Szép, meleg őszi reggel volt. Az egérke most ébredt és álmosan dörzsölte a szemecskéjét:
- Ejnye, ejnye, mi piroslik ottan? Megyek megnézem.
A tisztás szélén érett alma hevert a fűben. Az egérke, a borz és a nyuszi hármasban eszegették. Finom volt, mézédes! El is fogyott hamar! A kakukk meg a szarka fölkapták a csutkát. Mind a kettő magának akarta megkaparintani. Addig cibálták, addig ráncigálták, míg elpottyantották.
- Úgy kell nektek, miért veszekedtek! - mondták az állatok.
A bölcs harkály fogta az egyik apró almamagot és elültette a földbe.
- Ebből hamarosan szép almafácska sarjad, meglátjátok, és csupa édes, piros alma terem majd rajta!
- Kár, kár! Nem lesz abból semmi. - károgták irigyen a varjak.
De az állatok rájuk se hederítettek. A harkály tanácsára szorgalmasan öntözgették a magocskát. Virágkehelyben, gomba kalapjában, mákgubóban, gesztenyehéjban hordták a patakról a vizet. A magocska kihajtott. Először csak egy-két levélke nőtt rajta, aztán hamarosan jött a többi is. Az állatok boldogan körültáncolták. Évről évre növekedett, lombosodott. Tavaszra virágos ruhába öltözött. Munkához láttak a méhecskék. Körüldöngicsélték, beporozták a virágokat. A virágszirmok lehullottak, a virágok helyén almácskák gömbölyödtek. Az erdő madarai felváltva örködtek az ágakon. Végre megértek az almák, le is hullottak, de bizony zöldek voltak és savanyúak!
- Kár, kár! Megmonduk mi, hogy nem lesz ebből semmi jó - károgták a varjak.
Az erdő népe tanácskozásra gyűlt össze.
- Mit tegyünk, hogy a fácskán éppen olyan édes, piros gyümölcsök teremjenek, mnt az az alma volt, amelynek a magját elültettük?
A mókus megkérdezte az erdei forrást, a kakukk a napot -, de egyik sem tudott válaszolni. A harkály, aki a legbölcsebb volt közöttük, azt tanácsolta, hogy kérdezzék meg a gyümölcskertészeket. Azok biztosan ismerik a titkot!
A gyümölcsösben egy csapat gyerek foglalatoskodott. Hófehérre meszelték a gyümölcsfák törzsét, hogy a férgek, bogarak kárt ne tegyenek bennük.
A nyuszi odasentenkedett az egyik kisfiúhoz. Addig ugra-bugrált előtte, míg magával csalogatta az erdőbe. Az állatok elpanaszolták, hogy a fácska ehetetlen, savanyú gyümölcsöt terem.
- Tavasszal eljövök a pajtásaimmal, meg fogjuk gyógyítani a fácskátokat - ígérte a kisfiú.
Jött a tél, fehér bundát öltöttek a fák, mély álomba merült az erdő, csak a varjak keringtek éhesen a fácska körül, aztán elrepültek messzire, vissza se jöttek többé.
- Annyi baj legyen! Senki se búsult utánnuk.
Az első tavaszi napsugarakkal megjött a kisfiú meg a pajtásai. Mindenféle kerti szerszámokat cipeltek. A kisfiú ügyesen megnyeste a fa ágait. Az egyik kis lány pajtás beoltotta a fácskát a gyümölcsösből hozott hajtásokkal. Amikor elkészültek, elbúcsúztak az állatoktól:
- Várjatok türelmesen, vigyázzatok a fácskára, néhány év múlva pompás almákat terem majd! Úgy is történt. A mézédes, piros héjú almák alatt szinte roskadozott a kisfa. Volt öröm, az állatok kedvükre lakmároztak! Nincs jobb az édes almánál; legyen benne részetek nektek is!
Forrás: http://dydudu.hu/diafilm/012/12.html