2019. augusztus 15., csütörtök

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül, szarvacskáit ki-be nyújtogatta, úgy gyönyörködött benne. 
— Ugye szép? Ugye szép? — kérdezte a kék szarkalábaktól. A szarkalábak bólogattak, és elismerően mondogatták: 
„Kicsi, kerek, hófehér csigabiga belefér, folyosója csavaros, kívül-belül takaros!" 
Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, fehér házikója van! .. . Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár: 
— Jaj, csigabiga, szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert három pettyemet már elrabolták! A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit: 
— Mit képzelsz, te pöttyös? Csupa virágpor a lábad, mind behordanád hozzám. Bújj el másutt! Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett ben-ne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. 
A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak katicák. Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben hullani kezdett a zápor. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát. Csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik-e mások az ő szerencséjét. A bogarak kő alá, rög alá futottak az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött: 
— Csigabiga, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rám szakadt a zápor, és ijedtemben elvétettem az utat. 
— Nincs hely! — szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott. 
— Legalább a hangyatojást hadd tegyem be hozzád, nehogy megázzék! — kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla. Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul, apró, zöld esernyőnek. A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos, mérges. 
— Még tovább viszem a házamat — gondolta —, hogy a hangyák se háborgassanak! 
Meg is tette. Nagy üggyel-bajjal ismét a hátára vette, és egy békarokka tövéig cipelte. 
— Na, itt jó lesz! — mondta, és büszkén körülnézett. Hát, képzeljétek, mit látott!? Egy csuromvizes tücsök állt előtte, sáros hegedűvel. 
— Kiöntött a lyukamból az eső, hajléktalan lettem. Ó, ó, cip-cirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlen estére, amíg a lakásom újra kiszárad. Szép nótával megfizetek érte. 
— Még csak az hiányzik! — fortyant fel a csigabiga. — Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől, te ostoba! 
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni. Útközben találkozott a katicával meg a hangyával, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát: 
„Kicsi, fehér csigaház, kerüld el, ha arra jársz, hiába is keresed, nincs ott vendégszeretet!" 
Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyoszöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici varázspálcáját, és felkiáltott: 
— Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat, éjjel-nappal, télen-nyáron, és amíg élsz, senki be ne tegye hozzád a lábát! A csigának a vére is meghűlt ijedtében, de abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem, kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, akármerre visz az útja. 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.