasan csináltad – monda egyszerre Csalán. – Úgy hánytad a bukfencet, akárcsak én magam, ha jókedvemben vagyok.

Az udvari emberek nevettek:

- Bolondot fogadsz magad mellé, bolond? – kérdezgették Csalánt.

- Csend legyen! – kiáltotta Csalán. – Most jön a második próba. Tudsz-e négykézláb járni?

- Tudok.

- Hát járd körül négykézláb az udvart.

Suhogó húzódozott a dologtól, de aztán azt gondolta, hogy most már mindegy. Fogta magát, és elkezdett négykézláb járni az udvarban. Hogy minél hamarabb elkészüljön a második próbával, szaladva ment az udvar körül. A bolond pedig mindenütt utána szaladt, és biztatta:

- Gyorsabban, öcsém, gyorsabban!

Az udvari emberek pedig a hasukat fogták nevettükben.

- Halljuk a harmadik próbát! – szólt Suhogó nagy mérgesen.

- A harmadik próba, öcskös, abban áll, hogy állj fél lábon, míg vissza­jövök.

így szólt Csalán, és elment.

Suhogó pedig fél lábon állva várta, várta Csalánt.

- Jön-e már a bolond? – kérdezte a körülállóktól.

- Itt van a bolond – mondták.

De akármerre nézett, nem látta sehol se Csalánt. Addig nézegetett, amíg észrevette, hogy őt tartják bolondnak. Suhogó elszégyellte magát. Elindult, hogy megkeresse Csalánt, és megfenyítse. De hol járt már akkor Csalán?

Hóvirág

(Gaál Mózes)

Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?
Azt felelték neki:
- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertben!
Mikor a király ezt hallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:
- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!
A kertész elsápadt, és így felelt:
- Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?
A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:
- Én vagyon a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben? Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!
Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:
- Ti, szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!
És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingóznia kalapjára, de olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.
A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.
A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavast lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába.
Mennyezetes ágyhoz száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával.
Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyíltak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...

Az okos medve

(Oszét népmese. Ford. Hollós Róbert)

Összegyűltek egyszer az állatok egy magas hegy lábánál, és azon vitatkoztak, melyikük okosabb.

- Én vagyok a legokosabb - mondta a vaddisznó, és túrni kezdte agyarával a földet.

- Nem; én okosabb vagyok! - kiáltott a farkas, fogát csattogtatva.

- Ész dolgában senki sem veheti fel velem a versenyt - rikkantott a róka, s bozontos farkával a földet csapkodta.


Azután a nyúl is, a szarvas is, a zerge is beleszólt a vitába. Veszekedtek, kiabáltak, de egyik sem tudta meggyőzni a másikat.

Egyedül csak a medve hallgatott. Félrehúzódva üldögélt, és tette magát, mintha semmiféle veszekedést még csak nem is hallana; magában azonban jót nevetett a veszekedőkön.

Végül az állatok hozzá fordultak:

- Hát te, medve! Te miért hallgatsz? Te talán ostobább vagy mindenkinél? A medve így szólt:

- Mit vitatkozzunk vég nélkül? Tegyünk próbát: aki holnap reggel elsőnek látja meg a nap sugarait, az a legokosabb.

- Rendben van - egyeztek bele az állatok. - Legyen úgy.

Másnap reggel, még virradat előtt, ismét összegyűltek a hegy tövében. Sorjában leültek a fűre, keletnek fordulva, amerről a napnak fel kellett tűnnie.

Csak ültek mozdulatlanul, még a szemüket is kimeresztették, jaj, nehogy elmulasszák a napkeltét, a nap első sugarait.

A medve azonban most is mást csinált, mint a többiek. Háttal fordult keletnek, s a hegy hótól fehérlő csúcsára figyelt.

- Ó, te ostoba! - nevettek az állatok. - Hová bámulsz? Elment tán az eszed, azt sem tudod, merre van kelet?

A medve nem válaszolt semmit a gúnyolódásra, hanem tovább figyelte a hegycsúcsot.

Nemsokára pirosodott az ég alja, a hajnal kezdte eloszlatni az éjszakát. Az állatok még a lélegzetüket is visszafojtották - a sűrű erdő mögül most bocsátja ki aranyos sugarait a nap.

S egyszerre hirtelen, mint egy havasi kürt, elbődült a medve:

- Ott a nap! Ott van, látom a sugarait! - és a hegycsúcsra mutatott... Az állatok odafordultak, és látták ám, hogy bár a nap még nem bújt ki az erdő mögül, aranyló sugarai már ott szikráznak a hegycsúcs csillogó haván.

A medve örömében táncra perdült:

- Nos, ki az ostoba? Ti vagy én? Ki látta meg először a napot?

Mit volt mit tenni, be kellett látniok; a vaddisznónak is, az ordasnak is, a zergének is, az óvatos nyúlnak, a gyors lábú szarvasnak, de még a ravaszdi rókának is, hogy a medve látta meg először a napot, és ő a legokosabb valamennyiük között.

A fecske és a kígyó

(Lett mese. Ford. Csatlós János)

A vízözön idején az ember egy nagy-nagy teknőbe menekült a házi­állatokkal és a vadállatokkal. Hajókáztak, hajókáztak, de egyszer csak egy pici léket kapott a teknő. Törte ám ember-állat a fejét, hogy lehetne eltöm­ni a léket. Egy sarokból egyszerre csak elősiklott a kígyó, és így beszélt:

- Én a tulajdon testemmel tapasztom be a léket, ha a vízözön után megkapom zsákmányul azt a húst, amelyiknek a vére a legédesebb.

Mindenki beleegyezett. A vízözön után a szúnyog indult útnak, hogy kiderítse, melyik élő állat vére a legédesebb. Reggeltől estig szimatolt, vé­gül úgy találta, hogy az embervér a legédesebb. Már éppen visszafelé re­pült, amikor összetalálkozott a fecskével.

- Melyik vér ízlett a legjobban? Melyik a legédesebb? – kérdezte a fecske.

- Nincs édesebb az emberénél.

- Meg is mondod ezt mindenkinek?

- Meg én! – felelte a szúnyog, és repült volna tovább. De a fecske megsajnálta az embert, és lecsípte a szúnyog nyelvét, hogy ne tudja el­mondani, kinek a vére a legédesebb.

Hiába erőlködött aztán a szúnyog; beszélt volna, de csak ennyit tudott kinyögni:

- Zzzz! Zzzz!

Csak bámulták, miféle beszéd ez. De hirtelen előkerült a fecske, és így szólt:

- Én értem, mit akar mondani.

- No, mit? – kíváncsiskodott a kígyó.

- Azt, hogy a kígyó vére a legédesebb!
 
Őrjöngött a kígyó dühében, amikor ezt hallotta; lecsapott a fecskére, de elvétette: csak a fecske farkának középső tollait tudta kitépni.

Azóta szereti az ember a fecskét, azóta látja szívesen az eresz alatt; a kígyóval pedig azóta él haragban.

Fizetés helyett jótanács

(Naszreddin Hodzsa tréfáiból. Ford. Honti Rezső)


Egy fösvény ember a piacra ment, ott összevásárolt néhány edényt, berakta egy kosárba, és a kosarat odaadta egy teherhordónak, hogy vigye Együtt mentek hazafelé. Útközben a fösvény embernek eszébe jutott, hogy jó volna, ha nem kellene pénzt adnia a teherhordónak a munkájáért. így szólt hozzá:

- Nem akarsz fizetés helyett inkább három bölcs tanácsot?

A teherhordó ismerte a fösvény embert, gondolta hát, hogy mivel rendes összeget úgysem kap tőle, hátha a tanácsaiból több haszna lesz.

- Mi lenne az a három tanács? – kérdezte.

- Az első ez: ha valaki azt mondja, hogy jobb egy üres szekér, mint egy teli szekér, ne hidd el neki.

Nagyot nyelt a szegény teherhordó, és megkérdezte, hogy hangzik a második jó tanács.

- Ha új ruha van rajtad, ne nyúlj a zsíros szádhoz, mert a kezeddel bekened a ruhádat.

A teherhordóban forrt a méreg. Közben hazaértek. A kapuban ezt mondta a fösvény ember:

- Harmadszor meg: ha valaki azt mondja, hogy nálad ostobább ember van a világon, el ne hidd neki.

Erre a teherhordó megfogja a kosarat, nekivágja a sarokkőnek úgy, hogy a sok drága edény ezer darabra tört benne. Aztán nyugodtan csak ennyit mondott:

- Ha valaki azt mondaná, hogy maradt egy ép darab a kosárban, el ne hidd neki.

I, a nyilász

(Kínai népmese. Ford. G. Lányi Márta)

Sok-sok évvel ezelőtt élt Kínában egy híres vadász, akit I nyilásznak hívtak. Kis madarakra, nyulakra és rókákra vadászott, de megbirkózott olyan hatalmas vadakkal is, mint a medve, vadkan és a kos. I vadász olyan pontosan lőtt, hogy sohasem nézte meg, célba talált-e vagy sem. Kilőtte a nyilát, rácsapott a lovára, és száguldott a nyila nyomában, amely biztosan utolérte zsákmányát. Egész Kínában nem volt hozzá hasonló nyilász. Csak a tanítványát, Fin-Mint lehetett egy napon emlegetni vele. S amikor ők távolról nyilaztak egymásra, nyilaik fémvégei csengve és szikrázva ütköz­tek össze a levegőben.

Egyszer azonban Kínára szörnyű baj szakadt. Az égen hirtelen tíz nap jelent meg, amelyek irgalmatlanul tüzeltek, nappal és éjjel egyaránt. Az egész növényzet az utolsó fűszálig leperzselődött, és az emberek meg az állatok fuldokoltak a hőségtől. I vadász látta a szerencsétlenséget, amelyet ezek az égitestek a népre hoztak, és gondolkozni kezdett, hogyan is lehet­ne megszabadulni tőlük.

Fogta a legerősebb fekete fából készült íját, tíz nyilat helyezett rá, és valamennyit kirepítette, egyiket a másik után, de olyan sebesen, hogy úgy tetszett, mintha csak egy nyilat lőtt volna ki. A levegőben szakadatlan éles fütty hallatszott. S valóban: a nyilak átszelték a levegőt, és mindegyikük belefúródott egy-egy napba.

I lelőtt kilenc égitestet.

De a tizedik nap ijedtében lehanyatlott a bambuszbozót mögé. A föl­dön hirtelen sötét és hideg lett. I nyilász megijedt, sajnálta, hogy egyet­lenegy napocskát sem hagyott az égen, és hogy most már senki sem fogja melegíteni a földet. Elgondolkozott az új bajon.

Az utolsó nap eközben azt gondolta, hogy a nyilász már elment, s óvatosan felemelkedett kissé, és kikukucskált a föld felett. De amint meg­pillantotta a lövészt, ijedtében ismét lehanyatlott. I nyilász megörült, hogy egy nap azért még maradt az égen. Összegyűjtötte nyilait, fogta az íját -amelyet ezután a nép „napba találó″-nak nevezett el -, és elment.

Ettől fogva azonban a szegény napocska egyre félt a lövésztől. Felkel keleten, süt egy kicsit, majd újra elrejtőzik nyugaton.

Azóta oszlik a nap nappalra és éjszakára.
 
Egy birka-nyájat talál, hatalmas nagy kos áll a nyáj közepén. A harmadik szobának csak egy lakója van: egy óriási hal, a farka a terem egyik ajtajánál, a feje a másik ajtajánál; a teste alig fért el a szobában; akkora szeme volt, mint egy nagy szita. A hal egy szempillantás alatt rettentő óriássá változott. Vasból volt a feje, vasból a teste, vasból minden porcikája. Vakon körülta­pogatta a szobát, hogy a királyfit elcsípje, de az a juhok közé menekült. A nagy kos barátságosan fogadta a menekülőt, és a fülébe súgta:

- Bújj a hasam alá, ott nem tud megfogni az óriás. Valamikor mi is emberek voltunk, de a másik szigeten elvarázsoltak.

Az óriás kereste a királyfit vasujjaival, de nem tudta elfogni. Kitörte hát az ajtót, de csak akkora nyílást ütött, hogy egy birka átférjen rajta, aztán sorra kieresztette az állatokat.

A nagy kos következett legutoljára, de nem fért ki a lyukon, a lyuk túl kicsi volt.

Az óriás kiszélesítette a lyukat, aztán a kost is kieresztette, de nem is sejtette, hogy a királyfi ott lapul a kos hasa alatt.

Menekült ám a királyfi, ahogy kiszabadult; fel a hajóra, el a szigettől. Az óriás pedig körbetapogatta a birkák szobáját, de semmit sem talált. Azután a saját szobáját kerítette sorra, de azt is hiába. Átment az előszo­bába – semmi! Kisietett a vár elé, ott aztán meghallotta a hajósok kiáltozását. őrjöngő dühében köveket ragadott, és vaktában hajigálni kezdett a hajó felé. Csodák csodája! Ahány kő a hajó fedélzetére hullt, azon nyom­ban arannyá változott. De jaj volt annak, aki csak egy ujjal is hozzáért: megnémult egész életére.

Most hát visszafelé hajókáztak a másik szigethez, a magas falakhoz. Alighogy megérkeztek, a bűvös zene elhallgatott.

- Az árgyélusát! – kiáltott a királyfi. – Aki legény a gáton, másszon fel a falra, nézze meg, honnan szól ez a csodás zene!

Az egyik hajós nagy nehezen felkapaszkodott a falra, de alig ért a fal tetejére, ujjongva felkiált, tapsol örömében, és a túlsó oldalon leugrik a mélybe. Másik embert küldött a királyfi; az is ujjong, tapsol, s már ugrik is, repül, mint a madár. Harmadikat küld, de annak már kötelet köt a derekára, csak úgy engedi felkúszni a falra. Mászik az ember, már ugrana lefelé, de visszarántják, felcipelik a hajóra. Körültolongják, mindenki tud­ni akarja, miféle csodát látott a falon túl. De egy szót sem tud kinyögni; megnémult a gyönyörűségtől.

Parancsot adott a királyfi, hogy hajózzanak tovább. Csakhogy könnyű ezt mondani! Alig tűnt el a híd a szemük elől, megzavarodtak a hajósok, mintha eszüket vesztették volna.

Három nap, három éjjel kínlódtak egy helyben a nyomorultak, de csak nem tudtak a szigettől elszabadulni. És mintha nem volna éppen elég bajuk, lassan az élelemből is kifogytak. Hiába törte a fejét a királyfi, nem talált más megoldást, elhatározta hát, hogy csillogó-villogó, díszes kardját feláldozza a tengernek, és attól kér segítséget.

Vízbe is dobta a kardot; abban a pillanatban szétnyíltak a habok, és egy szép őszhajú öregember emelte ki méltóságteljesen a fejét a hullámokból. Gyémántos kard volt a kezében. Odanyújtotta a királyfinak, és így szólt:

- Fogd ezt a kardot, és dobd a levegőbe!

A királyfi megmarkolta a gyémántos kardot, suhintott egyet, és fel­dobta a levegőbe. Egy szempillantás alatt sűrű ködfelhő ereszkedett rájuk. A hullámok hátukra vették a hajót, szinte szállt a vitorlás, meg sem állt, amíg az öreg király várához nem ért.

Nagyanyótól hallottam ezt a mesét még gyerekkoromban. Ugye, sok csoda esett a királyfival?

Végre valahára most is eljutott az északi szélvészhez.

- Jó estét! – köszönt a fiú.

- Jó estét! – felelte az északi szélvész.

- Kárpótlást akarok a lisztemért, amit elvettél – mondta a fiú -, mer. az abrosz, amit adtál, nem sokat ér.

- Nekem nincs lisztem – mondta az északi szélvész -, de adok neked egy bakkecskét, az aranypénzt ad, ha csak rászólsz: „Kecském, kecském, adjál pénzt!”

Kedvére volt ez a fiúnak; de amikor útközben ráesteledett, megint csak betért a fogadóba.

Mielőtt rendelt volna valamit, kipróbálta a bakkecskét, mert tudni akarta, igaz-e, amit az északi szélvész mondott. Igaz is volt, de amint a fogadós látta ezt, kedve szottyant a csodálatos állatra, és mihelyt a fiú elaludt, kicserélte egy másikra, amelyik nem adott aranypénzt.

Másnap reggel hazaindult a fiú, és amikor hazaért az anyjához, így szólt:

- Mégiscsak derék ember az északi szélvész; most egy bakkecskét adott; aranypénzt ad, ha rászólok: „Kecském, kecském, adjál pénzt!”

- Jó, jó – mondta az anyja -, mesebeszéd az egész, hiszem, ha látom

- Kecském, kecském, adjál pénzt! – mondta a fiú; de a kecske nem adott pénzt.

Elindult hát megint a fiú az északi szélvészhez, megmondta neki. hogy a bakkecske sem ér semmit, és hogy kárpótlást akar a lisztjéért.

- Most már nincsen egyebem, amit néked adhatok – mondta az észak; szélvész -, mint az öreg fütykös ott a sarokban. Ha rászólsz: „Üssed, üssed, botom!” -, addig üt, míg rá nem szólsz: „Állj meg, botom, állj meg!”

Amikor ráesteledett, megint csak betért a fiú a fogadóba, de már gyanította, hogyan járhatott az ő abrosza, meg az ő kecskéje. Lefeküdt hat tüstént a lócára, és javában hortyogott, mintha csak aludnék. Gondolta a fogadós, hogy a fütykös is bizonyára jó valamire. Keresett hát egy másik hasonlót, és ki akarta vele cserélni, míg a fiú hortyog.

De ahogy megfogta a fütyköst, elkiáltotta magát a fiú:

- Üssed, üssed, botom!

Ütötte is a bot a fogadóst, ez meg felugrott a székre, asztalra, és torka szakadtából kiabált:

- Jaj, jaj, állítsd meg már a botodat, mert még agyonver; visszaadom az abroszodat meg a kecskédet is!

Egy idő múlva aztán a fiú is megelégelte a páholást, rászólt a botra:

- Állj meg, botom, állj meg!

Fogta az abroszt, a zsebébe dugta, kezébe fogta a fütyköst, madzagot kötött a kecske szarvára, és hazavezette. Jó kárpótlást kapott a lisztjéért.

Egy nagy művész, aki a borsót hajigálja

(Szép Ernő)

Furcsa idegen érkezett Buda várába. Hosszú, hegyes süveg ült a fürtjein, sarkát verte a piros köpönyegje, teli volt az a köpönyeg varrva mindenféle ákombákommal.

Megbámulták a népek, akár a maskurát, amint végighaladt a Buda vári piacon. Ment egyenest a királyi palotába. Ott az udvari tiszteknek elmondta, hogy ő messzi idegenből jön a királyhoz, azt hallotta, hogy a magyarok királya kedveli a művészeket. Ő pedig, azt mondja, olyan nagy művész, hogy nincs a kerek földön senki, aki utolérhetné őt az ő művészetében.
Bevezették Mátyás király elé, mikor ebédelt, mert csak ebédidő alatt ért rá a király a művészekben gyönyörködni.
— Hát mit tudsz te, nagy művész, halljuk.
— Én, felséges király, egy szakajtó borsót úgy áthajigálok egy kulcslyukon, hogy abból egyetlenegy szem se fog leesni a kulcslyuk előtt, s nem fog a lyukba belészorulni.
— Lássuk a csudát — azt mondta Mátyás —, hozzatok fel egy szakajtó borsót.
Behozták az inasok a borsót, a művész elkezdte a király előtt a borsót hajigálni, csakugyan mind, egytől egyig áthajigálta a borsószemeket a kulcslyukon.
Mikor az egész szakajtó borsót áthajigálta, térdet, fejet hajtott a király előtt, azután dicső képpel nézett széjjel, várta a méltó jutalmat.
— Nagy művész vagy, valóban — szólalt meg a király kegyesen —, az ilyen nagy művésznek sok borsóra lehet szüksége.
És odafordult az ajtóban várakozó inasokhoz:
— Adjatok, fiúk, tizenkét zsák borsót a művésznek, ne legyen híjával a borsónak, ha hajigálni akarja.
Így fizette ki Mátyás király a borsóhajigáló komédiást, aki oly szertelen büszke volt a haszontalan tudományára.

A fiú meg az északi szélvész

(Norvég népmese. Ford. Kemény Ferenc)


Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy fia. öreg és beteg volt már az asszony, úgyhogy a fiának kellett kimennie a kamrába lisztért, amikor puliszkát akartak főzni ebédre. De ahogy a fiú kilépett a kamraaj­tón, jött nagy dérrel-dúrral az északi szélvész, kikapta kezéből a lisztet, és elvitte. Ismét bement a fiú a kamrába lisztért, de mikor kijött, megint csak elvette tőle az északi szélvész; harmadszor is nemkülönben. Megharagu­dott ezért a fiú az északi szélvészre; el is határozta, hogy felkutatja, és visszaköveteli tőle a lisztet.

Elindult, ment, csak ment, de nagyon hosszúra nyúlt az út. Végre aztán eljutott az északi szélvészhez.

- Jó napot! – köszönt a fiú

- Jó napot! – üvöltette az északi szélvész. – Mit akarsz?

- Szeretném, ha visszadnád nekem a lisztet, amit elvettél tőlem, mi­kor kijöttem a kamraajtón. Nincs sok lisztünk, és ha még azt a keveset is elveszed, amink van, akkor éhezni fogunk.

- Nekem nincs lisztem – mondta az északi szélvész -, de ha már úgy rászorulsz, adok neked egy abroszt, és ha rászólsz: „Terülj meg, abroszkám, mindenféle jóval!” -, akkor meglesz mindened, amit csak szemed-szád kíván.

No, tetszett ez a fiúnak. Hanem olyan hosszú volt az útja, hogy este be kellett térnie egy fogadóba. Mikor a vendégek asztalhoz ültek, hogy egyenek, a fiú felterítette az abroszt egy asztalra a sarokban, és így szólt:

- Terülj meg, abroszkám, mindenféle jóval! – Alighogy kimondta, megte­rült az asztal, és a vendégek nem győzték enni a pompás ételeket.

Tetszett is ez neki, de legjobban mégis a fogadósnénak tetszett.

„Ilyen abrosszal nem kell sütni-főzni, teríteni, felszolgálni” – gondolta magában. És éjszaka, mikor már mindenki aludt, elvette az abroszt, és szakasztott mását tette helyébe, de persze ez az abrosz még egy árva zab­lepénnyel sem tudott szolgálni.

Reggelre kelvén fogta a fiú az abroszt, elindult, és még aznap haza is érkezett az anyjához.

- No – mondta -, voltam az északi szélvésznél; derék ember, mert ezt az abroszt adta. Ha rászólok: „Terülj meg, abroszkám, mindenféle jóval!”

- akkor megkapok mindent, amit csak szemem-szám kíván.

- Jó, jó – mondta a szegény asszony -, majd akkor hiszem, ha látom. A fiú egykettőre felterítette az abroszt az asztalra, és rászólt: „Terülj

meg, abroszkám, mindenféle jóval!”

De nem lett az abroszon egy darab száraz kenyér sem.

- Nincs mit tenni, megint csak el kell mennem az északi szélvészhez

- mondta a fiú, és elindult.

Végre valahára most is eljutott az északi szélvészhez.

- Jó estét! – köszönt a fiú.

- Jó estét! – felelte az északi szélvész.

- Kárpótlást akarok a lisztemért, amit elvettél – mondta a fiú -, mer. az abrosz, amit adtál, nem sokat ér.

- Nekem nincs lisztem – mondta az északi szélvész -, de adok nekec egy bakkecskét, az aranypénzt ad, ha csak rászólsz: „Kecském, kecském, adjál pénzt!”

Kedvére volt ez a fiúnak; de amikor útközben ráesteledett, megint csak betért a fogadóba.

Mielőtt rendelt volna valamit, kipróbálta a bakkecskét, mert tudn. akarta, igaz-e, amit az északi szélvész mondott. Igaz is volt, de amint a fogadós látta ezt, kedve szottyant a csodálatos állatra, és mihelyt a fiú elaludt, kicserélte egy másikra, amelyik nem adott aranypénzt.

Másnap reggel hazaindult a fiú, és amikor hazaért az anyjához, így szólt:

- Mégiscsak derék ember az északi szélvész; most egy bakkecskét adott; aranypénzt ad, ha rászólok: „Kecském, kecském, adjál pénzt!”

- Jó, jó – mondta az anyja -, mesebeszéd az egész, hiszem, ha látom

- Kecském, kecském, adjál pénzt! – mondta a fiú; de a kecske nem adott pénzt.

Elindult hát megint a fiú az északi szélvészhez, megmondta neki. hogy a bakkecske sem ér semmit, és hogy kárpótlást akar a lisztjéért.

- Most már nincsen egyebem, amit néked adhatok – mondta az észak; szélvész -, mint az öreg fütykös ott a sarokban. Ha rászólsz: „Üssed, üssed, botom!” -, addig üt, míg rá nem szólsz: „Állj meg, botom, állj meg!”

Amikor ráesteledett, megint csak betért a fiú a fogadóba; de már gya nította, hogyan járhatott az ő abrosza, meg az ő kecskéje. Lefeküdt hat tüstént a lócára, és javában hortyogott, mintha csak aludnék. Gondolta a fogadós, hogy a fütykös is bizonyára jó valamire. Keresett hát egy más:* hasonlót, és ki akarta vele cserélni, míg a fiú hortyog.

De ahogy megfogta a fütyköst, elkiáltotta magát a fiú:

- Üssed, üssed, botom!

Ütötte is a bot a fogadóst, ez meg felugrott a székre, asztalra, és torka szakadtából kiabált:

- Jaj, jaj, állítsd meg már a botodat, mert még agyonver; visszaadom az abroszodat meg a kecskédet is!

Egy idő múlva aztán a fiú is megelégelte a páholást, rászólt a botra:

- Állj meg, botom, állj meg!

Fogta az abroszt, a zsebébe dugta, kezébe fogta a fütyköst, madzagot kötött a kecske szarvára, és hazavezette. Jó kárpótlást kapott a lisztjéért.

Kossuth Lajos és az urak

(Magyar népmese)

Kossuth Lajos egyszer maga köré gyűjtötte az urakat, és megkérdezte tőlük:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?
Az urak mind azt felelték, hogy az, akié a föld.
- Na, urak, menjünk akkor kapálni!
Neki is fogtak. Kossuth Lajos kapált legelől, de nem olyan közönségesen, hanem a hegynek felfelé. Eltelt egy kis idő, akkor egy kis pihenőt engedett nekik, és azt kérdezte:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?
Az urak erre megint mind azt felelték, hogy akié a föld.
- Na, urak, megyünk akkor meg kapálni!
Neki is fogtak megint, csak úgy izzadtak bele az urak.
Kossuth megint megkérdezi:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?
- Az is, akié a föld, meg az is, aki megkapálja, és izzad vele.
De Kossuthnak még ez sem volt elég, hanem megint azt mondta:
- Na, urak, menjünk akkor kapálni!
Még egy jó csomót megkapáltak, aztán Kossuth újra megkérdezte:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?
De erre már mind azt felelték az urak, hogy az, aki megkapálja, aki meg csak a lábát lóbálja, egy kortyot sem érdemel.

A félignyúzott bakkecske (tréfás mese)

Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, s azoknak volt három gyermekük meg egy kecskéjük. Azt a kecskét el kellett vinni legeltetni. Az öregember elküldte a legnagyobb gyermeket - Feri volt a neve -, hogy legeltesse meg a kecskét. A gyermek meglegeltette, hazavitte. Az öregember kérdezte:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske azt mondta:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor az ember elküldte a középső gyereket - Gyuri volt a neve -, hogy etesse meg, itassa meg a kecskét. Az is elvitte, megetette, megitatta jól, és hazavitte.

Megint kérdi az öreg:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske megint azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor az ember elküldte a harmadik gyereket, Pistát, hogy megetesse a kecskét.

Megetette, megitatta jól, és hazavitte. Megint kérdi az öreg:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske megint azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor elküldte az öregasszonyt, hogy legeltesse meg azt a kecskét. Az is elvitte, megetette, megitatta jól, és hazavitte. Megint kérdezte az öreg:

- Ettél-e, kecske, ittál-e?

A kecske megint azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Akkor az öreg megharagudott.

- Megállj, kecske, én is elviszlek, megetetlek, megitatlak, lássuk, nekem is így felelsz-e, hogy se nem ettem, se nem ittam!

Akkor az öreg megetette, megitatta és hazavitte. Kérdezte otthon:

- No, ettél-e, kecske, ittál-e?

De a kecske neki is azt felelte:

- Se nem ettem, se nem ittam.

Az öreg vett egy kötelet, s megkötötte egy fához a kecskét, és féligre megnyúzta. Akkor elengedte a kecskét, hogy menjen világgá. A kecske mendegélt, kiért egy erdőbe. Talált egy borzházat, és bement abba.

Mikor a borz hazament, kérdezte, ki van benn a házban. Akkor a kecske azt felelte:

- Én vagyok, a féligre nyúzott bakkecske.

A borz nem tudta, hogy mit csináljon, hogyan csalogassa ki a kecskét, hogy ő tudjon bemenni.

Akkor elment, s elhívta a farkas komáját, és így szólt neki:

- Gyere, komám, segíts, csalogassuk ki valahogy azt a kecskét a házamból.

A farkas elment, de az se bírta a házból kicsalogatni a kecskét. Akkor a borz elment a róka komához, s azt mondta:

- Gyere, komám, csalogassuk ki valahogy azt a kecskét a házamból.

Elment a róka, de az se bírta kicsalogatni. Akkor összetanakodtak, hogy még kit hívjanak oda segítségnek. A róka körülnézett, felnézett a fára, és meglátott egy szúnyogot a fa tetején. Így szólt neki:

- Gyere, szúnyog komám, hogy csalogassuk ki a féligre nyúzott bakkecskét a borz koma házából.

Akkor azt mondta a szúnyog:

- Csak csendbe legyetek, én mindjárt odaszállok.

A szúnyog beszállott a borz házába, és belecsípett a kecske hátába. Mindjárt kiment a házból a kecske. Úgy elszaladt, hogy még máig is szalad, ha meg nem állott.

Ha a kecske el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A libapásztor (tréfás mese)

Gyerekkoromban libát őriztem, de elaludtam a jó napon, és a libát közben elhajtotta valamelyik becsületes szomszéd*asszony. Otthon anyám alaposan elnadrágolt, és rám parancsolt, hogy keressem meg akárhol is a libát, anélkül ne merjek a szeme elé kerülni.
No én aztán kereshettem, mert azóta bizonyosan megsütötték, tán meg is ették, akik elhajtották, hazamenni nem mertem, hát nekivágtam az erdőnek, és mentem az orrom után nagy búsan.
Egyszer csak közrefogott két betyár, az egyik meg akart ölni, de a másik azt mondta, hogy kutassák át előbb a zsebeimet. Át is kutatták, de mind lyukas volt, semmit sem találtak, hát beültettek egy hordóba, hogy legyek ott, ne tudjam őket elárulni. Sokáig leskelődtek az úton, de nem jött arra pénzes ember, hanem egy farkast fogtak. Puskájuk nem volt, nem tudtak vele mit csinálni, hát a farkát belógatták az én hordómba a csaplyukon, és odébbálltak.
Én nem voltam rest, megmarkoltam a farkas farkát, az meg szaladni kezdett velem, szaladt, mint a megvadult ló, hazáig meg sem álltunk.
Így érkeztem haza. Aki nem hiszi, keresse meg a hordót, mert elgurult, amikor a farkasnak sikerült kirántania farkát a csaplyukon.
Gallér híján köpönyeg, hazudtam, mert volt, kinek.

Varga Domos György: A gólya és a béka

A gólya éppen a béka mellett fékezett le az iszapos tóparton. Emez eddig csodálattal figyelte, milyen gyönyörűen suhan a hatalmas test a levegőben, majd billen egyszeriben hátra, repdesnek méltósággal a kitárt szárnyak, s az előre meresztett lábak hogyan vetik meg magukat a puha fövenyen.

– Most megvagy! – kelepelte a gólya.

– Most meg – brekkentett a béka.

– Nem is próbálsz menekülni?

– Már miért?

– Hogy mentsed a bőröd.

– Semmi esélyem.

– Akkor is meg kellene próbálnod! Így megfoglak, bekaplak, véged. Úgy meg, ki tudja, mi minden történhet még. Lehet, hogy megbotlok. Lehet, hogy meglátok egy másik békát. Egy sokkal kövérebbet.

– Na, azért én sem vagyok olyan sovány!

– Éppenséggel nem vagy, de biztos, hogy van a világon nálad kövérebb.

– Biztos.

– No, akkor ugrasz?

– Nem.

– És miért nem?

– Nem tudom... Valahogy… nem látom értelmét.

– Mert hitetlen vagy!

– Ezt nem hinném. Inkább csak rosszak a ösztöneim. Minden normális, úgy értem, egészséges béka, ha lát egy gólyát a magasban körözni, beugrik a vízbe, elbújik a nád közé, a sás közé, a hínárosba, vagy épp egy kő alá. Én meg még a számat is tátva felejtettem. Tulajdonképpen csodálatos teremtés vagy! Ilyen gyönyörű látványt! Legfeljebb csak a naplemente fogható hozzád!

A gólya becsukta szemét. Hosszasan, mint aki sütkérezik. Aztán megrebbentette szárnyát.

– Megtennél egy szívességet?

– No? – emelte fel tekintetét a béka.

– Ne mondjál nekem ilyen szépeket! Nekem fiókáim vannak! És ugorj legalább egy kicsikét. Ilyen pindurkát! – Kitátotta csőrét úgy fél arasznyira. – Nem úgy, mint neked, nekem nagyon is jól működnek az ösztöneim. Ha olyan jámborul viselkedsz, mint egy döglött hernyó, képtelen vagyok bekapni téged!

– Sajnálom. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

– Hogy mondod?

– Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

– Aha. Saját?

– Nem éppen. Egy nagy magyar költőtől vettem.

– Aha. – A gólya nagyot sóhajtott. – Hát akkor nekem kell erőt vennem magamon.

Kihúzta magát, jó feszesre, peckesre, s fenyegetőn lépdelt erre meg arra. Megkerülte a békát. Amikor a háta mögé ért, jó erősen összecsapta csőrét. Békák ugrottak rémülten itt is, ott is a tóba. A mi békánk reszketett, mint a nyárfalevél, ám meg nem mozdult.

A gólya a csőrét csóválta.

– Tulajdonképpen mi a becsületes neved? Remélem, varangy…

– Dehogy. Kecskebéka.

– Na, még ez is!

Égnek emelte a csőrét, s olyan nekikeseredve kelepelt, ahogy a faluvégi kutya tudott nagy bánatában vonítani.

– Ha neked jobban esne úgy, hívhatsz varangynak – kvartyogta ekkor a béka. S ha éppenhogy csak, ha egy hangyányit is, de megmoccant. A gólya azonban nem vett tudomást róla, annyira magával ragadta az önfeledt kereplés. A béka megrendülten hallgatta. Aztán halkan, átszellemülten kvartyogni kezdte:



Kémény tetején kelepel a gólya,

Fészkét gallyakból, kis ágakból hordja.

Belseje néhány puha-pihe szalma,

Gólyafiókák kicsi birodalma.



A gólya dermedten állt, égnek tátott csőrrel. Mikor a kvartyogás abbamarad, kissé oldalra billentette fejét. A béka bátortalanul közelebb ugrott hozzá. Tekintette végigszaladt a két vörös nádszálon, a fehér és fekete tollak fedte domboldalon, a magasba meredő kígyónyakon, fel, egészen a elpárásodó gyöngyszemig. Akkor újra éneklésbe fogott.



De mikorra aztán vége van a nyárnak,

Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.

Messzire szállnak, napsütötte délnek,

Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.*



A gólya méltóságteljesen bólintott.

– Ez már csak így van. Mindig visszatérünk.

A béka köhintett.

– Nagy jót tennél velem, ha elfogadnád az áldozatom. Muszáj megélned, s fiókáidnak is muszáj megélniük a holnapot! Hogy vissza tudjatok majd jönni. Hozzánk.

– Ugyan, hol lennél te már akkor?! Százszor megeszlek, százszor kiköplek.

– Úgy értem, a békákhoz. Békák itt akkor is lesznek, ha én már nem leszek.

– Hogyan is volt a második strófa?

A béka hátraugrott, fejét megemelte, így énekelt.



De mikorra aztán vége van a nyárnak,

Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.

Messzire szállnak, napsütötte délnek,

Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.


Kvartyogása bejárta az eget és a földet. A gólya becsukott szemmel hallgatta, aztán szaporán lépett néhányat napsütötte délnek. Szárnyát meglebbentette, s mintha meleg légfuvallat reppentené fel, már fenn is volt a magasban. Ott körözött, éhesen, boldogan.

A béka révülten várt egy darabig, aztán apró sóhaj kíséretében kinyitotta szemét. Pislantott néhányat, mint aki nem jól lát. Felszökkent, a levegőben megfordult, háttal érkezett vissza. De úgy sem látott senkit.

Placcs, beugrott a tóba, egyenest a nádas sűrűjébe. Szaporán beásta magát az iszapba, megbújt egy jókora kő alá.

Aztán megéhezett.

Kievickélt s bekapott néhány kövér szúnyogot.

A gólya nem merte szemügyre venni, levelit, vagy mit visz fiókáinak.

Döbrentey Ildikó: A hajómanó meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajómanó. Egy óriási óceánjáró hajón élt, amely árut szállított egyik kikötőből a másikba. Óriási volt az óriási hajón minden: óriási a kémény, óriási a kormánylapát, óriási a zászló, óriási a fedélzet, óriási a vasmacska, óriási a hajtókar, óriásiak a láncok, óriásiak a huzalok.
Bámult is minden hajó, mikor befutottak a kikötőbe! Laposan nézett a bálnavadász hajó, féltékenyen lesett a sétahajó, elismerőn ámult a vitorláshajó, ijedten pislogott az utasszállító hajó, kacéran kacsingatott a kisasszonyhajó, komolyan figyelt a tengerfelettjáró, rövidlátón hunyorgott a tengeralattjáró.

– Óriási! Az én hajóm a legóriásibb! – ujjongott a hajómanó. – Ezer hordó gépolaj!

Peckesen kiállt a hajóhídra, s onnan nézte, hogy a rakodómunkások ezer hordó gépolajat gurítanak le az óriási hajóról. A hordók helyébe kétezer láda banánt rakodtak, aztán felszedték a horgonyt, és továbbhajóztak új vizek felé.

Büszkén lobogott a hajózászló, biztosan kormányzott a kormánylapát, diadalmasan füstölt a hajókémény:

– Így füstölnek lám a nagyok! Én egy fontos, nagyon fontos kémény vagyok! – és pöffentett egy óriási füstpamacsot.

– Semmit félbe én nem hagyok! Én egy fontos, nagyon fontos lapát vagyok! – és északnak fordította az óriáshajót.

– Selymem feszül, fénylik, ragyog! Én egy fontos, nagyon fontos zászló vagyok! – és óriásit csattant a szélben.

– Óriási! – lelkendezett a hajómanó. – Ezen a hajón mindenki tudja a dolgát!

Ebben a pillanatban halk sóhajtás hallatszott. Mintha valaki finoman ásított volna egyet.

– Ki ásítozik itt?

– Bocsánat... Én vagyok, a csöppnyi csavar.

– Csöppnyi csavar?! Itt, ahol mindenki óriási?!

– Én csöppnyi vagyok. És fölösleges...

– Jegyezd meg, hogy ezen a hajón senki sem fölösleges! Itt mindenki hasznos! Mindenki fontos! Mindenki dolgozik!..... Hol vagy hát?!!

– Az orrod előtt. A hajtókar könyökében.

– Ó...! Valóban csöppnyi vagy, de akkor se fölösleges! Ha idecsavartak, akkor óriási szükség van rád!

– Ha-hahhhh....

– Ne ásítozz!

– De ásítozom! Mert unatkozom! Itt senki sem törődik velem!

– És én?! Én senki vagyok?! Siránkozás helyett inkább végezd a dolgodat!

– Akkor mondd meg, hogy mi a dolgom!

– Azt nem tudom! De az biztos, hogy óriási!

– Óriási dolguk a többieknek van!... A kémény füstöl! A kormánylapát kormányoz! A zászló lobog! A gépek zakatolnak! A láncok csörögnek! A huzalok feszülnek ... De én?! Én nem csinálok semmit! Csak kuporgok itt! Elegem van az óriási dolgokból!

– Nyugalom, csöppnyi csavar, óriási nyugalom! Holnap újból meglátogatlak!

Másnap szörnyű vihar tört ki a tengeren. Rázkódott az óriási hajó. Rázkódott a kémény. Rázkódott a kormánylapát. Rázkódott a zászló.

– Fontos feszül, nagyok, ragyog, fontos félbe, fontos félbe, zászló vagyok!...

– Semmit hagyok, füstbe ragyog, fontos fénylik, fontos fénylik, lapát vagyok!...

– Selyemzászló nagyon ragyog, fontos feszül, fontos feszül, kémény vagyok!…

Egyszer csak: nyekk! – megállt a hajó. A vihar is elült. Csend lett.

– Mi történt?! – rohant elő a hajómanó. – Kétezer láda zöld banán, mi a baj? Miért nem füstöl a kémény? Miért nem kormányoz a kormánylapát? Miért nem lobog a zászló? Miért nem zakatolnak a gépek? Miért nem csörögnek a láncok? Miért nem feszülnek a huzalok? Minden a helyén, mindenki munkára kész, miért nem megyünk mégsem? Miért áll a hajó?

…És akkor megpillantotta a hajtókar könyökén a lyukat: a csöppnyi csavar kirázódott a helyéről, s most ott hevert a hajópallón.

– Csöppnyi csavar! Csak nem alszol?!

– Nem, csak teljesen kicsavarodtam.

– Miattad nem megy a hajó!

– Miattam?! Te ugratsz engem...

– Most nagyon figyelj! – azzal a hajómanó fölcsippentette, és helyrecsavarta a csöppnyi csavart.

Nyomban működni kezdett a hajtókar, megfeszültek a huzalok, csörögtek a láncok, munkába lendültek a gépek, lobogott a zászló, kormányzott a kormánylapát, és füstölt a kémény, mintha abba se hagyta volna!

– Óriási! Miattam megy a hajó!

A csöppnyi csavar azóta is ott szolgál a hajtókar könyökében. Továbbra sem törődik vele más, csak a hajómanó. A csöppnyi csavar mégis olyan erősen kapaszkodik, mintha óriási lenne!

– Nem fáradok, nem nyughatok! Én egy fontos, nagyon fontos csavar vagyok!

A hajómanó pedig peckesen jár-kel az óriási hajón:

– Hiába, ahol én vagyok a hajómanó, ott mindenki tudja a dolgát!

A pitypang meséje

 (Tompa Mihály meséje nyomán Bartócz Ilona írta)
 
A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.
A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért, az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.
Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.
- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de amikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang. - Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat. S ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének! De hát azoknak sincs szárnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatevő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszarepülhet a rég elhagyott hazába is.