2022. január 24., hétfő

Mesék jelekről - papírsárkány: Bartos Erika: A papírsárkány

 

Bogyó, a csigafiú, még aludt, amikor Babóca, a katicakislány bekopogott az ablakán.

- Jó reggelt, Bogyó! Gyere, csináljunk papírsárkányt!
Babóca megrajzolta, Bogyó pedig kivágta a papírsárkányt. Aztán színes szalagokkal feldíszítették. Végül hosszú kötelet kötöttek a papírsárkányra. 
- Próbáljuk ki! - mondta Babóca. Kézenfogva elindultak, hogy megröptessék a sárkányt.
De hiába dobták fel újra és újra a papírsárkány mindig visszazuhant. 
Felmászom a fára és megpróbálom onnan, hátha felrepül! - mondta Babóca, de a papírsárkány most is lezuhant a földre.
Hirtelen feltámadt a szél. Nagy erővel magával sodorta a sárkányt, és vele együtt Babócát is. 
- Bogyóóó, segíííts!
Bogyó felmászott a fára és elkapta Babóca lábát, de nem tudta visszahúzni a papírsárkányt. Így már ketten repültek tovább. 
Arra repült Baltazár, a méhecske. Elkapta Bogyó lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már hárman repültek tovább. 
Egy fenyőfa tetején üldögélt Döme, a krumplibogár. Elkapta Baltazár lábát - így már négyen repültek tovább. 
- Ugri, segíííts! - kiabált le Baltazár az arra sétáló szöcskekislánynak.
Ugri elkapta Döme lábát - így már öten repültek tovább. A szél egyre erősebben fújt.
Arra szállt Pihe, a lepkekislány. Elkapta Ugri lábát - így már hatan repültek tovább. Vendel, a szarvasbogár és Szellő, a  szitakötő ijedten nézett utánuk. 
- Jaj, az erdő felé fújja a sárkányt a szél!
A papírsárkány belegabalyodott egy fenyőfa csúcsába, ők pedig mindnyájan a fák tetejére estek.
Aztán elállt a szélvihar, és kisütött a nap. Bogyó aggódva nézett a katicára.
- Babóca, én nem tudok repülni! Hogy jutok le innen?
- Ne aggódj, Bogyó! Majd csak kitalálunk valamit!
- Már ki is találtuk! - kiáltotta Vendel. Gyere, Bogyó! Ugorj bele a ponyvába! Ne félj, nem ütöd meg magad!
Amint Bogyó belehuppant a ponyvába, rögtön vissza is pattant, és újra a magasba repült. 
- Nézzétek, ez nagyon jó! 
- Próbáljuk ki mi is! - kiáltották a többiek.
Késő estig ugrándoztak fel-le a ponyván.
Éjjel, amikor az erdő lakói már mind aludtak a szél újra feltámadt, és elvitte magával a papírsárkányt. 

Forrás: Bartos Erika: Bogyó és babóca a levegőben c. könyv



Mesék jelekről - cseresznye: Kányádi Sándor : Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.
Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.
- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!
- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.
- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!
- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
- Nem vagyok szemtelen.
- Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

Mesék jelekről - virág: HAJDU NOÉMI: MESE A BOLDOG VIRÁGRÓL

A virág egy nagyvárosban nőtt, körülötte nem volt más, csak aszfaltozott autóutak és járda mindenütt. A dolga egyszerű volt:
minden reggel sorban kihajtogatta gyönyörű skarlátvörös szirmait és aztán csak állt ott egész nap és várta, hogy észrevegyék, megdicsérjék. Amikor a nap utolsó sugara is kihunyt a szemközti toronyház mögött, újra összecsukta a szirmokat és nyugovóra tért. Ez így ment már nap nap után és eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy mit keres egy ilyen csodálatos virág a város kellős közepén, amikor a legközelebbi bokor is több utcányira volt innen többedmagával egy parkban. Eleinte a madarakat kezdte figyelni, elbűvölte őt a folyamatos jövés-menésük, mindig úton voltak és soha nem lehetett tudni, mikor bukkannak fel megint.

– Ó – gondolta – ez lehet ám az izgalmas élet! Bárcsak én is elmehetnék innen!
A madarak nem szenteltek neki sok figyelmet, mivel sem levele, sem virága nem vonzotta a számukra oly fontos rovarokat. Így tőlük dicséretet aztán hiába várt. Amikor ráunt tollas ismerőseire, az autókat vette szemügyre: megannyi színes, kerekeken guruló csoda, bár színeik nem vehették fel a versenyt a madarak pompájával. Nagy zajjal gurultak az úttesten, a sarkon néha megálltak és borzalmas rossz levegőt hagytak maguk után. A virág nem csodálkozott rajta, hogy nincsenek más virágok a közelében. És nagyon büszke volt rá, hogy kibírja ezt a büdöset.

– Én egy nagyon különleges virág vagyok – mondta az elhaladó járműveknek, de azok figyelemre sem méltatták.
Amikor ebből is elege lett, akkor fordult figyelme az emberek felé. Az emberek voltak a legkülönlegesebb és érthetetlenebb lények, akivel csak találkozott. Volt lábuk, mégis a legtöbben autóba szálltak, hogy elvigye őket egyik helyről a másikra. Akadtak néhányan, akik gyalog közlekedtek, de a kezükben tartott tárgyat bámulták járás közben, így csoda, hogy össze nem ütköztek a járdán. Mások meg sietősen haladtak, nem néztek se jobbra, se balra, azt sem vették volna észre, ha a virág hirtelen eléjük lép. Na, nem mintha tudott volna! A legjobban a gyerekeket szerette, mert ők kivétel nélkül mindig észrevették és boldog mosoly terült szét az arcukon, ahogy megpillantották az út szélén. Ilyenkor mutogattak, közelebb léptek, de a velük lévő felnőtt mindig sietősen arrébb ráncigálta őket és valami késésről morgott nekik. A virág örült, hogy felfigyeltek rá, ugyanakkor szomorú is volt, amiért nem csodálták elég ideig szépségét.
– Bebizonyíthatnám nekik, hogy én vagyok a legcsodálatosabb virág a földön! – kesergett magában.
Egyik reggel, ami amúgy is borúsan indult, hiszen a napnak sem akarózott előbújni a felhők mögül, egy babakocsi fékezett le mellette. Olyan kisfiúknak való, világoskék járgány volt, az oldalán autókkal és vonatokkal. Az anyuka hirtelen állt meg, mert ismerőssel találkozott és beszélgetésbe fogtak. A virág izgatottan várakozott, érezte, hogy különleges napja lesz. Először egy apró kéz jelent meg a babakocsi pereménél, majd álmos arcocska bukkant elő és nézett le a járdára. Az ott tipegő galamb keltette fel a figyelmét, aki hasztalan turkált egy papírzacskóban ennivaló után. A virág nyújtózkodott, ahogy csak bírt, hogy elterelje a kisfiú figyelmét az ostoba madárról. A gyerek kurjantott egyet, mire a galamb sértődötten abbahagyta a zörgést és odébbállt. Ki nem állhatta a gyerekeket.
A kisfiú végre észrevette a virágot, és arca széles mosolyra húzódott, kezeivel vágyakozva nyúlt felé. A virág magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Ez az! Végre eljött az én időm! – gondolta magában és kárpótolni látta a sok, végtelen hosszú napot, amit a járda szélén töltött arra várva, hogy valaki észrevegye csodás szépségét. Erről a napról álmodott azóta, amióta első piros szirmait kibontotta a poros nagyvárosban. Mit számítanak a madarak, az autók, de még a nagyra nőtt emberfélék is, amikor végre szakértőre lelt. A virág amennyire csak tudta, meghajlította lágy szárát, hogy hallja, mit mond a kisfiú.
– Adda! Adda! – ennyit hallott, ennek meg nem sok értelme volt. Épp elkezdett volna bánkódni az emberi természet megbízhatatlanságán, amikor a gyerek anyukája lehajolt hozzá és azt mondta:
– Milyen gyönyörű virág! Ezt szeretnéd? Tessék, hazavisszük és minden nap nézheted – ezzel odafordult a kisfiúhoz, kezében a letépett virággal, aki még ájultan is csak arra tudott gondolni:
– Megdicsértek! Végre megdicsértek! Én vagyok a legeslegboldogabb virág a világon!

Mesék jelekről - tulipán: A tulipánná változott királyfi

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:

– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.

-Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:

-Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:

-Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:

-Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.

“No, ezt én megpróbálom” – gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is taláta, ki is nevette a királyfit.

Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalamas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még ki is nevette.

Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja.

Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.

-Te az enyém, én a tiéd – mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.