Illyés Gyula: Térdszéli Katica

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, s annak egy lánya. Az olyan kópé volt, hogy mindenkin ki tudott fogni. Már egy egész országban elterjedt a híre.

Meghallotta ezt a király is. Azt mondta, hogy menjen el hozzá is a lány, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába be ne tegye a lábát.

A lánynak éppen kapóra jött a dolog, mert az anyja beteg volt, és mindig azt mondogatta: „Egyszer ettem a király süteményéből, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál tőle egy kis süteményt!”

A lány el is ment a kastély elé. Ott ólálkodott, mintha keresne valakit. Egyszer csak látja, hogy a szakács egy nagy tál süteményt visz a kamrába. Hirtelen odaszólt hozzá, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd ő tartja addig a tálat. A szakács szót fogadott. De a király kikergette a szakácsot, hogy ő bizony nem hívatta. A szakács váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a konyha előtt, ott tartja a süteményes tálat. Kiment a király a szakáccsal, hogy megnézze a lányt, de már akkor nem volt ott se lány, se sütemény. Bemegy a király meg a szakács a konyhába; hát minden összevissza volt forgatva, az ajtóra pedig ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam, Rajtad most már kifogtam, Kis Térdszéli Katica, Imre király bánata. Ha nem tetszik, tégy róla.

Katica meg hazavitte a süteményt.

Mikor már az anyja jóllakott, megint mondja a lányának: „Egyszer ittam a király borából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál onnét egy kis bort!”

Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Bement a király pincéjébe, s azt mondta a csaposnak, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a pincére.

A csapos el is ment, de a király őt is elkergette, hogy ő bizony nem hívatta. A csapos váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták: még most is ott van a lány a pincében, ott őrzi a bort. Kiment a király a csapossal, mert már sejtette, hogy Térdszéli Katica csinált megint valamit. Hát a hordók mind el voltak eresztve, a legnagyobbikra pedig ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam, Rajtad most már kifogtam, Kis Térdszéli Katica, Imre király bánata. Ha nem tetszik, tégy róla.

Katica meg hazavitte a bort.

Mikor az anyja jót ivott, megint mondja a lányának: „Egyszer ettem a király almájából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál nekem a király kertjéből egy kis almát!”

Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Odamegy a király kertészéhez, s azt mondja neki, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a kertre. A kertész el is ment, de a király kikergette, hogy ő bizony nem hívatta. A kertész váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a kertben. Kiment a király a kertésszel, mert már sejtette, hogy megint Térdszéli Katica csinált valamit. Hát a sok szép alma mind a földön hevert, a kertajtóra pedig ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam, Rajtad most már kifogtam, Kis Térdszéli Katica, Imre király bánata. Ha nem tetszik, tégy róla.

A királyt mérgében mindjárt elöntötte az epe. De hiába hívták össze az orvosokat, egy se tudta megmondani, hogy mi a baja.

Meghallotta ezt Katica is. Felöltözött orvosnak, elment a király kastélyába, hogy ő meg tudja gyógyítani, csak hozzák el hozzá. El is vitték a királyt. Katica megvizsgálta a király kezét, megnézte a nyelvét, megkopogtatta a mellét. Aztán azt mondta, hogy nagyon sokat mérgelődött, hát megnőtt az epéje. Orvosságul azt ajánlotta, hogy hintsék be a király egész testét sóval meg paprikával, aztán varrják be ökörbőrbe, az majd lehúzza az epéjét. Meg is tették, de a só meg a paprika úgy csípte a király testét, hogy őfelsége kiszaladt a szobából. Épp akkor hoztak szembe neki egy cédulát, arra ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam, Rajtad most már kifogtam, Kis Térdszéli Katica, Imre király bánata. Ha nem tetszik, tégy róla.

Most aztán nagyon megharagudott Katicára a király. Mindjárt katonákat küldött utána. Amikor pedig elébe hozták, megparancsolta, hogy zárják be Katicát a kastélyba, mert ő maga akarja megölni.

Katica csak azt kérte, hogy hadd vihesse magával a szalmabábuját. Az olyan nagy volt, mint ő maga, és éppen úgy volt öltözködve is, mint ő. A baba hasát nyakig teletömte mézzel, úgy vitte magával. A kastélyba érve, a bábot befektette az ágyba, ő maga meg az ágy alá bújt.

Este egyszer csak nyílik az ajtó. Bejött a király, és a kardját a szalmabáb mellébe szúrta. A szúrástól a méz a király szájába fröccsent. Nagyon édes volt. A király erre azt mondta: „Ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, nem öltelek volna meg!” Most már egyébként is sajnálkozott a dolgon, mert hiszen ő parancsolta, hogy Katica menjen el hozzá, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába ne tegye a lábát. Katica csak az ő parancsolatját teljesítette. Bánatában a király most már azt mondta, hogy ha Katica nem halt volna meg, feleségül venné, mert az ilyen ügyes lány bizonyosan jó feleség is lenne.

Erre már Katica is megszólalt az ágy alatt, hogy a király csak a bábut szúrta meg, nem őt. Aztán kibújt az ágy alól. A király nagy örvendezve mindjárt megölelte, s azt mondta neki: „Én a tied, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól!”

Két hétig tartott a lakodalom, egy hétig a kárlátó. Volt ott minden ennivaló, folyt a bor, mint a Körös; az én hasam is majd kipukkant a nagy jóllakástól. Katica meg a király pedig boldogul élnek még most is, ha meg nem haltak.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Móra Ferenc: Temetjük a rózsafákat...

Tegnap reggel alig nyitom ki az ablakot, odaesik a párkányra egy levél. Ejnye, ki küldte, ki hozta ezt a levelet nekem kora reggeli időben? Odamegyek, fölveszem. Látom, hogy egy száraz hársfalevél ez az én levelem. Szélpostás hozta, Tél apó küldte, ezt már csak elolvassuk, ha tudjuk.
Nem kell ahhoz pápaszem, látni azt úgy is, hogy megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan, mintha ezüst porzóval volna behintve.
–Jövök már egész hadammal együtt! – ezt írja Tél apó a száraz levélen.
– Előttem a hideg szél, a kemény fagy, velem a zúzmara, sarkamban az ordító förgeteg. Mentsd meg előlünk, amit féltesz, takard el, ami drága.
Nagyon emberséges ellenség vagy te, Tél apó, köszönjük is alássan a barátságodat, ámbátor hasznát nemigen vehetjük neki. Magunkfajta szegény embernek hátán háza, kebelén kenyere. Nincs nekünk egyebünk a kerek világon egy-két rózsafánál.
Az ám, a rózsafák! Azok teszik széppé a mi életünket. Rózsák lágy szirma simogatja el homlokunkról a kenyérkereső gondot. Rózsák árnyékában tanulunk nótát a fülemülétől. Rózsánál egyebet nem tudunk adni azoknak, akiket szeretünk. Még Pannika is elpityeredik, mikor elújságolom neki, mit írt Tél apó a száraz levélre.
–Apukám, én sírok.
–Már miért tennéd azt, édes madaram?
–Hát mit csináljak egyebet, ha az a gonosz Tél mind elpusztítja a rózsafáinkat? No hát, azért se pusztítja. Fogom a kertészollót, veszem az ásót, kapom a kapát –gyerünk, Panka, a kertbe!
–Mit csinálunk ott, apukám?
–Rózsafákat temetünk, Pannikám.
Szelíd bókolással fogadnak bennünket a rózsafák, mintha csak tudnák,
mi járatban vagyunk. Nagyon megtépázta már szegényeket az ősz, levél
nélkül maradt ágaikat csupa kolduskák gyanánt nyújtogatják elibénk:
–Segítsetek már rajtunk, édes gazdánk! Nincs már nekünk keresnivalónk ebben a szomorú világban. Nincs már dalos madár, nincs már enyhe szellő. Megdermed a harmat, nem tud éleszteni! Sápadt a napsugár, nem tud melengetni. Cudar télidőnek haragja közelget: rejtsetek előle, mentsetek meg tőle!
Azt akarjuk mi is, szegény rózsafáink. Azért nyesem le rólatok ezt a sok mihaszna hajtást, amely úgyse hozna már virágot. Azért ásom ezeket a gödröket, még ki is párnázom jó puha homokkal, hogy jobb fekvése legyen bennük letarolt fejeteknek. Azért hajlítom meg gyönge derekatok, gyöngéd vigyázattal, hogy meg ne pattanjon, gondos szeretettel, hogy nektek ne fájjon!
Rendre, sorra járjuk a rózsabokrokat, valamennyit megollózzuk, valamennyit meghajlítjuk,mindnyájának koronáját föld alá bújtatjuk. Jöhet már a Tél apó gonosz hadserege! Nincs már ág, amit letörjön, rügy, amit megdermesszen, bimbó, amit lepergessen.Legutolsó ágán a legutolsó rózsafának megtaláljuk a legutolsó rózsát.
Fáradtan ing-leng, bágyadtan mosolyog, s ahogy hozzáérünk, egyszerre szétomlik. Illata még egyszer betölti az egész kertet, szirmait táncra kapja a forgószél, s viszi szét a világba, ahány, annyifelé. Vidd, szél, vidd a rózsák gyászjelentését, vidd el mindenkinek, aki szereti a rózsát!
Nini, ahol vánszorog a tarka szárnyú folyosópille! Szállna szegény, de csak lebeg. Előcsalta a haldokló rózsa illata, azt gondolja a bohó, megint kitavaszodott már.
Eredj csak vissza, jámbor pille, a tornác sötét zugába, tedd el magad télire! Istenhozzád volt az az illat, nem isten hozott. Nem ébrednek a rózsák, inkábbmost mennek aludni. Aludjatok, álmodjatok, kertünk rózsafái! Mentül jobban üvöltözik sírotok fölött a tél, aludjatok annál jobban, álmodjatok annál szebbet. Álmodjatok a föltámadásról, álmodjatok a Pannika csengő kacagásáról. Álmodjatok üde lombot ifjú ágon, üde lomb közt ringó bimbót, s ha majd föltámadást hirdet a Pannika csengő kacagása, hozzátok el nekünk az ifjú ágat, az üde lombot, a ringó bimbót!