„Ki lehet ez? - töprengett Petike.
- Nos, akárki, cipői már bizonyára átnedvesedtek az ablak alatti tócsában. Talán a szobába akar bejönni, de nem mer szólni. No, majd kiáltok neki!"
És jó hangosan kiáltotta:
-Mért ácsorogsz odakint a vizes utcán? Gyere be inkább a szobába!
Odakint megszólalt egy félénk hangocska:
- Szívesen bemennék, de akkor nyújtsd ki, kérlek, kezedet az ablakon, hogy beleugorhassak!
„Furcsa vendég! - gondolta Petike megütközve. - A háztetőről akar a tenyerembe ugrani? Igazán kíváncsi vagyok rá. Csak ne lenne túl nagy és túl nehéz." Kinyújtotta kezét az ablakon, és izgatottan várta, ki ugrik bele.
- Most! - mondta valaki fent, az esőcsatorna peremén.
És egy gyönyörű szép, csillogó esőcsepp ugrott Peti tenyerébe.
- Ej, de szép - vagy! - kiáltott a kisfiú örvendezve. Mint egy nagy, gömbölyű gyémánt!
Letépett egy szirmot a vázában illatozó vörös rózsáról, és óvatosan rácsúsztatta az esőcseppet. Azután villanyt gyújtott. Most szikrázott ám csak az esőcsepp igazán!
-Köszönöm, hogy behívtál – mondta az esőcsepp.
- Még sohasem jártam szobában. Nagyon szép itt minden, sokkal szebb, mint az esőcsatorna peremén. És mennyi játék! No, lesz mit mesélnem, ha megint együtt leszek testvéreimmel.
- Mesélj valamit nekem is - kérlelte a fiúcska.
Az esőcsepp elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt:
- Én csak arról tudok mesélni, ami valaha visszatükröződött bennem. Tudnék például beszélni mohos faláról annak a kútnak, amelyben sokáig éltem millió és millió testvérkémmel együtt. Mi voltunk a kút vize. Egy nap két kislány merített belőlünk két vödörre valót. Egyik vödör vízzel megöntözték a virágokat, a másik vödör vízzel – abban voltam én is – felmosták a konyha kövét. Meg kell mondanom, ez végtelenül bosszantott. Jobb lett volna a másik vödörbe kerülni! – gondoltam magamban.
Most egy rózsa illatos kelyhében üldögélhetnék a szivárvány minden színében ragyogva. Ehelyett porral és piszokkal keveredtem össze.
„Örül majd édesanya, ha hazajön a munkából!" – mondta a nagyobbik leányka, és kiöntötte a piszkos vizet a szemétre.
- Én egy összekunkorodott krumplihéjra cseppentem. Rosszkedvűen üldögéltem ott, feketén, mint egy szurokcsepp. Még a jó meleg napsugárnak sem tudtam örülni. Pedig a napsugár hevétől egészen könnyű kis pára lettem, s ami piszok előbb még hozzám tapadt, ott maradt a krumplihéjon, én meg boldogan felrepültem a kéklő magasokba. Nem repültem ám egyedül! Millió és millió testvérkém lebegett pára alakjában a föld felett. Ott találkoztam azokkal is, akik a másik vödör vízben voltak.
„Milyen szép fehérre mostátok a konyha kövét! – kiáltozták.
- Mi csak ott ültünkés irigykedtünk!"
Egy darabig ide-oda repültünk a város felett. Egyszer csak hideg szél kerekedett. A hidegtől mind valamennyien újra vízcseppé változtunk, és hullottunk lefelé, olyan sebesen, hogy az emberek mind fedél alá menekültek előlünk. Én idepottyantam a háztetőre. Társaim már mind lecseppentek a tócsába az ablak alá.
- Én meg azt hittem, járkál valaki az ablak alatt! – kuncogott Petike.
- Holnap, ha kisüt a nap, megint felrepülünk a magasba! – ábrándozott az esőcsepp.
- Most már tapasztaltabb vagyok, és ha majd újból esőcseppé változom, talán sikerül egy kertre vagy szántóföldre hullanom. Beszéltem olyanokkal, akik már áztattak száraz földet, tikkadt növényeket. Azt mondják, esőcsepp számára nincs nagyobb boldogság, mint érezni az újjáéledő növények illatát.
Másnap az esőcsepp elpárolgott. Úgy látszik, találkozott testvéreivel, mert dél felé az égen megjelent egy bodros kis bárányfelhő. Peti mutatta is pajtásainak:
- Nézzétek, ott repül barátom, az esőcsepp!
És a kisfiúk vidáman integettek a kerek felhőnek.
